Dr. Ortutay Elemér emlékirataiból

Erre a kérdésre, talán a leghatározottabban, egy kedves kárpátaljai költő, Dupka György szavaival válaszolok:

„Származásom kérdése érdekel „hová tartozásom”? Érdekel, hol végeztem iskoláimat? Ó, életem története nagyon egyszerű. Itt születtem, embernek és magyarnak születtem, a Kárpátok karéjozta sík vidéken. És vallom magamat, hogy embernek születtem és nem tehetetlen bábnak.”

Görög katolikus ősrégi papi családból származom. Minden generációnak volt papja. Én is nős vagyok. Öt gyermekem van, köztük négy fiú, de közöttük egy sem lett pap. De mégis! Az ikrek közül, az egyik unokám Attila, jelenleg a Nyíregyházi Hittudományi Főiskola első éves hallgatója. 

78-éves vagyok, s Isten különleges kegyelméből: aranymisés áldozópap. Életem öt államához kötődik: születtem az Osztrák – Magyar monarchiában. Középiskoláimat Csehszlovák köztársaság területén végeztem. Ugyanitt voltam első éves teológus. Pappá szenteltek Magyarországon. Letartóztattak és 25-évre elítéltek a Szovjetunió területén, és ma, megöregedtem Ukrajnában.., pedig Ungváron születtem és ma is itt lakom. 

Ifjúkoromat, diákéveimet Beregszászon éltem át, oda is jártam gimnáziumba. Magyar gimnázium volt. A másik magyar gimnázium Csehszlovákiában, Komáromban volt. Ott bencések tanítottak. Nálunk, Beregszászon, habár magyar város volt és határváros, talán éppen ezért „szedett – vetett” társaság tanított. A Szovjetunióból menekült ukrán főiskolai tanárok, cseh legionárusok, Magyarországról menekült meggyőződéses marxisták, (ők így nevezték magukat), és három római katolikus paptanár, latin – történelmet tanítottak. 

A három történelmi egyház lelkésze, egyik értelmesebb volt, mint a másik. Mindhármukat később a szovjet hatóság letartóztatta és elítélte. Ketten a lágerben haltak meg. Az egyik édesapám volt…

Visszaemlékezve diákkoromra, ne csodálkozz, kedves olvasó, hogy leginkább egy református pap emléke maradt meg emlékezetemben. Többször tartott előadást nálunk a magyar ifjúságnak. Vaslogikája, meggyőző ékesszólása, izzó, tiszta magyar öntudata, lényegéből sugárzó papi hivatástudata reám is nagy hatással volt. 

A beregszászi gimnázium, arról is híres, hogy innen került ki két nevezetesség: Kalocsay Géza, a csehszlovák és a magyar válogatott csapat játékosa és Kaszab Judit festőművész, aki Angliában él és dolgozik.

… és! Erre vagyok a legbüszkébb, a gimnáziumból két pap került ki. Túlzás nélkül állíthatom, hogy öntudatos magyar mivoltunkat, emberi és papi hivatástudatunkat, városunk három vallásfelekezet főpapjának és Narancsik Imrének köszönhetjük. Mindannyian valóban eszményképeink voltak. Minden szavuk, minden lépésük, egész életvitelük figyelmeztetett minket arra, hogy legyünk: „Facteres Verbi et non auditeres tantum.”

*******************************************************************************************************

Anyai nagyapám is görög katolikus pap volt. Serbócon éltek, ott volt a paróchiája, a szolyvai járásban. Serbócnak a régi magyar neve – Beregsziklás, de még a monarchia idejében sem használták a magyar nevét. E kis falunak még postája sem volt. ALSÓVERECKÉRE VAGY Zsdenovára kellett menned, ha levelet akartál feladni. Serbócnak volt még három kirendeltsége. Ezekkel együtt a hívek száma, az 1915-ben kiadott sematizmus szerint 1123 volt, ezenkívül 142 magyar és 118 zsidó. A többi – ruszin. Akkor a kereskedők, ügyvédek, orvosok, mind zsidók voltak.

