1949 elején
indult meg a kárpátaljai görögkatolikus egyház üldözésének második, az
ellenséges szándékok szerint a teljes megsemmisítésig tartó radikális szakasza.
Hogy példát statuáljon, a bolsevik hatalom az egyházának elhagyását és a
pravoszláv egyházba való átlépést elutasító, legközismertebb városi papok
letartóztatásával kezdte a folyamatot.
Elsőként
1949. január 20-án, este 23 órakor Puskás László áldozópap, püspöki tanácsos,
az ungvári székesegyház lelkésze lakásán jelentek meg a KGB munkatársai január
19-én kelt letartóztatási paranccsal. Hajnali 4 órára végezve a házkutatással
és a lefoglalt ingóságok jegyzékével, letartóztatták, és még aznap, január 21-én
13 órakor, majd este 21.45 órától 23.20-ig maga a nyomozó osztály főnöke,
Akszjonov alezredes folytatta le első kihallgatását. Ezt március közepéig még
tizenöt további kihallgatás követte, majd a koncepciós per lefolytatása után,
1949. március 28-án hozott ítélettel 25 év javító-büntető munkatáborokban való
elzárásra, továbbá öt év jogaitól való megfosztásra és a tulajdonában levő
vagyon elkobzására ítélte. A dzsezkazgáni láger rézbányájában dolgozott, majd
szívbeteg munkaképtelenként rokkantlágerbe kerül. Puskás László atya a
GULÁG-ról megroppant egészséggel szabadult Sztálin halála után, 1956-ban. A
lágerben szerzett súlyos betegségének következtében 1969. április 27-én halt
meg.
Részlet a
KGB kihallgatási jegyzőkönyvből: „Válaszoljon, önnek személy szerint, mit
diktált a lelkiismerete és vallási meggyőződései a görögkatolikus és a
pravoszláv egyház egyesülése kérdésében? Válasz: Lelkiismeretem és vallási
meggyőződéseim azt sugallták nekem, hogy életem végéig hűnek kell maradnom
görögkatolikus hitemhez.”
Az események előzményei
A II.
világháború befejezése után, 1949 elején a Munkácsi görögkatolikus püspökség
híveinek lélekszáma 450 ezret számlált, egyházközségeiben és intézményeiben 270
pap szolgált élén a fiatal Romzsa Tódor püspökkel. A Kárpátalját 1944
októberében elfoglaló, ateista ideológiájú szovjethatalom hosszú távon teljesen
fel akarta számolni az Istenbe vetett hitet, mindegyik hatáskörében levő
Egyházat és felekezetet. 1945 szeptemberében betiltották az iskolai hittant,
büntették a hitoktatás bármely formáját, államosították az egyházi vagyont, a
papságra súlyos jövedelemadót róttak ki. Miként 1946-ban Galíciában is, a
bolsevik vezetés az Orosz Ortodox Egyházba való áttérítése útján akarta
megszüntetni a Munkácsi görögkatolikus egyházmegyét, természetesen nem az
Ortodoxia támogatásaként, hanem taktikai lépésként. Ezért az előzőleg a szerb
pátriárkához tartozó helyi ortodox egyházmegyét átvették a Moszkvai Pátriárka
jurisdikciójába, hogy alkalmassá tegyék az elképzelésben való együttműködésre. Megkezdődött
a görögkatolikus templomok erőszakos átadása a pravoszláv egyház részére. 1947
elején elvették és átadták a bazilita kolostorokat. A szovjethatalom által
kívánt áttérést Boldog Romzsa Tódor vértanú püspök, az egyházmegye apostoli
adminisztrátora határozottan elutasította, ezért 1947. november 1-én
meggyilkolták.
