Ortutay Péter: "A PIROS HETES" Elbeszélések

Тartalom: Apiros hetes -  A kék ibolya szirma - A Kárpátontúl szálló - Eizenstein és Csinkvetti - Petrusz Öcsi hazatér - Meghívás beszélgetésre - Okszán - Plafonig érő karácsonyfa - A Margitsziget utca gyermekei - A Szpárták hősei - Ifjúságom legszebb madara - Apage Satanas - Egyforintos feketék - A borravaló - Buli az Igaz Szónál - Maruszja, ne! - Mariazelli motorosok - A selyemfiú - Gyima - Piroska a nagyvilágban - Bálint napi mese - A doktornő - Élet az Igat Szónál - Utószó

A piros hetes

I.

Budapestre beszökött az ősz. De csak a naptári, mert a nap már reggel is ragyogott, a levegő langyos, majd dél körül meleg, sőt, nagyon meleg volt, úgyhogy a tini lányok levették pulcsijukat, a derekukra tekerték, s a farmer nadrág felett pucér lett a hasuk, villant a válluk és hófehér fogsoruk, és még mellbimbójuk is kirajzolódott feszes kis trikójuk alatt. A többi nőnemű lény sem különb ebben a városban. A ballonkabát, a kardigán, a dzseki, mind lekerül a női testekről, a harisnya a lábakról, s a meztelen combok és mellek kavalkádja az egész város, mint a strand Nassauban. A pesti nőnek mindig melege van, s ennek megfelelően öltözik. Csak úgy ring az egész Pest-Buda. Itt nem hordanak a lányok, asszonyok melltartót. Minek? Az zavarná őket a mozgásban.

Az öregúr reggel hét harmincháromkor szokott felszállni a piros hetesre az Etele városközpontban, az Etele és a Tétényi út sarkán. Már megszokta. Mehetett volna egy félórával később, de a többi fővárosi embertől eltérően nem szeretett rohanni, nem szeretett csak úgy, szokta volt mondogatni, „beesni a munkahelyre”. Inkább indult egy kicsit korábban, hogy elkerülje a csúcsot és a dugókat, ami ezen a járaton gyakori, hisz a busz átszeli egész Pest-Budát, és ráadásul épp a legforgalmasabb helyen. No meg azért, hogy megérkezvén, körül nézhessen asztalán, rendezkedjen, és a napi munkára összpontosíthasson. Az öregúr a Hold irodalmi szerkesztőségben

dolgozott a Keletinél: kéziratokat olvasott, és fordított. Három nyelven – angolul, oroszul és németül – tudott. Az angolt és az oroszt folyékonyan beszélte is. Németül, különösen az írott nyelvet, jól értette: ritkán kellett szótároznia.

Legtöbbször mindig le tudott ülni. A busz a Kelenföldről indult, és az Etele városközpont a második megálló volt. Úgyhogy, amikor az öregúr felszállt, még volt bőven ülőhely. Ha tehette, rögtön a csuklós busz közepén, háttal a menetiránynak foglalt helyet, az ablak mellett. Nézegette a forgalmat, a fel- és leszálló embereket, a mindig rafináltan csinos pesti nőket és fiatal lányokat. Épp úgy szerette őket, mint Kosztolányi az őskorban, akinek nevét egy tér is megörökítette azon a vonalon, melyen a piros hetes közlekedett: a Kosztolányi tér a Feneketlen tó mellett. A buszon különböző gondolatok röpködtek fejében. Utazás közben nem szeretett olvasni.

Ha hét harmincháromkor szállt fel a buszra, ami szokása volt, akkor – már vagy két-három, vagy talán már több éve is volt annak, hogy felfigyelt rá – a Móricz Zsigmond téren felpréselte magát egy zajosabb iskolás csoporttal egy tizenkét-tizenhárom éves kislány is, aki valahogy és valamiért feltűnt az öregúrnak. Az igazság az, hogy megtetszett neki a kislány. Amikor először látta, még teljesen éretlen volt. Nem volt kimondottan szép. Sőt, akár csúnyácskának is lehetett volna mondani kissé túl kerek arca, kerekded álla alatt kirajzolódó tokácska, és nem egészen szabályos fogsora miatt. Később az öregúr azt is megfigyelte, hogy nincs éppen manöken alakja. Nem volt sem karcsú, sem különösebben formás. Lábai enyhén iksz-lábak, és térdtől lefelé vékonykák voltak. De szép volt a szeme: barna és mindig fényesen csillogó. Arcocskáján, ha nevetett – ami gyakran megtörtént társaival való fecsegése során –, kis gödröcskék képződtek. És a legszebb volt a haja. Sötét gesztenyeszínű, fényes, és természetesen hullámos egészen a válláig. Az öregúr sokszor elnézte a kislányt, le sem vette róla a szemét, de az nem vett sem róla, sem a kitartó vizsgálódásairól tudomást. Egyszer-kétszer még az is előfordult, hogy amikor az egyik vagy másik megállónál felszabadult a hely az öregúr mellett, a kislány odahuppant melléje.  Az öregúr soha nem merte megszólítani: hagyta, hogy ülve csiviteljen fogódzkodó társaival. Csak egyetlen egyszer tett valami olyasféle megjegyzést, amikor a kislány a történelem tanárukról meg arról beszélt, hogy az osztályban senki sem tudta mikor volt a második mohácsi csata, csak ő, hogy lám, „a kisasszony nemcsak csinos, de okos is”, amire a kislány mélyen elpirult. Az öregúr nem tudhatta, miért pirult el. Amiatt, hogy őt csinosnak látják, vagy amiatt, hogy okosnak gondolják. Vagy netalántán attól – s erre az öregúr szíve hevesebben kezdett dobogni –, a kislány mégis csak észrevette érdeklődését, és most esetleg kellemesen, vagy – ki tudja – kellemetlenül érinti, hogy megszólította, és bókolt neki. Mert hát ki lát egy kamaszlány titokzatos lelkébe?

Aztán minden verbális kommunikáció – közvetlen és közvetett, direkt és indirekt – megszakadt a két ember: a kislány és az öregúr között. Csak a szemek találkoztak egyszer-egyszer. Ami az öregurat illeti, úgy az övé félve és bátortalanul, bűntudattal telten, a másikét kerülve. A kislányé néha kíváncsian, de legtöbbször közömbösen. Kapcsolatfelvétel, folytatása valaminek, melynek nem volt még kezdete sem, nehezen volt elképzelhető. Az öregúr el is fogadta magában ezt a status quo-t. Egy kislány ott az embertömegben, izzadság-, nedves kabát-, erős és csípős dezodorszagú férfiak és nők között, ott a zsúfolt autóbuszban, akit ő titokban szeret. Ez neki elég. És nem tud, és nem is fog tudni erről soha senki. Az ő szívének féltve őrzött titka marad mindig, egészen addig, amíg … Meddig is? Hát igen, egészen addig. És amikor erre gondolt, felcsendült lelkében a dal, az egykor híres táncdalfesztiválok szív- és könnyzacskót facsaró díjnyertes dala (a Koós Jánosé, akit ő egyébként ripacsnak és bohócnak tartott), mely azt mondja, hogy azt mondja. Mit is? Hogy „Kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál, ki oly szépen játszotta a Liszt rapszódiát …”  S ilyenkor elöntötte a szívét valami csodálatosan szép és kellemes érzés, mely tiszta volt és makulátlan, mint a reggeli köd a Bakonyban, s mely könnyeket csalt a szemébe, mert hogy hát ő milyen jó, finom és nemes lelkű, mert hogy könnyezik.

Egyszer, vagy egy évvel ezelőtt, minden bizonnyal perverz gondolatainak köszönhetően, vallotta be önmagának bűnbánóan az öregúr, egy csúfság is megesett vele az autóbuszban. Ült, üldögélt szokott helyén, háttal a menetiránynak, amikor a kislány felszállt a buszra vagy egy fél tucat barátnővel, és mivel történetesen volt üres hely bőven leült vele szemben átellenben éppen, kissé rézsút, de alig egy méterre. Fodros kék pöttyös szoknyácska volt rajta, mely, amikor leült – s ezt biztosan észre sem vette a szentem – hanyagul felcsúszott combja közepéig, és engedni látta két formás kis lábát, ropogós két combját, jóval térden felül. Az öregúr szeme oda szögeződött. Az ülésre, ahol a kislány ült, és a két meztelen gusztusos combikra. Közben a kislány, barátnőivel társalogva és csiripelve, hol ide fordult, hol meg oda, hol átvetette az egyik lábát a másikon, hol pedig szétvetett lábakkal ült az ülésen, mint egy vadnyugati marhahajcsár, azaz egy amerikai cowboy. Aztán egy darabig így is maradt, a szoknyácska által mit sem takart lábacskáit szétterpesztve. Ám közben komolyan magyarázott valamit a háta mögött álló barátnőnek, fejét magasan hátra vetve és feléje fordítva. Felső testével meg – magyarázás közben – bizonyosan általa szintén észrevétlenül csúszott a kis hölgy az ülésen lefelé. Ő lefelé, a szoknyácska meg persze fölfelé, egészen addig, míg napbarnította combjai között megvillant a piszkos férfi vágyak mindig izgató tárgyának: kis bugyijának rózsaszínű csíkja bőrének azzal a részével, hol már nem érte napsütés. Nehogy az illendőségen folt essék, a kislány azonnal, határozottan, szinte dühösen (hogy mersz te ilyesmit tenni, te bugyi, te szégyentelen) le is húzta a szoknyát a térde felé. Húzhatta, hisz így is meztelenül hagyta ropogós kis combját. Az öregúr meg nadrágjának a jobb zsebébe nyúlt, hogy kezével visszafogja kőkeménnyé duzzadt, egyre növekvő izgalmát. Elkésett. Már csak izgalmának következményét tudta jól, rosszul palástolni. Másik kezével zsebkendőt vett elő. Először orrát törölgette, és aztán hanyagul az ölébe ejtette, hogy eltakarja vele csúfságát: az egyre sötétebbé váló nedves foltot világosszürke nadrágján.

Langyos volt a szeptember, már feljött a nap, és a reggeli csillogás, sürgés-forgás már megjelent a nagy világvárosban. Szép volt az idő, és nem volt túl sok az utas. A piros hetesen az Etele városközpont megállóban még volt bőven ülőhely hét óra harminchárom perckor. Így az öregúr leült, megszokott helyére: a busz közepén és jobb oldalán, háttal menetiránynak. Kellemesen érezte magát. Este nem nézett televíziót. Fitzgeraldot olvasta, a Tender Is The Night-ot, angolul, már vagy tizedszer, s amikor elálmosodott, elaludt. És sikerült jól kialudnia magát, aminek mindig örült, mert sokszor küszködött alvászavarral. A buszra minden megállónál több és több utas szállt fel. Már a vezetőnek is meg kellett szólalnia, hogy „kérem, húzódjanak beljebb, mert mások is fel akarnak szállni, kérem, hogy nem lehet ezt megérteni.” A Móricz Zsigmondnál meg mindig különösen nagy a felszálló utasok tömege. No, és most szeptember van, és a gyerekek is indulnak iskolába. Sokan lesznek, gondolta az öregúr. Nem tévedett. A buszt szinte megrohamozták az emberek. Senki sem akart lemaradni. A pesti ember siet. Mit számít, hogy öt perc múlva jön a következő járat, amikor neki sürgős. Neki fel kell szállni, és kész.

A felszállók között volt a kislány is, aki annyira tetszett az öregúrnak. Most még jobban tetszett, mint két-három évvel azelőtt, amikor először meglátta. Hisz oly gyorsan elrepült az a két-három év, és a kislány enni valóan kedves fiatal kis hölgy lett. Arcocskája, igaz, talán még kerekebb lett, a toka is megvastagodott az álla alatt, de fénylő szeme és fényes hullámos, gesztenyeszínű barna hosszú haja, a gödröcskék két oldalt az arcán, no meg a feszes fehér selyem trikó, amely alatt két nagyon kemény, kerek kis alma feszült az apró, még keményebb virágsziromhoz hasonló, a fehér selyem mögött is jól kivehető bimbókkal. Észveszejtően csinos és szexis volt a kicsike. Ezt sehogy sem lehetett tőle elvenni. És most, a tömeg oda préselte eléje. Ott állt vele szemben, szinte a két combja közt, mindkét kezével a lelógó szíjat fogta, nagy iskolatáskájával a hátán, és barátnőivel cseverészve. A zsúfolt busz, a tömeg és az öregúr (aki ott ült közvetlen előtte, s teste melegével a belőle áradó delejt is érzi, és persze megőrül tőle) a csinos fiatal pesti hölgyet abszolúte nem érdekelte. Fecsegett, kacarászott, és időnként, természetesen véletlenül, térdével oda-odaért az öregúr térdéhez, combjához. Végül is, az egész csak a kényszerűségből adódhatott még akkor is, amikor a kis hölgy érezte, hogy térdével időnkét valami egészen furcsához ér: számára minden bizonnyal ismeretlen eredetű, kukoricacsutkára emlékeztető keménységhez, ami nyilván kissé kíváncsivá is tette, mert kíváncsisága által hajtva már nemcsak egyszer-kétszer, de állandó jelleggel is odapréselődött az öregúr térdéhez, a kukoricacsutka eredete felől további ismereteket szerezendő. Félreértés ne essék, természetesen a túlzsúfolt buszban lévő tömeg miatt, és semmiképpen sem másért. No meg egy icipicit a tudományos érdeklődésből kifolyólag is természetesen. De közben eszmecseréje társaival akadálytalanul folytatódott: „A matekod is megvan?  – Nincs. Csak a fizika. – Németből készültél? – Minek, hülyeség. Úgy sem hív fel.”

Amikor a Ferenciek terénél (a Felszabtér – villant át az öregúr agyán automatikusan, merthogy évekig hallotta) szomszédja hirtelen felállt, hogy leszálljon, az öregúr szíve a torkában dobogott: mi lesz, ha valaki más csöppen melléje? De még végig gondolni sem volt ideje az egészet, amikor már le is huppant valaki a műbőr ülésre. Az öregúr a fellegekben járt a boldogságtól: a kislány volt az. Az a kislány, akit már vagy három éve – igen, most már tudta – szeretett, imádott, s álmaiban – hol így meg amúgy, ahogy csak fantáziája engedte – ezerszer is látott, hol így, hol meg amúgy. Mosolyogva, rá nevetve, fürdőruhában és nélküle. Egyszer még azt is megengedte neki álmában a kis hölgy, hogy a száját megcsókolja. Olyan boldogan ébredt, mint soha azelőtt.

„Ezt az alkalmat, semmi képen sem szabad elszalasztanom. Meg kell valahogy szólítanom őt,” gondolta kínkeservesen az öregúr. S agyában megfordult és átvillant ezer meg ezer különböző szó és frázis, amely az alkalomhoz talán a legmegfelelőbb lehet, és nem ijeszti el tőle talán örökre e szende és szolid ártatlanságot. Tépelődött, törte a fejét. Kínlódott. Az idő szaladt, és hamarosan majd le kell szállnia. A busz lassított, a Keleti, az ő megállója következett. Úgy döntött, mindent feltesz egy lapra. Minden vagy semmi.

– Elnézést, ne haragudjon, hogy megszólítom. Láthatnám kegyedet esetleg máskor is? – kérdezte fátyolos elcsukló hangon, ám a lehető legudvariasabban az öregúr.

A kislány meg sem lepődött. Feléje fordította arcocskáját, huncutul mosolygott, amitől a gödröcskék rögtön megjelentek arcának két oldalán. Szemét kissé összehúzta, az öregúr szemébe nézett, és egy kacér és tapasztalt pesti dáma hanghordozásával, fejét kissé hátra vetve, orrocskáját magasabbra tartva, a szavakat hanyagul ejtve, mondta:

– Miért ne? Ma este öt és hat között megfelel? A Gourmand (gurmánynak ejtette) presszóban leszek, a Semmelweiss és a Kossuth utca sarkán.

Szavai jól hallhatóan, természetesen csengtek. Aztán kissé elfordult, gusztusos napbarnított combjával az állóhelyek felé, hogy helyet adjon az öregúrnak a leszálláshoz.

II.

Az öregúr már öt előtt tíz perccel ott ült a presszóban. A hivatalba járáshoz használt öltöny helyett farmernadrágot, rövid ujjú világoskék inget és sötétkék gyapjú pulóvert vett fel. Megpróbált fiatalosnak látszani. Szokása ellenére ma másodszor is megborotválkozott, őszes bajuszát gondosan megnyírta, beillatosította magát a kolléganők által is bizsergetőnek mondott Axe arcszesszel és City Man dezodorral. A sötétkék gyapjú pulóvert most levette, mert a presszóban meleg volt. Kint sem volt hideg. Tartott a szeptemberi nyár. Feketét rendelt, és mivel lámpaláza volt, egy konyakot is bátorítónak, és a kislányra gondolt. Hogyan fogadja? Mit mondjon majd neki? Miről beszélgessenek? Nagyon izgult. Még a konyak is alig segített.

A kislány nem is késett olyan sokat. Az öregúr legalább egy jó félórás késésre számított, sőt azzal is számolt, hogy csak játszottak vele, és imádottja meg sem jelenik majd a randevún. De itt volt, s alig öt perccel a megbeszélt idő után. „Tehát számítok neki”, gondolta az öregúr, és valami megdobbant belül. A kislány tündéri volt. Fehér selyem trikó, ragyogó meztelen vállak, talán egy kicsit csontosak, mint a bakfisoké általában, hasa feszes és kemény, pucér háta fénylő és kihívó, rövid, de bő szoknya, és a kissé iksz-lábai ennivaló, fekete topánkában, zokni és harisnya nélkül. Az öregúr még nem látott hozzá foghatót.

Ott ültek az ablak mellett, egy félholdalakú, bőr huzattal ellátott ülőkén. Sem a pad, sem az asztal nem volt mozdítható. A presszóban, mint mindig, most is sokan voltak. Halk zene szólt, Mozart, s a termet betöltötte az összebújt párok duruzsoló hangja. Az ablakokon még beszüremlett a délutáni fény, de a nap már valahol menni készült. Egy-két asztalon az oda helyezett lámpákat is felkattintották a vendégek. Két-három pár önfeledten csókolózott. Senki sem törődött velük. Néhány évvel ezelőtt még Budapest randevúzó helye volt a kétszintes Gourmand presszó a Semmelweiss és a Kossuth utca sarkán. Fiatal és idős pároké. Aki el akart bújni valamiért, ide jött, ahol a nagy világváros apraja, nagyja láthatta.

Az öregúr süteményt és pezsgőt kért. A pincérnő, egy középkorú és egyáltalán nem szép, de jó alakú és szívélyes nőszemély, kissé elidőzött náluk, hogy tisztázza, milyen süteményt és pezsgőt óhajt a kedves vendég. A kislány egy lúdlábat szeretett volna, de pezsgő ügyben nem tudott dönteni. Rá bízta az öregúrra, aki úgy gondolta, hogy a félédes orosz pezsgő illik leginkább az alkalomhoz. S amíg mindenféle közömbös dolgokról beszéltek, iskoláról, munkáról, a jelenről és a kilátásokról, az első üveg lassan elfogyott. – Jöhet még egy? – kérdezte a csúnyácska, de jó alakú pincérnő, amint épp arra akadt dolga. Az öregúr a kislányra nézett, aki leereszkedően bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mármint az, hogy egy óra folyamán ő több pohárral is meg tud inni. – Igen mondta az öregúr –, kérünk szépen. – Aztán a férfi elmondta magáról, hogy olyan újságíróféle, kétszer volt nős, van két nagylánya, mindkettő férjnél, és hogy lányai szeretik apjukat, gyakran meglátogatják. Különösen, ha pénzre van szükségük. A kislány erre hangosan kacarászott, és mondta, hogy megérti. Majd arról mesélt, amit olvasni szokott. Faulknerről és Camus-ről, Dosztojevszkijről meg Bulgakovról, Krúdy Gyuláról és Joyce-ról beszélt. A kislány hallgatta egy ideig, s néhányszor ásított. Aztán megjegyezte, hogy ő nem szeret olvasni, mert a könyvek mind unalmasak, és ő csak elalszik tőlük. Egyébként tanulni sem szeret. De szeret tévézni, szívesen jár moziba, barátnőivel a diszkóba, csak otthon, azt mondják, hogy féltik a pesti éjszakától, és nem engedik hajnalig bulizni, pedig most minden fiatal ezt teszi. – Hát nem borzasztó, hogy ilyen maradiak a szüleim? – kérdezte a kislány, s próbált úgy tenni, mintha mélységesen fel lenne háborodva. Az öregúr megpróbált igazat adni a kislány szüleinek, és azt mondta, hogy a pesti éjszaka csakugyan életveszélyes egy fiatal lány számára, mire a kislány gúnyosan elhúzta a száját. Az öregúr elszégyellte magát, hogy egy ilyen átlátszó helyzetben, amikor is ez az „életveszély” ő maga, papolni igyekszik, ezért gyorsan takarodót fújt. Hát, persze-persze, mondta végül az öregúr, mit fecseg ő itt össze vissza, amikor szinte majd meghal a kíváncsiságtól, hogy megtudjon valamit új tüneményes kis ismerősének életéről. Ó, ő nagyon szívesen beszél, mondta a kislány, és rögtön megenyhült, amikor látta, hogy az öregúr igyekszik jóvátenni baklövését, és kiiktatni az eszmecsere témái közül Bulgakovot és Joyce-ot, no meg a pesti éjszakát. Mert ő aztán istentelenül szeret beszélni, mondta a kislány, sokat és megállás nélkül, ha hagyják, s akár reggeltől estig jártatná a száját. Meg aztán mindent elmond ő saját magáról, kérdezés nélkül is, nem titkolózik, mert minek össze-vissza hazudozni, és megjátszani egy olyas valakit, aki nem is ő igazából. Így például, már a legelején elmondja, hogy nem budapesti ő, és még csak nem is vidéki, mert Ungváron született, és az meg külföldön van, a nagy Szovjetunióban, helyesebben most Ukrajnában, s az öregúr biztos hallott már erről a városról. Ó, igen, válaszolta az öregúr. Ki ne hallott volna Ungvárról, Munkácsról, melyet Zrínyi Ilona védett meg annak idején, no meg Husztról és Beregszászról? Régi híres magyar városok voltak ezek. No meg vannak ungvári ismerősei, sőt kollégái is a szerkesztőségben, akik hosszasan tudnak beszélni arról, hogy milyen szép, patinás város is Ungvár. – Igen, volt valamikor, talán –, mert azt ő is hallotta, mondta a kislány. De, amikor ő élt ott, már csak egy nagy koszfészek volt, mely szinte romokban hevert, és ahol csak ukránul beszéltek a mindig dühös és agresszív emberek. Dühösek és agresszívek voltak, mert nem volt állásuk, nem volt pénzük, és állandóan ügyeskedniük kellett, hogy megéljenek. A szülei is, helyesebben az anyja és a mostoha apja is abból tartották el a családot, hogy csencseltek, mert még a két fizetés sem volt elég semmire. Átvittek a határon ezt meg azt, főként vodkát és cigarettát, aztán Nyíregyházán eladták, és vettek maguknak, no meg eladásra, élelmet: szalámit, tejfölt, kenyeret. És természetesen ruhát meg cipőt. Ez így ment egészen addig, amíg Magyarországra nem költöztek, majdnem öt évvel ezelőtt. Az áttelepülésük, másokkal ellentétben, gyorsan ment, mert voltak kapcsolataik. Itt és ott is. Az anyjának van egy nővére, aki küldött eltartásit, vagyis egy olyan papírt, amely nélkül nem lehet áttelepedni. Ungváron volt egy családi házuk, azt dollárért sikerült eladni, és abból a pénzből vettek egy lakást a Körtér közelében, a Fehérvári úton. Nem nagy, de végül is megfelel.

– Ha jól értettem – szólt közbe az öregúr –, kegyed mostohaapát mondott. És az édesapja? Meghalt? Vagy talán elváltak a szülei?

– Nem, dehogy – válaszolt a kislány. – Nem egészen. Nem szeretek erről beszélni, mert nem igazán kellemes és szívderítő, de ha már a legelején kijelentettem, hogy elmondom, akkor elmondom, minek a mellé duma, a cumidumi. Végül is nem én tehetek róla, hát akkor minek szégyelljem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy… Szóval, a helyzet a következő. Hagyja, hogy elmondjam, jó? Ne szóljon közbe.

– Az anyámnak semmi végzettsége sincs. Szerzett egy szovjet érettségit, azaz elvégzett tíz osztályt, de aztán esze ágában sem volt tovább tanulni. Egyetem vagy főiskola? Minek az neki, „a tudósok mind szegények,” mondogatta akkoriban, merthogy hát ő nemes lány, mert nemesi családból származott, hétszilvafás meg dzsentri, sőt egyik nagynénikéje nagyanyai ágon még bárónő is volt, és nevetett hozzá hangosan. Szóval, volt egy érettségije, azaz tíz osztálya, és kész. Tizenhét éves korában sikerült elhelyezkednie a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségében, mint kezdő gépírónő. Fiatal volt, szép, formás és csinos. Minden munkatárs kötelességének tartotta, hogy udvaroljon neki, és ha lehet, pestiesen szólva – minek kerteljek – lefektesse. Az egyik rovatvezető különösen ráhajtott. A mostohaapám. De mielőtt még elfogadta volna az ő ajánlatait, anyám másvalakivel kezdett el járni. Az ungvári focicsapat középcsatárával, egy orosz fiúval. Dubrovszkij Dimitrij volt a tisztességes neve, de a városban csak úgy ismerték, mint Gyima. Korábban jobb csapatoknál, a szovjet Á osztályban, azaz NB 1-ben is játszott a fiú, Moszkvában, meg Kijevben, a nagy kijevi Dinamóban. Állítólag tehetséges focista, még válogatott kerettag is volt. Ő lett az apám. Anyám beleszeretett, vagy csak tetszett neki, nem tudom. Ő nem mondta. Lényeg az, hogy anyám terhes lett tőle. De az apám sohasem vette el őt. Először is azért, mert jobban szerette a vodkát. Ezért is csúszott lefelé, és került magasabb osztályból Ungvárra, ahol még azért kisebb sztár lehetett. Másodszor meg azért, mert nem szerette anyámat. Anyám is csak egy volt a sok elbolondított ungvári buta libák közül. Úgyhogy apám lelépett. Először összeveszett a focicsapat edzőjével, felpofozta részegen meg ilyesmi, s ezért kirúgták. Mivel nem volt helyi lakos, hanem csak prijez-zsij, bevándorló, hát szedte a sátorfáját, és távozott Ungvárról is. Az anyám és születendő gyermeke nem érdekelte. Miért is érdekelte volna?”

– És hogy került össze az édesanyja ezek után a mostoha apjával? – furdalta a kíváncsiság az öregurat.

– Ilyenkor – válaszolt a kislány – azt szokás mondani, hogy a mostohaapám volt annyira nemes szívű és gavallér, hogy felajánlotta anyámnak a házasságot, mert mégis csak szerette. Hát fordítva történt a dolog. Anyám kérte meg mostohaapámat, hogy vegye el. Mert Ungvár százezer valahány lakosa ellenére azért kisváros, és nem nézik jó szemmel, ha valaki férj nélkül is szül gyereket. És anyám tudta, ha most nem szerez férjet, akkor később, ki tudja, lesz-e még alkalma, egy zabigyerekkel. Hát a mostohaapám belement. Azt mondta, hogy elveszi, mert szereti, a maga módján, de anyám sohase feledje, hogy milyen áldozatot is hozott érte. Akkor se, ha női szemmel nézve elkövet egy, két disznóságot. Anyám megígérte: nem fogja elfelejteni. Csak vegye el.

– Aztán később kiderült, hogy anyám azért mégsem kötött valami jó vásárt. A mostohaapám is szerette az italt, mint a legtöbb szovjet állampolgár, és durva volt, ha beivott. Gyakran hozott magával haza bort, de nem a száraz asztali borokat kedvelte, hanem az édes és erős kárpátaljai fajtákat. Az Irsavszkaja meg Izabella feliratokat láttam a legtöbbször az üvegen. Ha megívott két üveg ilyen bort, már részeg volt. S ilyenkor kötekedett, majd elment csavarogni. És rendszerint úgy jött vissza, hogy még részegebb volt. És sokszor agyba-főbe verte az anyámat ilyenkor. Igaz, engem, nem bántott. Soha em vert vagy szidott. Csak nézett, mint egy veszett kutya. Majd felfalt a szemével. Csak később értettem meg, miért.

