Lentebb apám
emlékirataiból közöltem egy részletet, sokan lájkolták. Ezért most a saját
"emlékirataimból" közlök egyet, ami elbeszélésként is olvasható.
Egyébként az is. És hát kapcsolódik ahhoz is, amit apám átélt. És vele együtt,
hét évig nélküle, mi is
Plafonig érő karácsonyfa
I.
– Tudod – mesélte egyszer Vili egyik eléggé gyakran
előforduló őszinteségi rohamában a pince–hűs irsavszkáját kortyolgatva lent a
Szkálában a korzón –mostanában valahogy újra meg újra végigélem, végig járom
gondolatban a rég elmúlt dolgokat, és elmélázom rajtuk. Az összefüggéseken,
jelentőségükön gondolkodom. Mert mi lenne, ha nem úgy történik. Hanem valahogy
másképp. Például, ha felpakolunk, és megyünk, elfutunk a nagyvilágba. És nem
hagyjuk, hogy így a nyakunk közé csördítsen ostorával, vagy inkább kupán vágjon
a bunkójával a történelem. Most is itt ülnék, és veled borozgatnék? Nyilván
nem. Ám az is lehet, hogy amit ma az élettörténetem egy részének képzelek, az
csak a mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De mégis csak az
enyém, és nem a másé. És nekem valahogy fontos és érdekes. Mindig érdekes.
Akkor is, ha – kívülállóként szemlélve – az események, melyek nekem most olyan
fontosnak tűnnek, valójában mégsem azok. Hanem éppenséggel hétköznapiak,
sorsszerűek. S ami történt, az megtörtént, így történt. Mert hát ez egy olyan
vidék. És az élet amúgy sem nyalóka, mondogatta volt édesanyám, ha valamiért
panaszkodtam. Hisz tudod te azt magad is. De azért hadd meséljek. Nincs
ellenedre? – kérdezte udvariasan, de teljesen fölöslegesen. Mert ha Vili
beszélni akart, akkor beszélt is. Nem volt erő, mely ilyenkor leállította
volna. Ezért csak úgy foghegyről vetettem oda neki, hogy „nincs,” s én is húztam
egyet a boromból. Így hát folytatta.
Szegény édesanyám többször is mondta életében, hogy akkor volt a legboldogabb, amikor első gyermeke megszületett. Ez egy