A papokat
csoportokban és egyenként a helyi hatalmi szervek, ill. a szovjet egyházügyi
hivatal folyamatosan idézték be tájékoztatásra, kihallgatásokra, ezek során
próbálták kényszeríteni az átlépést az ortodox egyházba, mint a szovjet állam
által engedélyezett legális egyházi működés egyetlen lehetséges formáját. Ez
azonban - Tódor püspök hatásos bátorítása és kellő intézkedései, majd vértanú
halálának hatására - 1949-ig eredménytelen maradt, bár megnőtt az ingadozók
száma. A presszió kezdeti fázisaként 1945-1948 között koncepciós perekben 32
egyházmegyés papot ítéltek el. 1948 végén a vallásügyi referens a papokat és
egyházgondnokokat Ungvárra rendelte be, s kihirdette, hogy a görögkatolikus
papokat nem fogják bejegyezni, miközben a református lelkészek regisztrációja
megtörtént, a római katolikusoké pedig folyamatban volt, azonban egyetlen
egyházközség sem volt hajlandó áttérni.
Az ungvári
püspöki székesegyházat és palotát 1949. február 17-én foglalták le és adták át
a pravoszláv egyháznak. Az üldözött görögkatolikus papság közel felét
letartóztatták, 1949 után 92 főt. 1949-ben 49, 1950-ben 36, 1951-ben 4,
1952-ben 1 papot ítéltek el zömmel 25 évre. Az ártatlanul elítélt papok közül 28
nem látta viszont szeretteit. A 270 papból 128 írta alá a pártirányítás alatt
álló pravoszláv egyházba való átvételének kérelmét. A letartóztatási hullám
lecsengésével 49 pap az idősek és fiatalok közül szabadlábon maradt. Papi
működésüket betiltották, papként természetesen csak titokban szolgálhattak,
nyugdíjból vagy különböző civil munkakörök révén tartották fel családjaikat és
önmagukat. Hozzájuk csatlakoztak később a lágerekben életben maradtak, akik
1956 után amnesztiával térhettek haza, s egészségi állapotuktól is függően
folytatták szolgálatukat a katakombalétbe kényszerített görögkatolikus
egyházban.
Puskás László az ungvári görögkatolikus Székesegyház
lelkésze, tb. esperes, püspöki tanácsos életrajza
Puskás
László 1910 szeptember 21-én született az Ugocsa megyei Tiszaújlakon (ma Vilok,
UKR), görögkatolikus családban, apja Puskás János szabómester és Kováts Mária
második gyermekeként.
A
mátészalkai és beregszászi középiskolai tanulmányok után a Beregszászi állami
reálgimnáziumban sikeresen leérettségizett, és 1928-ban felvételt nyert az
ungvári papi szemináriumba. Az ószláv és egyáltalán a szláv nyelvek
elsajátításának kezdeti nehézségeivel párhuzamosan egyfajta missziós
hivatástudat is formálódhatott benne a szemináriumi évek alatt („Oroszok papja
leszek”- írta akkoriban Édesanyjának).
Tanulmányai
befejeztével megnősült. Felesége Zseltvay Mária, sok generációra visszamenő
kárpátaljai papi családból származott.
1933.
jul. 12-én, a nagylázi templomban Sztojka Sándor munkácsi görögkatolikus püspök
szentelte pappá Puskás Lászlót többedmagával (Papi jelmondata: „Mindenkor
örüljetek”).
1938-ig
Ungvár-Ceholnyai egyházközség segédlelkésze, majd az Ungvári görögkatolikus
székesegyház segédlelkésze, hitoktató. 1940-ben tb. esperesi címmel tüntették
ki. 1941 és 1945 között az Ungvári Tanítóképzõ hittanára. 1943-1944-ben tábori
lelkészként szolgált az ungvári hadikórházban is.
