„Nekünk különösen a görögkatolikus papokra van szükségünk, mert látjuk, hogy azokat a nép szereti. Maguknak a kezében olyan eszköz van, amilyen senki másnak nincs, mert maguk a gyónás által mindent tudhatnak, nemcsak azt, ki mit tett és beszélt, de még azt is, ki mit gondol” – a szovjet államhatalom tisztjének rábeszélő szavai nem hatottak Bendász Istvánra. Írásunkban a gulágot megjárt görögkatolikus pap és családja sorsát követjük nyomon.
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévében tett kárpátaljai utazásunkat Nagyszőlősön folytatjuk, Bendász Dániel görögkatolikus pap, egyháztörténész otthonában. Házigazdánk kedvesen figyelmeztet, maradjunk kabátban – mióta a gázárak az égig szöktek, egy szobát fűtenek. A helyiségből mégis otthonosság és melegség árad. Az asztalon a szobanövények mellett fénykép: a húszéves unoka katonaruhában, gépfegyverrel a vállán, de a fotó szerencsére már nem a legfrissebb.
Plafonig érő könyvespolcához a beszélgetés közben újra és újra odalép Bendász Dániel nyugalmazott esperes, a Romzsa Tódor Hittudományi Szeminárium oktatója, történetét könyveivel és eredeti dokumentumokkal illusztrálja. Kutatási területe a munkácsi egyházmegye múltja és jelene. Első publikációjának anyagát, a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye hitvalló és meghurcolt papjainak névsorát édesapja hagyatéka alapján állította össze.
Plafonig érő könyvespolcához a beszélgetés közben újra és újra odalép Bendász Dániel nyugalmazott esperes, a Romzsa Tódor Hittudományi Szeminárium oktatója, történetét könyveivel és eredeti dokumentumokkal illusztrálja. Kutatási területe a munkácsi egyházmegye múltja és jelene. Első publikációjának anyagát, a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye hitvalló és meghurcolt papjainak névsorát édesapja hagyatéka alapján állította össze.
Papi családban született Bendász István 1903-ban. Megrázkódtatások nélküli, szép életút is várhatott volna rá, valamint feleségére, Bacsinszky Máriára, a kőrösmezői görögkatolikus pap lányára és három gyermekükre. De nem a XX. században. A több nyelven beszélő tudós pap életútjában ott az elmúlt száz év zaklatott története: még csak kétéves, amikor édesapja családjával együtt kivándorol Amerikába, néhány év múlva azonban mégis visszatérnek Munkácsra. Bendász Budapesten tanul jogot, de a munka nélküli diplomás tömeget látva, egy szemeszter elvégzése után hazatér, és beiratkozik az ungvári teológiára.
A fiatal, tehetséges és energikus pap az 1928 szeptemberében felgyújtott taracújfalusi fatemplom helyére téglából építtet új templomot. Szervezőkészség, ruszin híveire való odafigyelés és elmélyültség jellemzi. Felsőveresmarton helytörténeti kutatásokat végez, nagyszabású egyháztörténeti munkába kezd, könyvtára több ezer kötetre rúg. Elképzelhető, mit érezhetett pár év múlva, amikor községe elkobzott, 1300–1400-as évekből való eredeti okmányai után érdeklődve a vörösterror egyik végrehajtójától azt a magasröptű választ kapja: „Kárpátalja története az 1944. évvel, a szovjet hadsereg bevonulásával kezdődik, és ettől kezdve az összes okmányok megvannak. Máskülönben a maga iratait már régen elégették.”
A görögkatolikusoknál 1947. október 30-án, Romzsa Tódor püspök meggyilkolásával indul a terror. A szovjet állam 1949-ben betiltotta a görögkatolikus egyház működését, papjait pedig egyenként is megdolgozta. István atyát 1949. március 8-án hívatták be a nagyszőlősi hivatalba, s nem árultak zsákbamacskát, mit várnak tőle: „Értse meg, nekünk magukra nagy szükségünk van, de maguknak is meg kell érteni, hogy ma, a huszadik században, a felvilágosodás századában már nem olyan papok kellenek, akik valamiféle Istent hirdetnek, hanem, akik az államot szolgálják.” Nyolcórás agymosás után István atyát nyomatékosan figyelmeztették, ha nem tér át az orosz pravoszláv hitre, akkor a Szovjetunió területén sehol nem lesz számára munkalehetőség, esetleg jegesmedvéket legeltethet.