Gimnazista koromban csak egyszer voltam, szüleimmel, Serbócon. Ezenkívül egyszer a falu határában, de ez 60-évvel később történt. Erről majd később írok…

Innen került nagyapám, még az I. Világháború előtt, a Munkács melletti Újdávidházára. Édesanyámék sokan voltak testvérek. Ezek közül hat lány. Most, hogy visszaemlékszem édesanyámra, eszembe jut Dzsani bácsi, aki dávidházi gazdag paraszt fiú volt, de jó tanuló, így nagyapám felkarolta és iskoláztatta. Szlivka Iván volt a neve. Ő nagyapámnak olyan inasféléje volt. Természetesen ismerte a pap gyermekeit, sőt édesapámat is. 

A Gulág után, 1956-ban barátkoztam vele össze. Ő beszélt nekem mindig Dávidházáról. Többek között egyszer nekem azt mondta: „Tudod, Ecsikém (sic!) nagyszűleid igazi urak voltak. Én ismertem a grófokat is, de olyan úr, mint nagyapád volt és olyan úrinő, mint nagyanyád volt, bizony, a kegyelmes-, sőt a méltóságos urak és asszonyok között nem találtál.” És tudod, édesapád nagyon szép férfi volt és elismerten kiváló szónok. Felkapott szónok volt. Búcsúkra, ünnepi misékre, papi temetésekre csak őt hívták. Ő prédikált Gebé püspök temetésén is. Én nem hallottam téged Ecsikém beszélni, de örököltél valamit apádtól? Ne haragudj, de nem úgy nézel ki… (Persze, hogy nem haragudtam, de azért bosszantott, hogy”, nem úgy nézel ki!) De ekkor már anyám testvérének, Eliz néninek fia, Torgyán Józsi, bontogatta szárnyait. Ergo, gondoltam, valaki mégis örökölte a családból, apám szónoki képességeit. 

Amikor megismertem nagyszüleimet Dávidházán, már gimnazista voltam. Élveztem testvéreimmel, Angyalkával és Bélával a nagy családi forgalmat és azt, hogy mezítláb is járhattunk. Itt ismerhettem meg közelebbről, anyám testvéreit. Persze, a család kulissza titkait még nem ismerhettem akkor, csak később hallottam innen – onnan, főképpen Dzsani bácsitól, aki egykorú volt szüleimmel. 

Tudod „Ecsikém”, (Dzsani bácsi csak 40%-ban beszélt magyarul), így furcsa stílusban beszélgettünk. Ő magyarul, én pedig udvariasságból – ruszinul. Én élvezettel hallgattam őt, mert nemcsak „pletykált”, de beszámolója igazi történelmi ismertetés volt arról a korról, amelyben élt. Tudod fiam, nagyapád, mint pap is, tiszteletre méltó egyéniség volt. Minden nap misézett, ellentétben azokkal, akik hétköznap csak akkor miséztek, ha fizetett miséjük volt. Ő nem volt nagy szónok, de lenyűgözően, kedvesen és bölcsen tudott beszélni, a hívek tátott szájjal hallgatták. Tőle sem örököltél semmit „Ecsikém”?- kérdezte. Mivel én hallgatással válaszoltam, megcsóválta fejét… Nem baj, mondta vigasztalóan, de azért jó fiú vagy!

Mikor Dzsani bácsi meghalt, addig összegyűjtöttem sok mindent a családomról. Egy ilyen kedves történetet is el kell mesélnem. Ő Munkácson lakott, amikor Iván fia, aki akkor már tanítványom volt, magánúton készítettem fel. Ő az első pap-tanítványom (eddig 23 van). ., szóval Iván jött, mondván, apja ágyban fekszik, vasárnap menjek el hozzájuk misézni…

TÁLTOS PARIPÁN MEGÉRKEZTT A MESEBELI HERCEG?

Lassan felnőttek a dávidházi Papp József lányai. A munkácsi hadtest fiatal tisztjei kötelességüknek tartották tiszteletüket tenni, majd rendszeresen jártak a házhoz udvarolgatni, uzsonnázgatni. Először két Papp-lány ragyogott: Margit- érett szépségével és Eliz – bájos mosolyával, mely mosolynak ellenállni szinte lehetetlen volt. Jöttek a kérők is. Nagymama helyettese, szinte érett háziasszonyként fogadta a vendégeket. Ilonka volt a neve, ő lett az édesanyám. Már eljegyzett menyasszony volt, Baltovics Bertalan kispapnak a jegyese. Jól jegyezd meg, kedves olvasó! A fess tiszteken kívül a kispapok látogatták rendszeresen édesanyámékat. Akkor még „kauciót” kellett fizetni, ha civil lányt és nem pap-lányt vett feleségül a kispap. Még én is, nekem is le kellett fizetni a 3.000 pengő kauciót feleségemért, 1941-ben. 