Már 1939 óta közeli barátságban, szoros munkakapcsolatban
volt Romzsa Tódor atyával, aki a szeminárium lelki vezetőjeként ekkor Ungvárra
került. A közvetlenül az 1944-es orosz megszállás előtt püspökké szentelt
Romzsa Tódor később is rendszeresen megfordult Puskásék otthonában. Tódor
püspök megbízásából a magyarországi püspöki, nunciusi kapcsolatok, valamint az
egyházmegyén belüli, már csak személyes uton megvalósitható kommunikáció fenntartását
is részben Puskás atya intézte. A szovjet bejövetel után, 1946-ban Romzsa Tódor
Puskás Lászlót püspöki tanácsossá és a Székesegyház parochus-helyettesévé
nevezte ki. A fokozódó megfigyelés és presszió körülményei között, László atya
részt vállalt a biztos elkobzásra és megsemmisítésre váró nagy mennyiségű
imakönyv és más egyházi kiadványok biztonságba helyezésében. Majd az
egyházmegye épületeinek pravoszláv tulajdonba vétele előtt néhány fontosabb
kegytárgyat és emléket is megmenekített. Romzsa Tódor püspök saját vértanúsága
tévedésből előre bemondott hírét is László atyáék otthoni rádióján hallotta
meg. 1947 október végén, a püspök elleni merénylet után Puskás atya hozta haza
a munkácsi kórházból a lábadozó Tódor püspök véres ruháját, hogy azt felesége
rendbe hozza. Tódor püspök 1947. november 2-án történt meggyilkolása után az
egyházmegye rangidős kanonoka megbízásából Puskás László szervezte meg a
vértanú püspök testének hazaszállitását a munkácsi kórházból az ungvári
Székesegyházba, a temetésre.
A
főpásztor vértanúsága nem rendítette meg az egyházmegye kitartását a Rómával
való egység iránti hűségben. A mind durvább nyomás, a szűkülő lehetőségek
ellenére folytatódott a papok munkája. Puskás László is, bár már csak a templom
épületében, folytatta az elsőáldozásra készülők oktatását más papi teendői
mellett, bár mind sűrűbben rendelték be a "bezpekára" (államvédelmi
hivatal) kihallgatásra, vagy keresték meg az állam emberei másutt, főleg a
pravoszláviára való áttérésre biztatva, minden jókat igérve vagy minden rosszal
fenyegetve. Puskás atya továbbra is határozottan ellenállt e próbálkozásoknak.
1948 decemberében ő is jelen volt az egyházügyi referens által összehívott papi
gyűlésen, ahol közölték, hogy a görögkatolikus egyházmegye nem kap működési
engedélyt, s csak az Ortodox Egyházba átlépve maradhatnak szolgálatban a papok.
Biztosan nem véletlen, hogy az egyházmegye 1949 januárjában megindult teljes
betiltása a közismert, köztiszteletben álló Puskás atya letartóztatásával
kezdődött. 1949. január 20-án éjjel kiszálltak lakására, a hajnalig tartó
házkutatás során a vagyontárgyak összeírására is sor került a paplakban. Majd
január 21-én még utoljára felajánlva az ortodoxiába való áttérés lehetőségét,
az elutasítás után Puskás László letartóztatták. Az ungvári börtön 5. sz.
cellájában tartották vizsgálati fogságban, majd március 28-án, az ítélet
kihirdetése után, a Megyei Bíróság az Ukrán Szovjet BTK 54-4 és 54-10 cikkelyei
alapján 25 évi szabadságvesztésre, 5 évi polgári jogfosztásra és teljes
vagyonelkobzásra itélte. Még megölelhette feleségét és gyermekeit a bíróság
előtt az őt kísérő idős orosz börtönőr hallgatólagos engedélyével, de a
bírósággal szemben levő börtön ajtócsengőjét László atya már maga nyomta meg, a
szuronyos puskáját tartó börtönőr helyett, s kezdődhetett a GULÁG-on letöltendő
szabadságvesztés.
Puskás
László atya felesége, Zseltvay Mária papné volta miatt már 1947-ben elvesztette
állását. Férje letartóztatásakor három gyermekével, a 14 éves Máriával, a 7
éves Lászlóval (Puskás László festőművész, munkácsi egyházmegyés pap 1993-tól),
és az 5 éves Sándorral fedél és ingóságok nélkül maradva ideiglenesen az idős
Zseltvay nagyszülőkhöz költözött, alkalmi munkákat vállalt. Megélhetésüket
azzal egészítették ki, a polgári háztartás megmaradt kisebb míves darabjait
árusították a piacon, ahol az egyedül maradt papnéknak külön sora volt. Később
az onokóci szanatóriumban takarítónőként dolgozott.