– Miért, mi volt az oka? – Látszott, hogy az öregurat nagyon érdekelte a történet. Megfogta a kislány kezét, az ajkához emelte, és többször megcsókolta. A kislány nem húzta vissza a kezét. Hagyta, hogy csókolják, simogassák. A szeme csillogott. Emlékeitől, és a pezsgőtől? Becsípett volna? Egy ideig hallgatott. Aztán folytatta.

 – Hát jó, ha már a legelején azt mondtam, hogy őszinte leszek és semmi cumidumi, ahogy mi lányok mondjuk a suliban, akkor legyen, elmondom. Hogy ne legyenek kétségei afelől, ki és mi vagyok. Talán meglepődik majd egy kicsit, mert én, én … egy rossz lány vagyok. Egyáltalán nem az a tiszta ártatlanság, és hófehér liliom, amilyennek hisz – hadarta a kislány, és reszketett. Vagy csak úgy tett, mintha belülről rázta volna valami. Színészkedett volna? Nem lehet, lehetetlen. Hisz oly gyönyörű, kedves és ártatlan, gondolta az öregúr.  – Maga szerint imádni való vagyok. Hófehér és tiszta, egyszerűen imádni való. Ez nem igaz. Nem szabad engem szeretni, tudja? Rossz vagyok. Romlott vagyok. Nem is képzeli, mennyire. És hogy mennyire ez az én hibám, vagy a másé, döntse el maga.

– Gyakran előfordult, különösen a hétvégén, hogy szüleim, azaz az anyám és a mostohaapám sokáig ágyban maradtak. Nem kellett munkába menniük, hát szunyókáltak, lustálkodtak, mert – mint mondták – a héten halálra dolgozták magukat, és rájuk fér egy kis pihenés. Ilyenkor, mint kisgyerek, szerettem hozzájuk bújni az ágyba. És az is sokszor megtörtént, hogy vagy a mostohaapám, vagy az anyám, felkelt az ágyból, én meg ott maradtam valamelyikükkel lustálkodni. Talán még tizenkét éves sem voltam, amikor egy vasárnap reggel megint csak bebújtam az ágyukba. Aztán anyám kiment a konyhába kávézni, és reggelit készíteni. Hosszú hálóing volt rajtam, alatta szokás szerint semmi. Szóval anyám kiment, én meg odabújtam a papához, hogy érezzem teste melegét. Az ölébe helyeztem a fenekemet, és forgolódtam, kucorogtam, amíg hopp azt érzem, hogy valami kemény bökdösi a popsimat. Nem húztam el magam, hanem érdeklődve forgolódtam tovább, hogy kitapasztaljam, mi is az a kemény tárgy mostohaapám ölében. Addig-addig forogtam, amíg hosszú hálóingem a hasamig csúszott, mostohaapám meg szőrös karjával magához szorított, jó erősen, és az a kemény valami pedig belém bökött, és kezdett csúszni felfelé. Mostohaapám csak azt sugdosta csendesen a fülembe, míg szorított, és el nem engedett volna a világ minden kincséért sem, hogy ez csak egy játék, és meglátom, nekem is tetszeni fog. Először nagyon fájt, meg feszített, és azt hittem, szétrepedek, és egyáltalán nem volt jó ez a játék, sőt: kimondottan rossz volt. Visítani meg kiabálni szerettem volna, de mostohaapám tenyerével befogta a számat, hogy még levegőt is alig kaptam. Vérezni is kezdtem, de csak egy kicsit, mert aztán abbamaradt. S aztán… Az egész nem is volt olyan rossz vagy kellemetlen. Valami meleg fröccsent belém, ami később visszacsorgott, és nedves ragacsos lett a combom tőle, de előtte még rángások futottak át rajtam, először ott lent, ahol alig egy perce még véreztem, aztán egész testemen. Idősebb barátnőim már meséltek erről. Azt mondták, ezt hívják orgazmusnak. Mostohaapámnak igaza lett, nekem is megtetszett ez a játék.

Az öregúrnak elnyílt a szeme, a kislány viszont csak folytatta. Beszélt, mintha az élete függött volna tőle.

 – Aztán amikor tehettük, mindig „játszottunk” valami ilyesmit a mostoha apámmal, aki végül is vér szerint nem volt az apám. Bebújtam hozzá az ágyba, megvártuk, míg anyunak valami dolga akad, kimegy a konyhába, vagy a fürdőszobába, és aztán a papa elkezdett simogatni. De minek is mondjam tovább. Ő lett az első igazi szeretőm. Már élni se tudott nélkülem. Hogy én mit éreztem, vagy gondoltam? Az igazság az, hogy tetszett. Jó volt.

– No de hát addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Lebuktunk. Az úgy történt, hogy egyszer iskola után egyenesen haza mentem, és csak a mostohaapám volt otthon, merthogy hát épp beteget jelentett főnökének. Szokott ilyesmit tenni, ha nem volt különösebben kedve dolgozni, vagy erősen másnapos volt. Történetesen e kettő nála együtt járt. Mármint a másnaposság és a munkakedv. A lényeg, hogy otthon volt, és ült egy karosszékben kissé kókadtan, mert már megtörtént, úgy látszik, a „kutyaharapást szőrével” is bőven, és épp újságot olvasott. Amint beléptem, félre tette az újságot, és az ölébe parancsolt. Két tantárgyból is karót kaptam aznap, ezért igencsak kedvetlen voltam, és gondoltam, hogy egy kis „játék” biztosan feldob. Hát jó, akkor hát játsszunk. Simogatni, becézgetni és csókolgatni kezdett vodka- és sörbűzös szájával. Aztán begerjedt. Nem engedte, hogy levetkőzzem. Ez egy új figura, mondta, amikor nem kell levetkőzni. Csak a bugyit. A ruha marad. És nekem is biztosan tetszeni fog.

– Hát mit mondjak? Igaza volt a papának. Tetszett az új figura. Lám, milyen romlott vagyok. Én a papa ölében, szoknyám felhajtva, a bugyim a földön, és nyögdécselek, meg sikoltozok, mert nem volt az egyáltalán rossz. S ekkor, mit ad Isten, belépett anyám. Nem hallottuk.  Elnyílt a szeme, de hallgatott. Meg aztán minek is szólt volna. Hisz az egész együttélése mostohaapámmal amúgy is csak formaság volt már évek óta. Nem váltak el, mert külön lakásra nem tellett. Honnan is tellett volna, ha csak két bőrönddel és egy kiskorú gyermekkel települtek át ide Ungvárról. Csórók voltunk. Úgyhogy anyám is inkább „félre lépett”. Volt, akivel hentereghetett ő is. Többször voltam fültanúja, hogy a másik szobában jó anyám és a barátja mit csinál: „Áááh, ááh és ááá, még, még, ne hagyd abba, te, te, te, nagy faszú indián.” Törődött is ő azzal, hogy a lánya meg ott van a szomszéd szobában? Nem. Minek is törődött volna? A lánya még kicsi, úgy sem érti, gondolhatta, ha meg érti, hát annál jobb: megtanulja, hogy az élet már ilyen, a férje meg nem számít. Igaz, anyám se neki. Szóval, egy ideális szép család lettünk. Én a papával, és aki még akad, a papa meg én velem, és aki akad, a mama „kedves jó ismerősével”, és aki még akad. Úgy látszik, mégis csak örököltem valamit tőle. Ha nem mást, hát a rossz vért, mint mondani szokás. Szóval „a kedves jó ismerős” már régóta látogatta az anyámat, illetve gyakran feljárogatott hozzá. És nyilván úgy gondolta, amikor bizonyosságot szerzett kapcsolatunkról a papával, hogy minden óké: ő tudomásul veszi, hogy a lánya az ő a férjének szeretője, akkor a férje – no meg a lánya – vegye tudomásul, hogy a feleségnek, illetve anyukának is van állandó barátja. Az említett úriember egyébként a Benczúr utcában lakik. Harmincöt éves, kissé köpcös, jól menő orvos volt. Sebész, vagy ilyesmi. Szép nagy, öt szobás lakása van. Nem akárhol, hanem a Benczúr utcában, tudja? Elegancia magas fokon. És csak az anyámat boldogította, nem tartott más szeretőt, habár ki tudja, mindaddig, amíg én úgy nem döntöttem, hogy elcsábítom. Csak úgy, a változatosság kedvéért, no meg török egy kis borsot mind két kedves szülőm orra alá. Mostohaapámnak, aki csak ágybetétnek használ, s közben olyan féltékeny, mint a mór, mert ha csak meghallja például, hogy egy srác hazakísért, máris az agyvérzés kerülgeti. Ordibál, csapkod, és jeleneteket rendez. Meg lekurváz. Hogy ezt én személy szerint, hogy képzelem? Mindenki cafkája leszek, pénzt kérek majd érte meg minden? Épp ő, hogy van pofája. Aki engem, a lányát, jó nem az édes lányát, de nem mindegy, egy kiskorút, egy liliomszálat, már tizenkét éves korában megtiport. S azóta is mindig megtipor ez a perverz disznó, ágyába parancsol, bemocskolja testemet, lelkemet, igen, bemocskolja, még akkor is, ha én is akarom, mert jó. És még én vagyok a kurva! Pont neki. Ha–ha–ha! Anyámnak meg sose kellettem. Kedves férjét meg egyszerűen utálja. Hányni van kedve tőle. Már csak azért is, mert azért kellett férjhez menni hozzá, mert hát az a férfi, akit ő szeretett, vagy úgy hitte, hogy szeret, fütyült rá. Felcsinálta és otthagyta. Egye meg őket a fene. Mind a hármójukat. Kapjanak gutát. Hozzá is segítem őket. Miért is ne? – mondta dühösen a kislány, s kérte az öregurat, töltsön még abból a pezsgőből, ha maradt. Az öregúr szótlanul engedelmeskedett. Asztaltársának története szinte sokkolta.

III.

– No, és most fogódzkodjon meg, kedves uram, mert olyat mondok, hogy nem hisz a fülének – mesélt tovább a kislány, s a pezsgő meg valami belső kényszer hatására forgott a nyelve, mint egy motolla. – Amit elterveztem, meg is valósítottam. Úgy, ahogy kell. Úgy sikerült minden, ahogy elterveztem. Hiába, no, profi vagyok. Naná. Mi az, hogy! Igazi profi. Úgy megfűztem a pasast, de úgy, hogy arról kódult. Nem szerelemből, nehogy azt higgye. Hanem csak azért, hogy pontról pontra megvalósítsam azt, amit akartam. No meg azért, hogy anyámat bosszantsam. Azért akartam bosszantani, mert sosem szeretett. Akkor én miért szeressem? S azóta, hogy tudja, mi van köztem és mostohaapám között, egy kiskanál vízben is megfojtana. Látom a szeméből. Jó, akkor hát, török egy kis borsot az orra alá. Gondoltam, ha már az egyik férfit eloroztam tőle, akkor elveszem a másikat is. Ez a legkevesebb, amivel anyai szeretetéért fizethetek.

– Elmondom, hogy történt, csak azért, hogy tudja. És hogy ne gondolja, hogy én csak áldozat vagyok. Dehogy vagyok az. Egy gonosz boszorka, sőt vámpír vagyok, mindjárt megtudja. Nem vagyok áldozat, dehogy vagyok az. Úgyhogy vigyázzon, mert magát is csőbe húzhatom, ha akarom. De nem akarom, mert, szóval, mert… maga egészen más. Szóval, nekem is van kulcsom a Benczúr utcai lakáshoz. Azért kaptam anyuci kedves jó ismerősétől, hogy ha kedvem szottyan, gyáku máju – ahogy mi ungváriak szoktuk mondani – (ne is törődjön vele, az anyanyelvemet mán a sámpánszkoje, a pezsgő beszélteti velem): szóval azért kaptam a kulcsot, hogy mutassa anyámnak, hogy ő milyen nemes és jószívű nagybetűs Ember. Übermencs, jól mondom? Egy régi vágású, echte úri gavallér. Mert itt Magyarban csak ilyenek vannak. Nem olyanok, mint mi, oroszok, vagy mit tudom én milyen ukrajnaiak, mondta ő, a pesti úriember, mert arról, hogy ruszin, az az orvos meg mifene a Benczúr utcai öt szobából, nem is hallott.  Persze ezt azzal a cumidumival tálalta, hogy én is nyugodtan felmehessek, ha valamire esetleg szükségem van. Például, tornaórák után zuhanyozni, olvasgatni, tévét nézni, meg ilyesmi. Mert oda járok a fasori gimnáziumba, hogy tudja, és az csak egy ugrás. Egy szóval, hogy bármikor fel tudjak menni a Benczúr utcai lakásba, ha akarok. Egy nap úgy gondoltam, hogy felmegyek hajat mosni, és megfürdöm, miért ne? El kell kezdeni valahogy, nem? A többi meg úgyis jön magától, ezért figyeljen. A pasasnak nagyon szép fürdőszobája van. Hobbija a szép fürdőszoba. Világoskék csempe, aranyozott csapok, meg minden. Szóval, isteni. Gondoltam, egyszer kihasználom úgy isten igazából. Megfürödtem, hajat mostam. Már a hajamat szárítottam, amikor a férfi hazajött. Puszi, puszi, kedves, hogy van az anyu meg az iskola, és bement a hálószobába átöltözködni, hogy valami kényelmesebbe, itt pesten azt mondják „otthonka”, szóval valami kevésbé hivatalosba bújjon. Én a nappaliban voltam, a nagytükör előtt. Csak egy törülköző volt rajtam természetesen (tervem nem elhanyagolható része, jó, mi?), és semmi más. Egyszer csak nyílik az ajtó, és megjelenik előttem ez az echte úriember, aki azért adott kulcsot egy kiskorúnak a lakásához, hogy az hajat tudjon mosni, és megfürödjön. Anyaszült meztelenül lépett elém, amire azért én sem számítottam, nem hazudok. A fütyköse meg meredezik, az égnek meg pont felém, mert hát úgy állt. Kihúzta a csatlakozóból a hajszárítót, letépte rólam a törülközőt, ölbe vett, bevitt a hálószobába, és a földre, illetve a perzsára tepert. Jól bírta szusszal. Nem úgy, mint a papa, akinek legtöbbször két perc is elég.  Egyáltalán nem bántam. De csak eleinte. Mert amikor a vad vágták után már a hatodik orgazmusom is megvolt, kezdtem unni a dolgot. Elfáradtam. Sőt, annak ellenére, hogy nem volt az egy igazán méretes fütykös (például a papáé majd kétszer akkora), már fájdalmat is éreztem a sok fűrészeléstől. „Hagyná már abba”, gondoltam. De ő csak ki és be, ki és be, fűrészelt istenesen, mint az erdőben egy tucat favágó. Ezért mondtam is neki, hogy ezt már nagyon unom, próbálja ki inkább a popsimat. Kapva kapott az ajánlaton. Bekent valami illatosított zselével, ott volt az neki valahol és valahogy kéznél, ezeknél a pesti pasiknál mindig minden kéznél van, szóval bekent ott hátul ezzel a micsodával, oszt rögtön behatolt a végbélnyílásomba. Reccs! Akár elhiszi, akár nem, eleinte fájt, hisz recsegtem és ropogtam, mint a mosogatógép doboza, amikor feltépik, de aztán nekem is tetszett a dolog. Szóval a lényeg, hogy először fájt, az igaz. Meg reccsent is valami, mint egy második szűzhártya vagy ki tudja micsoda. Meg véreztem is egy kicsit, mint egy újévi kismalac vagy egy szűzkislány, meg amikor először voltam a mostohapapival, tudja, de most a zselétől lettem síkos ott belül, és új szeretőmnek apró kis kemény, és játékos dorongja diadalmasan tört előre, mint egy győztes hadsereg. Ne haragudjék a sok hasonlatért, a sámpánszkoje az oka. Szóval egy mozdulat, mely, mint mondtam, először fájt, egy kicsit, éppenhogy, de már bennem is volt a dorong, és istentelenül feszített. Én meg izzadtan és csapzottan, már el is jutottam a hetedik orgazmusig. És végre valahára a pesti úriember is befejezte: jó nagyot spriccelt a fenekembe, és aztán elterült rajtam, mint egy varangyos béka.

 – Ez volt az első alkalom anyám barátjával. És aztán még többször is felmentem hozzá. Ő rendszerint már várt, általában egy puha, hófehér olasz köntösben, és rögtön nekem esett. Még a fürdőszobába sem engedett kimenni.  Mindig azt mondta, ő jobban szeret így, és jobban is izgatja, ha egy kicsit izzadtságszagú, lucskos fiatal és teniszező lányos a testem. Mert a teniszező lányokat, nagyon szereti, mondta. És van egy csomó videója is róluk. És amikor játszanak, visszaütnek meg lecsapnak, és lobban a pici kis szoknyácska, és látni, milyen szép, hosszú és izmos a combjuk, különösen a fekete csajoké, hát akkor ő ki is tud elégülni, ha segít egy kicsit magának. Csak úgy, spontán, mert olyan izgi az egész.

– Anyám, persze ezekről a légyottokról is tudomást szerzett, mert… elmondtam neki, milyen hűséges barátja van. Azt mondta, világgá kergetne, és a legszívesebben kirúgna a házból, csak nem teheti, mert még kiskorú vagyok. Még tizenhat se. És ha netalántán egyszer elcsípnek egy razzia során, mert csatangolok, mit egy hajléktalan, vagy füvet szívok a srácokkal a diszkóban, vagy egyszerűen csak igazoltatnak a rendőrök, úgyis haza hoznak, és őt vonják majd felelősségre, nem engem. Tehát semmi értelme sincs engem kirúgni. Maradt tehát „a szeretete”, mely csak úgy izzott, és sütött belőle. Ha büntetlenül tehette volna, biztosan megfojt – mondta még a kislány, s belenyalt pezsgős poharába.

IV.

Az öregúr? Csak hallgatott szegény, nagyokat hallgatott. Először csak érdeklődve, mint egy mesét, mert nem hitte, de aztán izgatottan, és a végén halálsápadtan és borzongva. Két kézzel takarta el orcáját, és nem akart hinni a kislány egy szavának sem. Pedig tudta, hogy igaz, ha nem is minden részletében, de nagy vonalakban és a lényeget tekintve igaz, amit itt kis barátnője elmesélt. Tudta, hogy az élet, ha nem is mindig ilyen, de könnyen lehet, hogy ilyen ott, ahol ő nincsen jelen. És még ilyenebb. Csak őt az ilyesfajta élet eddig és szerencséjére elkerülte. Mert hát ő kispolgár, nyárspolgár, burzsuj. És itt élt Nyugaton. Mert ez itt mégis csak Nyugat. Nem úgy, mint az a nagy ruszki ország, ahol ez az ártatlanság is hosszú ideig élt, és mindez a romlottság megfertőzte. Ezért amikor megszólalt, ennek már mélységesen a tudatában volt, minden kétséget kizáróan mélységesen a tudatában. Egy valaminek a kivételével. De ezt az „egy valamit” még semmi sem vetette előre, az öregúr nem tudhatta, és ezért beszédét imígyen kezdte, majd folytatta:

– Istenem, hogy lehet ez? Drágám, egyetlen kis apró szentem, aki előtt leborulnék, itt és most, akarja? Egy szavát sem hiszem. Mondja, hogy nem igaz. És hogy csak most találta ki, hogy bosszantson ezzel az egész mesével. Hisz tudja, hogy szeretem, évek óta szeretem, és bármire képes lennék magáért. A világ végére is elmennék, mindent odaadnék egyetlen szaváért, mosolyáért. És ha mégis igaz, amit itt nekem elmondott, akkor mondja el azt is, hogy segíthetnék magácskán, hogy kikerüljön ebből a ..., ebből a …fertőből –, mondta, dadogta a pezsgőtől, no meg a szerelemtől megkótyagosodott öregúr.

A kislány erősen az öregúr szemébe nézett. Most olyan volt, mint a hipnotizőr, az a nő, aki tudja, hogy bármit mond, kér, parancsol, azt megteszi neki ez a férfi, mert szerelmes, s rajta kívül nem lát és nem hall senkit és semmit. Kótyagos, esze ment, no. Csak füttyentenie kell, vagy csettinteni az ujjával. Csettintett is, gondolatban. Mondani viszont a következőket mondta lesütött szemmel, szerényen.

– Magával csakugyan azért ismerkedtem össze, kedves bácsi (erre a szóra az öregúr összerezzent, mintha arcul csapták volna), hogy csakugyan megkérjem: segítsen kimásznom ebből a slamasztikából. Nem akarok ilyen lenni. Ilyen romlott lenni, még akkor sem, ha belátja, hogy egyáltalán nem az én hibám. Nem maradhatok otthon. Anyám gyűlöl. Már csak azért is, mert két férfit is lecsaptam a kezéről, és ez még akkor is bántja, ha az egyiket sem kedveli igazán. Tulajdonképpen nem kell már neki a férfi, frigid lett, halvérű. Legfeljebb csak a hiúságának, hogy elmondhassa, neki is van valakije. De én itt most magának nagyon őszintén megmondom. Igazán őszinte leszek, nagyon őszinte. Hisz nekem?

És amikor az öregúr a szerelemtől kótyagosan épp, hogy csak bólintani tudott, mert szólani képtelen volt, és csak nyelt, görcsösen, nagyokat, a kislány folytatta.

– Anyámat nem szeretem. A két férfi közül nem kell az egyik sem. De amíg ott vagyok, nem tudok menekülni előlük. Mert, szóval… ha akarnak tőlem valamit, megteszem. Egyszerűen képtelen vagyok ellenállni. Jó, nem is szépítem a dolgot: romlottnak születtem, úgy látszik, és kész. Mi lesz ebből? Utálom magamat, és a mostohaapámat, hogy így elrontott. A másik férfit is, mert az is csak kihasznál. Jó, használhatom a lakását, de minek az nekem. De még eddig semmit se kaptam tőle. Még egy száll virágot sem, vagy bonbont meg ilyesmit. Talán azt hiszi, hogy az iciri-piciri micsodája az minden. S örüljek, hogy megtisztel vele? De hát mi vagyok én neki? Egy kis szajha? Semmi más? Jó-jó, talán igaza van. De, de… maga egészen más. Olyan fess, elegáns és komoly, mint egy csinovnyik egy Dosztojevszkij regényből, mert azokat a regényeket nagyon szeretem ám. Mert bennük minden rossz nő és utcalány jó, mert a szívem mélyén én is az vagyok, csak senki sem tudja. Szóval maga igazi úriember, egy Jávor Pál, és én szívesen leszek a szeretője – és itt nagyot csillant a kislány amúgy is fényes két szép szeme – vagy akár a felesége is, ha akarja. Mondja, hogy költözzem magához. Máris megyek. Egy szál pendelyben. Akarja? Mondja, hogy akarja.

A kislány az öregúr felé hajolt, és megcsókolta. Az öregúr nagyon felizgult, az egész teste remegett. Megfogta a kislány vállát, magához húzta, és csókolni kezdte. Vadul, szerelmesen. A kislány nem ellenkezett. A nyelvét is előre nyújtotta egy nyelves puszihoz. Eszeveszett csókolózásba kezdtek. S az öregúr, miközben egyik kezével a kislány tarkóján a haját simogatta, a másikkal egyszerűen lehúzta a cipzárt farmerja sliccén. Az asztal alatt kihalászta a már hosszú idők óta lustálkodó, de most kőkemény szerszámát. Megfogta a kislány egyik kezét, és rátette. A kislány tenyere és ujjai korát meghazudtoló fürgeséggel rátekeredtek az öregúr szerelmének e cáfolhatatlan bizonyítékára. – Ó, milyen szép nagy, kőkemény és forró – sóhajtotta a kislány, s egy kicsit szorított rajta. Az öregurat úgy egy percen belül elöntötte a forróság. Férfiassága görcsös rángásokba kezdett, s aztán az asztal lapjánál is magasabbra lövellt friss szerelmének forró nedve. Egy része a kislány kezére. De ettől a szeme se rebbent. Megtörölgette egy szalvétával. S aztán egy királynői fejbólintással kegyesen engedélyezte, hogy az öregúr távozzon s a toaletten rendbe hozhassa magát.

Búcsúzóul az öregúr adott egy névjegykártyát a kislánynak. És elkérte telefonszámát. A kislány egy papír zsebkendőre felírta: „Dubrovszakaja Szilvia, 3 – 831 – 867.” Az öregúr elolvasta, majd eltette. Most döbbent csak rá, hogy a kislánynak még a nevét sem tudta eddig. És hogy ő sem mutatkozott be neki. Kecsesen meghajolt ültében, mint Jávor Pál, amikor a magyar dzsentrit játssza, és mondta a nevét: Török István.

Amikor felállt, hogy kimenjenek a presszóból, a kislány gödröcskékkel kísért kedves mosolyával fordult az öregúr felé.

– Kérhetnék valamit magától, István?

– Rendelkezzen velem, Szilvia.

– Meg vagyok szorulva. Szeretnék húszezer forintot kérni. Kölcsön.

Az öregúr két darab tízezrest vett ki a pénztárcájából, és rezzenéstelen arccal nyújtotta át a kislánynak:

– Parancsoljon. Megadja, amikor tudja.

V.

Másnap az öregúr szándékosan nem a hét harminchármas járatra ült. Nem szeretett volna a kislánnyal találkozni. Mintha hibás lenne valamiért, amiért röstelkednie kellett volna. Talán úgy gondolta, hogy korai lenne őt az adóságra emlékeztetni. No meg azt remélte, hogy a kislány jelentkezik előbb, felhívja. De a telefon nem csörgött, sem otthon, sem a munkahelyén. Illetve, amikor megcsörrent, izgatottan gondolt arra, hátha őt keresik. Egyszer sem őt keresték. Meg amúgy sem igen szokták. Ezért a következő napon már a szokásos időben szállt fel a buszra, és nagyon remélte, hogy látja majd a kislányt, beszélhet vele. Ennek már a gondolatától is elöntötte a forróság. Ám a Körtérnél nem volt ott a kedves arcocska. Nem volt ott a rá következő napon, majd az azt követő napokon sem. Az öregúr megijedt, rosszat sejtett. Váltogatni kezdte a járatokat, hátha. De nem. A kislány nem szállt fel többé a piros hetesre. Legalább is akkor nem, ha az öregúr rajta volt. Aztán várt rá a fasori gimnázium előtt is. Amikor az órák után kirajzanak a tanulók, fiúk és lányok vegyesen. A kislány nem volt közöttük. Egyszer még azt a bátorságot is vette magának, hogy a kislány egyik kortársát, egy szöszi kis dundit, megszólítson, és érdeklődjön.

– Kisasszony, a Dubrovszkaja Szilviát nem ismeri véletlenül?

A dundi szöszi sohasem hallotta ezt a nevet, pedig ő nagyjából mindenkit ismer, volt a meglehetősen nyeglécske válasz. Így már csak egyetlen reménysugara maradt: a telefonszám, amit a kislánytól kapott.

Munka után, izgatottan tárcsázta szerkesztőségi telefonján a 3 – 831 – 867-et. A telefon nem csengett ki, hanem hármas giling-galang után egy gépi hang jelentkezett. A következőket mondta: „A hívott számon előfizető nem kapcsolható. A hívott számon előfizető nem kapcsolható.”

Az öregúr letette a kagylót és mélyet sóhajtott. Ó, Szilvia, Szilvi, Szilvike. Biztos, nem is az volt a neve. Majd papír zsebkendőt vett elő a zsebéből, kifújta orrát, s megtörölgette szemét. Égett a szeme, de száraz volt. Csak a szíve volt nehéz, és könnyezett valamiért.