Jegyezzünk meg egy dátumot: augusztus 2. A régi Júliánus naptár szerint Illés-nap, Dávidházán – búcsú! A nagymise után tele a ház kispapokkal, tisztekkel. Délután, késő délután valami történt, meséli atyai jó barátom - Dzsani bácsi. Már a negyedik tisztecske hagyja el, lehorgasztott fejjel, a házat. Kosarat kaptak. Kettőt Margit nénitől. Ő nagyon komoly alkat volt. Szellemileg értem. Így elfogadható a magyarázata: „ .. csak menjen üres fejű ficsúr!” (Később Tóni bácsinak, a botanikus tanár- tudósnak lett a felesége.) És a másik kettő? Őket, Eliz néni, a vármegye szépe küldte el. Helyesbítek: édesanyámtól, Eliz húga megbízásából hangzott el a kérés: „Kérem, távozzék. Ön, uram, mellé lőtt!”.De miért? Mert húgának nem a kezét kérték meg, hanem „avanszot” kértek. Ezt a szót akkor kevesen értették, ezért tűnt nevetségesnek egy öcskös kérdése:” miért kért kölcsön, nem volt pénze?”

De a „bomba” este robbant csak! A tisztek már elmentek. Valahogy mintha fagyos lett volna a légkör. Margitka már ötödször vetett keresztet:”Hála Istennek, ő is elment!” Elizke idegesen ül a széken, és vagy már öt perce szótlanul „malmozik” az ujjával. A kispapok is elmentek, csak Berti bácsi, a vőlegény maradt itt és az idősebb férfiak maradtak. Egyesek kalábereznek, vagy nagypapával megbeszélik a világ dolgait. Nagymama is fáradtan leül, és szégyen, nem szégyen – elszunyadt. Margitka mellett egy tanár ül, akit a fiatal tisztecskék, csak így tituláltak: „a palánkai sváb”. Igaz, később magyarosította a nevét: Margittai lett. Éppen a botanika rejtelmes szépségeiről tart előadást. Elizke mellett csak egy férfi ül, szótlanul. Nézi, Elizke ideges kézjátékát. „Mit néz? Inkább igyon egy pohár bort, vagy gyújtson rá, hisz ezért járnak maguk ide!” Nem, kedves Elizke , én kegyedékhez, nem ezért járok! Táltos paripán nem tudtam jönni, hisz lovagolni sem tudok. – mondta csendesen. Miért nézem kegyedet szótlanul? Mert nem tudom megígérni, hogy lehozom a csillagot az égből. „Hát akkor, mit akar?” Nézze kedves, én nem leszek sem gróf, sem miniszter. Gazdasági főiskolát végeztem, olyan unalmas tisztviselő leszek. De feleségemet, családomat majd el tudom becsületesen tartani .- válaszolta. „Miért mondja ezt nekem?” Kérem, legyen a feleségem, tisztelettel megkérem a kezét! Elizke abbahagyta a „malmozást”. Sok szépet mondtak már neki, de ilyen határozottan még senki sem nyilatkozott. „Köszönöm, kedves Torgyán! Most búcsúzzunk el! Karácsony előtt látogasson meg minket, akkor majd válaszolok…”

Ilonka, Ilonka, hol vagy? Kiment sétálni, levegőzni a vőlegényével, mondja valaki. Ja, akkor ne zavarjuk… Berti bácsi csodálkozik, hogy ez az Ilonka, aki eddig oly tartózkodó volt, most szinte rohanva megfogja a kezét és rohan vele a kertbe, a bokrok között megbújva egy lóca található. Igazi szerelmeseknek való hely, mondhatná valaki. A hold erősen világít a rózsalugasban. Ilonka megfogja vőlegénye kezét. melegen megszorítja: üljünk ide le, Berci! Itt nem zavar senki. Mondja, kedves Berci, maga igazán őszintén szeret? Igen, Ilonka, nagyon, szeretem magát! Mindent megtennék magáért! – mondja. Ilonka elengedte Berti kezét, majd megszólalt: Ha komolyan szeret, kérem, ne haragudjék, de hozzon ezért áldozatot. Én nem tudom viszonozni szerelmét, így becstelenség lenne és maga ellen tiszteletlenség, ha felesége lennék. Mert közben megszerettem valakit. Ezért kérem.., és csendben lehúzta jegygyűrűjét, kérem, Berci, vegye vissza a jegygyűrűt! „Na, de Ilonka, maga észnél van? Talán nem vagyok jó parti? Osztályelső vagyok! Az énekkar szólistája. Nem részegeskedem, semmiféle káros szenvedélyem nincsen. Mi a kifogása ellenem? – hangja már szinte harsog – És, ki az, aki helyembe akar állni. Talán magát is a tisztecskék fűzték be, mint húgait? Berti, kérem! Ne bántsa testvéreimet, nincs is igaza. Elizke húgom már a negyedik tisztecskét kosarazta ki. Hát akkor, ki? Ki az, aki képes volt elcsavarni a maga komoly fejét? Kérem, jogom van ezt magától megtudni!