Puskás
László atyát az ungvári börtön 25. sz. cellájából május 15-én másokkal együtt
teherautóval szállították a pályaudvarra, hogy menetrendszerű vonathoz kapcsolt
"sztolipin" rabszállító vagonban végigjárja a szokásos
tranzit-börtönöket. A lembergi (Lviv) elosztó börtönből a kijevi 1. sz.
Lukjanovka-börtönbe (29. sz. cellába) került. Innen szeptember 29-én, a
moszkvai elosztón keresztül a messzi kazahsztáni lágerekbe irányították,
Karagandán át. 1949-től Puskás László a Dzsezkazgáni (Korábban Kengir, Kazahsztán)
munkatáborban réz-, ólom- és kőbányákban, majd építkezéseken dolgozott. A
személynév helyett használatos fogolyszáma a lágerben: CX-869.
Fennmaradt
részben hivatalosan, részben illegálisan kicsempészett lágerleveleinek nagy
része, amelyek a lágerélet fizikai és lelki szenvedéseiről és
kiszolgáltatottságáról számolnak be, ugyanakkor az erős hitről és a
Gondviselésben való bizalomról is tanúbizonyságot tesznek. A lágermunka mellett
László atya lelkipásztori munkát is végzett: egyik fiatal rabtársa, Kányai
István a 90-es évek végén publikálta Puskás atya 1951-es Húsvéti szentmiséjének
történetét, amelyet a rézbánya mélyén végzett nagyszámú rab számára (az őrök
úgy tettek, mintha nem látnának semmit), s írásában leír egy általa csodásnak
tartott eseményt, László atya forrásfakasztását is, amely az amúgy csontszáraz
rézbányában történt. Puskás László fennmaradt misenaplói tanúsága szerint a
munkatáborokban és szabadulása után is lehetõség szerint naponta elvégezte a
Szent Liturgiát. A börtönből hazamentett kéziratos ima- és misekönyve, néhány
orosz és magyar nyelvű röplapszerű kézirata, - amelyekben megtérésre, a Húsvéti
gyónásra és szentáldozásra buzdítja a rabokat, - jelzik, hogy papként élt
továbbra is. A munkatáborban egy elítélt jeles orosz irodalomtörténész, a
leningrádi Puskin-intézet munkatársa segítségével László atya tökéletesítette
nagyorosz nyelvtudását. Ezt később Ungváron is hasznosította az oroszokra is
kiterjedõ illegális papi munkájában, mikor elbeszélések szerint az utcán
sétálva gyóntatott, kabátja alatt adva meg a feloldozó áldást. 1952. november
11-től másfél hónapta kórházba került, majd a bányamunka során szerzett
szívbaja és súlyos hipertóniája miatt rokkanttá nyilvánították és 1954-től a
terektéi 395/1 sz. rokkantlágerbe helyezték. Így naponta csupán 6 órát kellett
dolgoznia, bár a karagandai véresen levert lágerlázadás után megnövekedett a
szigor.
Terektéből
szabadult rokkantság címén, 1956. január 7-én. Ungvárra, családjához 10 napos
utazás után érkezett meg.
Gyakran
került kórházba otthon is később, betegsége ellenére munkába kellett állnia.
Szabadlábra helyezett, de nem rehabilitált volt politikai rabként csak fizikai,
alacsony beosztású munkára számithatott, feltéve ha az átlagtól védettebb
helyzetű munkaadóra talált. Dolgozott raktárosként előbb egy Ungvár melletti
gyermek-tüdőszanatóriumban (itt dolgozott nevelőként felesége is), betanított
munkásként bútorlakkozó is volt az egyik ungvári bútorgyárban, majd
egészségének további romlásával ismét raktáros lett (a papokról feltételezték,
hogy nem lopnak és képesek a rendtartásra). Őt is, ahogy paptársait, a KGB
továbbra is megfigyelés alatt tartotta. Ennek ellenére Ungváron naponta
misézett családja és vasárnaponként az összejövő régi hívek számára,
gyóntatott, keresztelt, esketett, temetett – természetesen titokban. Olykor
ismerős hívek hívására vidékre is utazott, máskor ottani paptársaival
találkozott szűk körben a felmerülõ problémák megbeszélésére. Ungváron is
gyakran látogatott helyi paptestvéreihez, különösen jó kapcsolatban volt
Murányi Miklós vikárius atyával.