 

A kék ibolya szirma

 A tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, ami keresztényeknek épp nagycsütörtökre esett, kora délután, úgy három óra után, enyhén fátyolos szemekkel, pepitakockás kopott szürke téli kabátját jobb karján átall vetve, Kanalas Mihály, a Kárpáti Igaz Szó művelődési rovatának ifjú vezetője, katonás, ám kissé gyanúsan imbolygó léptekkel megjelent Ungvár város még húsz év szovjet építőmunka után is egészen nyugatias korzóján. Nevezett korzó még a nagy monarchia idején épült házak közt kanyargott, helyesebben futott nyílegyenesen, vagy kétszáz méteren át, és még mielőtt kiért volna az Ung folyó partjára, balra kanyarodott az Ukrán Állami Színháznak, mely főként arról volt híres akkoriban, hogy a kutya se látogatta soha, de soha. Sütött a nap, az égbolt kékjén egy felhőfoszlány se, meleg volt, s így érthető, hogy Mihály a kabátját is levetette. A márciusi nyári meleg, ami ha nem is túl gyakran, de elő szokott fordulni a környéken, és tőle délebbre, ha Romániából jött egy monszun, vagy talán passzát, ezt a meteorológusok jobban tudják, mely a Kárpátok lábánál, a hegyek előtt, ahol a város is feküdt, megrekedt. És lőn belőle ilyenkor már majdnem kánikula. Pedig alig egy–két nappal ezelőtt még fáztak az emberek. Misi is. Most pediglen azért tért be hivatalos szerkesztőségi munkaidejének lejártával, délután három óra felé a mi időnk szerint a Szikla borkóstoló pincéjébe, közismertebb ungvári nyelven, az országos lingua frankán a Szkálába, hogy egy kis pincehideg Izabella lehűtse megizzadt testét, kiszellőztesse nyakatekert irodalmi gondolatait. Na és forró képzelődéseit, melyek már napok óta kínozták. Ugyanis tavasz volt, ő meg fiatal. Még harminc se talán. Ezért a női test által kiváltott perverz gondolatok és vágyak, ha történetesen nem épp a leadandó műremekeinek egyikére kellett összpontosítania, lépten–nyomon jelen voltak fentebb említett képzelődéseiben. Csak úgy hemzsegtek agyában a női keblek, combok és tomporok. Meg aztán nemcsak ott az agyában. Hanem a korzón is, szemmel és kézzel, valamint bármi mással is tapinthatóan. Mert az ungvári lányok többsége valamilyen megmagyarázhatatlan hatodik érzékkel pontosan eltalálta, hogy most, a kegyetlen és ilyenkor szokványos havas esős, hajnali fagyos március helyett jó meleget kap az ember, és jó lesz nekivetkőzni. És attól a sok lesütött szende pillantástól, mely Misink facérságát valamiért azonnal megérezvén feléje lövellt télen is, meg nyáron is, őkelme majd megveszett. Ilyenkor nem győzte szendén és szemérmesen lesütni a szemét, nehogy mán horogra akadjon, amire gondolni is rossz. Mert akkor aztán, ha egyszer horogra akad, nincs kegyelem. Vásárolhatja is a karikagyűrűt Hrabár Jusztinál a juvelirnijben, ami rengeteg pénz. Ezért ha úgy érezte, agglegénysége akár a legkisebb mértékben is veszélyben forog, mindig katonás lépteit szinte futásra váltotta. Léptei meg azért voltak katonásak, mert három röpke évet azért leszolgált a hős szovjet hadseregben. Valahol a Távol–Keleten. Sőt, s ezzel gyakran dicsekedett, a Kuril–szigeteknek az egyik csücskén, majd hogy nem a japán – mily hatalmas is ez a mi hazánk, az istenit – határnál, mint gyeszánt, ami ejtőernyős, ha nem tudnánk. Kutya kemény volt, mondogatta, de azért ő jól bírta. Mert hát ő is csak sportolt valamicskét. Bokszolt meg kosarazott. De ez most nem segít. Katonás léptei kissé elbizonytalanodtak. Mert hát legurított három vagy négy pohárral is a Szkálában abból a szép nő nevű borocskából, az Izabellából. Amit ott lent, a borozó pincéjében, észre sem vett kortyolgatás közben. Csúszott a hűvös és édes bor a kiszáradt gégén, mint az olaj. Ámde amint kijött a városnak még ezen a zsúfolt környéken is friss levegőjére, a forró nap sugarai rögvest fejbe kólintották.  Nem csoda, hogy kevéskét megszédült e nem várt kólintástól. Zsongott a feje, zsibbadt lett a teste. Balra akart fordulni és visszamenni a munkahelyére, mert másnapra még meg kellett volna írnia egy karcolatot „Az Uzshorodi Furnír– és Bútorkombinát lakkozó üzemében tapasztalt visszásságokról,” ahogy Balla a feladatot neki most megszabta. A cikk első mondatait ízlelgette is fejében. „A lakkozó üzemben érezni lehetett, hogy itt aztán pezseg a munka: nincs idő holmi szellőztetésekre. Átható illatok lengedeztek és labdáztak a mozdulatlan levegőben. Az elszívó berendezés nem működött. De még a ventilátor sem. Ezért természetes a penetráns illatfelhő. Magyarán a bűz…”, és így tovább, ahogy azt a világ, pontosabban a Kárpáti Igaz Szó olvasói „a harcos tollú” Kanalas Misitől és karcolataitól megszokták.

Ámde történt valami, mely elhatározásától azonnal eltérítette. Misi mindennél jobban utálta a folyékony szurok szagát. A borozó előtt meg balra éppen aszfaltozták a járdát. Már vagy két hete talán, hogy kipurcant az egyik gáz– vagy víz–, vagy Isten tudja milyen cső vagy vezeték ott lent a föld alatt, úgy hogy ásni kellett, majd betemetni, és természetesen újra aszfaltozni a járdát. Nem siették el a szakik a dolgot, megadták a módját. De történetesen ma aztán hozzáfogtak. Durrant a motor, folyt a fekete szurok, amit két barnaképű izmos gyerek SZPÁRTÁK MOSZKVA feliratos ujjatlan trikóban elsimított. Büdös volt nagyon, a képzeletbeli lakkozó üzemtől is büdösebb a járda, mely üzemben Misi még nem járt ugyan, de tudta, hogy büdös. Mesélték. Ezért ahelyett, hogy a borozóból kilépve balra fordult volna, a szerkesztőség felé, ahol azt a bizonyos cikket kellett volna megírni, majd bediktálni (ő maga sohasem tanult meg gépelni, csak kézzel tudott írni, boszorkányos gyorsasággal) a gépírónők valamelyikének, és letenni Balla elvtársnak az asztalára, jobbra fordult az Ung folyó partja felé. Ott már virágzott a japán cseresznye, és a folyó vize sem volt olyan büdös így tavasszal, amikor megáradt, mint az aszfalt. Úgy gondolta, leül az egyik padra a folyónál, és elmélázik, s talán szundit is egy kicsit, ha hagyják. Megtette. Sokáig nem szundikálhatott viszont, mert érezte, hogy valaki vállára teszi a kezét, s erősen szemlélgeti. Ahogy felemelte buksi fejét, azt vette észre, hogy áll előtte egy alak, aki némi gyanúval szemében, kissé gúnyos vigyorral, méregeti. Misi, amint felismerte az előtte álló vigyori pofát, köszönt is neki illedelmesen. Úgy, ahogy azt a módi megkövetelte. Félig komolyan és félig tréfásan, mint ahogy a karmester is a füléhez emeli először a hangvillát, hogy indulhasson a pingpong meccs. – Zdrásztye, Vilmos Bátykovics. Hogy s mint ezen a szép napon? – vetette oda hanyagul Misi, hogy megadja szokványos szerkesztőségi társalgásuknak az alaphangját. Ám Vili valahogy most nem vette a lapot. Hogy miért, arra sem volt nehéz rájönnie. Vilinek nem igazán lehetett jókedve széles vigyora ellenére sem. Hát igen. Nem is volt mindennapi dolog, amin ez a Vili most keresztülment. De hát ő maga a hibás. Kereste a bajt. Utóvégre. Miért is kellett neki szél ellen pisálni? Nem tudta, hogy azt nem lehet? Mert hát nem lehet. Senkinek sem. Vili is úgy járt, mint annak idején a Mester, aki Krisztusról írt regényt egy ateista világban. Krisztusról! Hát persze, hogy diliházba került. Ez a legkevesebb. Vili is valami ilyesmit tett. Szándékosan. El is mondta neki, mármint Misinek, legjobb barátjának, hogy ő aztán több szocreál sztorit meg verset nem hajlandó írni, mert az mind szar, és csak tehetségét koptatja.  Olyasmit, hogy „a fülemüle dalol a kolhozkertben”, még akkor se, ha csupa „el”, meg csupa „dal” vagy alliteráció, is az egész. Nem és nem, ha fene fenét eszik, akkor se. Csak azt, ami a szívét nyomja. No, azért nem egészen, mert azt azért nem lehet, de azért mégis. Él egy kicsit a mai világnak éppen most divatosabb és engedékenyebb változatával, azzal, hogy a személyi kultusz bírálatának az engedélyezése lehetőséget teremtett harcos tollforgatóink számára az igazságot leplező fátyol kicsike kis csücskének meglebbentésére. És hát ír néhány abszurd vagy szürreál elbeszélést, mert legújabban, azt mondták, már szabad. Szóval egy szó, mint száz, Vili, mint egy kis naiva, írt néhány elbeszélést és verset, melyekből hiányzott – hogy is mondjam – a párt vezető szerepének ábrázolása. Hallatlan! Lett is ebből egy kis kalamajka irodalmi berkekben. Ki lett adva az ukáz, hogy e társadalomellenes, futurista, imperialista, és egyéb ista bérenc mitugrásznak, mármint Vilmos Bátykovicsnak, mint végtelenül tehetségtelen írócskának, aki még azt sem tudja, hogy mit követel a pártosság elve az irodalomban, meg kell mutatni, „hol telelnek a rákok” (g–gye ráki zimujut). Ki kell tekerni a nyakát, legyen neki pizdikin svárc, job tvoju, mondták az obkomban. És hát amióta Vilink orrba, szájba kapta az egyenes „pártos kritikát”, eltűnt az emberek szeme elől. Mert hát először is az újságtól természetesen kirúgták. Magától értetődik. Első dolga volt ez a főszerkesztőnek. Kirúgni, mondta. Nehogy mán egy ilyen rakás szerencsétlenség becsületünket mocskolja. Hát ez volt a nagy helyzet. Vili meg mit is tehetett? Egy rövid kis versikét szavalgatott magában állandóan arról, hogy: „Temetésre szól az ének, temetőbe kit kísérnek? Akárkit, már nem földi rab, nálam százszorta boldogabb.” Persze, hogy boldogabb, mert ő, mármint Vili, miután kirúgták, mint társadalomellenes firkászt, imperialista bértollnokot, aki rosszabb a leprásnál, sehol sem tud elhelyezkedni. Majd később trógerolhat valahol. A pályaudvaron, vagy egy göngyöleggyárban. De egyelőre örüljön, hogy lyuk van a fenekén és szelel. És nem csukták be, ahová való. Mondjuk egy diliházba.

Szóval Vili ezen a verőfényes szép márciusi napon most itt, a virágzó japán cseresznyefák árnyékában épp egy Ung parti lóca előtt álldogál, szája szegletében az elmaradhatatlan Verchovina, és józan. Nahát!

– Neked is, tudá zse –, szólalt meg végül kenetteljesen az üdvözlésre válaszul Vili, és odahuppant Misi mellé a lócára. – Hogy ilyen nagy marha legyen valaki? Ne izgulj, most az adott esetben véletlenül nem rád gondoltam, Mihail Mihajlovics pajtás, hanem magamra. Két óra hosszat várok az orvosnál, hogy bolnyicsnit adjon. Várok és várok, de minek? Hisz úgy sem dolgozom sehol. Akkor meg kinek kell ez a bolnyicsni, pajtás, he? Amikor se munkám, se pénzem. Egy kopekem sincs. Még a mindennapi betevő piára se.

Erre már Misinek is illet reagálni. Lelkendezett is illendően:

 – Jaj, be rég láttalak, Vili. Ezer éve, sőt több. Ja, igen, igen. Ittam egy kicsit. De nem sokat. Hisz tudod, nem vagyok álkás, alkoholista, de mindazonáltal ennek megfelelően jó úton haladok előre, hisz tudod, ez a fontos meg a lényeg. Egyébként teljesen józan vagyok, sajnos. Nem látod? Nem szállt le még bennem ez a pia, a Bella, Bella, Izabella Irsavszkájával keverve. Mismás. Meg aztán ne is törődj vele, mármint ezzel a hajcihővel körülötted. Ez is elmúlik, mint a nátha.

– El, komám, el. Tudom én azt jól. És nem is törődöm vele. Ha józan vagyok, ami mostanában elég gyakran előfordul sajnos, mert pénzem egy szál se. Kínomban angolul tanulok. Jó az orosz mellé. Két nagy világnyelv, hallod? Most épp a folyamatos jelennél tartok: I am learning English – I learn English. Na, mi a kettő között a különbség, te kis mindent tudó? Neked se ártana egy kis ismétlés, mi? Aztán meg majd körülnézek a nagyvilágban, és megnősülök. Találok magamnak egy pesti vagy kassai hölgyeményt, aki el tud viselni, és kimegyek hozzá férjnek, Magyarba vagy Csehbe. A nagyvilágba. Ha Pántyóék is úgy akarják.

– Zseni vagy, komám, zseni. Igazi lángész. A very good ájdír, hogy angolul is tanulj, mert hát én perfekt angol. Ezért nem tanulok. Minek? Hisz tudok. Hódujudú. S aztán?

– Azt még nem tudom, öreg. Majd lesz valahogy. Pesten például utcaseprő is szívesen lennék a Nagykörúton vagy a Kiskörúton, mindegy. Kassán meg mit tudom én. Megtanulnék például tótul, hogy rendes embernek nézzenek az atyafiak: Pányi, kebi szom to já robil…Gyákujem peknye.

– Na látod. Helyes. Így kell minden problémát megoldani. Mindig mondtam, hogy okos ember vagy, pajtás. Minek azokat a lelki és testi pattanásokat nyomkodni. Csak elfertőződnek, és még több lesz bennük a genny meg a miegymás. Inkább nézd, micsoda pompás időnk van. Ragyog a nap, és meleg van. Ami azt mondja, halhattad lépten–nyomon a seregben, hogy kérj kölcsön egy rubelt és igyál. Szóval, menjünk és igyunk egyet. Most még kölcsön sem kell kérned. Hogy lásd, kivel van dolgod, fizetek

– Azt jól teszed, pajtás. Nekem ugyanis per pillanat és két hete egy vasam sincs. De ezt már mondtam, ugye? – vetette oda a minden igyekezete ellenére egy kissé sírósra sikeredett hangon Vili, és a honfibú ismételten felvillanó jeleivel. Megindultak hát búsan sorsukat hátukon cipelve. Ám alig tettek néhány lépést a korzón, közvetlenül a kanyarban a resti és az ukrán színház felé, amikor Misi nyakába ugrott valaki és cuppanós puszit nyomott az orcájára. A két fiú csak pislogott. Vili azért, mert nem ismerte, Misi meg azért, mert nem várta. A valaki pedig, egy harminc év körüli szőke izmos és karcsú nő, olyan közepes termetű, s olyan mosollyal, mely akár fogpaszta reklámnak is beillett, és csilingelő tutajos kacajjal mondá, oroszul:

– Ti sto, Misá, nye uznájosj? Nu i nu. – Ami körülbelül azt jelenti, hogy mi az, Misi, nem ismersz meg? Nem szép tőled, te nyikhaj. – Nu, konyesno, Gálocska – kapott észbe azonnal Misi, és röstellte, hogy zavarban van, és nem ismerte fel azonnal évfolyam– és csoporttársát. „Já ták rádá, já ták rádá,” azaz jaj, be örülök, jaj be örülök, lelkendezett őszintén Gálocska. „Öt éve nem voltam Ungváron, Uzsgorodon, pedig hogy szeretem Ungvárt, Uzsgorodot, nagyon hiányzik, már mindenkit elfelejtettem, és mindenki elfelejtett, és nesze neked. Kibe botlok? Egyik régi barátomba, Mihail Mihajlovicsba. Persze a barátodat, tvojevo drúgá, itt nem ismerem, de majd bemutatod. Ismerkedjünk meg, dávájtye poznákomimszjá, Gálja vagyok, nyújtotta a kezét Gálja.  Te meg Vilmos Bátykovics? Vili? Nagyszerű, prekrászno, ha–ha–ha. Já ták rádá, já ták rádá. Gyere, Misi, igyunk egy feketét a Verchovinában, s ott majd beszélgetünk, jó? Azt a finom, istentelenül rossz feketét, ami csak ott kapható, egy fél kiló zaccal. Már úgy hiányzott. Hányszor ábrándoztam arról, hogy bár csak ihatnék belőle megint. Mint az élet vize, és csak Ungváron – v velyikom gorogye Uzsgorogye – kapható. S aztán, ha gondoljátok, mást is bekaphatunk. Egy kis vodkát, vagy konyakot, háráso? Ha nincs sok pénzetek, én majd kipótolom, fizetek. Já plácsu, csak menjünk, poslyi, de azonnal. Itt ne hagyjatok”. És semmi ellenkezést nem tolerálva belekapaszkodott Misi bal, Vilinek meg a jobb karjába, és húzta őket az alig húsz, harminc méterre levő étterembe, a híres, hírhedt Verchovinába.

Gálocska csakugyan örült. Megbocsátotta Misinek, hogy nem ismert rá azonnal, és most az sem tudja, hogy mossa le ezt a gyalázatot. Vilinek meg azt, hogy rosszkedvű és mogorva, és még csak udvarolni sincs kedve egy olyan bomba nőnek, mint ő. Nye bedá, nem baj, egy ilyen napon. Amikor végül is neki, Gálocskának, sikerült, még ha csak egy rövid időre is, visszatérnie Ungvárra, ebbe a csodálatos városba, ahol öt évig volt egyetemista, és úgy szeretett itt lenni, hogy na. Most pedig sikerült szobát találnia (nagy szó), mégpedig a volt házasszonyánál (még nagyobb), aki olyan kedves, hogy csuda, és csak egy szobatársa van, a Ljuda Popon, ismeritek, ugye? Orosz szakos volt a lelkem, most a hármas iskolában tanít. Szerencsés lány. Mert őt, Gálocskát, kiküldték a galíciai dzsungelbe. Iváno–Frankovszk mellé. Egy kisvárosban, Artyemovkában tanítja az angolt a kis szutykos galíciai parasztgyerekeknek. Kell is az nekik, mármint az angol? Artyemovkában angol? Ha–ha–ha, nevet jókedvűen Gálocska. Hamarabb lesz a feketéből fehér, a pogányból keresztény, mint ott civilizáció. Ha–ha. No de hagyjuk. Hisz most megint itthon van, mert ő mindig itthon érezte és érzi magát Ungváron, igen, mert ez már igen, ez civilizáció, igazi Nyugat. És már márciusban nyár van. Amikor ott tombol a tél. „Nem fogjátok elhinni, rebjátá, de amikor vonatra ültem Artyemovkában, még térdig érő hó volt a pályaudvaron”, mondta Gálocska, s közben rémüldözve forgatta szemét. Borzalom. Itt meg tombol a nyár. Hát nem csodálatos. S ráadásul kibe botlik az ember, na, kibe? Egyszerűen hihetetlen, de olyan jó. Gálocska csivitelt, mosolygott, kacagott és nevetett, villogtatta hófehér egyenes fogsorát, és jókedve lassan magával ragadta Misit és Vilit is, e komor és faragatlan fajankót. Kezdtek „férfiasan” viselkedni, mint rendes úriemberek hölgy társaságában: háráso vigljágyis, sz pásztyelyi vídno. Jól nézel ki, mint aki egyenesen egy ágyikóból bujt elő, szellemeskedett Misi, amit Gálocska öt éves egyetemi és ungvári tartózkodása alatt már megszokott, és nem bánta. S miután a Gálocska által a találkozás örömére rendelt féldeci konyakot is megitták a Verchovinában, rágyújtottak mind a hárman, és beleszagoltak a mindig pocsék, istentelenül rossz, és kimondottan csak a Verchovinában fellelhető hamisítatlan feketekávéba. Misi már el is felejtette, hogy rövid félórával ezelőtt lent a Szkálában borozgatott egymagában, és régi szokásához híven, csípett még egyet hajdani diáktársán: „Nu kák pohoroni – Sikerült–e tisztességesen a temetés?” – kérdezte halál komolyan. „Kinek a temetése, hogyan, mikor és miért? Ki halt meg?” – kérdezte döbbenten Gálocska, mert Misi komolyságának most beugrott. „Hát mind azok a szerelmes férfiemberek, akik bájaid miatt követtek el harakirit, vagy végeztek magukkal egyéb úton?” – mondta fapofával Misi, húzván egy jót a kapadohányából. „Mikor jön meg mán az eszed, te Mihály? Durák ti, i sutki tváji duráckije”, mondta kacagva Gálocska, és rendületlenül csicsergett. Aztán szőke fürtjeit rendezgette. „Hosszú, szőke és selymes – nézte el Gálocska haját Vili mélabúsan. – Szép, akárcsak ez az egész kis ruszki bestia.” „Misa, pomnyis: emlékszel–e még, milyen volt ott az egyetemen, az angol szakon, szemben a várral, ahol a te főnököd is lakik. Jó volt, ugye? És már nem haragszol, ugye, vagy igen, azért a pofonért, amit adtam neked, vagy inkább jól behúztam neked, amikor még csak első évesek voltunk, alig ismertél és a szoknyám alá nyúltál, te bitang gazember, hulyigán, és megmarkoltad a combomat ott azon a gólya bulin ná fakultyetye? Gondoltad, könnyű préda ez a gyévuska, ki ne hagyjuk mán, mi? Meg aztán Alekszander Mavrukijevicsre, a tanszékvezetőnkre, emlékszel–e? Hű, de szerette az a lányokat! A kis nyálas kopasz emberke. De azért jó ember volt az öreg, soha senkit se buktatott meg, még téged se, hahaha. Csak hát szerette a pipi húst, no. Egyébként, tudod–e, hogy nekem köszönheted, hogy megúsztad a Nágyát. Jaj, mi lett volna veled, ha elveszed? Elzüllesz, ezt jobb, ha tőlem tudod. Nagy ribanc volt az a csaj, hidd el nekem. Kár volt úgy berúgni miatta, és megkéselni az egyik szeretőjét, mert az volt neki vagy húsz, oszt a rendőrséget járni. Lefeküdt ő sorban mindenkivel, csak te nem tudtad. És hogy haragudtál, amikor elmondtam neked.  Mert hülye és szerelmes voltál, te idióta. Pont belé. De aztán mégis volt eszed, és idejében leléptél. Tudtad, mi, hogy úgy sem szüli meg a gyereket, amit egyáltalán nem biztos, hogy te csináltál neki? Gyanítom, inkább a Jurá, vagy lehet, hogy az Iljusa volt a papa. De az is lehet, hogy a Zoli Millbauer iz Mukácsevá (Munkácsról). Ki tudja? Talán még a Nágya se. És Larisszára emlékszel–e? Igen, igen, az a kis dundi, szemüveges, nagymellű, széparcú jevrejká Odesszából, aki veled is lefeküdt egyszer, kétszer, amikor már nagyon éhes volt, ha–ha–ha. Ő mesélte, hogy egyszer, fonetikai privátóra vagy ilyesmi ürügyén este hatra berendelte őt az a nagypofájú, Zálijev Gennágyij Gennágyijevics vagy hogy is hívták, emlékszel rá, ugye? Szóval, berendelte őt, a Larisszát, az egyetemre, pótórára vagy ilyesmire, a nyelvi laborba, ahol azok a fülkék is voltak, s aztán egy ötperces angol nyelvű kis előadás után a fonetika fontosságáról – pronánsziésön iz epszolútli importánt –, mely előadással oxfordi akcentusát is fitogtatta, se szó, se beszéd, letolta gatyáját Larissza előtt, és megpróbálta rávenni, hogy vetkőzzön le ő is. Larissza persze elfutott, legalább is azt mesélte. Azt mondta, maradt volna, ha a Zálijev fel tudott volna mutatni neki valami szép nagyot és lényegeset az oxfordi pronánsziésönön kívül. De semmi – ponyimájes – érted, semmi lényegeset nem tudott neki felmutatni. Csak hájas nagy sörpocakját, ami volt neki, annak ellenére, hogy csak a vodkát szerette. Így nem volt gusztusa hozzá. Inkább elfutott, és vállalta a poszledsztvijákat, a következményeket. Mármint azt, hogy megbukik nála a vizsgán abból a fonetikából–fonológiából. Mert 'p' is with aspiration, you know, hehezetes: Peter Piper picked a pack of pickled peppers. A pack of pickled peppers Peter Piper picked. Nem ezt tanította? De nem bukott meg. Sőt! Négyest kapott. Pedig ő maga, a Larissza, mondta, hogy semmit sem tudott. Még a fonémát sem tudta meghatározni. De négyes lett. Szóval, elfutott. Nahát! Amikor én is csak hármast kaptam. Pedig tudtam, hogy mi a fonéma, ha–ha–ha.”

Repült az idő. Besötétedett. De a teremben kigyúltak a fények, a régi csillárok, melyek még a monarchiából maradtak itt Ungvárnak, és melyeket még Farczády tisztelendő bohém és kesergő kislánya, Juditka is láthatott valaha ezerkilencszáz tizennégyben, mert Szabó Dezső szerint megfordult itten. És természetesen tömve volt a resti, mint mindig ebben az órában. Szabad asztal, vagy akár szék, sehol a világon. Vegyes volt a társaság a restiben. Magyarul, oroszul, ruszinul, szlovákul beszéltek az emberek. Az újonnan jött vendég előtt a pincérek tehetetlenül tárták szét karjukat: nincs hely, továrisom. Legfeljebb, ha hajlandó a lengőajtó mögé ülni, és ott elfogyasztani a pol–lyitrát, azt a kis fél liter vodkát. Baksisért persze. „Igenis”, mondták a pincérek, és máris tettek asztalt a lengőajtó mögé.

Aztán jött az ungvári resti fénypontja: a zenekar. Öt vagy hattagú banda, az énekessel, kinek megjelenését elismerő pillantások nyugtázták. Volt rendes neve is a srácnak, de az ungváriak csak úgy ismerték, hogy Tviszt. Mert a Twist again volt a kedvenc száma, amit angolul énekelt. A srác, mármint az énekes, egy közismert borbélynak volt a fia, Hanzel vagy Vanzel Tibi volt a neve, és börtönben is ült. Verekedett valakivel, és jól behúzott neki. Az hanyatt esett, és beverte a tarkóját valamibe, és elpatkolt. Tviszt ezért öt évet kapott. Kettőt le is ült belőle, aztán hogy–hogy nem, kiengedték. Biztos tégla lett a kágébénél. Azon kívül dolgozik valahol, este meg énekel. A zenekar rázendített. Tviszt is felállt, szájához emelte a mikrofont, és énekelni kezdett. Magyarul. Úgy szólt a nyitó szám, hogy „lehullott a kék ibolya szirma, elfeledni még se tudlak én, bús szívemnek te vagy minden álma kerek e földtekén”. A zaj, a moraj, a beszélgetés elcsitult. Mindenki áhítatosan hallgatott. Egy–két pár rögtön fölállt az asztaltól, a parketthez sietett, és illedelmesen táncolni kezdett.

Gálocskának is zsongott már a feje, és viszketett a lába. Imádott röplabdázni és táncolni. Ment volna ő is. Többen is oda jöttek az asztalukhoz, hogy felkérjék, de Gálocska mindig megrázta szőke fürtjeit, és azt mondta „nyet”. Pedig szívesen oda bújt volna valakihez, csak még nem tudta, kihez. Vilihez? Igen, talán nem bánta volna. Szép a szeme, széles a válla, hosszú a combja, s okos, meleg pillantása van a fiúnak, állapította meg Gálocska. Csak túlságosan komoly. Kár, hogy ritkán nevet, s még csak nem is mosolyog. Pedig amikor nevet, olyan kedves, gyerekes az arca. És nagyon sok kárpátaljai fiúval ellentétben, a fogai sem rosszak. A két metsző foga között látott ugyan egy tömést, de egyébként szép a fogsora. És még csak nem is sárga, mint a dohányosoknak általában. Hát, majd meglátjuk, meglátjuk (pászmotrim, pászmotrim). Kipróbálhatjuk, morfondírozott magában Gálocska. Misi azért felkérte Gálocskát. Ezt végül is megkövetelte az éttermi illem. Ám nem volt jó táncos, a szám is túl gyors volt neki: a Cservoná rútá, egy ukrán foxtrott. Így többször partnerének a lábára lépett. Nevettek, hogy neki milyen két ballába van. S amikor a tánc után leültek, Misi megjegyezte: ez a büdös ungvári resti nem neki való. Sokkal jobban szereti a Szkálát. Ott aztán táncolni sem kell, csak inni.