Letartóztatása előtt az államhatalom hivatalnokai ígérgettek még földi javakat, karriert és gondtalan életet, mondván, hogy a szovjet állam gondoskodik pravoszláv papjairól, és különböző előnyökben részesíti őket. Majd hangnemet váltva jött a fenyegetés a makacsul ellenállókkal szemben. Ezek után István atya, több száz paptársához hasonlóan, tisztában lehetett a várható következményekkel. Márciusban a családot kilakoltatták a felsőveresmarti parókia épületéből, májusban Bendász Istvánt letartóztatták. Fia, Bendász Dániel pontosan emlékszik arra az éjszakára:
– Tízéves voltam, mikor édesapámat elvitték. 1949. május 27-én este fél tíz körül jöttek érte hárman. Házkutatást tartottak. Legnagyobb zsákmányuk egy üveg pálinka volt, amelyet mindjárt meg is kóstoltak. Gyerekkönyveimet is átnézték. Egész éjszaka velük voltam, nem aludtam. Amikor apu kérte, hogy kimenne vécére, az egyik KGB-tiszt elővette a pisztolyát, azzal mutatta, hogy menjünk. „Akkor nem – mondja erre apu –, ha csak pisztollyal lehet…” Megrázó emlék még ma is számomra, ahogy fogvatartói, kihasználva a búcsú nehéz pillanatait, utoljára felajánlották neki a pravoszláviába való áttérést: „Nézze, hogy sír az egész családja – győzködték –, ha aláírja, minden eljárást megszüntetünk, és maga visszanyeri a szabadságát.” Édesapám többé nem mérlegelt, karon fogta a két csekistát, mondván: „Menjünk!” A mai napig magam előtt látom elszántságát.
A papok lelki megtörésére irányuló cinikus és megalázó eljárásoknak vetették alá Bendászt az ungvári börtönben. István atya sokszor azt sem tudja, nappal van-e vagy éjszaka, hogy kegyetlen és idegőrlő játék vagy a valóság részese, mígnem elérkezik a tárgyalás napja, amikor a jogvégzettség nélküli főbíró, az egykori partizán Ruszin Vaszily 25 évi szabadságvesztésre, ötévi polgári jogfosztásra, valamint tulajdonának teljes elkobzására ítéli. István atya a lembergi elosztó és a kijevi börtön után 1950 márciusától kerül végül Karagandába, ahol a Kosztenka kőszénbánya melletti kőszénfeldolgozó építésére rendelik. Családja Felsőveresmarton maradt, az első időkben jóformán a falu tartotta el őket.
– Ki voltunk szolgáltatva – meséli Bendász Dániel. – Anyám nem kaphatott munkát, Magdolna a tanítóképzőbe járt, Kató, az idősebbik nővérem már dolgozott. Nálunk akkoriban a kolhozok dohányt termeltek, mentem hát segíteni a szárítóba, amiért dohánylevelet kaptam az asszonyoktól. Mert a dohány a börtönben valuta volt. Igyekeztünk csomagot küldeni havonta. Anyu cukrot, lisztet, szalonnát, felvágott dohánylevelet pakolt, a fekete levelet kekszbe sütötte, remélve, hogy elkerüli az őrök figyelmét.
A munkatábor első évében észlelte Bendász István, hogy kezdi felejteni meghurcolásának történetét, különösen a neveket és a pontos dátumokat. Kisebb, személyes dolgainak ládikát csináltatott titkos üreggel, amelybe először – próbaképpen – a nagy áldozatok árán szerzett papírt és ceruzát tette. A rabokat munkára menet és jövet minden reggel és este tetőtől talpig megmotozták, távollétükben a holmijukat is átkutatták. A tiltott papír és ceruza helyét azonban nem fedezték fel, így a pontos megfigyelő- és gyűjtőszenvedéllyel megáldott Bendász éjnek idején gyarapította feljegyzéseit.
Egy idő után azonban a titkos rekesz megtelt, és egyre idegőrlőbb volt a gondolat, hogy tartalmát felfedezhetik. István atya kérvényt írt a láger vezetőségéhez, és arra hivatkozva, hogy gyerekeinek nincs mibe öltözködniük, kérte ruhái hazaküldését. A pakolás az őrök jelenlétében történt, akik előzőleg minden ruhadarabot külön-külön, alaposan átvizsgáltak. Bendász gyömöszölte befelé a ruháit, közben úgy forgolódott, hogy mikor nem látták, ügyesen becsempészte feljegyzéseit is a zsákba. „Ruháit” az otthoniak 1951. január 16-án hiánytalanul megkapták.