1969.
április 27-én szívinfarktus érte. A rosszullét miatt kihívott ismeretlen
mentőorvosnő László atya ellenkezése dacára beadott egy injekciót, ami azonnal
végzetesen súlyosbította állapotát. Az időközben megérkező, nem messze lakó dr.
Kerekes az üres ampulla feliratáról megállapította, hogy egy szívrohamnál
teljesen ellenjavallott gyógyszert tartalmazott, de már csak gyilkosként
szidhatta az orvosnőt.
Puskás
atya papi temetési szertartását otthon, a koporsó mellett nagy számban
összegyűlt paptársai végezték este titokban; előtte fia, László némi erőszakkal
egy belügyes ügynököt taszigált ki a házból. Másnap a temetés idején a temető
utcájában álló rendőrségi autók tetejére szerelt hangszórókból vidám könnyűzene
bömbölt a legnagyobb hangerővel, úgy hogy még az egymás mellett álló búcsúzók
sem hallották saját szavukat. Ennek oka az lehetett, hogy a nem sokkal korábban
elhunyt Bacsinszky Dániel atya (+1968. dec. 12) még zavartalanul megtartott
temetésén az igen nagyszámú búcsúzó hívőtömeg jelenléte és éneke a
megsemmisítettnek hirdetett Egyház nagyon is töretlen erejét tanúsította.
Puskás
László atya az ungvári Kálvária-hegyi temetőben nyugszik.
Az
ukrajnai politikai megtorlások áldozatainak rehabilitálásáról szóló törvény alapján
Puskás László atyát 1992. január 22-én rehabilitálták.
Részletek
a lágerlevelekből
1952.
április 28., Dzsezkazgán
A
családnak (...) Természetesen május 5-én megkezdem a szent misekilencedet a
Fatimai Szent Szűz tiszteletére, azt kérve kis családom számára, hogy az Úr
Isten akaratába bele tudjunk nyugodni és türelmes állhatatossággal elviselni az
egymástól való távollét keserű hónapjait és éveit, - addig, amíg életünkkel ki
nem érdemeljük az örvendetes kiszabadulást. Sokszor, nagyon sokszor gondolok
rátok kimondhatatlan vágyakozással. Szeretném megrövidíteni egymástól való
elszakítottságunk oly hosszúra nyúlt idejét, de - mi vagyok én, parányi… !
Tudom jól, hogy Nektek is nagy szükségetek volna rám, de az én sorsom milliók
sorsa, s a Katolikus Egyház mindig dicsekedhetett, nem csak a múltban, de,
Istennek hála, a jelenben is olyanokkal, világiakkal és papokkal, akik hitbeli
meggyőződésüket többre tartották az oly drága szabadságnál is.
1952.
május 7., dél, Dzsezkazgán
A
megpróbáltatás régi helyéről köszöntelek kedves Mindnyájatokat. Kívánom, hogy a
Szent Szív oltalma alatt jelen soraim mielőbb eljussanak hozzátok, vigasztalást,
bátorítást, életbizalmat vigyenek Mindnyájatok számára. Mert erősen meg vagyok
győződve arról, hogy a hajunk szálát is számon tartó Urunk nem hagyott el
bennünket, sőt fokozott mértékben vagyunk az ő kedves gyermekei, Ti ott, mi
itt. De a kereszt misztériuma, titka még talán sok ideig számunkra is titok
marad és sehogy sem tudunk fölemelkedni arra a lelki magaslatra, amely sorsunk
után méltó hozzánk. Kicsinyeskedünk, ahelyett hogy kimondva a nagy Legyen-t, a
mindennap szürkeségében életünkkel, példánkkal világoskodjunk „a testvéreknek,
kik az éjben járnak”. (...)