Ám hagyjuk e mélyen szántó gondolatokat, és beszéljünk inkább arról, ami e Niszán hónap tizennegyedik napján történt már közvetlenül a restiben. The show is going on. Sőt: tetőfokára hágott. Ami annyit jelent, hogy mindenki, legalább is a többség, a restiben már alaposan el van ázva. Áll az általános zsibvásár és majomparádé. És ilyenkor megjön az embereknek a kedve még valamit rendelni. A pincérek mozgása felgyorsul, és szinte futólépésben viszik oda az asztalokhoz literes üvegekben az újabb és újabb üzemanyagot, a vodkát. Tölt, felkapja a poharat, oda koccintja egy másikhoz. „Isten, Isten”, vagy „názdorovje”, üvölti teli torokból a részeg vendég, és bevágja. Misi és Vili is ezt cselekszi. Gálocska mértékkel.  Bár az előbb hibázott. Felkérte egy nagydarab ruszki gyerek, s mivel épp egy olyan számot játszott a banda, mely tetszett Gálocskának, ő azt mondta, hogy dá, hárásó. Aztán tánc közben a fiú elkezdte annak rendje módja szerint tapizni. Két combja közé igyekezett tenni a lábát, dörgölőzött, és még a mellét is megmarkolta. Gálocska dühös lett, eltolta magától a férfit, keményen a szemébe nézett, és, mint egy mérges lúd, sziszegte: ”Ssszvolocsj, pissszkos disznó, a feleségét, vagy ha nincs, a jó édes anyukáját fogdossa azzal a mocskos mancsával”. Visszaült helyére, mesélni kezdte az esetet, de a két fiú nem értette. Más felé forgott a kerekük. Sörözni támadt kedvük az Ung parti bodegában. „Egy kicsit fel kellene frissülni, komám”, mondta Vilinek Misi, de közben Gálocskára nézett. „Sto ti na eto szkázses, nyenágljádnájá?” Mit szólnál hozzá, szépségem? A társalgás, ha Gálocska is köztük volt, természetesen oroszul folyt. A lány semmit sem tudott magyarul. Tehát rá való tekintettel.

Végül is azt történt, hogy bizonyos jelek sorozata, főként a Gálja időnként elhomályosuló tekintete, meg az, hogy szinte mereven bámult a szemébe, azt súgta Vilinek, hogy most aztán nincs mese, fel kell kérni ezt a lányt, mármint Gálocskát, mert ha nem, akkor valami nagy botrány lesz itt a Verchovinában vagy ilyesmi. Felállt tehát, gombolt egyet a zakóján, nyelt is egyet közben, és azt mondta: mózsná? A lány ugrott és röpült, és odasimult a fiúhoz. És azt suttogta neki, hogy „tudod, Vilmos, velem történt valami”. „Micsoda?” – kérdezte Vili egészen Gálja füléhez hajolva, hogy selymes hosszú hajának illata is bizsergesse. „Hát csak annyi, hogy beléd zúgtam, Vilmos. Vljubilász v tyebjá, kák durá. Őrülten szerelmes lettem beléd. Érted?”– mondta Gálja, és szemét elfutotta a könny. „Hát, igen, hogyne érteném,” mondta komolyan Vili. Oly annyira komolyan, hogy még csak el sem mosolyodott. „Ebben a városban, a langyos levegőjű márciusokban, a Verchovina resztoránban, fél liter vodka után, a kék ibolya szirmának a dallamára lépten–nyomon megtörténnek ezek az elképesztően csodálatos dolgok. Margarita kisétál az utcára egy csokor sárga virággal a kezében, és szembe jön vele a Mester, s vele együtt a halálos szerelem. Ez történik egy híres regényben. Itt meg találkozik egy ismeretlen fiú meg egy ismeretlen lány, márciusban, amikor kint tombol a kánikula, itt a teremben a tangó, és végük van. Erről is beszélni akartam az előbb, de Misit már csak a friss csapolású sör érdekli. Ez meg, ami most velünk is történt, olyan, mint Bunyin elbeszélése, a Szolnyecsnij udár, a Napszúrás. Igen, igen. Ez törvényszerű, Gálja. Itt ilyenkor Ungváron vibrál valami a levegőben. A szerelem. Nézd ezt a termet, az összeboruló párokat. Itt mindenki, vagy legalább is kilencven százalékuk, szerelmes. Mint mi. És komolyan. Persze–persze, ez majd elmúlik, mint a napszúrás. Ezt ők is tudják, te is tudod, én is tudom. De most mindenki komolyan, és igazán szerelmes. Nem teteti a szerelmet, mert ezt nem lehet tetetni. Ez itt egy tömeges szolnyecsnij udár, Gálja, tömeges napszúrás. Én is pontosan így érzek. Én is pontosan olyan szerelmes vagyok, mint te. Ez ragályos. És beléd vagyok szerelmes, Gálja. Úgy érzem, mindig téged szerettelek ebben az életben, és téged foglak szeretni. Más nő nem is létezik számomra, és nem is fog létezni. Sőt, úgy érzem most, hogy nincs is más ezen a világon, csak ez az egy szerelem, amit most irántad érzek. Ha tudni akarod, akkor elmondom, hogy olyan szerelmes vagyok, mint egy mártovszkij kót, egy kandúr márciusban, mely ott nyivákol egy háztetőn. Alig várom, hogy összebújjunk, és, és, hogy az enyém legyél, én meg a tiéd. Meg akarlak téged kapni, Gálja, és cserébe oda akarom adni magam neked. Meg foglak enni, Gálja, tudod? Persze, hogy tudod. Vagy azt akarod, hogy már itt meglegyen a beteljesülés? Egy icipici kis orgazmusra vágysz, már előre? Nekem nem sok hiányzik hozzá, érzem, csak annyi, hogy jobban magadhoz szoríts. És rajtad is érzem ugyan azt. Egy hullámhosszon vagyunk, teljesen azonos frekvencián. Itt fogsz elájulni a karjaimban, ha azt akarom.” „Ne, egyetlen szerelmem, májá ljubovj jegyinsztvennájá, ne. Hisz látnak. De ha nagyon akarod, akkor szoríts magadhoz, még, még és még, a teljes beteljesülésig. Óóó de jó,” nyögte Gálya, és egész teste belerándult. “Olyan az egész, mint egy mese, kák v szkázke. De, jaj, ne. Elmegyek, még egyszer elmegyek. Ne, mert tényleg összeesem. Kegyelmezz, szerelmem. Majd otthon. A végtelenségig fogjuk szeretni egymást, agyon fogjuk szeretni egymást, tudod? Jaj, sose mondtam férfinak ilyesmit, mert illetlennek tartottam, de hát mi illetlen és csúnya van abban, ha azt fogjuk tenni, mert azt akarjuk tenni. Ha nem tesszük, belehalok. Érted, Vilmos? Igen, igen, megesszük egymást. És tépni, marcangolni foglak. És te is engem, jó? Hajnalig, reggelig, délig. És másnap egész nap, érted, Vilmos? Nem hagyjuk abba. De most hagyjál, jó? De csak akkor, ha te is akarod. Ha mást akarsz, akkor az lesz, amit te akarsz, Vilmos. Jaj, szerelmem, de szeretlek, de szeretlek. Ez már nem is igaz,” mondta, és dadogta, imádkozta ki magából Gálocska, és szeme fátyolos, majd könnyes lett, és már nem is tudta, hogy ölelje, csókolja az ő emberét, ezt a hirtelen megtalált boldogságot. Egész testével odasimult, odatapadt Vilihez. Eggyé váltak volna? Mindketten lángoltak, mint egy nagy halom rőzse. Nem tudtak betelni egymással, ezzel a csodálatos érzéssel, ezzel a márciusi ungvári napszúrásos új szerelemmel. Nem gondoltak arra, amit, ha arra gondolnak, akkor biztosan tudnak. Hogy elmúlik, sajnos, ez a szerelem. Mert bármilyen nagy is ez a szerelem, mégis csak egy tavaszi, restis, és bolond egy szerelem. De most itt van, és nem lehet ellene tenni semmit, mert most halálosan erős ez az érzés, és megöl, megfojt, ha le akarod vetni magadról. Rád tekeredett, mint egy boa constrictor. És csak akkor nem fojt meg, ha nem mozdulsz, nem állsz ellen. Majd úgyis elmúlik. Magától. Mint az erdőtűz, mint a napszúrás. De most fogni kell, két kézzel kell fogni ezt az érzést. Mert keveseknek adatik meg ez a kegyelem, és azoknak is csak itt Ungváron, márciusban, májusban, vagy júliusban, amikor épp vibrál valamilyen ezoterikus villamosság is a langyos csillagfényes levegőben, oly annyira, hogy érezni lehet, tapintani lehet ezt a villamosságot. És nem baj, hogy másnap, vagy harmadnap, egy vagy két hét múlva, úgyis elillan ez az érzés. A rózsa is elhervad, de azért gyönyörű. Igen, ez az érzés is olyan, mint a rózsa. Egy szál sötéten pirosló rózsa. Tömény, sűrű, ropogós, illatos, és… gyönyörű. Elhervad majd, de addig hadd illatozzék. Legyen olyan illatos, hogy bele lehessen bódulni, bele lehessen ájulni. Ölelték és csókolták egymást ott a táncparketten, Vili és Gálja, és nem gondoltak a holnapra. Egymásra találtak. Örökre, tíz évre, tíz napra, vagy csak tíz órára? Kit érdekel? Ez volt a kezdet, és ez volt a vég.

Misi meg örült Vili és Gálja szerencséjének. Magában áldását adta rájuk. Legyetek boldogok, in eternum, Ámen. Aztán meg kiosztott egy–egy puszit kettőjüknek, és lelépett. Elment felfrissülni, a pivnuskába, az Ung partra, ahol amúgy is egymásba borulnak a cseresznyefák. Ott a kocsmában rendelt is rögtön négy korsó sört, hogy ne kelljen sorba állnia, ha mán az egyik elfogyott. Mind a négyet maga elé tette. Az elsőt rögtön felhajtotta (szomjas volt nagyon, mert hogy hát biztosan sóas vóat az a fránya kupáti, gondolta magában kajánul unokaöccse beregszsászi akcentusaát utánozva), a másodikat csak félig, s aztán már csak kortyolgatott. Kikortyolgatta az összest. Mind a négy, akarom mondani, a megmaradt két és fél kriglit. Így, kellőképpen felfrissülvén, haza indult. Útközben elfáradt, és már az Ung folyó bal partján, leült egy padra. Elaludt. Fél órát aludt–e, vagy egy egészet, nem tudni. Két fiatal rendőr rázta fel álmából. Aszonták, beviszik a vitrezvilovkába, mármint a kijózanítóba, ha nem tud haza találni a saját lábán. Már hogyne tudna, eddig is mindig megtette. Hagyják csak azt a vitrezvilovkát az igazi részegeknek. Ő mindig haza keveredett valahogy. Hol két, illetve négy lábon. Egyedül lakott egy kis családi kertes házban kint Darócon, a külvárosban, Munkács felé. Szüleitől örökölte, kik korán elhunytak. Mármint a házat, és a kis kertet hozzá.

Másnap reggel már hat órakor, Misi ott állt a Szkála előtt több más borissza társával egyetemben, várva a nyitás szent pillanatát. Úgy gondolta, hogy okvetlenül ledönt egy–két pohár bort, még mielőtt neki ül cikkének. „Mert hogy azt meg kell ám írni, nincs mese. De így, üres gyomorra? „A motornak kell a benzin, az újságírónak meg a bor”, szellemeskedett magában Misi. Hogy elkésik a munkából?  Ki törődik vele? Legfeljebb Miska bácsi, a párttitkár csóválja majd a fejét, és emeli magasba fenyegetőn csontos mutatóujját.

Amikor a gyevuská ajtót nyitott, még volt annyi akaratereje, és önbecsülése, no meg úriembersége, hogy nem tolakodott és lökdösődött, hanem néhány „kollégát” még udvariasan maga elé engedett. Amint az első pohár Izabellát felemelte, láthatóan remegett a keze. Aztán, miután az első poharat magába döntötte, a remegés megszűnt, és arcán kisimultak a ráncok, fejében pedig a gondolatok, és a cikk első fele már össze is állt. „A lakkozó üzemben érezni lehetett, hogy itt aztán pezseg a munka: nincs idő holmi szellőztetésre. Átható illatok lengedeztek a mozdulatlan levegőben. Az elszívó berendezés nem működött. De még a ventilátor sem. Ezért természetes volt a penetráns illatfelhő. Magyarán a bűz…” Most már csak a csattanó hiányzott. No, az meg vajon mi legyen? És Misi kért még egy pohár Izabellát. Maga elé tette, és elgondolkodott. De nem a furnírüzem, meg a penetráns illatfelhő járt a fejében. Hanem a Vili meg a Gálja. Hogy sikerült vajon az estéjük? És az éjszakájuk? És vajon még szeretik–e egymást, vagy már el is múlt az a fránya napszúrás. Ő is ismerte ezt az érzést, átesett már két vagy három ilyen nagy szerelmen. E két szót, mármint azt, hogy „nagy szerelem”, nem tette idézőjelbe. Szép és roppant erős, ellenállhatatlan érzés kerítette hatalmába ilyenkor az embert, ismerte el, és bólintott is hozzá a fejével. Nincs mit rajta kajánkodni. Inkább össze akarta valamivel hasonlítani. Igen, igen, az a rózsa hasonlat, amire tegnap gondolt, nem rossz, de túl regényes, nem ide illő, hanem egy regénybe, egy romantikus, szirupos regénybe. Gyönyörű szovjet valóságunkban pedig, pláne itt helyben, Ungváron, hol a regény, a regényesség? Nincs belőle egy szál se, nyoma sincs neki, morfondírozott Misi. Mert csak túlélés van. Mindenki erre rendezkedett be. Ám a szerelem mégis előfordul, de még mennyire. És ha előfordul, akkor meg dühöng. És ha szerelem, akkor mégis csak virág. Nem, nem rózsa, mert nem az, hanem akkor mi? Hát persze, villant át benne a felismerés: az ungvári resti, Tviszt, és a tegnap este szinte vég nélkül fújt sláger. Kék ibolya. Az. Kék ibolya. Mert egyszer mégis csak elmúlik a tél, s alig hogy elolvad a hó, és a sárból, a posványból kidugja fejét az ibolya. A kék ibolya. Aki arra jár, megcsodálja és letépi. Szagolgatja, mert bódító az illata, és haza viszi. Ott meg már másnapra elhervad szegény a pohárkában, és a szirmai lehullnak. Le bizony. Mert „lehullott a kék ibolya szirma, dúdolta Misi valamilyen belső kényszerből kifolyólag. S megint csak Vilire és Gáljára gondolt. Vilire, aki mélyen bele van döngölve az agyagos sárba, és nincs semmije, puszta életén és nagy okos eszén kívül, amivel mire megy szegény, na mire? És Gáljára, aki majdhogynem debilis gyerekeknek tanítja az angolt ott Galíciában. Megint csak mire? Na, mire? A válasz egyáltalán nem érdekes. „Mire, mire?” Az a lényeg, hogy „lehullott a kék ibolya szirma,” gondolta magában Misi nagy okosan, az első pohár Izabella hatására. És a lehullott szirommal együtt a nagy szerelem is lehull, elhull, elmúlik, mint maga az élet. És kinél hogy. Valakinél korábban, másoknál meg később. De, és itt Misi gondolatban felemelte jobb kezének mutatóujját egy vélt hallgatóság felé, mely hitetlenkedve csóválta fejét, hiába múlik el, komám, mert jövő tavasszal megint csak kibújik a sár alól a kék ibolya. És annak is lehull majd a szirma, persze, hogy lehull, de majd jön megint egy tavasz, és vele együtt az ibolya, bármilyen nagy is felette a sár, ugye komám? Ezért nem is olyan nagy baj, hogy ”lehullott a kék ibolya szirma…” dúdolta továbbra is magában Misi az édes dallamot, miközben morfondírozott, és a fény felé emelte poharát. Piroslott és szikrázott benne az Izabella. Jobban, mint a Misi mindent megértő nagy szíve és csavaros észjárása.

 

A Kárpátontúl szálló

I.

Vili, a költő, első ízben kapott fizetést a csempegyárban. Több okból kifolyólag is büszke volt magára. Először is azért, mert puhány értelmiségi létére a többi kollégájához hasonlóan bírta ezt a kutya kemény fizikai munkát, másodszor azért, mert jóval több fizetést kapott kézhez, mint bármikor azelőtt a szerkesztőségben, és harmadszor azért, mert nem kezdett el inni. Pedig úgy indult. Az első héten kétszer is alaposan berúgott. Először akkor, amikor „felavatták”. „Hogy gondolod ezt, komám – mondta neki Kvics Józsi, egyik újdonsült kollégája, aki olyan, mindenki által elismert önkéntes szervező volt a vállalatnál –, hogy csak ide jössz közénk, s még egy fél litert sem fizetsz senkinek? Tudod, ez szvinsztvo, disznóság!” A vége az volt, hogy mindannyian, persze Vilivel együtt, eláztak, mint a kivert kutya a viharban. Aztán még egyszer megesett. Amikor az egyik vogyityel, egy teherkocsi gazdája egy tízest csúsztatott a zsebébe, hogy nehogy valami selejtet, hanem épp ellenkezőleg: igazi jó árut pakoljon ám neki a kocsira, amely áru nem repedezik meg vagy törik össze azonnal az első fűtéskor. A társai persze látták az aktust, és azon nyomban elmagyarázták neki, hogy már pedig az első baksist az utolsó fillérig, pardon: kopekig, vodkára kell költeni. Mert ha netalántán nem ezt teszi, azt a későbbiekben majd elkerüli a szerencse.  Meg egyébként is, ezt követeli a becsület, a tisztesség, a barátság és a szolidaritás, meg minden, amit csak el tud képzelni egy kiebrudalt csóró újságíró „a talpig úri emberek e gyülekezetében.” „Ez itt neked nem iroda, komám, holmi töltőtoll–koptatókkal, hanem gyár. Mi pedig vagyunk a „prolyetáriát, job tvoju”, a szovjet társadalom vezetőosztálya. Ne packázzál már te velünk, mert megjárod,” világosították fel őkegyelmét. Mit volt mit tenni, fizetett. Persze többet, mint egy fél litert, és talán két fél liternél is többet. Úgy berúgtak, hogy még másnap is bűzlött a budi és környéke attól, amit ezen úri társaság és vezető osztály tagjai kiokádtak. Ekkor elhatározta, hogy nem iszik többet. Ám hogy ússza meg, hogy kerülje el a mindennapos dorbézolást? Észrevette, hogy van társai között két munkásember, akik sohasem rúgtak be, sőt alig ittak, bármilyen nagy murit is csapott a társaság. Hamarosan ő is megtudta róluk, amit a többiek már régen tudtak. Azt, hogy mind a kettő görög katolikus pap, akik nem voltak „aláírtak”. Ez Kárpátalján azt jelentette, hogy 1949–ben, amikor felszámolták ott a görög katolikus egyházat, fent nevezett papok több mint 200 más társukkal együtt, nem voltak hajlandók aláírni egy nyilatkozatot, melyben kijelentik, hogy csatlakoznak az ortodoxiához. Nem ismerik el a moszkvai pátriárkát „nácsálnyiknak”, azaz egyházfőnek a római pápa helyett. Persze, mehettek ezért… na, hová? Hát természetesen ná perevoszpitányije a Gulágra, ahol az északi fény ragyog, huszonöt évi kényszermunkára. Aztán Sztálin halálával, hét év után haza jöhettek. „Pardon, bocsánat és izvinyitye, mondták nekik fogva tartóik, maguk igazságtalanul voltak elítélve, ezt belátjuk, és ezért most haza engedjük magukat. Ugye nincs harag? Ja, de hogy el ne felejtsük: mint papok azért nem működhetnek. Még mit nem? Tessék tisztességesen dolgozni, nem pedig prédikálni, meg miegymás. Egyébként lesz megint dádá, azaz meghurcoltatás. Mint ahogy kell a munkásosztály nagyobb dicsőségére.” Egy szóval, e két munkásember közül az egyiket Dénes atyának, a másikat Elemér atyának hívták. Pertu kollégáiknak természetesen csak Déneském és Elemérkém voltak. De azért mindenki tisztelte őket, kivétel nélkül. Hogy miért? Hát csak azért, mert tiszteletre méltók voltak. Úgy dolgoztak, mint akárki, sőt jobban, és nem hordták fenn az orrukat csak azért, mert történetesen valamilyen diplomájuk volt, illetve Elemérkének állítólag még doktorátusa is. Tudni vélték, hogy még valamikor a vízözön előtti időkben, 1941–ben szerezte a Pázmány Péter Egyetemen, Budapesten. Na és? Mire ment vele? Meg talán nem is volt ilyen nevű egyetem sehol a világon, és talán még Budapest sem létezett. Ugyan mán! Vagy ha igen, akkor is nagyon messze és régen volt az, kérem szépen. Moszkva, az mindjárt más. Az itt van a közelben. „Rukoj podáty”, karnyújtásnyira. Szóval Vili odament egyikükhöz, és megkérdezte:

– Hogy csinálja?

– Mit hogy csinálok? – kérdezte Elemér atya.

– Azt, hogy nem iszik – mondta Vili. 

– Már hogyne innék – mondta Elemér atya. – Munka után, amikor kijövök a hatvan fokos forró kemencéből, muszáj inni. Megiszom egy deci vodkát, aztán eszem, és aztán megiszom még egy féldeci vodkát. Aztán, amikor még kínálgatnak, azt mondom, hogy „köszönöm, fiúk, többet nem kérek. Érted, Vili? – mondta Elemér atya.

– Már hogyne érteném – mondta Vili. És ő is úgy tett, mint Dénes és Elemér atya. Fizetett, ha kellett, ivott is, ha kellett, de mindig csak egy decit, evett, aztán még egy fél decit, és aztán azt mondta: – Köszönöm, srácok, többet nem kérek. Ám de az első fizetés az mégis csak az első fizetés, és tejelt is Vili belőle, mint ahogy az illem asztat megkívánta. Vásárolt néhány üveg vodkát, sört is kísérőnek, és ő is ivott a többiekkel az első gyári fizetés örömére. Előbb egy decit, aztán még egy felet, és aztán azt mondta: „Köszönöm, többet nem kérek.” És távozott. Otthon meg úgy döntött, hogy ezt a napot mégis csak megünnepli. Szépen megborotválkozik, beillatosítja magát Krásznájá Moszkvával, felveszi legszebb ruháját, bőrtalpú cipőjét (három évvel ezelőtt hozta neki a volt neje Nyugatról: Csehszlovákiából), és elmegy vacsorázni. Méghozzá nem akárhová, hanem a Kárpátontúl Szálló valamelyik puccosabb éttermébe az öt közül. „Ha már lúd, legyen kövér,” gondolta. Mert hát ő egy ilyen legény, megadja a módját, ha kell, ha nem.

II.

A Kárpátontúl Szálló, vagyis a Hotel Zákárpáttye, az ungváriak egymás közt csak így hívták, „magasan volt a város és a lakosok pénztárcája felett”. Csak az ment oda, akinek volt pénze. A kispénzűek meg egy évben egyszer, vagy még egyszer se. Csak elmentek megnézni. Beleszagoltak abba a fene nagy előkelőségbe, körbejárták az előcsarnokot, félénken, illedelmesen, kellő tisztelettel bekukkantottak a fényes éttermekbe, a valutás boltba, amely körül a kágébések és tégláik úgy keringtek, mint a legyek a habos torta körül. Némely látogató még azt is megengedhette magának, hogy az egyik büfében ocseregybe álljon, azaz beálljon a hosszú sorba feketekávét inni, és ott fogyassza el a márványpadlós teremben, a nikkel keretes asztalok mellett. De aztán szépen haza kellett somfordálni. Hisz ez nem az egyszerű hétköznapi ungvári ember, legyen melós vagy értelmiségi – there was absolutely no difference – világa ez az „úri világ”, ott neki nincs mit keresnie. Egyébként is, mint már említettük volt vala, mindig tele volt a szálló civil ruhás rendőrökkel, meg öltönyös, nyakkendős kémelhárítókkal, akik minden áron amerikai spiont, vagy minimum válutcsikot akartak fogni. A szállót egyébként még ánno dácu egy nyíregyházi kivitelező vállalat építette a Minaj utca kellős közepére. Kertes házak kerültek lebontásra, mert ezt követelte a szocialista fejlődés. Egyébként meg kell adni, a nyíregyháziak nem végeztek rossz munkát. Egy nyugati nagyvárosban sem vallottak volna szégyent vele. Tizennégy emelet, nem tudni hány szoba, suhanó liftek, bárok, éttermek. A földszinti étterem Jánoskáját, a főpincért, Vili jól ismerte. „Vilikém, kedves barátom, komám – mondta Jánoska –, kinek, kinek, de neked mindig találok asztalt. Még az ilyen napon is, mint a mai. Két csoport is itt vacsorázik máma. De te csak gyere velem. Parancsoljál, kedves barátom, édes egy cimborám, ide üljél, ehhez az asztalhoz. Én személyesen foglak tégedet kiszolgálni. Na, hallod? Ez neked dukál, ha egyszer már a barátom vagy.” Vilinek, mint újságírónak, vagyis amikor még az volt, sok emberrel volt valamilyen kapcsolata itt Ungváron. Meg aztán ungvári lévén, a fél várost ismerte, a fél város, vagy még annál is több, meg őtet. Mint ahogy Jánoska, a főpincér, a földszinti étterem fő kisistene is. Így hát kapott ő helyet a Zákárpáttyé–ben is. Méghozzá nem is akármilyent. Külön asztalt az egyik sarokban a padlóig érő nagy ablak mellett. „Vele szemben, átellenben éppen” egy hosszú asztal volt megterítve. „Budapesti turistacsoport vacsorázik ottan. Ez az utolsó este, a búcsúvacsora, pezsgővel. Jut mindenkinek egy fél pohárral. Vereckén is voltak „turulmadár nézőben”. Csupa nő, de nem is akármilyen. „Nézd, asztat ott, veled szemben! Micsoda csaj, micsoda hosszú combok, rövid szoknya, tutajos szemek, látod? Mert ezt aztán látni kell. Fél életemet odaadnám, ha csak egyszer is az enyém lehetne egy ilyen telivér kanca. Gondolod, hazudok”, informálta őt, s mondott főpincéri véleményt Jánoska szelíden. Erős nagydobronyi dialektust beszélt. „Hüpppent” nála is „az aama” rendesen.

Ezzel a csoporttal érkezett említett hosszú combú és tutajos szemű Renáta két nappal ezelőtt május 29–én, három napos kirándulásra. Megnézte Ungvárt, a munkácsi várat, melyet Zrínyi Ilona tett híressé, Vereckét, és látott e vidéken egy semmivel sem magyarázható értelmetlen nyomort. Az üzletekben semmi sem volt kapható. Az egyikben csupa valamilyen gyümölcslé állt, öt literes hatalmas üvegekben, és más semmi. Egy másikban még ez sem, hanem csak az üres polcok. De valahogy nem is ez a szegénység volt az, amitől keserű lett a szája íze. Hanem az emberek. Haragos, agresszív, mosdatlan embereket, rongyosakat és kéregetőket is látott. Mindenkinek rossz volt a foga, bűzös a lehelete, és erős az izzadság szaga. S volt még egy másik „idegenforgalmi” nevezetessége ennek a városnak. Az ungvári idegenvezető, Tibor, egy huszonöt éves jóképű fiatalember, akinek leheletét állandóan örmény konyak enyhe illatpárája lengte körül, külön is felhívta figyelmüket: seftesekkel ne álljanak szóba, mert veszélyesek. Lopnak, csalnak, összedolgoznak, és ha kell, még le is ütik az embert. Szóval, nagy ívbe elkerülni őket, hangzott az utasítás. És csakugyan, volt ott sok meg sok seftes a szálloda körül, akik drága, csiricsáré, rendkívül ízléstelen nyugati cuccokba öltözve, arany nyakláncokkal, vastag gyűrűkkel (ők az átlaggal ellentétben egyáltalán nem látszottak szegényeknek), de azért épp oly büdösen, mint a többi kis csóró ungvári, lepték el a Zakárpáttye környékét, zaklatták a turistákat, és azokat, akik annak látszottak. „Farmernadrág van?”, kérdezték oroszul, ukránul, ruszinul, szlovákul vagy éppen magyarul, ahogy a körülmény azt megkívánta, de mindig erőszakosan, agresszíven, igyekezve a turista útját állni, a karját megfogni. Ha „nincs” volt a válasz, kiköptek a kérdezett előtt, és dühösen méregették. „Hát akkor minek jössz ide?” – gondolhatták.

Renáta és a férje már régen tervezték ezt az utat. Mind kettőjüknek voltak kárpátaljai kötődései: az apai nagyszülők valamelyike Ungvár környékéről, Darócról származott, és tőle sokat hallottak Kárpátaljáról, Ungvárról, Munkácsról, Beregszászról. Hogy milyen hercig kis városok is voltak ezek. Meg hogy milyen szépek a hegyek, az erdők meg minden. No meg azt a helyet is szívesen megnézték volna, ahol elődeink – uhorszki záhárbnyiki – erre a földre rontottak szlávokat leigázni. Renáta ugyanis szerette a történelmet: angol–történelem szakon végzett, s aztán meg doktorált is az ELTE–n, és mindig próbálta rávenni a férjét, hogy menjenek már el egyszer oda is. Ha már Erdélyben, a Felvidéken, és más történelmi vonatkozású helyen is megfordultak, akkor Vereckére is okvetlenül el kell menni, meg a munkácsi várat is meg kell nézni, a várat, melyet oly hősiesen védett Zrínyi Ilona a német hadak ellen, mondta Renáta. Míg egy este „drágám, befizettem egy ungvári útra” felkiáltással lepte meg a férj Renátát, úgy egy héttel ezelőtt.