Én, kérem – kezdte vallomását Ilonka - én Ortutay Jenőbe lettem szerelmes. Tudom, reménytelen az eset, mert csúnya lány vagyok. Nem oly ragyogó szépség, mint Eliz húgom. Nem olyan kedves, bájos, mosolygós, mint Mancika, mindnyájunk kedvence. Jenő pedig szép férfi, sőt neki is eljegyzett menyasszonya van. „Ilona, legyen észnél! Ha ő megkérte a maga kezét, akkor szélhámos! Hisz, ahogy azt maga is tudja, eljegyzett menyasszonya van. És hozzánk képes még kölyök! Három évvel lejjebb jár tőlem és magától is egy-két évvel fiatalabb. „- mondta Berti. Mindezt tudom már, kedves Berci, ne bántsa őt. Hisz ő egy szóval sem említette a szerelmet vagy házasságot. „Honnan tudja, hogy szereti magát?” – szinte üvöltött Berti bácsi. Kiolvastam a szeméből, válaszolt halkan édesanyám. 

Akkor hallottam először szüleim házassági történetét, mégpedig egy hiteles szemtanútól.

(Folytatjuk)

*******************************************************************************************************

Ismered – folytatta Dzsani bácsi – Mancika, a te Manci nénéd házasságának történetét? – Kérdezte mosolyogva a dávidházi Papp József család mindentudó ismerőjének történésze. Mancikát nem lehetett „befirolni”, ahogy ma mondanák. Ő nem hatódott meg a szép szavaktól és kinevette azt, aki neki „egy életem – egy halálom” vagy a csillagokról áradozna, illetve az öngyilkossággal fenyegetőzne. Mancika mindenki kedvence volt. Egy bájos, kedves, értelmes, józan gondolkodású határozott jellemű fiatal lány. Érdekes, ezt nem lehet elfelejteni, ha a tanítónő vagy a pap, az apja, nem bírt a rakoncátlan gyerekekkel, csak Mancikát kellett megkérni a rendcsinálásra. Ő csak felállt és elkiáltotta magát:” Tiho, bo bidá bude!” (csend, mert baj lesz!), és ujjával megfenyegette az osztályt. Mancikának nem udvarolgattak a szó szelíd értelmében, de mindenki boldog volt körülötte. Mellette unatkozni vagy szomorkodni nem lehetett. Napsugár volt, mely sugarait szét tudta árasztani a jelenlévők között. 

Tudod, „Ecsikém”- folytatta Dzsani bácsi, én láttam az életben: grófi, orvosi vagy tiszti családból származó fiúkat, lányokat neveletlenül, parasztosan viselkedni, de találkoztam a fordítottjával is. Ilyen volt Holis Illés, Mancika férje. Egy gazdag, helybeli családból származott, mindig elegánsan járt, sosem vitatkozott, mindenkinek megadta a neki járó tiszteletet, de nem vitte túlzásba. Természetesen viselkedett. Meg sem közelítette az akkori tisztek nagy részének halandzsázó képességét. Munkácson járt gimnáziumba, a matematika volt a kedvenc tárgya. Érettségi után külön tanfolyamot végzett, s a pénzügynél helyezkedett el. Ő természetes közvetlenséggel tegeződött a női nemmel is. Dzsani bácsi szerint kedves és meglepő volt, ahogy megkérte Manci néni kezét: Itt az ideje, hogy megbeszéljük, mikor lesz az esküvőnk Mancika!” Hát, te feleségül akarsz venni? – kérdezte Mancika. „Ó, te buta, már másfél éve elhatároztam, hogy te, csak te lehetsz a feleségem”.- válaszolta. Tudomásom szerint, a rokonok között, Illés bácsi volt apám legjobb barátja. Nekem kedvenc nagybátyám volt. Ő volt az első életemben, aki úgy beszélt velem, mint férfi a férfival. Felszentelésem után felajánlotta, hogy tegezzem vissza. Illés bácsi, ez nekem még nem megy!- mondtam. Jó, akkor várjunk, míg ledoktorálsz! Hisz nekem is megtiszteltetés lesz, hogy tegeződhetem egy doktoröcsémmel.