1954.
január 18., Dzsezkazgán.
Rebenyák
Böskének Tiszaújlakra
(...)
Karácsonyi kántálás, imádság, szentbeszéd közben gondoltunk az első „gyönyörű
szép titokzatos éj”-re és a mi otthon levő szeretteinkre. Tudjuk jól, hogy a
sötétség hatalma, Heródesei és bérenceik most is mindent megtesznek, hogy
letagadják, elhomályosítsák a betlehemi csillag ragyogását és megakadályozzák a
földre szállt Istenfia imádását. De ezt csak egy ideig tudják megtenni. Hisszük
és reméljük, hogy mi is elismételhetjük majd egyszer azt, amit az Evangélium
ír: „mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek”.” (...) Manyuskám már
XII-5 óta nem írt. Akkor hosszan beszámolt az újlaki, szőllősi látogatásáról.
Csak azt sajnálta nagyon, hogy mindazokhoz, akikhez szeretett volna elmenni,
egészségi állapota miatt nem mehetett el. Az ő leírása alapján még tökéletesebb
fogalmat alkottam arról a fontos szerepről, amit a pásztor nélkül maradt nyáj
között betölt.
1954.
március 26.
Legyen
a mi családunk egy olyan oázisa az igazi keresztény erényeknek, ahonnan
szívesen merítenek, amiből mások is tanulnak. Tegyük meg, Ti ott, én itt
mindent, hogy egyéni életünk, tevékenységünk magán viselje a húsvéti öröm és
megbocsátás szent bélyegét. Ő vezetett, védett eddig is bennünket, legyünk
érdemesek ezután is isteni segítségére. És ha az Ő zászlaja alatt, táborában
bárhol megérint bennünket a halál fullánkja, tudjuk, hogy ez csak az örök élet
ajtaját nyitja ki számunkra. Ez szolgáljon biztatásul, vigasztalásul. (...)
Mivel az én helyzetem közeli kilátásokkal nem kecsegtet, mindent úgy osszál be,
tervezz el, hogy megrendült egészséged ne legyen még jobban megterhelve. Az Úr
Jézus ezután sem fog elhagyni Bennünket és megengedi, hozzásegít ahhoz, hogy
egyszer még együtt lehessen kis családunk, Istenem, mennyire várom ezt és
vágyom utána!! (...) Bizony, a lágerélet nem üdülés, de nehéz próba, ami
igénybe veszi egészségünket és sokunk életét áldozatul kéri. Adjuk, ha kívánja
- bizalommal és megnyugvással, mint Ábrahám. Kegyelemteljes és boldog Ünnepeket
kívánok mindenkinek a családból (...), a rózsafűzéreseknek, minden hű barátnak,
de elsősorban Neked, Manyuskám édes és a mi drága gyermekeinknek,
Máriácskánknak, Lackónknak és Sanyinknak. Szeretettel köszöntöm
gyóntatóatyátokat és a többi ott élő kollégát, az egyenes úton járókat (...)
1954.
április 7.
Sajnos
nem tudom többször elolvasni leveleidet, mert a múltkor körülményeim olyanok
voltak, hogy kénytelen voltam megsemmisíteni őket. Jóllehet nincs benne semmi a
kis családunkat érintő apró eseményeken kívül, de mégis ... hol, kitől, mikor,
hogyan? stb. - érted, Anyuskám, úgy-e? Most egyetlen örömöm, hogy naponként
előveszem fényképeiteket és elgyönyörködöm Bennetek, szabad szárnyra engedve
képzeletemet... Hogyan tudjam leírni, mennyire vágyódom utánatok! Főképpen az a
remény éltet, hogy viszontlátjuk egymást. Csak olyan óránk nincs, amely
megmutatná, hogy a történelem szekere messze van-e még attól a ponttól, amikor
ránk virrad a szabadság napja. A csomagban - mint említettem - nem volt
egyetlen sor sem. Az orvosságot ((misebort!)) - kitűnő csomagolás=„отличное
оформление” - megkaptam, nagyon köszönöm, naponként használom. Ma, az ónaptár
szerinti Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén 6 társamnak nyújtottam - katakombaszerűen
- a Legszentebbet. Remélem, a Jó Isten megőriz bennünket minden bajtól.