Renáta ott ült az asztalnál egy vöröses szőke meg egy vele egyidős, testes férfi társaságában, aki vicceket mesélt, anekdotázott, illegette magát. A férfi Renáta férje volt, és a mutatvány a vöröses szőkének szólt, akinek lopva, sutyiban udvarolni próbált. Renáta meg is sértődött. S talán ez volt az oka annak is, hogy amikor a társaság szedelőzködött, és ment, ki tudja hová, Renáta maradt. Adott egy puszit a férjének, és nyilván azt súgta, hogy érezze jól magát, vagy gebedjen meg, ki tudja? Szóval menjen a vörössel, ahová akar.

Ez volt az utolsó napjuk itt a vidéken. Sok helyen megfordultak. Látták Ungvárt, Munkácsot, Szerednyét. Helyesebben mindazt, ami fent nevezett településekből még érintetlenül úgy, ahogy megmaradt. Szovjet párttörténeti zsargonnal élve, ahol „még nem hozták be a harminc éves lemaradást,” azaz még nem bontottak és romboltak, hogy otromba pjátyietázskákat építsenek majd oda a borvidék helyett, és „iparosítsanak.” És láttak még egy vagy két, sőt talán három, „nép” múzeumot, a várat, s végül magát Vereckét is, ahol Árpád és hadai bejöttek bennünket szabad népeket leigázni. Érdekes volt. Kanyargós szerpentineken vezetett az út oda, és sokan féltek, hogy szakadékba zuhannak, ám végül is nem volt az olyan veszélyes. Tibor, az idegenvezető, néha egy kicsit botladozó nyelvvel ugyan (mert minden reggel „megáldoztatták” az éppen esedékes csoportjának tagjai, s aztán egész nap – ahogy ő mondta – igyekezett szinten maradni, azaz teljesen józanul soha), de mindig gyorsan és hadarva, lelkesen magyarázott, és szakállas viccekkel mulattatta a társaságot. „Kívánsz e még tőlem valamit, édes Ivánkám, életem egyetlen értelme?” Kérdezi a hucul mennyecske férjétől kacéran dörgölőzve a bőséges vacsora után. „Persze, most rögtön”, hangzik a válasz. „És mi lenne az, egyetlenem?”„A Pravda, hogy kitöröljem a seggemet  vele,” sütötte el a poént Tibor, és a csattanón ő nevetett a legharsányabban. „És azt ismerik–e, hogy ott ül a grúz a szakadék szélén és zokog?”, kérdezte, és már jó előre nagyokat kacarászott.  Renáta elfáradt, és Tibor hadarásától már a buszban megfájdult a feje, lüktetett a halántéka. Egy keveset. Ezért is maradt itt az étteremben ahelyett, hogy elment volna még várost nézni valamerre. Tehát nemcsak azért, mert élete párja egy másik nőnek csapta a szelet. Ez bosszantotta ugyan, de csak egy kicsit. Tudta férjéről, hogy nem az a félre lépős fajta, és hússzor is meggondolja. „Meg aztán mi van, ha netalántán félrelép? Semmi,” gondolta Renáta, és előre átadta magát az est általa tervezett gyönyöreinek. Megissza még a kávéját, elnézegeti ezeket az embereket, akik – nyomor és szegénység ide vagy oda – egészen jól és zajosan dáridóznak itten, mert hát egyszer mindenkinek ki kell rúgni a hámfából. Nekik is, szegényeknek, gondolta Renáta. Aztán felmegy a szobájába, belecsücsül egy nagy forró kád vízbe, és utána, zsupsz, az ágyba, és alszik egy nagyot reggelig. „Super, terrific, great”, ismételgette magában kedvenc angol jelzőit, s közben az elegánsan suhanó bordókabátos pincéreket figyelte, amint tettek, vettek asztala körül. Már a második kávéját kortyolgatta, egy cukorral itta. „Nem is rossz ez a kávé”, állapította meg Renáta. „Jó erős”. Este is szokott kávét inni. Jó erőset, olaszosat. Rá nincs hatással, csak még jobban tud aludni tőle, szokta mondogatni.

Most vette csak észre, hogy a „szemben, éppen átellenben” levő asztalnál egy férfi is ül. Helyesebben: most figyelt fel rá először. A férfi evett és sört ivott, és állandóan az ő szemét kereste tekintetével. „Negyvennél nem több. És egészen jóképű, okos arc”, gondolta Renáta. Öltöny volt rajta, barna öltöny, fehér vászon ing nyakkendő nélkül, két felső gombja kigombolva. És volt benne valami, ami megfogta Renátát: széles, de kissé hajlott válla, vékony, egészen sovány arca, enyhén sötét karikákkal a szeme alatt, a rövidre vágott bajusz, sötét sima haja jobb oldali választékkal, és – igen, igen –, jött rá maga is hamarosan Renáta, a nézése. Meleg szürke, Pallasz Athéné szemei, azaz kissé dülledt, bagolyszemek, voltak, és amikor feléje, Renáta felé néztek, kíváncsiság volt bennük „meg, mi is?”, törte a fejét Renáta. „Tetszem ennek a srácnak, a mindenit. Sőt! Ennél több! Megkívánt engem, megvesz értem”, olvasta ki ezekből a szemekből Renáta. „No de ilyet, micsoda pimasz fráter! Szívesen adnék neki egy nyaklevest”, gondolta még magában Renáta, de csak úgy, szelíden. Fizikálisan bántották ezek a szemek. Szinte égették őt, már–már fájt, de mégsem volt kellemetlen. Aztán a férfi felemelte sörrel telt poharát, Renáta felé nézett, és egy fejbólintással köszönt neki illedelmesen. Renáta viszonozta. A férfi erre tüstént felállt, és egy kurta furcsa vigyorral, mert hát felbátorították, ugye, odaült Renátához, s azonnal megszólalt: „Hogy hívnak tégedet, te szép magyar asszony?” – kérdezte pimaszul. De a kérdés mégis csak oly kedvesen hangzott, hogy Renáta szinte elolvadt. Rögtön és azonnal. A férfi hangja meleg, és kissé fátyolos volt, és – a nők ezt megérzik – szerelem vibrált benne. Renáta ismét csak azt akarta gondolni, hogy „micsoda pimasz alak, hallatlan”, de aztán eszébe sem jutott, hogy rendre utasítsa vagy, hogy büszke királynői fejtartással, orrát magasra húzva, rideg közönnyel, melyet párizsi, pontosabban pesti dáma módjára tudott kimutatni, elutasítsa ezt a közeledést. Még az sem jutott eszébe, hogy az illendőséget betartva, hivatalosan mutatkozzon be, mint odahaza: N. N.–né vagyok, uram És ön? Nemes egyszerűséggel csak annyit mondott, hogy „Renáta”. „Én meg Vili vagyok. Egy ungvári srác,” válaszolt Vili, és igyekezett minél otthonosabban elhelyezkedni Renáta mellett a széken. Két szeme izzott, mintha csak lázas lett volna. Renáta tudta, hogy ezt az ő személye okozza, s ettől mintha ő is megszédült volna… Karján és vállán ezer hangya futkosott. Lent pedig, ahol a köldöke volt és lejjebb, bizsergett. Vili intett Jánoskámnak. Jánoska már jött, és letett az asztalra két sört. „Egy korsó, meg egy pohár, a legjobb fajtából. Lembergi Szlavutics. Egészségükre”, mondta Jánoska. Udvariasan meghajolt, és elsuhant. „Azt mondják a söriszák, hogy jó fajta”, szólt Vili, és Renátára mosolygott. Renáta visszamosolygott. S miért ne tette volna? Jól nézett ki ez a sör: hidegnek tűnt és aranylón szikrázott. A kis buborékok szaporán igyekeztek felfelé, a hab meg egy ujjnyi. Se több, se kevesebb.

– Egészségedre, Vili – mondta a lány. Bosszúság, harag, pipiskedés tovaszállt. Mintha ezer éve ismerték volna egymást.

– Egészségedre, Renáta – válaszolta a férfi, és a lány szemébe nézett, aztán félig meztelen karjára és kemény kis almáira a fehér póló alatt, amit már jóval ezelőtt meggusztált. S aztán megint csak a szemét nézte. Csodálatosan fényes, nagy sötét szemét, hosszú szempillákkal beárnyékolva. És felettük keskeny, fekete, szépen ívelt szemöldök a fehér homlokon. A haja is fekete volt ennek az asszonynak, csillogó hollófekete. Arca kreol, napbarnított, pedig még csak június elsejét írt a naptár. „Talán szolárium”, gondolta a férfi, s nem járt messze az igazságtól. Ha mosolygott, vagy nevetett kedves, kislányos nevetéssel, szabályos hófehér fogsorát villogtatta, mely nevetés és fogsor csak a pesti nők sajátja. Tele volt a szája hófehér fogakkal, s egyiken sem volt tömés vagy korona. Szép volt ez a nő, nagyon szép. Olyan szép, hogy Vilinek belefájdult a szíve, és hatalmas gombócok nőttek a torkában. És ez az egyszerű, sötétzöld póló rajta. Micsoda rafinéria! Nincs rajta melltartó. A pesti nők sohasem hordanak melltartót? Jól teszik. Hogy tud feszülni, milyen izgató az a kis póló a kemény kis domború melleken azokkal a jól kivehető bimbókkal! „És ha majd feláll, a lábát is jól megnézem, de meg ám. Mert most csak két csókolni való térdét látom így az asztal mellett,” gondolta magában Vili, és mosolygott.

– Szóval, mit is mondjak először, Renáta, hogy érdekes témába vágjak, és ne rohanjál el tőlem fejvesztetten menekülve? – kérdezte a férfi mókásan, és letette a sört, melyből ivott egy hatalmas kortyot, hogy bátor és erős legyen. – Most hirtelen semmi se jut az eszembe. Azt nem kérdezem, ki fia–borja vagy, mert az tolakodás. Azt sem, hogy honnan jöttél, mert tudom, hogy budapesti ez a csoport. De az irodalom és a nők, az mindig jó téma bevezetőnek, nem? Hisz nem kezdhetem azzal, hogy ilyen gyönyörű nőt még nem láttam életemben, még akkor sem, ha igaz. Csak hát az a baj, hogy a nőket nem érdekli, hogy mit is tud mondani egy férfi a nőkről. Ezért próbálkozzunk az irodalommal, jó? Bulgakov, Dosztojevszkij és Krúdy. Mond ez neked valamit, Renáta?

– Bulgakov, Dosztojevszkij, és Krúdy? Ezek a kedvenceid? Micsoda rafinált ízlés – válaszolta a lány, és nevetett. – Sokkal jobban tetszett, amit előtte mondtál. Mármint, hogy ilyen gyönyörű nőt még nem láttál életedben. No de azért csakugyan tartsuk be a játékszabályokat. Így hát én sem azzal kezdem, hogy megmondom neked, hogy aranyos gyerek vagy, Vili, és tetszel nekem, hanem – s itt Renáta úgy tett, mintha erősen törné a fejét valamin – megmondom neked őszintén, néha szoktam ugyan olvasni, de nem túl gyakran, és nincsenek kedvenceim. Talán az egy Fitzgeraldot kivéve. Francis Scott Fitzgerald, meg a felesége az őrült Zelda. Hallottál róluk? És a Tender Is The Night egy nagyon szép könyv, ha már tudni akarod, te pimasz fráter. De azért kedves vagy. És aranyos. És maradj, ne menj el. Még akkor se menj, ha nem is tudod hirtelen, hogy ki volt Fitzgerald és mivel is kell engem megfőzni.

– Kösz. Persze, hogy maradok. Eszem ágában sincs elmenni, és a társaságodról lemondani. Szóval, az a könyv, amit említettél (csak kicsit tudok angolul), ami magyarul Az éj szelíd trónján? – kérdezte a férfi. Mikor Renáta bólintott, Vili folytatta: – Pedig állítólag nem is Fitzgerald legjobb műve –, mondta, s megint csak a lány szemébe nézett. Úgy bűvölte Vilit ezeknek a szemeknek a lángja, mint a kígyó szeme a nyulat. Kicsi lett tőle, nagyon kicsi, de egész testét átjárta a forróság.

– Igen, azt mondják. A Nagy Gatsby–t tartják annak. Én azt is szeretem, de ezt jobban.

– S mit szólsz Kafkához?

– Semmit se olvastam tőle. Még az Átváltozást sem, ami pedig benne van a gimnáziumi szöveggyűjteményben.

– A kastélyt se olvastad, Renáta?

– Azt sem. Mondom, hogy semmit.

– Hm – mondta Vili mély értelműen, és elhallgatott. Húzott egy nagyot a sörből, és inkább maga elé nézett. Nem tudott (de aztán mindig és mindig muszáj volt) azokba a szemekbe nézni. Nem tudott gondolkodni tőlük. Ha ennek a Renátának a szemébe nézett, mindent elfelejtett. Csak őt látta. És csak őt érezte. Enyhe pesti parfümjét bársonyos bőrén, hollófekete selymes hajának illatát. Vajon festi–e? Biztos. Minden pesti nő festi a haját. De mit számít? Attól még meg lehet bolondulni tőle.

– Pedig nagyon nagy mű – mondta végül is Vili. Igyekezett összeszedni magát, hogy ne rontson ajtóstól a házba, vagyis ne kezdjen ömlengeni. – Víziónak mondják, de sokkal több annál. Előre látta az egész történelmünket az a prágai fiatalember. Azt, amit most is átélünk. A szocializmust.

– Nálunk, Magyarországon, nem is olyan rossz az a szocializmus, Vili. Meg hát azt is mondják, a Nyugat sem fenékig tejföl. Van ott munkanélküliség, meg minden. És üldözik a négereket. Sőt, meg is lincselik őket – mondta Renáta, és nevetett. Állandóan nevetett. Boldog volt. – Végül is, nálunk Magyarországon szép az élet. Tele vannak a boltok, olcsó a ruha és a cipő, alacsonyak a lakbérek, és van nálunk még május elsejei felvonulás is, ingyen virsli és sör a felvonulás után a Ligetben, és csak három hatvan a kenyér. Bezzeg régen, a tőkés világban! Meg aztán, ha akarsz, nálunk, három évben egyszer Nyugatra is kimehetsz, valutát is beválthatsz. Ötven dollárt. És ha nagyon akarsz, még dobbanthatsz is – tette még hozzá a lány, és hangosan kacagott.

– No, igen – próbált lépést tartani Renáta gondolatmenetével Vili. – A három–hatvanas kenyér, meg a sör. Tulajdonképpen anyagilag meg lehet élni odaát, s talán még itt is, de hát mindez a kutyák dala. És nem a farkasoké. Persze–persze. No meg egyáltalán nem az a baj, vagy a szörnyű, hogy nincs mindig pezsgő meg kaviár, farmer nadrág és nyakkendő, meg hogy nem lehet mindig Nyugatra utazni, meg ilyesmi. Hanem, hanem, hogy is mondjam? Eltörték az ember gerincét és kimosták az agyát. Elvették az embertől a józan eszét. Ítélőképességét. Nem tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz. A feje tetejére áll ez a világ, bizony, Renáta, nekem elhiheted. Ha nem is az egész, de az a fele legalább is, mely átvette Marxot és Lenint. Sztálint, Maót meg Rákosit.

– Nem egészen értem, amit mondasz, Vili. Hiszen, ha jól tudom, ők egyenlőséget hirdettek, munkás paradicsomot, tanították nekem az egyetemen. Az megint egy más dolog, hogy mi valósult meg belőle, és mi nem. Hogy félresiklott valahol valami, mondják a pártemberek – szólt a lány. De csak a vita kedvéért ellenkezett, mert közben nevetett. „Csak ne mutogatná állandóan azt a gyönyörű fogsorát”, gondolta magában Vili. „Észveszejtő! Bele kéne harapni a nyelvébe.”

– Pártemberek! Juj, ne is említsd nekem őket – mondta Vili. Homlokát ráncolta, bosszúsnak látszott. Csakugyan haragudhatott rájuk. Közben az asztal lapját simogatta, meg a terítőt igazgatta.

– Mondd, Vili, mit csinálsz te tulajdonképpen? Eddig még semmit sem mondtál magadról – változtatott a témán Renáta.

– Persze, hogy nem. Hisz eddig nem volt rá időnk. Ép hogy csak összeismerkedtünk, és leges legelőször a halaszthatatlan és fontos irodalmi, ideológiai, politikai és a többi problémákat kellett megbeszélnünk. Mert például, mi van, ha kiderül, hogy te népellenség, imperialista ügynök és ehhez hasonló vagy. Szólítanom kellene az itt szivarozgató izmos kágébés legényeket. Rendes srác mind, szeretik a vodkát. Szoktam velük iszogatni is néhanapján. Szóval, akkor még csak nem is udvarolhatnék neked, nemde, Renáta? Pedig jobb, ha tőlem tudod: ezért ültem ide melléd oly pimaszul, s nem pedig amazért, amit fentebb említettem. Nekünk, kettőnknek annyi, de annyi mondanivalónk lenne egymáshoz, hogy félek, reggelig sem végzünk majd. Te nem így gondolod, Renáta?

– De igen, Vili – mondta Renáta, és a szeme épp oly fátyolos lett, mint a Vilié. Beleborzongott egy gondolatba. Nagyon csúnya, számára eleddig ismeretlen érzés fogta el ellenállhatatlanul. Az, hogy ennek a férfinak ma oda fogja adni magát. Legyen az övé, ha már a sors is így akarja. Mert ő is csak azt tudja mondani, amit Molly az Ulysses végén: Yes yes yes. Vessző és pont nélkül. Igen igen igen. Nincs mese.

Szólt a zene. Előbb egy orosz, majd egy ukrán slágert játszott a banda. Renáta nem ismerte őket, és nem is tetszettek neki. És aztán a mikrofonhoz lépett egy köpcösebb ötven éves, és édeskés hangon énekelni kezdett. Magyarul. A zene egy dél–amerikai tangó cigányzenekarra írt változata lehetett. A szöveg meg így hangzott: „Lehullott a kék ibolya szirma, elfeledni mégse tudlak én”. Renátának először rettenetesen sziruposnak tűnt: „Álmaimnak te vagy minden vágya, kerek e földtekén”. De aztán hatására valamilyen szívfacsaró és mézédes érzés kerítette hatalmába. Az első csóké, az első szerelemé? Nem tudta, csak érezte. S ez csakugyan olyan volt, mint valami álom. Ez, és amit az előbb érzett, már–már menekülésre késztette Renátát. „Mi lesz ebből? Nem is tudtam, hogy ennyire szentimentális is tudok lenni,” futott át az agyán. A parketten, a zenekar előtt, már több pár is keringett, szorosan összesimulva, kótyagosan és szerelmesen.

Egy ideig mindketten hallgattak. Vili Renáta kezére nézett. Majd halkan megszólalt: – Karikagyűrű is van az ujjadon, Renáta. – Renáta is halkan válaszolt, illetve visszakérdezett: – És számít ez a karikagyűrű, Vili? – Nem számít, Renáta – mondta erre Vili. S megint csak hallgattak. Hosszú ideig, talán egy percig.

– Mi a foglalkozásod, Vili, ha nem titok? – kérdezte végül is Renáta.

– Most csempeégető munkás vagyok egy gyárban. Úgy hívják, hogy az Uzsgorodi Csempe– és Kályhagyár. Szép helyen van. Egy régi kis temető mellett, az erdőnél. Olyan jól lehet ott sétálni, bújócskázni, ibolyát szedni, ősszel meg télen is azzal, akit szeretsz. Azt az erdőt úgy hívják, hogy Lövölde. Valamikor magyar katonák gyakorlatoztak benne. Lőni tanultak ottan, az ellenségre, tudod? Ezért Lövölde. Mi most szánkózni járunk oda télen. A munkahelyemről kirúgtak. Újságíró vagyok, vagy inkább voltam, az itteni magyar nyelvű lapnál, a Kárpáti Igaz Szónál. És írogattam. Nemcsak a kötelező cikkeket, hanem mást is.

– Mit? – kérdezte Renáta, és szemében érdeklődés volt.

– Verseket. Például azt, hogy Ungvárra beszökött az ősz. De mivelhogy Ady már írt ilyesmit, ezért ritkábban írok verset és inkább novellákat írogatok. Igen, novellát. Meg egy regényt is, de szégyellem bevallani. Azóta vagyok népellenség.

– Novellát, regényt? Miről?

– Hogy miről? Hát itt a bibi. Nem a szocialista munka hőseiről, vagy traktoros lányokról, mint ahogy elvárták tőlem, az biztos. Először is erről a földről, ahol élek, Kárpátaljáról, meg Ungvárról, erről a városról, mely egy csodálatosan szép, fiatal és gyönyörű város, vagy ha úgy tetszik gyönyörű nő volt valamikor, tele mindennel, jókedvvel és rengeteg élettel, tudod? Mint Éva, akit férjhez adnak az angol Strongbowhoz, aki a lábával az ír keresztet tapossa. Daniel MacLise festményén. Hallottam, hogy Magyarországon, Pesten, vannak emberek, volt ungvári őslakosok, akik ma is összejárnak valahol nosztalgiázni, a harmincas évekbeli Ungvárra, a lábbal taposott keresztre emlékezni. Most pedig nézd meg ezt a várost, mi lett belőle. Az egykori gyönyörű nőnek temetetlen hullája. És amit írok, mert ezt is leírom, sokaknak nem tetszett, és nem tetszik most sem. És naná, hogy utálnak is érte, mint a bűnt, mármint azért, hogy ezt papírra mertem vetni, a virágzó kolhozkertek és az iparosítás dicsőítése helyett. De mit tegyek, ha csak Ungvárról tudok írni, vagy arról, ami vele kapcsolatos, és méghozzá úgy, ahogy én látom a dolgokat, még ha nem is jól látom őket. Az agyagba és anyaföldbe döngölt keresztet, nem is egyet, hanem sokat, rengeteget, nem? Aztán meg írogatni szoktam egyszerű, hétköznapi emberekről, magyarokról, ruszinokról, ukránokról és oroszokról, akik se nem rosszak, se nem jók, nem hősök, csak csetlő–botló, de érző emberek. Fiúkról és lányokról, férfiakról és nőkről írok, helyesebben írtam, akik megszeretik egymást, de nem tudnak igazán összekerülni, csak hosszabb–rövidebb időre, mert nem hagyja őket az élet, ami olyan, amilyenné a rendszer tette. De élet, ami néha édes, mint a méz, néha meg keserű, mint a méreg. De végig kell élni. S ezen emberek végig is élik, amíg természetes módon fel nem dobják a talpukat. Inkább végig komédiázzák ezt az életet, végig szenvedik, kötelességből, becsületből, félig tisztességesen és becsületesen, vagy csak félig meddig becsületesen, bármennyire is nehéz sok mindent olykor elviselni. Élnek. Úgy, ahogy tudnak, ahogy tehetik. Ahogy most te meg én, Renáta. Te elmész, én meg maradok, és soha többet nem látjuk egymást ebben az életben. Vagy igen, Renáta?

Renáta csak remegett, mint az ázott veréb, és nem szólt semmit. Aztán mégis csak megszólalt:

– És mondd, Vili, miért használtál múlt időt? Miért azt mondod, hogy „írtam”? Már nem írsz? Mi lett az írásaid sorsa? Csak nem akarod azt mondani, hogy jó mélyen az asztalfiókba dugtad, vagy Isten ments elégetted a kéziratokat, mint…, Mint ki is? Na, olvastam pedig. Ja, igen, az a Mester, Bulgakov regényében.

– Ha figyelmesen olvastad azt a regényt, Renáta, akkor még biztos arra is emlékszel, hogy amikor Margarita Woland azon kérdésére, hogy hol vannak a kéziratok, azt válaszolta, hogy a Mester elégette őket ugyan, de akkor Woland rávágta: „Rukopiszi nye gorját – kéziratokat nem lehet elégetni”. Nem, dehogy égettem el őket. Minek? Rukopiszji nye gorját. Most is írok. És előző elbeszéléseimmel, meg főként a regénnyel, addig jártam a kiadók nyakára, míg ki nem adtak őket.

– Kiadtak! És te ezt csak így mondod? Hol, mikor? Dedikálj nekem egyet belőlük – súgta, Vilinek Renáta. Még két kezét is levette a fiú válláról, hogy lelkesen összecsapja.

– Nem tudok. Egy példány sem maradt belőlük. Minden könyvemet összeszedték, zúzdába küldték. De előtte még kirúgtak az állásomból. Jól ledorongoltak, és beletapostak a sárga földbe. Még a cenzúra is kapott, merthogy hát ilyen népellenes sztorikat hogyan engedhet kiadni. Az egész írott sajtó, a helyi rádió meg televízió mást sem szajkózott hosszú ideig, vagy egy hónapig, mint azt, hogy milyen ultra dekadens, rendszerellenes antikommunista, pornográf, velejéig romlott és erkölcstelen, meg mi egyéb vagyok. „Vrág národá”, tudod mi az? Merthogy hőseim mind egytől egyig mást sem csinálnak, mint nyafognak, tobzódnak a nemiségben, isznak, meg hasonló csúnya dolgokat művelnek az életben ahelyett, hogy a kommunizmust építenék… És – horribile dictu – mindez, én szerintem, azért van, mert elfelejtették a tízparancsolatot. Tehát még klerikális is vagyok. A szerkesztőm, mármint a volt szerkesztőm a Kárpáti Igaz Szónál, majd összecsinálta magát ijedtében, amikor megkérdezték tőle, hogy merészel egy ilyen „ultra reakcióst” az újságnál alkalmazni, ami pártlap. Kaptam a jelzőket nyakra–főre: fasiszta, horthysta, soviniszta, nacionalista, és természetesen „az amerikai imperializmus” lepénzelt ügynöke. Persze, hogy kirúgott, és csatlakozott a pártos ostorozók hadához. Sőt, neki ugrott a torkomnak, hogy lássák, őt se a gólya hozta.

– Komoly vádak, Vili. Még nálunk, a szép Magyarországon is azok, ahol pedig szabadság van. És mondd, Vili, ez igaz? Nyafognak a hőseid, Vili?

– Nem nyafognak, Renáta. Csak úgy viselkednek, ahogy éreznek. Nevetnek, ha öröm éri őket, és sírnak, ha fáj valami. De sohasem nyafognak. Sőt, humorosan fognak fel bizonyos dolgokat, melyek ellen úgy sem tehetnek az égvilágon semmit. És ami nekem a legfontosabb, sohasem beszélnek félre, Renáta.

– És tobzódnak a nemiségben, Vili? 

– Nem tobzódnak, Renáta. Csak ha szerelmesek lesznek, megkótyagosodnak. Egymásnak esnek, és el kezdik tépni meg marni egymást, mint a madarak is, a héják. „Héja–nász az avaron.” Ja, hát igen, egymás húsába is vágnak ezek a héják. És kik nem? De hát ezt mán Ady is megírta, Renáta, nem én vagyok az első a világirodalomban. És némelyik héja, képzeld, megfeledkezik magáról, és nem mindig a házasság keretén belül művel ilyesmit, Renáta. Még itt, a szocialista erkölcs hazájában sem. Borzasztó! Sőt, az is előfordul velük, hogy nem a férjük, vagy feleségük a szerelmük, akit tépnek és harapnak, az a másik héja, Renáta. Sőt az is elő szokott fordulni elbeszéléseimben, hogy esetleg másnak a férje, vagy felesége az a másik illető héja. Tudod, hogy van ez a héjákkal, Renáta? Néha egyáltalán nem lehet bírni velük, ha megszerelmesednek, megmámorosodnak, és kótyagosak lesznek a szerelemtől, Renáta. Nem hallgatnak semmilyen józan szóra. De mit meséljem ezt neked, Renáta, hisz magad is tudod jól, hogy szokott ez lenni, nem? „Édesem, egyetlenem, mindenem.,” De ezt csak gondolta Vili, mert ilyesmit mondani röpke félóra után még nem illett.

– És isznak is, Vili? Mármint ezek a héják?