MÁTÉSZALKA

A gimnáziumban, tanáraim, válogatott társaság volt. Volt közöttük kiugrott jezsuita, Magyarországról menekült, Kun Béla-féle főiskolai tanárok (pld. Halász, Lenkei). Az igazgató, a tornatanárom cseh volt. A hittanárom erős ukrán érzésű volt. Volt ugyan két pap-tanárom is, de ez sajnos, tény, valahogy alacsonyabb nívón álltak, mint a többiek, így reánk semmi befolyással nem voltak. És… jó fejű gyerekek voltak. Gondoltak erre szüleim is, mert nyáron elvittek engem Mátészalkára. Eliz néni, keresztanyámhoz, átnevelésre, ahogy fogalmaztak. Nővérem és öcsém otthon maradt. Angyalka betegeskedett, 21-éves korában meg is halt. Öcsém pedig reggeltől – estig Kalocsay Gézával a futballpályán volt. Jól emlékszem, ötször voltam Eliz néniéknél. Kaptam egy szobát és szabad mozgást. Őszintén, mi beregszászi fiúk – lányok nem voltunk nagyon vallásosak, de vallástalanok sem voltunk. Rólam feltételezték, hogy vallásosnak kell lennem, mert az apám pap. Otthon édesapámnak nem volt sok ideje velem foglalkozni, hisz paróchus volt, felkapott szónok. Így állandóan ide – oda hívták prédikálni, előadást tartani, misézni… Ezenkívül politizált is: a Keresztény Magyar Pártnak elnöke volt, Beregszász képviselője, polgármestere. Édesanyám pedig állandóan el volt foglalva a beteg Angyalkával. Minket, engem és Bélát inkább Emka néni nevelt, kevés eredménnyel, nem volt tekintélye előttünk. Apám ezt látta, a talán ezért küldött engem állandóan Magyarhonba, keresztanyámékhoz. 

Eliz néni jó pedagógus volt. Sándor bácsi pedig bölcs ember. Szombat este, vacsoránál Torgyán Sándor bácsi például azt mondta: Öcsikém, holnap vasárnap van, el kell menned misére. Muszáj? Hát, szüleid meghagyták, szóljunk neked! Sándor bácsi is eljön velem? (Eliz néni közben, csendben, cinkosan mosolygott). Nem fiam, én nem vagyok templomba járó ember. A Szentírás sok okosat mond, el is olvastam egyszer. Tetszik nekem Jézus tanítása. Sok szép és okos van benne. Tetszik nekem, hogy Ő szóba állt a bűnös asszonnyal is. Megbocsájtja bűnét és csak azt köti ki, hogy többé ne vétkezzék! Az irgalmas szamaritánus története tanulságos. Az adott szó szentsége, hogy mondanivalónk legyen igen- igen, vagy nem- nem! És meggyőződéssel neveljünk, tanítsunk és ne erőszakkal, inkvizíciós módszerekkel. .. ezt mind aláírom. Oly szépen, meggyőzően beszélt Sándor bácsi, hogy elmentem templomba. Végig hallgattam a papot is, de oly unalmas volt. Mondtam is az ebédnél, Sándor bácsi érdekesebben beszél, mint a pap. Képzeld, kedves olvasóm, nagybátyám a dicséretemre elpirult és megköszönte. ..Ezek után esténként lefoglaltam őt. A kötelesség teljesítéséről, a felelősségről, az igazi szeretetről beszélt.., és én „csüngtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán…” Utoljára esküvőnk napján találkoztam vele. Az egész család ott volt.

       Forrás Maria Ortutay      https://www.facebook.com/maria.ortutay