1954.
május 26., Dzsezkazgán
Én
minden reménységemet a Jó Istenbe helyezem: egyedül csak az Ő mindenható ereje
képes kiragadni bennünket jelen helyzetünkből. Imádkozzatok Ti is buzgón, az Ő
mindenható jóságának nincs határa. És hátha úgy intézkedett - előre látva a mi
buzgó imádságainkat - jó föltételeinket, hogy még az idén szívemhez szoríthatom
drága jó Manyuskámat és együtt elgyönyörködhetünk szép, okos jó gyermekeinkben.
Bennem szinte beteges lázassággal ég a vágy és él a remény, hogy hamarosan
viszontlátjuk egymást. Magyarázatát nem tudom adni, de való igaz. A vérnyomásom
állandóan sztratoszférai magasságban van. … A múlt hónapban már voltak
beszámítások - зачёт-ok. A dolgozó rokkantak legtöbbjének, aki fizetést nem
kapott, 25 napot adtak és így nem 1974 jan. 21-én, de 73 dec. 26-án szabadulok!
Nevessünk vagy sírjunk?
1954.
szeptember 25, Terekti
És
most már tisztán lehet látni, hogy még a legjobb esetben is, ha mindent
kedvezően döntenek el számomra - még hosszú hónapokba kerül, amíg haza
érkezhetek... Magamban úgy tervezgettem, hogy Sanyikámnak és Lacikámnak
személyesen mondom el, amit az új iskolaév kezdete alkalmából szükségesnek
tartok. De ezek emberi tervek voltak, és a Jó Isten másképp rendelkezett.
„Mindazonáltal ne az én, de legyen meg az Ő akarata” Hogy elképzeljétek az
itteni helyzetet, olvassátok el az Evangéliumból Bethesda történetét. Vakok,
sánták, bénák, szerencsétlenek tömege, akik mind várják - (2 szó ?) szobra - a
tóvizeknek a megmozdulását. De ha történik is hullámzás, olyan vihar, amelyik
hazájukba vetné szerencsétlen, beteg sorstársaim valamelyikét, még eddig nem
keletkezett. De várják, evangéliumi hittel és türelemmel.
Források
„Számon
tartva”. Vándorkiállítás a kommunista egyházüldözés papi és egyházi
áldozatairól (kurátor: Tikovits Ernő).
A
kiállítás fotói (Puskás László atya személyes tárgyai): https://hu.museum-digital.de/portal/index.php?t=listen&persinst_id=27324&oges=266930
Bendász
István: Öt év a szögesdrót mögött. Egy kárpátaljai pap a Gulag munkatáboraiban.
Budapest, 1991
Bendász
István – Bendász Dániel: Helytállás és tanúságtétel. A Munkácsi Görög Katolikus
Egyházmegye hitvalló és meghurcolt papjai. Ungvár – Budapest, 1994
Puskás
László: Romzsa Tódor püspök élete és halála. Budapest, 1998
Стефан
Бендас - Даниїл Бендас: Священини-мученики, сповідники вірності. Ужгород, 1999
Іштван
Каняі: Таїнство. In: Благовістник Nº 6. Червень. 2005, 10-11.
Bendász
István – Bendász Dániel: Helytállás és tanúságtétel. A Munkácsi Görög Katolikus
Egyházmegye hitvalló és meghurcolt papjai. Budapest, 2014
A
szerzők
Ifj.
Puskás László festő- és mozaikművész, munkácsi egyházmegyés görögkatolikus pap
(sz.1941, Ungvár), Budapest
Dr.
Jankáné prof. dr. Puskás Bernadett művészettörténész, egyetemi tanár,
Nyíregyháza (a hitvalló Puskás László atya fia és unokája)
 |
| 1947 |
.jpg)