– Némelyikük igen. Néha sokat is. De csak színtiszta szovjet vodkát, és persze mindent, amiben alkohol van. Főleg tiszta szeszt, kilencven fokost, egy csöpp paradicsomlével az alján, hogy össze ne égessék a torkukat. Ezt oroszul úgy hívják, hogy oficerszkij koktejl, melyet ajánlatos levetkőzve az ágy szélén ülve felhajtanod, mert pontosan egy percen belül kiüt. K. O. De ez nálam, az én írásaimban sohasem öncél, mint ahogy az igazi alkoholistáknál szokás Magyarországon, Nyugaton, meg másutt. Hanem mindig van valami oka. Mondjuk, elment valaki Koreába, vagy Afganisztánba a nagy szovjet hazát védeni, vagy az ottaniakat felszabadítani, és megsebesült. Túléli persze, csak nyisz, levágják a kezét, lábát, vagy jobbik esetben kivágják a fél tüdejét. Azért a jobbik esetben, mert ha „csak” a tüdejét csípik le, az nem látszik. Bezzeg egy láb, egy kéz, az mindjárt más. Ha amputálják, az látszik, és csúnya. Aztán meg nincs kizárva, hogy kap egy jó adag radioaktív besugárzást is az illető, mert hát csak behívták egy rakéta alakulathoz, vagy atom–tengeralattjáróra szolgálni, melyek úgy cirkálnak itt erre felé e szép haza tengerein, mint a döglegyek, mert nehogy mán Amerika lekörözzön bennünket, tudod? Na és ha leszerel és megússza, akkor úgy örül, mint majom a farkának. És örömében néha felönt a garatra, csúnyán felönt, és ezt meg ki fogja neki tolerálni. Se asszony, se főnök. Lapátra teszik. Merthogy „a szocialista erkölcsi normákat semmibe vette.” Kirúgják otthonról a lakásából, a pártból meg mindenből, de sehogy sem akarja megérteni, mert már álkás lett, hogy neki aztán kampec, mert „elhull a virág, és eliramlik az élet”. Csináljon valamit, változtasson. Például kösse fel magát. Az itt nagy divat. De ha jobban belegondol, marhaság. Itt Ungváron? Amikor vannak cimborák, barátok és mézédes bor a Szkálában. Hisz te nem is tudod, milyen finom és jó az. Melegíti a testet és a lelket, és sohasem vagy másnapos tőle. Megint épnek és egészségesnek érzed magad, és csak két pohárkával kell meginni. Legfeljebb dülöngélsz egy kicsit, és marhaságokat beszélsz össze–vissza a két pohárka után. De hát mit számít az?  Hülye lenne, ha öngyilkos lenne bárki, akit valamiért nem dajkált meg az élet. Sokakat nem dajkált meg az élet nálunk, Renáta, ó be sokakat. És aztán mi történik, Renáta, mit gondolsz? Az égvilágon semmi, miért is történne. Hisz annyi ember él itt ezen a földön, akivel nem történik semmi. Vele se történik semmi. Csak elkezd egy kicsit többet inni, mint azelőtt. Mert a szovjet ember azelőtt is iszik, mielőtt kirúgták volna valahonnan, mert ezt követeli maga az időjárás, no meg a nagy orosz virtus, a nagy russzkájá dusá. Szóval igen. Sajnos azt kell mondanom, hogy igen. Ezek a szerelmes héják időnként isznak is. De legyen enyhítő körülmény, hogy ebben a szép nagy szovjet országban nem csak a szerelmesek és nem csak a héják isznak, Renáta, hanem mindenki. Nem fogod elhinni, de még az igazi pártemberek is, a hithű kommunisták is isznak. Rendületlenül, mindhalálig. És csak vodkát, és azt is csak vizespohárral. Mert kettő már megárt. És poszlye pervovo nye zákuszivájut.

– Az mit jelent, Vili? Én csak angolul tudok egy kicsit.     

– Az első pohár után nem illik semmit se harapni. Mert akkor nem árt.

– És mindez tényleg azért van, mert elfelejtették a tízparancsolatot, Vili?

– Azért is, Renáta.

– Hm – mondta most Renáta mély értelműen, s egy ideig hallgatott. Aztán mégis csak megszólalt. Furdalta a kíváncsiság. Hogy végül is, hogy s mint látja ezt az a férfi, akit szeret. Nem kertelt többé, nem hazudozott magának: igen, szereti Vilit, ezt az ismeretlen ungvári férfit, és kész. Beleszeretett. Hogy mi lesz belőle, még nem tudja, de nem is érdekes.

– És még miért, Vili?

– Hogy is magyarázzam meg neked, Renáta? Talán azért, mert… és ez nem egészen az én gondolatom, olvastam valahol, de ide illik. Az emberiség nagy része büdös lett, Renáta. És büdös meg csakugyan azért lett, mert elfelejtette a tízparancsolatot, mely tízparancsolat pedig kötelezően elő írja a tisztálkodást.

– Ezt nem egészen értem, Vili. Hogy, hogy büdös lett? És mitől?

– Nézd, Renáta, amióta Isten megteremtette ezt a világot, és amióta van emberi társadalom, mindig voltak tisztátalanok, leprások, meg büdösek, meg mindenfélék. És az emberi társadalom mindig védekezett ellenük. Tűzzel és vassal, akasztással és börtönnel, hogy a társadalom egésze azért ne legyen büdös, ne kapja meg ezt a ragályt. Ugye, olvastad Camus A Pestis című könyvét. Nem? Nem baj. Majd elolvasod egyszer, ha lesz rá időd. Szóval, mit ad Isten, egyszer valahogy egy országban, egy hatalmas és nagyon nagy országban, legalább is területileg nagyon nagy, a büdösek kerültek hatalomra, kinyírták a nem büdösek színét javát, és kimondták, hogy mostantól kezdve az a büdös, aki nem büdös, és hogy jaj annak. Jobb lenne neki meg se születni, Renáta. És ezt komolyan mondták. Csakhogy a büdösség ragály, mint a száj és körömfájás, és nem ismer határokat, Renáta. Elkezdett az egész világ büdös lenni, s mára már úgy bűzlik, hogy na. És a büdösek mindenütt, ma is, verik a tamtamot, és ordibálják, hogy milyen büdös az, aki nem büdös. És hát tudod, ez a gondolat minden írásomban valahogy mindig benne volt, és lesz. Igen, moralizálok, ha úgy tetszik. Pedig nem akarok moralizálni, nem is akarok erről írni. Csak valahogy oda kerül. Érted te ezt, Renáta? No persze! A „hithű büdösek” (mert vannak nem olyanok is, akik azt mondják, hogy, no de kérem, a szél ellen úgy sem lehet pisilni) „esküsznek az eszme tisztaságára”, meg mindenki, aki annak vallja magát, no meg „a szocialista morál” Mihály Arkangyalt megszégyenítő őrzői – minden „hithű büdös” az – azért nem annyira bunkók, hogy ezt ne vegyék észre. Úgy hogy egy szót sem szólhatok azért, hogy ledorongoltak. Még jó, hogy nem vittek el valahová „átnevelni”, vagy nem csuktak diliházba.

– És most már mindenki büdös, vagy az lesz előbb–utóbb, Vili?

– Szerencsére nem, Renáta. Vannak, akik megmenekültek ettől a ragálytól, mert volt és van gerincük és erejük ahhoz, hogy betartsák a tízparancsolatot. Van tartásuk. Őket ma hülyéknek szoktuk titulálni.

– És te, Vili, te büdös vagy hülye vagy?

– Részben ez is meg amaz is, Renáta. De én legalább tudom, hogy melyik végtagom bűzlik, csak nincs erőm amputálni. Hülye meg viszont azért vagyok, mert olyannak születtem, vagy ki tudja. Sokan viszont nem tudják, vagy nem is akarnak tudni róla. Sőt, kimondottan élvezik a saját szagukat, és még kérkednek is vele.

Renáta megint hallgatott. Sörét kortyolgatta, mely már egészen langyos volt. El is tolta magától. Látszott, hogy nem ízlik.

– Most tudom, mi jár a fejedben, Renáta. Az a kérdés, hogy vajon te, te vajon melyik vagy a kettő közül – mondta Vili.

– Igen, Vili, az. Szerinted? – kérdezte halkan Renáta.

– Az utóbbi, Renáta – válaszolt Vili. – Hisz még gondolatban sem tudsz vétkezni a tízparancsolat ellen. Ez alatt persze a te saját tízparancsolatodat értem. Amit a lelkedben hordasz.

– Eddig nem tudtam vétkezni ellene, Vili, csakugyan. De most bűnös vagyok. Például most is arra gondolok, hogy… De ezt te is érzed, nem, Vili? Kefélni akarok veled, Vili.

Vili megfogta Renáta kezét, és csókot lehelt rá.

– Szeretlek, Renáta.

– És mi lesz a tízparancsolattal, Vili?

– Látod, ezt nem tudom. Ha annyira vallásos lennék, mint amennyire sajnos nem vagyok, akkor tudnám a választ. Így csak azt tudom mondani, hogy hajlandó lennék elkárhozni egy csókodért, Renáta.

– Igen, nagyon szép, amit mondtál, Vili. Én is. Jaj, hadd gondolkozzam. Hagyjuk! Nincs itt min gondolkodni. Akarlak, Vili. Menjünk. A kérdés csak az, hogy „jo ped o mi ped?”

– Ezt nem értem, Renáta. Milyen nyelven beszélsz?

– Ez angol és szleng, Vili. „Your pad or my pad?” Ami annyit jelent, hogy „a tiéd kégli, vagy az enyém kégli”.

– A tiéd, Renáta.

– Az a 413–as szoba, itt a szállóban. Nem lehet. Együtt lakom a férjemmel.

– Én nem vihetlek fel a lakásomra, Renáta. Ugyanis nincs saját lakásom. Két éve elváltam, és most a szüleimnél lakom. Ők meg, hogy is mondjam… Kissé konzervatívak.

– Értem. De akkor mi lesz velünk, Vili? Itt hagyjuk egymást érintetlenül. Nem lesz héja–nász az avaron.

– De igen, ha beleegyezel. Vszpomnyim molodoszty.

– Ezt meg én nem értem.

– Ez oroszul van. Puskin Sándor ékes nyelvén.

– Jó, de mit jelent? Ne legyél ilyen talányos, Vili, és ne beszélj nekem idegen nyelveken. Én csak magyarul tudok: és egy kicsit angolul.

– Magyarul ez azt jelenti, hogy „felidézzük kissé elmúlt és bohém ifjúságunkat”. Azaz megiszunk egy vodkát, és neki megyünk a nagy sötét ungvári éjszakának, Renáta. Sötét, mert a legtöbb helyen még lámpa sincs. Összetörték a suhancok. Vagy a szerelmesek. Mert szokták, hisz hová bújjanak. Kimennek hát az éjszakába. Lényeg, hogy együtt legyenek. És nem érdekes, hogy nincs ágy és paplan, meg satöbbi. Minek? Hisz ne felejtsd el, Renáta, május van, és ilyenkor Ungváron, az ungvári fák alatt, mely fákhoz sehol a világon nincsenek hasonlók, még Kosztolányi Üllői Úti fáiban sem, villanyos a levegő, vibrál a szerelem – mondta Vili, és intett Jánoskámnak. Jánoska jött, és vele a két fél vodka.

III.

Renáta és Vili kéz a kézben léptek ki a Kárpátontúl Szálló halljából. Még csak azzal sem törődtek, hogy valaki meglátja, felismeri őket. Meleg volt, májusi meleg, ők meg szerelmesek. Ragyogtak fenn a csillagok, lent pedig az a néhány lámpa, melyet még nem dobtak ki kővel, nem lőttek ki parittyával a suhancok vagy a szerelmesek. És a fák, az ungvári fák susogtak, meséltek. Mintha mindegyik azt mondta volna a szerelmeseknek, hogy „álljatok meg itt, lombjaim alatt. Ne menjetek tovább, csókolózzatok”. Renáta és Vili hallgatott is az ungvári fákra, nem lehetett nem hallgatni rájuk. Vadul csókolóztak. Csókolták egymás arcát, nyakát és orrát, kezét és nyelvét, mindent, amit csak el tudtak érni. S aztán, mint a héják, egymás húsába vágtak, martak.

Renáta érezte, hogy Vili egyáltalán nem tapasztalt szerető. Ő viszont az volt. Hogy hol szerezte a tapasztalatot?  Nem nehéz rá válaszolni. Először is, Renáta pesti nő volt, Vili meg vidéki, és még csak nem is anyaországi. Félénk volt, de mohó. Nem tanult meg bánni a nőkkel. Ő meg ismerte a férfiakat. Ilyen is volt, meg olyan is. Mármint férfi. Merthogy elég korán kezdte tanulni Pesten a szerelmet. Még a gimnáziumban, a második osztály után. Ugyanis Renáta több osztálytársnőjével együtt (akik hogy–hogy nem eddig még érintetlenek maradtak) már tizenhat éves korában elvesztette szüzességét. Mindenki úgy döntött közülük akkoriban, hogy a gimnázium harmadik osztályát egyik lány sem lépheti át szűzen, mert hát az már egy szegénységi bizonyítvánnyal is felér, ha Budapest XII. kerületében, a Meredek utcai Arany János Általános Iskola és Gimnázium ultramodern felvilágosult lánynövendékei között egy is akad, aki tizenhét éves koráig érintetlen maradt. „Nem vagyok én apáca”, énekelték akkoriban Zalatnayval a fél Pest–Buda tizenéves hajadonjai. És így is gondolták. Szóval, tessék valakivel lefeküdni, ha eddig netalántán elmulasztotta valaki ezt a dolgot. Egy baráttal, a szomszéd fiúval, akárkivel. Ha más nincs, jó lesz egy idősebb nagybácsi is. Persze, Renátának nem volt szüksége holmi nagybácsikra. Talált volna ő jóképű fiút azonnal. Akár mindegyik ujjára többet is, mert már akkor se volt csúnya, de nem ám. Csakhogy valamiért nem tartotta fontosnak, hogy szeressen is valakit. Meg aztán félt is, hogy fájni fog, nem lesz jó meg minden. Azt mondják, az első élmény meghatározó. Ő meg nem akarta elrontani. Ha már nem tud senkibe se szerelmes lenni, gondolta, akkor is, legyen ez neki is életének egyik nagy pillanata, nem pedig olyasmi, amin át kell esni, mint a foghúzáson. Törte a fejét, hogy mi legyen. Aztán gondolt egy nagyot. Először is felöltözött. Egy szál pettyes ruhába bujt, fekete, magasított sarkú topánkába. A rafinéria az volt benne, hogy a ruhát csak két vékonyka pánt tartotta, s feszült, látni engedte gyönyörű vállát, és karját, lent pedig, kissé a térd felett, bő, de sejtelmes volt: ha lépett, vagy keresztbe rakta a lábát, nemcsak a térde, de a combja is villant egyet. És a ruha alatt semmi: se bugyi, se melltartó. Mert ez volt akkor a divat ott Pesten. És a parfüm, mellyel tetőtől talpig lelocsolta magát, igazi békebeli Chat oir (vagy valami hozzá hasonló). A Tolnai Világlapjának olvasói még ismerték, de aztán, már vagy húsz éve, senki. Aztán így fel–, helyesebben beöltözve és beillatosítva, este nyolckor, felült a piros hetesre (a férfi utasok nyaka, és szeme egytől egyig mind feléje fordult, és kiguvadt), kiment a Keletihez. Nézelődött kissé, majd beült egy taxiba egy harminc év körüli, nagyon jóképű taxishoz. A srác, Renáta szerint hasonlított egy kicsit Alain Delonra, aki kedvenc színésze volt. Talán ezért is választotta. Azt mondta neki, vigye ki Óbudára, a Gólyához. Ott meg azt, hogy meggondolta magát, ne haragudjon, de a nők már ilyenek, menjenek vissza, és ki Zuglóba, a Dalos Pacsirtához címzett kiskocsmához és fogadóhoz. Ő majd megmondja, hol akar kiszállni. Probléma egy szál se, mondta a sofőr, ha a kisasszonynak van elég pénze, akkor neki nyolc. Azért van itt, hogy utasokat furikáztasson. S amíg így beszáguldozták Budát és Pestet, Renáta beszélt, és beszéltette a fiút, ismerkedett vele. Aztán úgy döntött, hogy oké, jó lesz, megteszi. És amikor a Dalos Pacsirtához címzett fogadó előtt megálltak, és a taxis lecsapta az órát, Renáta nagy és sötét szemével ránézett, és komolyan, rezzenéstelen hangon, a világ legtermészetesebb hangján, azt mondta: „Ha kifizeti a hotelszobát, velem töltheti az éjszakát. Van kedve hozzá?” A sofőr nem akart hinni a fülének, és a szerencséjének. Ezt a mázlit! Egy ilyen nehézbombázó csaj, tizenhat vagy tizenhét éves, formás, gyönyörű kis gimnazista, egy szépségkirálynő, s illatos, mint a rózsa, vele akar hálni, egy ilyen jelentéktelen kis senkivel. Dadogott valamit, és aztán úgy pattant ki az autóból, és nyitotta ki Renátának az ajtót, mintha puskából lőtték volna ki. Fent a szobában, pezsgő, halk zene és csókolózás után Renáta bevallotta a fiúnak, hogy még szűz, és egy kicsit fél, hogy fájni fog, meg hogy nem lesz jó. Ezért arra kéri őt, a sofőrt, hogy ne legyen vele durva, szépen bánjon vele, hogy neki, mármint Renátának is, jó legyen. Legyen ügyes, mert biztosan tudja, hogy kell. A taxisofőr srác persze annyira felizgult, hogy kénytelen volt kimenni a mosdóra, és először a markába élvezni, nehogy hevességével és gyorsaságával csalódást okozzon, és életének legjobb csaja előtt csúfságba essen. Így lecsillapodva aztán már ügyes volt, nagyon ügyes. Renátának nem fájt, sőt tetszett neki. Egy icipicit vérzett, no. Ezért „a nászéjszaka” után egyszer, kétszer találkoztak még máskor is, futottak egy–két kört egymással, azaz szeretkeztek egy jót, ha már így összehozta őket a sors. De úgy fél év múlva elváltak útjaik. Egyikük sem bánta. A sofőrnek volt felesége, meg két gyermeke. Ám Renáta ezután se maradt partner nélkül egy percre sem. Jól esett neki a szex, aztán meg pedálozni sem kellett különösebben, hogy legyen valakije. Szálltak rá a fiúk, mint legyek a mézre. S ez így ment mindvégig, amíg huszonnyolc évesen férjhez nem ment. De közben voltak még az egyetemi évek, az idegenvezetés az IBUSZ–nál, tolmácsolás elegáns és jó módú külföldi, főként tört angolsággal beszélő olasz, dán, norvég és finn üzletembereknek, ami mind megannyi alkalom és lehetőség egy olyan nő számára, aki szereti az udvarlást, a kényelmet, a luxust, a szép ruhát, no és a szexet. Mindent, amit csak egy olyan világváros nyújthat, mint Budapest. Renáta szeretett csinosan és elegánsan öltözködni, és a világ minden pénzét el tudta volna költeni ruhára. Sok cucca volt, és mind drága. Ha volt pénze, már pedig legtöbbször volt, hisz keresetét nem kellett hazaadni, csak a Vörösmarty téri Luxus Áruházban vásárolt. De nem ellenkezett az elveivel, a saját tízparancsolatával az sem, mely tízparancsolatot – ahogy azt most Vili mondta – a lelkében hordott, hogy bőkezű ajándékot fogadjon el idősebb és jómódú kuncsaftjaitól azért, hogy olykor egy–egy éjszakájukat is megédesítette. Előbb egy puccos étteremben, majd fent a hotelszobában. A Gellért volt a kedvence, az uszodával, meg a gőzfürdővel. Ez együtt járt a pesti élettel. Mindenki így tett, akinek egy csepp esze is volt azon kívül, hogy szép volt és kívánatos, akkor ő meg miért ne tenné? Igaz, eldöntötte, hogyha egyszer férjhez megy, egyszer s mindenkorra szakít ezzel az életmóddal. De addig? Minek, vagy kinek a kedvéért tartóztassa meg magát, és éljen úgy, mint egy apáca? Na, nem! De ha már lesz férje, akit szeret, fogadkozott, nem vét a házastársi hűség ellen. Ezt, nagyjából (azért nagyjából, mert néha–néha gondolatban vétkezett, s egyszer, egyetlen egyszer, egy bulin, még csókolózott is főnökével, de aztán mégis meggondolta magát) sikerült is neki betartani. Férjének nem lehetett semmi oka a panaszra, mármint arra, hogy ne higgyen feleségének. Közben Renáta azt is megtanulta, hogyha azt akarja, hogy a szex mindkét partnernek jó legyen, házasságon belül vagy kívül, neki, a nőnek kell irányítania, méghozzá oly módon, hogy a férfi úgy érezze, hogy az ő akarata érvényesül. Most meg itt volt neki ez a Vili, ez a félénk, de mohó, jaj, mennyire mohó, vidéki fiú, aki ha nem lesz az övé, gondolta Renáta, ő most belehal. Vigyázni kell vele, mert már a csókolózástól is ott van az orgazmus határán, ami szép és jó, mert azt jelenti, hogy kívánja őt. De ha vele, Vilivel, megtörténik az a „szégyen”, hogy így élvez el a nadrágjában, akkor annyira megrémül, annyira félszeg lesz, hogy aztán a szép éjszakai kirándulásnak itt Ungváron, meg ennek az egész oly hirtelen jött, s ezért csodálatos nagy szerelemnek, lőttek. „Légy résen, Renáta, használd a fejedet is, bármennyire nehéz”, mondta, vagy inkább parancsolta meg magának. És aztán kidolgozta a tervét. Oda szorította Vili hátát egy magas jegenyéhez. „Maradj így, édes,” súgta Vili fülébe, és letérdelt eléje. Térdét véresre törték apró kövek. Nem törődött vele. Egy kis idő múltán, omladozó vakolatú tömbházak között, melyeknek fényei már mind kihunytak, egy minden eddiginél árnyasabb fa alatt egy padra ültek. Ették és falták egymást. Aztán Renáta felállt Vili mellől, és két mozdulattal kilépett bugyijából.

Renáta kis fejét Vili vállára hajtotta, és eltelt az ungvári éjszakával, s ezzel az ajándékba kapott nagy, eddig ismeretlen furcsa nagy szerelemmel. Csendes boldogságukat egy incidens zavarta meg. Két részeg férfi dülöngélt és bukdácsolt a pad mellett, melyen ültek. Nagyhangúak voltak, kötekedők. Mosdatlan szájjal szitkozódtak. Minden második szavuk az volt, hogy „bljáty, jobb tvoju máty.” Amint Vilit és Renátát meglátták, amint egymást ölelik és csókolják, rögvest több részeg ötletük is támadt. Előbb csak röhögtek, majd azt kezdték magyarázni vérben forgó szemmel, hogy ez a pad, éppen e fa alatt, az ő padjuk, és erről – nem hiszed, bljáty, jobb tvoju máty – nekik pecsétes papírjuk is van az obkomtól és a gorszovettól –, és aki ide akar telepedni, fizessen. Lehet vodkával, vagy pedig nővel. Igen, igen, pont ezzel a nővel, akivel itt kefélni próbálsz, bljáty, jobb tvoju. Nem valami Lolobrigida ez a gyevuska, az igaz, mert olyan vékony, mint egy karó, de egye fene, nekik most jó lesz, mert ugyebár nincs csúnya nő, csak kevés vodka, s ők meg már eleget ittak, mondták röhögve. S aztán a sötétben, minden tehén fekete. Nekik meg áll. Szóval, a jobárj, mármint Vili, fizessen, ha egyáltalán férfi. És a nyomaték kedvéért egyikük Vili orra alá dugott egy zsebkést, pengével előre. „Húzzak be nekik?” – kérdezte Vili Renátától, kissé tanácstalanul. Egyáltalán nem volt beijedve. Neki aztán ismerős volt az ilyen jelenet, hisz az ungvári utcán nőtt fel hat éves korától. Meg egyébként is Boniszlávszki Tibor egyik legjobb tanítványa volt ő valamikor. Hogy ki volt Boniszlávszki? Híres ember, legalább is Ungváron nagyon híres. Híresebb, mint Papp László Budapesten. Úgy hogy Vili tizenhét évesen még megyei ifjúsági bajnok is volt súlycsoportjában. Tudta, mert látta, hogy egy–egy horoggal, jobb vagy bal egyenessel úgy kiüti ezt a két támolygó ürgét, mint a pinty. Renáta viszont ideges lett. Felállt, és megfogta Vili kezét. „Ne, hagyd őket! – válaszolta. – Inkább menjünk.” Elindultak volna, de a két részeg nem hagyta, elébük állt. Egyikük megfogta Vili karját, a másik meg Renáta melléhez nyúlt. Vili hidegen bemérte a távolságot a két részeg férfi állkapcsáig, s aztán egy jobb, majd egy bal horoggal, kiütötte őket. Az egyik azonnal összecsuklott, és elterült a földön. A másiknak az orrát találta el Vili ökle, és az orr csúnyán vérezni kezdett. A véres orrú részeg, mind a két kezével az orrán, ocsmány dolgokat kiabált, amikor a szerelmes pár egymás kezét fogva távozott a színhelyről. Nagy orosz nyelven ment a kiabálás: „Bljáty, prosztyitutká. Vijebu”. Renáta, szerencsére, nem értett nagy orosz nyelven, nem tudta, mit ordítozott a vérző orrú. De az eset felkavarta. Csak akkor nyugodott meg, amikor már halló és látó távolságon kívül, kissé távolabb, Vili kijelentette:

– Semmit se félj, szépasszony, amíg engemet látsz. Ez a város az én szemétdombom. Megvédlek én egy egész orosz szovjet hadosztálytól is, ha kell. Életem árán is.

Az incidens után újabb kispadot kellett keresni, ahol ismét átadhatták magukat a langyos éjszakának és a szerelemnek. A nyári éjszaka titokzatos ölelésébe fogta a várost. A távolban viszont, ott keleten, valahol a hegyeken túl, a nap sugarai már megkezdték lassú felfedező útjukat az Ung folyó felett, mely szinte mérnöki pontossággal szelte ketté az ezeréves magyar várost, hogy aztán tovább csobogjon a füzesek és az illatos hárserdő irányába, melynek másik fele már Nyugathoz, vagy legalább is egy boldogabb országhoz – Csehszlovákiához – tartozott. És aztán megcsillantak e sugarak a város legmagasabb pontján, a püspöki palota (most egyetemei könyvtár) mellett levő építészeti csoda, a görög katolikus katedrális aranyozott keresztjén is. Megvirradt Ungvár felett.

Vili és Renáta is hallgatott. Történt valami, de ez is csak véget ért. Aztán az egy–két lámpa is kialudt, amikor Renáta visszakérte bugyiját Vilitől. Vili zakójának bal zsebébe nyúlt, és odaadta. Nem szólt. A szállóig kísérte Renátát. Már egészen világos volt. Összeölelkeztek, és sokáig fogták egymást szorosan. Aztán Vili még megvárta, míg Renáta alakja eltűnik szeme elől a fordulónál a kanyarban, hogy a bejárat felé siessen, most már egyedül. Szeme száraz volt, de úgy érezte, erősen égeti valami.

IV.

Renáta csendesen felosont szobájába. Férje aludt, de amikor a kulcs csörrent a zárban, már belülről, felébredt. – Hány óra? – kérdezte álmosan. – Talán négy. Hajnalodik – válaszolta Renáta. – És te csak most jössz haza? Elment az eszed? – dörmögte a férj. Ásított és aludt tovább.

– Szívem – rázta meg Renáta vállát gyengéden a férje. – Reggelizni kell mennünk, és aztán indulunk. Mielőbb. Mert azt mondják, dél körül már nagy a torlódás a határnál. Ébredj, és siessünk. Én már nagyjából mindent összeszedtem. Te jó ég! Mi van a térdeddel?

– Kukoricán térdepeltem, mert rossz voltam. Muszáj mindig hülyeséget kérdezni? Elestem, láthatod.     

– Hát ez csúnya. Zuhanyozz le, s utána lekezelem – mondta komolyan a férj.

A zuhany alatt a víz nagyon csípte Renáta térdét. „Amíg be nem gyógyul, emlékeztetni fog rád, Vili. S aztán? Aztán majd elfelejtem, hogy létezel, te szép és aranyos kedvesem. Elfelejtem Ungvárt, Vilit, és mindent, ami volt. Ezt a kótyagos, szerelemittas, langymeleg éjszakát is Ungváron. Talán. De inkább nem. Minek? Hiszen nem történt semmi. Csak találkozott egymással két megszerelmesedett, kótyagos héja.  És amikor ocsmány verebek meg akarták őket alázni, a héja felborzolta a tollát. Ennyi az egész. Nem, nem, sohasem tudlak majd egészen elfelejteni, Vili. Mint ahogy te is mindig emlékezni fogsz rám, kedves”, jártak ezek és egyéb gondolatok még Renáta fejében, miközben igyekezett felsebzett térdén a vizet felszárítani a törülközővel. A törülközőn ott volt a szálloda védjegye. Hogy el ne lopják. Tisztán, olvashatóan: Gosztyinyica Zákárpátyje, Uzsgorod. Magyarul is: Kárpátontúl Szálló, Uzsgorod. Ungvárt írni Uzsgorod helyett azért már nacionalista túlzás lett volna, polgártársak.