Bendász Dániel kilencedik osztályba járt, amikor édesapja 1955-ben váratlanul hazaérkezett. István atyát orvosi közbenjárással rokkanttá nyilvánították, így engedélyezték hazatérését. A saját édesanyja sem ismert rá.
– Nem volt könnyű visszailleszkednie, mert a fogságból szabadult papok meg voltak bélyegezve. Apu éjjeliőr lett, és lelkészként működött illegálisan: házaknál misézett, vagy hozzánk jöttek gyónni, áldozni, még esketett is otthon. Abban az időben édesapám volt az egyetlen az egyházmegyében, aki anyakönyvet vezetett.
A görögkatolikus egyházról a közelmúltban rendezett kiállítás Bendász István hagyatékának jelentős részét megmutatta. Édesapám Öt év a szögesdrót mögött címmel kiadott feljegyzései szintén pontos adatokkal szolgálnak a hitvalló papok százairól.
De az öt év szögesdrót mögött, Karagandában még korántsem a megpróbáltatások vége. 1957-ben István atyának tudomására jutott, hogy a KGB emberei újra érdeklődnek utána, rá akarják bizonyítani, hogy kapcsolatban állt a magyarországi ’56-os eseményekkel. El kellett tűnnie. Két évre visszament Karagandába, ahol papi tevékenységet végzett önkéntes száműzetésben. Bendász Dániel ebben az időben fejezte be a középiskolát. Hatszor felvételizett az egyetemre, mondja – most már – nevetve:
– Évente elmentem felvételizni Lembergbe, az erdészeti egyetemre, persze nem jutottam be. Aztán elvittek katonának három évre, még direkt katonaruhában is felvételiztem, hogy lássák, én már leszolgált katona vagyok – hiába. Lógó orral mentem haza, látja a nővérem, rákérdez, hogy miért küldöm el olyan jó előre a jelentkezéshez szükséges okmányokat Lembergbe.
– Volt idejük rá, hogy felkészüljenek a Bendász családból?
– Kiderült, hogy a KGB már egy ideje nyomozott utánam. Megkerestek, hogy felajánlják segítségüket, mert, mint mondták, látják, hogy nem tudok bejutni az egyetemre. Mondtam, hogy nagyon szívesen venném, de engem a humán dolgok nem érdekelnek. Ők viszont azt akarták, hogy a teológiára menjek, külföldre: „A szülőkkel nem is kell megbeszélni, mert államtitok, amit mi felajánlottunk magának.” „Erről szó sem lehet – válaszoltam. – A nagyapám, az apám után nekem nem kell a teológiából.” Otthon apunak mesélem, „ez az én nyomozóm – kiált fel –, úgy látszik, kíséri az egész családot. De mit fogsz neki mondani?”. „Szó se lehet róla!” – válaszolom. „Hát tudod, mit akarnak tőled?” – kérdezi apu. „Hogyne tudnám, nem vagyok gyerek.” Meg is mondtam a KGB emberének, és hozzátettem, hogy felvételizni sem fogok többet ezek után, mert látom, hogy úgysem tudok bejutni. Aztán 1961-ben, a jelentkezési határidő utolsó napján mégis elutaztam Lembergbe, aztán fél órával a zárás előtt leadtam az okmányaimat az erdészeti egyetemen. Akkor végre bekerültem.
Bendász Dániel végül mérnök lett, 32 évet tanított a nagyszőlősi technikumban. Az enyhülő politikai helyzetben rendszeresen elkísérte egyre szabadabban prédikáló édesapját, és sokat beszélgetett a szintén gulágtúlélő dr. Ortutay Elemér teológussal, míg végül egy sugallat hatására maga is jelentkezett Ortutay illegálisan vezetett papi szemináriumába.
Amikor édesapjának elmondta, miért jár Ungvárra hétvégenként, az csak ránézett: „Fiam, te jól meggondoltad, mit tettél?” Féltette, bár ő maga megszakítás nélkül végezte a papi szolgálatot, és újult erővel fogadta a görögkatolikus egyház legalizálását 1989-ben. Bendász István életének 89. és papságának 64. évében halt meg 1991. augusztus 13-án. A politikai megtorlások áldozatainak rehabilitációja alig pár nappal később, augusztus 23-án történt meg Ukrajnában. A földi hatalom által meghozott politikai felmentést István atya nem érhette meg.
.jpg)