Férje behintette Renáta sebzett térdét hintőporral, és több sebtapasszal is leragasztotta. Meleg volt. Hiába volt tárva–nyitva két ablak, és hiába volt a kereszthuzat. Renáta ennek ellenére hosszú farmernadrágba bújt, hogy ne kelljen majd csoporttársainak az ugratásaira válaszolni a buszban. Nem lett volna kedve viccelődni. Komolyan fájt a térde. És ahhoz, hogy miért, aztán végképpen senkinek semmi köze.

 

Eizenstein és Csinkvetti

I.

A kis kecskeszakállas nagydarab férfi nyújtózkodott az ágyban, egyszer és talán kétszer is, majd elgondolkodva és elégedetten vakarászta szőrzetét. Az illető becsületes neve Vszevolod Vszevolodovics Karamzin lett volna, és a városi kórház szülészeti osztályán dolgozott, mint orvos. Nem is volt ő rossz orvos. De a városban mindenki, vagyis sokan, csak úgy ismerték, mint Eizenstein. Mert hát ő rendező is volt. Komolyan rendezett. Nem filmet, mint híres, hírhedt névrokona, a Patyomkin cirkáló, a Borisz Godunov meg egyéb műremekek, a „segyevri szovjetszkovo kinoiszkussztvá” megalkotója (akinek becenevét köszönhette), hanem csak egy kis amatőr színtársulatnál, mely társulat azzal tűnt ki a megyei központban, sőt már annak határain túl is, hogy időnként a szocreál irányzatoktól eltérő darabokat is megpróbált színre vinni. Mint például legutóbb egy francia posztmodern darabot. Vagy egy avantgarde–ot? A szerzőről, valamilyen Misell, vagy Mikell Anríról (franciásan Michaille Henry, de ezt túl bonyolult lenne leírni, ezt a latin ábécét) nem hallott ugyan még a kutya sem azelőtt, de hát mégis csak posztmodern, illetve ávángárd volt a lelkem. Ez meg mán nagy szó. Majdhogy nem bűn. Akár rá is húzhatta volna a vizes lepedőt egy ilyen rendezőcskére a gázetá, az újság, vagyis a sajtó, mert az csak egy és egységes volt hatalmas kiterjedésű birodalom minden szegletén, így minálunk, a Zakarpátszkájá oblászty–ban is. Ezért kellett egy kis kurázsi, no meg még sok egyéb is ahhoz, hogy valaki ilyesmivel próbálkozzék. Például egy kis összeköttetés. Hogy ne kössenek bele, és még se húzzák rá a vizes lepedőt arra, aki ilyesmire vetemedett, ha már nem áll ki neki mind a négy kerek, ahelyett, hogy, mondjuk, csendesen iszogatná a vodkát a Verchovinában, vagy a krepuskát a Szkálában, vagy otthon és persze a munkahelyén, vagy valahol másutt. A munkahelyén például, munkaidőben, az a legjobb, mert mindenki ezt teszi, lent, az esztergapadnál, és fent, a magasságos obkomban is. Minden épeszű ember azt teszi. Piál. Mert ha kipécézi valamelyik újságírócska az ostobát felső ukázra, akkor aztán nincs ávángárd. Hanem lesz neked pizdikin svárc és jobb tvoju, azaz csak úgy szétugrasztják az egész társulatot, hogy csak úgy porzik. Még írmagja sem marad. Menesztik, eltörlik a föld színéről úgy, ahogy van. Színészestül, rendezőstül. Úgy hogy, gondolta és vakarászta borostáját Eizenstein, így már aztán vagyok valaki. Bátor ember. Nem semmi. Már majdhogy nem lázadás, rebellió, felforgatás a fennálló rendszer ellen. Hogy valaki ezt is megmeri tenni? Tessék mán engem észrevenni, és felnézni rám. Szóval Eizenstein nyújtózkodott, meg ásított is hozzá, és a fentebb vázolt gondolataihoz nagy elégedettséget is érzett ezen a reggelen. Erre minden oka megvolt. Tegnapi előadásának nagy sikere volt. A kétszáz vagy valamivel több, főként egyetemistákból álló néző viharosan megtapsolta a színészeket, akik aztán őt, Eizensteint, is felhuzigálták a színpadra. Ő hajlongott is egy darabig, meg a fellegekben járt. A főszereplő, a karcsú és nádszáltermetű szépség, Lenocska Kaszparovics, aki pedig aztán mindennemű férfinéppel szemben megvetően tartózkodó volt válogatás nélkül (nem kellett néki a férfi még akkor sem, ha aranyból volt neki, mondta ezt ő maga is nem egyszer. (Persze, mert leszbi, mondták róla a rosszmájúak). Szóval még Lenocska is odament hozzá, s a nyakába borult. Szenvedélyesen, úgy oroszosan lesmárolta, mint Brezsnyev elvtárs Kádár Jánost, és azt suttogta a fülébe, hogy:

– Szevá, ti genyij, i já tyebjá ljublju. Sőt, ha akarod, lefekszem neked. Otdámszjá, hocses?

De Eizensteinnek Lenocska valamiért mégsem kellett. Miért is kellene, ha most, hogy a tegnapi élményét tetézze (hab a tortán), egy nem kevésbé szép nővel fetreng itt az ágyban, pihe paplan alatt, teljesen meztelenül, és kitűnően érzi magát. Ugyanis többé–kevésbe hosszúnak nevezhető széptevés után végre megkapta ezt a nőt. Az övé lett, testestől, lelkestől. Ámbár az utóbbi, mármint a lelke, csöppet sem érdekelte. Más fából faragták Eizensteint ahhoz, hogy olyan fölösleges dolgokkal is törődjék, mint a női lélek, annak rejtelmei és a satöbbi. Igazi férfi volt, mácsó. Ezt bizonyítandó, a tegnapi háromhoz most kora reggel adott még ennek a szép nőnek egy ráadást. Ha már ilyen szépen összehozta őket a sors, nehogy mán panasza legyen rá ennek a csajnak, akinek láttán minden férfiember szeme kiguvad itt ebben a városban. Igaz, nem volt különösebben fergeteges ez a numera sem, mint ahogy a tegnapiak sem igazán. Három volt egymás után, az igaz, de csak azért, mert ezt megkövetelte a férfi becsület, s Eizenstein azért értette, meg tette is a dolgát. És hogy a tűz meg a láng esetleg elmaradt? Hát Istenem, ennek több oka is lehetett. Az egyik… No, de erről majd később.

II.

Eizenstein, igazi nevén – mint ahogy már elmondtuk – Vszevolod Vszevolodovics Karamzin azaz Szevá, úgy került ide, mármint az ágyba ezzel a szép nővel, hogy már vagy két hete, vagy talán már majdnem három is, hogy összeismerkedtek. Csak úgy, az utcán. Pontosabban, moziban voltak éppen. Hosszú sorban állás és tülekedés után sikerült jegyet szereznie az egyik esti előadásra, a To Kill the Mocking Bird (Ne bántsd a feketerigót) című híres amerikai filmre Gregory Peckkel a főszerepben. Tódult a nép a moziba, már csak azért is, mert amerikai filmet látni, s azt bizony nem lehet itt ebben az országban minden nap. Csak száz évben egyszer. Legfeljebb! Eizenstein nagyon jó helyet kapott: 10. sor 13. szék. A híres nevezetes Uránia Filmszínház (mozi) – jelenleg Kino Moszkvá, vagy most mán az ég tudja, hogy hívják, hisz telnek, múlnak az évek, oszt Ungváron már megint más világ van, „szép új világ” – széksorainak kellős közepére, vagy majdnem. Tőle balra volt még két hely pontosan a padsorok között, a 14. és a 15. szék. De, amikor Eizenstein le akart ülni, már mind két szék foglalt volt. Hogy elfoglalhassa helyét, két hölgynek fel kellett állnia. Az egyiket jól ismerte, de csak látásból. Ő volt a mán említett nagyon szép nő: Gigliola Cinquetti (ejtsd: Dzsinyolá Csinkvetti, a továbbiakban az olasz–magyar átírási szabályok mellőzésével, csak fonetikusan – Csinkvetti). No, nem az igazi, aki az egyik San Remo-i fesztiválon első díjat nyert most már világslágerként ismert Alla Porte Del Sole című fülbemászó dalocskájával, hanem az ungvári Csinkvetti, akit egyébként a városban épp oly jól ismerték, ha nem jobban, mint az igazit. Mivel foglalkozott a mi Csinkvettink nappal, azt senki sem tudhatta. Én azonban megsúgom: pultos lány volt egy falusi csehóban ez a szép nő a városhoz közel (Darócon), ahol nem nagyon szokott belvárosi ember megfordulni. A menetrend szerint közlekedő városi egyes busszal, mely a Kispiac térről (ploscságy Korjatovicsá) indult, járt ki oda minden második nap. Szombaton és vasárnaponként is, ha úgy esett. De esetenként énekesnő lett a pultos lány: Csinkvetti. Ünnepelt sztár, férfi szemek tűzének és vágyainak célpontja, művésznő, ártyisztká. Az ungvári Korona étterem, most már Verchovina tükörtermében, ahová piros plüss szőnyeggel borított feljárón lehetett bejutni, egy rubel belépőért és csak igen nagy protekcióval, mert ott kérem, mármint a tükörteremben nemcsak vacsorát, sört, bort, pálinkát, azaz vodkát szolgáltak fel a piros zakós pincérek, hanem prográmmá (műsor) is volt. Játszott ott, kérem szépen, egy dzsessz zenekar, négy– vagy öttagú, aztán fellépett egy kígyólány, aki hasán fekve ki tudta dugni a fejét a két lába között (fantasztikus!). Majd pedig egy akrobata csoport is bemutatkozott fényes, csillogó-villogó atlétatrikóban. Két izmos fiú és egy karcsú lány, dobpergésre adták elő utolsó számukat, amikor is az egyik fiú feldobta a lányt jó magasra, ő pedig perdült egyet a levegőben, és visszaérkezett a másiknak a vállára. Te jó Isten és minden szentek. Lélegzetelállító volt, és igazi Nyugat: dolcse vitá, dekadencia meg minden. És ki ne felejtsem mán az est egyik fénypontját, Twistet (hogy mi volt az igazi neve, nem érdekes, Ungvár város közismert arszlánját, aki Tom Jones Dilájláját adta elő. Twist sok mindenről volt híres nevezetesen a városban, de főként nő ügyeiről. Értett a nőkhöz, a női lélekhez. Erre szakosította magát. Tudta, hogyan kell őket, mármint a nőket, mély duruzsoló hangon rávenni, hogy tegyék csak meg bátran azt, amit maguk is akarnak. Hisz ez az élet rendje. Mindenki ezt teszi. Különösen, ha a felvilágosult kultúremberek köréhez tartozik valaki. Tehát nyugodtan vétkezzen. Ej, dehogy is vétkezzen. Csak éljen kedvére, mint minden okos nő és asszony. Azaz, tombolja ki magát, amíg szép és fiatal, és kívánja a nemi aktust. Illetve amíg őt is kívánják. Ne legyen maradi, ósdi gondolkodású, mint nagyanyja a szocialista forradalom előtt, vagy abban a kapitalista úri magyar világban, ahol nem tudhatta, szegény, hogy mit veszít, mert mindenféle állszent vallási dogma és előítélet, no meg valamilyen erkölcsi norma bilincsei közt vergődött. Szegény. Nem volt, aki felvilágosítsa. Tegye meg, igenis tegye meg. És természetesen elsősorban vele, aki aztán igazán felvilágosult kultúrember. Neki, mármint Twistnek, persze egyáltalán nem mindegy, kivel áll össze, egyáltalán nem mindegy. Mert ő csak olyannal hajlandó, akinek van lelke, zsenscsina sz dusój, és megérti őt. – Mint amilyen magácskának, Szvetláná, Gálocská, Másenyká, akiben van valami kimondhatatlanul bonyolult, finom és érzéki, úgy is mondhatnám, hogy van magácskának egy nagybetűs lelke, amit azonnal észrevettem – mondá mély, duruzsoló hangon Twist, miközben az elhomályosuló szemű áldozat keze, vagy esetleg combja felé nyúlt. Főként a keleti turistanőkre specializálta magát a Twist. Egészen addig, míg az egyiket nőül nem vette, vagy kellett vennie, már nem tudjuk. Hogy a tükörterembe hogyan került, és miért, nem volt senki számára sem érdekes. Tudott egy kicsit énekelni, egy kicsit gitározni, no meg angolul, hát felvették. Twistnek ezzel a számmal, a Dilájlával, mindig fergeteges sikere volt, amit kellő alázattal, s egy kis bohóckodással fűszerezve köszönt meg a közönségnek.  Ámde az est igazi fénypontja a tükörteremben mégis csak Csinkvetti volt. Képzeljük el, oda lép a zenekar elé egy szép magas, darázsderekú karcsú nő, vállig érő világos barna hullámos hajzuhataggal, kissé talán nagy és erős keblekkel, de ettől olyan igazi nő, hogy a férfiaknak majd kiesik a szeme, és bizseregni kezd mind valahány, tetőtől talpig, különösen az ágyéka táján. Pedig nincs rajta semmi fölösleges smink, se semmi, csak egy kis rúzs a száján, egy kis festék kissé güzüszeme alatt, és talán a szoknya rövidebb egy arasszal az előírásosnál, hogy kimutassa szép karcsú, gusztusosan hosszú két lábát. S ez a nő kezébe veszi a mikrofont, elmosolyodik, szép egyenletes fogsora megvillan, pedig nem is egészen szabályos, van egy rés a két metsző foga közt, mint az igazi Csinkvettinek is, de ez is szép, nagyon szép, s énekelni kezd, olaszul: gyertek mindnyájan a Nap, a fény kapuja elé – Alla Porte Del Sole. De olyan gyönyörűen, hogy az ember beleborzong, mert végig fut a hátán hideg. Előbb csak pianissimo, csendesen (vihar előtti csend), majd neki ereszti a hangját, pontosan úgy, mint az igazi Gigliola Cinquetti San Remóban azon a híres nevezetes fesztiválon. Persze, a vendégek közül senki sem tud olaszul, és nem érti, hogy mit is énekel ez a gyönyörű lány, nő, asszony, oly átérzéssel, szívszaggatóan, szinte könnyes szemmel, itt a színpadon, de hogy echte olasz, azt mindenki hallhassa, akinek van füle. És ez a szám már azért is gyönyörű, mert olaszul van. Micsoda kontraszt! Az állandóan ugatós – mert csak hangos ukázoktól zengett az ember feje – orosz nyelvvel szemben ez a simogatóan lágy olasz nyelv: állá pórte del szóle. És ezek az olaszok! Hogy tudnak muzsikálni! És ez a nő meg azt tudja, hogyan kell ezt a muzsikát tálalni. Nagyon tudja. És ha már tudja, akkor megtörténik a csoda. Az egyszerű pultos lányból Csinkvetti lesz. Mi volt az igazi neve, senki sem firtatta. Nem volt érdekes. Csinkvetti és kész. Az ungvári Csinkvetti a tükörteremből. Amikor befejezte a számot, sohasem várt tapsot, tetszésnyilvánítást, vagy, hogy valaki meghívja az asztalához egy italra, vagy ilyesmire. Visszatette a mikrofont a helyére, kurtán, furcsán meghajolt egyszer, de csak egyetlen egyszer a publikum felé, és szinte durcásan, mintha csak azt akarná mondani, hogy „én a magamét megtettem, úgyhogy most már mindenkinek doszvidányije, gudbáj és aufvíderzén. Arividercsi. S rezdületlen arccal, mosolytalanul elhagyta a termet. Soha nem nézett vissza a vendégekre, vagy valamelyikükre. És soha nem énekelt mást, csak ezt az egy számot: Alla Porte Del Sole.

III.

Hogy mi volt ennél a nőnél ennek a „Csinkvetti–imádatnak”, és az olasz nyelv ilyen szintű ismeretének a magyarázata, azt a városban, többé–kevésbé, mindenki tudta, vagy megtudhatta, ha akarta. Történt egyszer ugyanis, hogy egy nemzetközi stáb jött forgatni a városba, pontosabban Szerednyére, vagy a környékre, mindegy. A Tolsztoj Háború és Béke című regényéből készülő amerikai filmváltozat (Pjotr szerepében James Fonda) egyes csatajeleneteit, nevezetesen a waterlooi csatát akarták itt felvenni. Az egyik segédrendező, vagy talán annak is csak a segédje, aki a sok amerikai, német, belga és francia között történetesen olasz volt, amikor a stáb néhány tagjával a tükörteremben kikapcsolódni menvén megismerkedett a szép és tapasztalatlan Csinkvettivel, akinek persze akkoriban még volt tisztességes neve. Valamilyen Húsz, vagy talán inkább Húzz Ica, vagy ilyesmi. A segédrendező a mielőbbi siker reményében azt ígérte a buta kis ungvári libának, hogy feleségül veszi, és kiviszi Olaszországba, mert hogy hát őtet annyira, de annyira megszerette, hogy…  Jaj, be örült ennek szegény kislány. Megy, persze, hogy megy, már hogyne menne. Abba a szép és gyönyörű Olaszországba, ahol még a kerítés is kolbászból vagyon! S méghozzá egy ilyen szép és nagy emberrel, aki szemtől–szembe látja Hollywood és a világ nagy sztárjait. És az ő bálványát, Gigliola Cinquettit személyesen is ismeri. Megy ő, persze, hogy megy, ha már viszik. Hisz ő, a szegény jelentéktelen kis porszem ebben a hatalmas és gonosz szovjet birodalomban most megfogta az Isten lábát. Megy persze, hogy megy, ezerszeresen megy. Hisz ráadásul még szerelmes is, fülig, mint egy nagyágyú, és őtet is szeretik. És hogy tud az a férfi ölelni, de hogy! Nem hiába tartja az egész világ az olaszokat a legjobb szeretőnek. Igenis azok, a legjobb szeretők, ezt ő is bizonyíthassa. Nincs hozzájuk fogható. Csakhogy az élet nem nyalóka, legalább is nem egészen és igazán az. Pofonokat is lehet kapni tőle, ha az ember hiszékeny és nem vigyáz. De ezt a szegény ungvári kislány eleinte nem tudta és senkinek sem akarta elhinni, aki figyelmeztette. Hisz olyan fellegekben járt, hogy még a város reggeltől estig rózsaszín mámorban lebegő vezető iszákosai is megirigyelhették volna azokat a fellegeket tőle. Irigylik is az ő szerencséjét, gondolta és mondotta, mert az ő fő segédrendezője egy olyan ember, de olyan, hogy no…

De aztán beütött a krach. Mert hát vége lett a filmes csatáknak, majd az egész Szerednye körül forgatott háborúnak, az egész nagy csinnadrattának Ungváron a külföldi filmesek körül, és a stáb elment. Olasz segédrendezőstül, mindenestül. Csinkvetti meg itt maradt, és a világra hozott egy kisbabát. Nem karmolta véresre orcáját, és nem tépte meg ruháját bánatában, azaz nem hisztizett különösebben azért, hogy minden így alakult. Fejet hajtott a sors akaratának. Volt olasz vőlegény, nincs olasz vőlegény. Csak a baba maradt.  Pofára esett, mert ejtették, és kész. Mással is megesett a világtörténelemben, nem tragédia. Igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy az élet nem nyalóka. Legközelebb majd jobban fog vigyázni és kész.

Gyerekét megszülte, és önállóan nevelni kezdte. Nem titkolta, hogy a gyerek úgymond zabi, de nem is dicsekedett vele. Mint ahogy azzal sem, hogy kislánya félig olasz, meg nyugati, meg minden. Ha az ungvári korzón megjelent, cseperedő csemetéjét kézen fogva a kíváncsi szemek kereszttűzében, volt benne valami tartás, dac, vagy büszkeség, mellyel mintha azt mondta volna, hogy „hagyjatok békén, és én is békén hagylak titeket, jóemberek, jó?” Férfiember, netalántán udvarló társaságában sohasem látták. Mindig egyedül volt a kislányával, aki lassanként csak felcseperedett, mint minden emberpalánta. És szép kislány lett. És talán okos is lesz, mert anyja feltehetően kioktatja. Elmondja majd neki, milyen csalfa a férfi, különösen, ha olasz asszisztens filmrendező.

IV.

Jó tizenöt évvel a külföldi forgató csoport távozása után ők álltak fel a helyükről a moziban, hogy engedjék Eizensteint is leülni. Ő pediglen lopva, de alaposan megnézte magának a két hölgyet, előbb a mamát, s aztán a kislányt, aki tizenöt évesen igazi nimfácska volt. Az a típus, akit Eizenstein a fiatal lányokban a legjobban szeretett.  Ám amúgy anyja kiadása volt miniatúrában: ugyan az a szép ovális pofika, kissé duzzadt, már most érzéki száj, gesztenyebarna haj és egy nagy adag bakfis rátartiság. És valahogy kurtán, furcsán, kíváncsisággal a szemében, de valahogy kihívóan is, ránézett. Nagy barna, fénylő, ám kissé guvadt szemei voltak, melyektől ki tudja miért Eizensteinnek nagyot ugrott a szíve, és nagyot nyelni kényszerült. De aztán lehajtotta a szék ülőkéjét, és elhelyezkedett. Fészkelődött kissé, majd megszólalt, Csinkvettihez intézve szavait, aki közvetlenül mellette ült bal kéz felől.

– Én magát jól ismerem. Hallottam énekelni. Többször is. Csodálatos a hangja. És Csinkvetti a neve, ugye?

Az asszony kissé meglepődött, hogy így minden teketória nélkül egy ismeretlen férfi leszólítja, vagy legalább is úgy tett, mintha meglepődött volna, de aztán mosolyra húzta a száját, és kacarászva válaszolt: – Igen, az vagyok. Maga pedig Eizenstein, nemde? – – Nahát, ilyen híres ember lennék, hogy ilyen gyönyörű dámák is ismernek Ungváron? – kérdé Eizenstein bókolva, s kellemes bizsergést érezve két okból is kifolyólag. Egyrészt, hogy ő egy ilyen ismert személyiség, másrészt meg tetszett neki a nő, és különösen a már nem is olyan kicsike bakfis lánya. Voltak bizonyos deviáns hajlamai ugyanis, tudta ezt magáról jól. Szerette elnézegetni a karcsú és szép arcú iskolás fiúkat és lányokat, amint kirajzanak nagy táskájukkal az iskolából, és lelki szemeivel nem egyszer levetkőztette őket. Különösen kedvelte valamiért a még kicsit fejletlen vihorászó fruskákat csillogó huncut, de máris férfifaló szemeikkel, mint ennek itt, rövid vagy hosszú hajhullámaikkal, kicsi, ám egyre feszesebb almáikkal ott elől és felül. Szívesen eljátszott a gondolattal, hogy mit is tenne velük. Ám a gyakorlatban még sohasem volt erre alkalma. Félt, hogy majd perverznek hiszik, s abból még baja lehet. Még talán meg is hurcolják. De ez a kicsike itt a széken különösen tetszett neki. Nem is tudta eldönteni, hogy melyikük, az anyja vagy a lánya volt kívánatosabb szemében. Mint nőgyógyász, sok szép és csúnya nőt látott már életében (és tett is már magáévá hosszabb vagy rövidebb udvarlás után, mert Eizenstein erős és egészséges férfiú lévén deviáns hajlamai ellenére is szerette a szép nőket, és nem voltak különösebb gátlásai). E két nő szépsége, az egyik már érett, a másik meg alig bimbózó, azonnal megfogta. Mindenesetre azt tudta az asszonyról, mert látta és hallotta, hogy nem az a fajta, aki keresi a kalandot, és hogy szinte megközelíthetetlen. Már pedig a kislányhoz az út az anyja szívén, eszén vagy testén keresztül vezet, döntötte el helyesen. Megpróbált valami banális bókot is elsütni, hogy kellemes lesz a mozi így hármasban, mint egy család, de az asszony már elfordult, nem felelt. Talán azért, mert magában úgy döntött, hogy ez a férfiember is egy kissé rámenősebb a kelleténél, vagy meg hogy „mit képzel ez itt magáról egyáltalán”, vagy talán csak nem figyelt és semmit sem hallott meg abból, amit Eizenstein neki mondani igyekezett. Vagy pedig csak azért, mert a teremben kezdtek kihunyni a fények, és elkezdődött a film? Először persze csak a híradó. De előadás közben moziban nem illett beszélni, csámcsogni, papírzacskókkal zörögni. A műélvező közönség azonnal rápisszent az ilyenre. „Psszt”, mondták ellentmondást nem tűrő hangsúllyal: ”Tyise! Kuss legyen! Semmit se hallani, ha állandóan pofáznak a hátunk mögöt!”

V.

Miután vége lett a filmnek, és az emberek a látottak hatása alatt (elképzelhetetlenül hihetetlen más világ volt az, amit láttak) szinte döbbenten és csendben felálltak, és sűrű tömegben megindultak a négy kijárat felé, egyik részük le balra, a másik meg fel jobbra, Eizenstein Csinkvetti meg a lánya nyomában maradt. Gyűjtögette a bátorságot, és már kint a passzázsban, a Ciktánál, „egye fene, legfeljebb elutasít” gondolattal a fejében meghívta a nőt egy kávéra, a lányát meg egy fagylaltra, „csak ide a Verchovina presszóba, egy ugrás”. Meglepetésére Csinkvetti habozás nélkül elfogadta a meghívást egy halk „szpászibá, sz udávolysztvijem”–mel. A presszóban leültek a nagy ablakok közül az egyikhez, melyen keresztül az utcai jövés–menést is figyelhették. Ez része volt a szertartásnak. Eizeinstein a pincért szólította. Míg a jóembert várták, Eizenstein kulturált eszmecserét próbált folytatni a hölggyel. Eszével próbált imponálni. Kiselőadást tartott Shakespeare–ről, arról, hogy Hamlet tudja, hogy apjának szelleme nem más, mint ő, mármint Hamlet maga, ám erre csak akkor jön rá, amikor a sírkertben a sírásók Yorick koponyájával… Csinkvetti nagyot ásított, és, minden bizonnyal szándékosan, nem takarta el kezével a száját. Eizenstein még rózsaszínű manduláit is látta, ahogy ásított Elhallgatott. De még várni kellett, a pincér csak nem jött. Eizenstein arról kezdett szónokolni, hogy milyen nagyot és merészet gondolt kis társulata. Abszurd drámát fognak színre vinni legközelebb. Talán épp Becketet, a Waiting for Godot című darabját. Igaz, még nem fordították le oroszra, de Lenocska Kaszpárovics és angolszakos társai megígérték, hogy lefordítják. Mert az egy nagy mű, igazi nagy mű, Csinkvetti nem is tudja, hogy mennyire. A nő megint ásítani készült, amikor Lajos, a mindenki által jól ismert sötét hajú, lenyalt frizurájú, cigányképű pincér mégis csak megmentette a helyzetet: fürgén ott termett. Felkapta az abroszt az asztalról, megrázta, majd fonákjával felfelé leterítette. S közben hanyag eleganciával, szellemeskedve kérdezte: – Kávét? Vagy valami dusegrejkát, szívet s lelket melegítőt? Já vász szlusáju.

Eizenstein két kávét, két konyakot, ásványvizet, és a kislánynak egy fagylaltot rendelt. Miközben a rendelést felszolgálta („alig” tíz, tizenöt perc alatt térült, fordult a Lajos), a fagylaltról megjegyezte: – Zálivnoje sz várenyjem, vajas fagylalt ízesen. Oroszul és magyarul mondta. – Nagyon finom, ízleni fog – tette hozzá még kedvesen, de most már csak magyarul a kislány felé (az orosszal nem fárasztotta magát, ha nem volt muszáj), és letette a rendelést. Csinkvetti, Eizenstein nem kis megrökönyödésére, a konyakot rögtön felkapta, és fejének egy határozott mozdulatával bevágta, mint szél a budi ajtót. Amikor az egy decis kis talpas poharat visszahelyezte az asztalra, fejét lehajtva és mély lélegzetet véve mondta a lehető legegyszerűbb arckifejezéssel: – Ez jól esett. Rendeljen még egyet. Eizenstein hívta a Lajost. Az valahogy most azonnal ugrott. Csinkvetti a második konyakot kissé megízlelte, letette, majd kioktatóan, mint egy tanító néni, azoknak az ungvári értelmiségieknek pallérozott, hibátlan irodalmi nagyorosz nyelvén, akik minden más szláv nyelvet magasan lenéztek, kissé moszkvaiasan „ázva” (ki tudja, hol és kitől szedte fel) megszólalt és beszélni kezdett.

– Mivel feltételezem, hogy az én történetemet – mármint azt, hogy van egy kislányom egy itáljányectől, maga, mint minden jóravaló, tisztességes és jól informált „uzsgáárodszkij cselovek” (maga is „uzsgáárodszkij” – ungvári – többé–kevésbé, ugye?) – már úgyis ismeri, megkérném valamire. Arra, hogy ne az abszurd dráma és színházművészet rejtelmeiről, no meg Hamlet atyjának szelleméről tartson itt nekem kis és nagy előadást. Ebbe a témába az előbb már annyira belemelegedett, hogy hármat kellett ásítanom, hogy észrevegye, mennyire untat (halálosan, ha meg nem sértem). Ha mást sem tud mondani, mint színház, meg színház, és színház, akkor inkább hallgasson. De tudja, mit? Beszéljen nyugodtan minden férfiember kedvenc témájáról, a nőkről. Vagy saját magáról. Hogy került ide hozzánk, v Uzsgorod? Szeretem tudni, kivel állok szemben. Magáról meg semmit sem tudok. Csak annyit, hogy Eizenstein, aki szeret színházat játszani, ami egyébként nem bűn, csak engemet abszolúte nem érdekel. De bármennyire is furcsa, a különböző emberek élete igen. Egyrészt szórakoztat, másrészt pedig szeretem összehasonlítani az enyémmel. Szeretném megtudni: peches, szerencsétlen, vagy éppen fordítva, mázlista gyevuská vagyok, akinek szerencséje van, komu vezjot. Mert ugyebár, amint azt maga is unos–untalan itt nekem hangoztatni igyekszik a reneszánsz, az abszurd meg miegymás dráma kapcsán, minden relatív. Mármint a szépség a művészetben, az erkölcsi mérce a társadalomban, blabla, szóval minden. Tehát: hallgatom. Kicsoda meg micsoda maga? Mit eszik, mit iszik és kivel fekszik? Szóval?

Eizenstein erre a szóözönre haja tövéig elpirult már az elején, s kortyolt a konyakból. Mélységesen elszégyellte magát amiatt, hogy ő Csinkvettinek elsősorban azt a nagy okos eszét és műveltségét próbálta fitogtatni. Ugyanis mi mást tehetett volna, mentegette azért magát gondolatban. És ebből kifolyólag a világ legunalmasabb (kívülállóknak persze) témájával hozakodott elő. Bakiját helyrehozandó, szabadkozni, és szégyenlősen mesélni kezdett. Az ő, mármint Eizenstein, életében nincsen semmi rendkívüli. Született, élt, és hát minden bizonnyal meg fog halni, mint mindenki. – De ha magát érdekli, azért elmondhatom: prijezzsij (bevándorolt személy) vagyok, s nem ungvári. És még mi mást mondhatnék magamról?

 Hát például azt, hogy ki fia–borja, hogy került ide, van–e felesége és gyereke, meg ehhez hasonló pikáns részleteket. Gyerünk mán, rajta. Ne kerteljen – mondta Csinkvetti és kiürítette a stampedlit. – Három a magyar igazság – mondta ezután. – Úgy hogy, ha meg nem sértem, megkérem, hogy rendeljen már még egyet. És tudja mit? Aztán még egyet. Valahogy ma ilyen kedvem van.

– Persze, hogyne – mondta zavartan Eizenstein. És hogy ne úgy nézzen ki a dolog, mintha ő elítélné, esetleg alkoholistának nézné azt az embert, aki időnként megiszik egy–két pohárkával a kompánia kedvéért, magának is rendelt. – Még két konyakot –  intett és szólt oda Lajosnak. A rendelés érkezett is menetrend szerinti pontossággal (tíz, tizenöt perc). A Verchovinában a pincérek szerették azt a vendéget, aki konyakot rendelt. A konyak egyrészt drágább volt, mint a vodka, és előrevetette egy gazdagabb borravaló valószínűségét is.

– Szóval, várom tiszta szívű őszinte önéletrajzírását – mondta kissé csipkelődve Csinkvetti, és a fény felé emelte poharát. Megszagolta, megízlelte az új rendelést, mert mi van, ha esetleg meg akarják mérgezni, és nem konyak ez az izé, hanem valami más, és már csillogó szemekkel, sokkal barátságosabban folytatta:

– Ne kerteljen. Fapofa és neki a sűrűjének. Én már sok mindent láttam, hallottam, és tapasztaltam. Ne kíméljen.

– Hát jó – mondta Eizenstein, s ő is kortyintott italából. Jobban szerette a vodkát, de hát a társaság kedvéért mit meg nem tesz az ember. – Mint mondtam, prijezzsij vagyok. Eredetileg kijevi.

Amit Csinkvetti a férfi elbeszéléséből megtudott, röviden a következő volt: orosznak tartotta magát, bár csak anyja volt igazán az. Az apja örmény, nem, nem grúz, mint sokan hitték Eizensteinnek kissé nagy és görbe orráról, hanem örmény volt, kereskedő, vagy jó, legyen úgy, ahogy Csinkvetti mondja: seftes. Ez nem volt igazán jó családi káderlap, mármint hogy örmény és kereskedő, az orosz és a munkás–paraszt az igazán jó káderlap.

– Igaz – szólt közbe Csinkvetti –, de hát nem lehet mindenki az. – Én például értelmiségi vagyok, magyar, vengerká, de jóanyám jevrejká, ami szintén nem jó itt a Szovjetunióban. Sőt, egyáltalán nem jó, mert mi, ugyebár, a palesztinokat támogatjuk. Ám most nem rólam, hanem magáról beszélünk. Folytassa.

Eizenstein kortyintott egyet, majd a következőket mondotta. Nem cifrázta különösebben, nem nagyképűsködött.

– Szóval, apám kereskedő volt, és kicsit fogyatékos, mert gyerekkorában fára mászott, leesett és eltörte a lábát, és a csont rosszul forrt össze. Sánta lett, bicebóca. Ez azért érdekes, mert így nem lett katona, felszabadító, hős szovjet katona, aki elesett volna. De úgy hozta a sors, hogy tudtán kívül partizán lett, tehát mégis harcolt a hazáért a német megszállók ellen, stob ányi propályi. Pedig csak egy kis boltos volt egy sarki rőfös üzletben. Partizán múltja is abból állt, hogy a németek által megszállt Kijevben is nyitva tartotta az üzletet, és takarókat szerzett be és adott el mindenkinek, aki fizetett. A németeknek is, de – és ez volt a fontos – titokban a partizánoknak is. Nekik ingyen adta. Ezért a háború után kijelentette, hogy ő is partizán volt, mert meleg takarókkal támogatta a mozgalmat. Mert ha ezt a németek megtudják! Kapott is egy kitüntetést ezért, Zá otvágu vagy Zá rogyinu, mindegy.

Ő, folytatta Eizenstein, négy éves volt akkoriban. Aztán színész szeretett volna lenni, s ezért a színművészeti főiskolára felvételizett volna Moszkvában, ám a szülei hallani sem akartak arról, hogy egy komoly ember – mint mondták – clown legyen. Azt akarták, hogy orvosnak tanuljon. Végül is neki sem volt ellene különösebb kifogása, mert nem állt tőle távol a dolog, így az lett. Az ungvári egyetemre jelentkezett, s azonnal felvették az érettségi után. Pedig óriási volt a konkursz, az egy helyre jelentkezők száma. Először is, nem volt rossz tanuló, csupa ötös meg négyes, de az apuka „partizán múltja” is sokat nyomott a latban. Itt Ungváron, a közismert medfákon szerzett diplomát, és aztán itt is helyezkedett el. Mehetett volna Kijevbe is, kapott volna állást ott is, de jött a nagy szerelem. Úgy hívták, hogy Ohrázánszki Mariska, Márija Sztyepánovná, Sztorozsnyicáról, magyarul Őrdalmáról. A falut hívták így, természetesen, ahol a Mariska élt. Tulajdonképpen nem járt vele rosszul. Az Ohrázánszki papa helyi kiskirály volt, a jól ismert és hatalmas sztorozsnyicai téesz–gyümölcsösnek az elnöke, vagy igazgatója, mindegy. A lényeg az, hogy pénze, mint a pelyva, kapcsolata meg még annál is több. Füttyentett egyet, és lett lakás. Azonnal. A városban. Őrdalmán is lakhattak volna, mert a papának ott meg olyan kacsalábon forgó kis palotája van, hogy csuda. Estélyeket is adtak. Egyszer a papa meghívta egy murira. – Csak nehogy elmond – mondotta, amit majd látsz és hallasz. És főként, ne a lányomnak. Ui. ott volt a város és a megye jó néhány fejese: első– és másodtitkárok, kágébés tisztek, üzletvezetők. Nagyon berúgtunk. S aztán fekete Volgákba ültünk, s kínt Kamjanyicán folytattuk. Nő is jutott mindenkinek. Nekem is, játszotta az őszintét, vagy nagyképűsködött Eizenstein.

Aztán, mint elmondta, tíz évig élt együtt ezzel az Ohrázánszki Mariskával. Gyerekük nem volt, mert Mariskának nem lehetett. Van ilyen. Aztán elvált tőle. No, nem azért vagy ezért, hanem csak egyszerűen megunták egymást, ismerte be őszintén Eizenstein. Simán ment a válás. Volt neje visszaköltözött szüleihez, Sztorozsnyicára, és a lakásban ő maradt. Gavallér volt ő is, meg a szülei is. Otthagytak neki egy egész lakást, pedig hivatalosan és de facto is a feleségéé volt. Azaz csak félig. De mit nekik egy lakás, amikor annyi pénzük van, és lehet még annyi, amennyit csak lopni tudnak. Habár manapság aki nem lop, ha teheti, az hülye. Egyébként az ő életében, amíg együtt éltek, nem volt más nő, no, egy–két kalandot, botlást leszámítva. Az olyanokat, mint az Ohrázánszki papával azon a kanmurin. De hát az nem komoly. És amennyire ő tudja, a feleségének sem volt senkije. Nem érdekelték a férfiak. Végtelenül pedáns és tisztaság–mániás volt a Mariskája. Ha csak hozzáért a fehérre lakkozott ajtóhoz, máris rohant szivaccsal, ronggyal törölgetni. Talán épp ebből lett elege, ki tudja? Főzni is szeretett az asszony. Túrós csuszát, azt nagyon jól tudta elkészíteni. Meg az orosz borscsot. Soha senki jobban. Kereskedelmi szakiskolát végzett a Mariska, de sohasem volt munkahelye. Minek? A papa mindent adott. Még kocsit is. Ha pénzre volt szükségük, kértek a papától. Mindig annyit adott, amennyit kértek. Vagy többet. És sohasem kellett megadni. Veszekedni sem szoktak különösebben. Mindössze az történt, hogy megszűnt a szerelem, és nem volt mi összetartsa őket. Ő, mármint Eizenstein, visszautazhatott volna, Kijevbe, vagy Moszkvába is mehetett volna, mert ott is voltak kapcsolatai. De az igazság az, hogy itt Ungváron jobban érzi magát, mint másutt: kellemes az éghajlat, sokkal jobb az ellátás, mint az ország keleti részében, kulturáltabb, civilizáltabb a környezet. Minek menjen el? Van lakása az Engels utcában, két szoba összkomfort, jó munkahelye a kórháznál, mint orvost ismerik és elismerik, nem kell különösebben sokat dolgoznia sem, ha nem akar. Úgy hogy van ideje arra is, amit szeret. Szereti a színházat, úgy hogy összetoborzott egy társulatot. Ő lett a rendező. Ezért is kapta a becenevét. Sőt, a legtöbben csak így ismerik. Nem is tudják, hogy Karamzin orvos. Pedig annak sem rossz, még Csinkvetti is elismerheti.

– Jó itt nekem, sokkal jobb, mint bárhol másutt – mondotta Eizenstein, s ezt komolyan gondolta. Csinkvetti hallgatta. Csak néha–néha szakította félbe az elbeszélést, és kérdezett olyasmit, már elég spiccesen, hogy „csinos volt az asszonyka?”, „kefélni is tudott, nemcsak főzni?”, vagy „a munkatársaival is jól ki tud jönni?”, és hogy „a kis színésznőcskékkel meg mi van? Hányat dugott már meg közülük?”

VI.

Már későre járt, amikor Eizenstein végül haza kísérte a kissé már bizonytalanul lépegető, bagy inkább már támolygó Csinkvettit (mert aztán volt még vagy három konyak) és a lányát. A kislány hol előttük, hol mögöttük jött. Gyerek az még, no, gondolta Eizenstein. Az asszony erősen fogta Eizenstein karját, és ha szólt, akadozott a nyelve: – Kellemes este volt, szép volt a film, a konyak is jól esett. És maga is aranyos. Kedvelem magát. – Ilyeneket mondogatott, illetve próbált mondani Csinkvetti. Nagyon jó helyen, „úri helyen” lakott: a Rafandában az Ung partján a kőhídnál. Búcsúzáskor Eizenstein találkát kért tőle. Csinkvetti rábólintott. Megkérdezte, hol? Eizenstein hirtelen nem tudott jobbat kitalálni, mint azt, hogy itt a ház előtt az Ung partján, egy padon ülve várjon rá. Majd jön a megbeszélt időben, nem szokott késni. Legalább is nem sokat.

– Jó – hangzott a válasz –, itt leszek. Tehát holnap, este hatkor. Rendben?

Találkozni kezdtek. Felfedezték, hogy azért van közös témájuk. Nem, nem a színház, vagy az orvostudomány, hanem maga a nagybetűs Élet, ahogy egymásnak mondták. Vagyis mindkettőjükben volt egy hajlam az elvont filozófiára, ami – legalább is ők azt mondták egymásnak –, hogy érdekes. És szerettek olyasmikről beszélgetni, hogy például mi a helyes és mi a helytelen ebben az életben úgy általában. Egyet értettek abban, hogy kellene valamilyen erkölcsi mérce, de az most nincs. Mert a régit a marxizmus–leninizmus megszüntette elvetette, de mit adott helyette: egy kilátást a fényes jövőre? Hogy majd egyszer a kommunizmusban, ahol lesz majd minden? És az emberek nem sértik meg a törvényt és nem követnek el bűnöket csak úgy, minden további nélkül? Mert belátják saját maguktól, hogy ez a helyes? Krisztus, Jehova, vagy Mohamed, illetve tanításuk nélkül? Isten nélkül? Amikor semmitől sem kell tartani? Na, ne, ezt ugyan ki veszi be? Természetesen senki, de úgy kell tenni, mintha. Ám ugyanakkor mindenki úgy él, ahogy tud. Elméletileg Isten ments, de gyakorlatilag lehet lopni, csalni, hazudni, sőt embert ölni is, ha úgy hozza a sors. Miért ne, ha egyszer a másik úgy is megteszi, vagy megtenné, ha büntetlenül tehetné. Mert vajon nem emberölés–e az, ha valakit feljelentettünk, vagy esetleg „csak” besúgtunk azért, mert kulák, spion vagy egyéb módon a nép ellensége? Hiszen az illetőt elvitték valahová messze az Ural hegységen, vagy az északi sarkkörön túlra, ahol megfagyott, éhen halt vagy valamilyen más módon fejezte be földi pályafutását. De hamarosan befejezte, lett légyen bármilyen egészséges. Bizony az, emberölés a javából, amit az állam még bátorított és bátorít ma is, hazafias tettnek, állampolgári kötelességnek mond. Mert például itt van Csinkvetti kollégája, a közismert Twist, na ugye, Eizenstein is hallott róla. Sőt, személyesen is ismeri? Hát velük mit tettek, és miért tették azt, amit tettek, amikor itt Ungváron mindenki tudja, hogy ártatlan. Lám, lám, értettek egyet egymással Eizenstein és Csinkvetti filozófiájuk sarkalatos tételeit illetően. Időnként Eizenstein szeretett volna kedvenc színházáról is beszélni egy kicsit, s bár a színház, a színjátszás és a rendezés Csinkvettit nem érdekelte, de azért hagyta. Igaz, aztán mindig elmondta, hogy elege volt a rendezőkből egy életre, amivel szerelmi csalódására célzott, ám erről nem beszélt részletesen. Érdekelték viszont a nyelvek. Kiderült, hogy tud franciául, mert még tizenkét évesen elkezdett tanulni, csak úgy, mert valamiért tetszett neki a francia, és mire tizenkilenc éves lett, már tudott is. És olaszul is megtanult önállóan, tanár nélkül „leendő férje” kedvéért, meg hát hogy értesse meg magát ott Olaszországban, ha nem tud olaszul. És ha egy kicsit a pohár fenekére nézett, vagy inkább: jól berúgott, ami szinte minden találkozásuk alkalmából megtörtént, cukkolni is kezdte Eizensteint. Ezt általában úgy kezdte, hogy énekelni kezdett szép kellemes hangján. Hol ezt, hol amazt. De legtöbbször azt, hogy: „Snájder Fáni aszonta, nem kell neki piros szoknya, de kell neki a gingerli, ami őtet ingerli”. Ilyenkor Eizenstein mérgelődött, és megkérdezte, hogy mit énekel? És miért énekel olyasmit, amit ő nem ért? Ez szerinte sértő, „nye horoso”. „Russzis kulturis”, válaszolt erre Csinkvetti gúnyosan. Merthogy hát itt van a nagy orosz értelmiség egyik prominens képviselője, mán vagy húsz éve él itt magyarok között, a felesége is félig magyar, félig tót vót, szlovácská az Isten adta, és még azt sem tudja mondani, hogy gutentág. Hát milyen prominens képviselő az ilyen? Ő, Csinkvetti, még hottentottául is megtanulna, ha közöttük élne. Bezzeg Eizenstein, és úgy az oroszok álcúzámmen… De ez a téma, a lingvisztika, mint mondta, meg Eizensteint nem érdekelte. Ő, mondotta, örmény származása és annak ellenére, hogy Ukrajnában él, csak egyetlen nyelvet ismert, az oroszt, és ez neki, mint minden orosznak, elég itt a nagy Szovjetunióban. Külföldre meg nem szokott járni, mert nem is engedik. Orosz létére meg mi a fenének fárassza magát más nyelvvel? Shakespeare megvan oroszul is, Synge darabját meg a Lenocska lefordítja, ha kell, úgy hogy ő minek törje magát. Hülyeség, teljesen fölösleges. Hisz az orosz nemcsak ennek az országnak a nyelve, hanem világnyelv is. Erre Csinkvetti azt mondta neki moszkvai akcentussal, hogy nyeuzselyi, amit körülbelül úgy lehet lefordítani magyarra, hogy „ne nevetessél, mert cserepes a szám”. Na, jó, még nem az, egyezett bele Eizenstein Csinkvetti ellenvetésébe, de előbb, utóbb az lesz, mert talán, ki tudja, mégis csak lesz egyszer egy világforradalom, mirovájá revolyucijá, még akkor is, ha ő úgy látja, hogy nem a szocializmus a legjobb társadalmi berendezkedés, de a kapitalista sem az. És végül is „protyiv vetrá…”, azaz szél ellen,ugye, nem lehet. Úgy hogy Csinkvetti csak olvasgasson, magyarul, oroszul, franciául és olaszul, ha van ideje, és még tiszta a feje, azaz nem pityókás. De minek az a sok nyelv? Mjortvij grúz, fölösleges teher. Elég az orosz, bőven elég. –  És miért iszol annyit? – kérdezte nem egyszer Eizenstein.

– Mondjuk, bánatomban – szokta volt válaszolni Csinkvetti. Mert boldogtalan vagyok. És bár az alkohol öl, butít, meg nyomorba dönt, meg minden, de míg a hatása tart, addig boldog vagyok. S aztán kezdődik minden elölről. Jön a másnaposság, amire pedig inni kell, ezt Csápájev is megmondta Petykának, na, ugye? Ja, és hogy miért vagyok boldogtalan? Talán azért, mert iszik – ütötte el viccel a témát hangosan kacagva Csinkvetti. Úgy mellesleg, tette még hozzá, meg kinek mi köze hozzá? És pont Eizenstein, a nagy orosz, tart neki erkölcsi prédikációt, amikor jól tudja, hogy ebben az országban már a csecsszopó is iszik. A haldokló meg kortyint még egy kis vodkát, oszt befordul a sírjába. Kloty–kloty, utánozta Csinkvetti a gégén lefelé igyekvő vodka hangját, és zsupsz, bele a sírba. Ha–ha… Az orosz nép meg az absztinencia. Mintha azt mondaná a lembergi lengyel zsidónak, hogy ne sefteljen, hanem menjen el a kolhozba vagy a szénbányába dolgozni. Ki hallott már ilyet? De majd egyszer abbahagyja. Mármint az ivást. Ha lesz ereje hozzá. És valami kis célja ebben a büdös életben. És hogy miért nem szerez diplomát és nem megy nyelvet tanítani, ha egyszer annyira szereti azt a sok nyelvet? Azért mert nem szeret, és nem is tud tanítani. A gyerekek hülyeségeitől azonnal kiborulna, mint a bili. Még a lánya is idegesíti, amikor egészen gyerekes dolgokat művel. Mint például, ha otthon ül, és nem csinál semmit. De azért is haragszik, ha elmegy valahová a barátnőivel, és későn jön haza. Pedig hányszor megmondta már neki, hogy nem járhat haza későn, mert megnyúzza. Neki, mármint egy szem édes lányának, ne legyen zabi gyereke, mint az anyjának. Inkább megöli. Megfojtja, agyonveri, dühöngött részegen Csinkvetti. Nem elég neki az anyja rossz példája. Fel is pofozza néha, sőt el is agyabugyálja őt rendesen, szíjjal, pálcával, prédikációk helyett, ha ilyesmi előfordul (elő szokott fordulni, mondta az asszony), vagy ha nem fogad szót. Meg aztán, tudta meg Eizenstein, Csinkvetti inkább a zenét szereti, a modern könnyű zenét. Az olaszokat egyszerűen imádja, nem tehet róla. Az a náció azért termett, hogy muzsikáljon először is. S csak aztán csináljon bármi mást: futballozzon, fessen meg építsen. De a zenéjük, lelkendezett Csinkvetti, az utolérhetetlen. Ám ha tanítana egy iskolában, nem énekelhetne, a tükörteremben például. Eizenstein egyetértett. És a szíj, a nádpálca bogarat ültetett a fülébe.

Már a második vagy a harmadik napon Csinkvetti a lakására is felhívta Eizensteint. Egy teára, kávéra, vagy ha akarja, hát egy pohárkára. Az lehetett bor, portói, konyak, vodka és sör, kísérőnek. Eizenstein úgy hitte, hogy a nő tulajdonképpen azt akarja, vagy szeretné, hogy legyen a szeretője. De amikor azzal próbálkozott, hogy szájon csókolja, Csinkvetti részegsége – ha a férfival volt mindig elég sokat ivott – ellenére is eltolta, és csak azt mondta, hogy ezt ő nem akarja. Jól érzi magát Eizenstein társaságában, tud vele beszélgetni meg minden, de nem akar a szeretője lenni. Sem az övé, sem másoké.

– De azért most bújjunk az ágyba, mondta hirtelen. –  Ezer éve nem voltam senkivel, és hátha még jó is lesz.

Persze ezt nem kellett a kis kecskeszakállas rendezőnek kétszer is mondani.

VII.

Együttlétüknek gyakran volt harmadik szereplője Csinkvetti lánya, akire Eizenstein sunyi módon csak a szeme sarkából figyelt. De egy szót se szólt hozzá soha. Félt, hogy elárulja magát és kimutatja, hogy nem is annyira Csinkvetti kell neki, hanem ő, a 16 éves fruska, aki olyan szép volt, mint a bimbódzó rózsa. A kislány sem zavarta őket különösebben, nem beszélt sokat, sőt néha egy szót sem szólt ő sem, de ott volt. Hol a konyhában, hol pedig az elég tágas, ám egyetlen szobában. Ha ők beszélgettek, és iszogattak, a kislány egy puffon ült az ágya előtt, és legtöbbször könyvet vagy valamilyen színes folyóiratot lapozgatott. Sokszor viszont egyáltalán nem volt otthon. Valamelyik barátnőjéhez ment, mondta ilyenkor az anyja. S aztán még legtöbbször hozzátette: – Nem szeretem, ha kimarad.

Történt egyszer, hogy Eizenstein sokáig maradt. Egyedül voltak, s már két üveg vodkát is megittak, és aztán az ágyban is próbálkoztak. Egyikük sem volt józan, de Csinkvetti már alig állt a lábán, és a nyelve is nehezen forgott. Tíz óra (a hivatalos moszkvai idő szerint tizenkettő) is elmúlt, amikor beállított a kislány. – Hol voltál? – kérdezte az anyja, és felpofozta. Aztán egy nádpálcával kegyetlenül ütlegelni kezdte, s közben csúnyán, mint a részegek, szidalmazta:

– Hányszor mondtam, már neked, te ringyó, hogy ne gyere nekem későn haza, és ne mászkálj nekem össze, vissza a városban. Nem hallgatsz anyádra, nem tanultál a példáján? Azt akarod, hogy téged is basszanak meg, és hagyjanak ott világ csúfjára, te szajha, te kurva, te isten verése, te. – És záporoztak az ütések a kislány hátára, karjára, lábára, és fenekére. Csinkvetti ütötte, ahol érte. A kislány sírt, vísított, könyörgött, hogy ne bántsák. Eizenstein nézte, és nem szólt semmit. Gondolta, beavatkozik, mint egy úri ember, és kiveszi a pálcát az asszony kezéből. De aztán tétlen maradt. Nézte, és bizseregni kezdett. Felizgatta ez a perverz szadizmus.  Nadrágzsebébe nyúlt, hogy elleplezze növekvő izgalmát.

Magányos sétáik és az együttes iszogatások során Csinkvetti többször beszélt arról, hogy menekülni akar ebből a kurva országból. – Utálom ezt az egész kurva kibaszott rendszert– mondotta többször is, ha már berúgott. – Nem, nemcsak arról van szó, hogy itt alig lehet megélni. És ha akad is valami kis pénze az embernek, hát semmit sem tud érte venni, mert a boltok mindig üresek. Hanem magáról a rendszerről: hazug, sunyi, és… kegyetlen. Akinek van egy kis esze, hát elmenekül innen. Akinek annál több, az meg még meg is szedi magát, mert lopni azt lehet, csak tudni kell. Mint a te apósod, például. Na, jó, a volt apósod. Egy egész állami gazdaság, jó nagy, szinte személyes tulajdona, csak épp hogy papíron (ná bumázske) nem az. Igen, hát persze, hogy ő is lop a kocsmában, mert becsapja a kuncsaftot, vizezi a bort és a vodkát, de hülye lenne, ha nem tenné. Minek adjon a részegnek féldecit, ha mán azt sem látja, vagy tudja, hogy mit iszik. Hogy még részegebb legyen? Elég neki harminc, vagy húsz centi is, felvizezve. Ha tehetné, még többet lopna. Mint egy gyárigazgató, vagy kolhozelnök. Aki azért nem bukik le, mert felfelé is tejel. Igen, jól megszedné magát, és aztán elhúzná a csíkot.

Aztán még elmondta, hogy mindig is az volt a vágya, hogy kirepüljön ebből a hatalmas ketrecből. Úgy örült akkor, amikor az a férfi, az olasz, megígérte, hogy kiviszi. Persze, jóképű is volt, de főképpen azért szerette, mert azt mondta, hogy kiviszi. Hát ez nem jött be. – De attól még ki akarok menni, minden áron – mondotta Csinkvetti. És elmondta bizalmasan Eizensteinnek, hogy Izraelben vannak rokonai, az anyjának testvére és gyerekei, és hívják. Ő meg menne, ha engednék. Már négy éve, hogy beadta kérvényét a szükséges iratokkal, és kérte, hogy engedjék ki, de eddig még semmi sem történt. Igen, Ungvár szép és kellemes egy város, ez a szülővárosa, ez a hazája, de csak Ungvár és Kárpátalja, de nem az egész rohadt kibaszott Szovjetunió, izvinyi pozsálosztá, hogy verje meg az Isten úgy, ahogy van. Mi köze van neki a Szovjetunióhoz? Mi köze van neki az oroszokhoz, az ukránokhoz, meg ehhez a velejéig züllött, korrupt, vicsorító és hatalommániás kommunista bandához? Azért szeresse őket, mert szülőföldjét, hamm, bekapták, és most nem tudnak vele mit kezdeni, csak lezülleszteni? Illetve mást is, nagyon is tudnak, már csak azért is, mert jó katonai hídfőállás. Milyen jól jött 56–ban meg 68–ban! Nem kellett a szovjet tankoknak hegyet mászni, hogy lerohanják azokat a szerencsétlen magyarokat, illetve a cseheket, mi? Egyébként meg csak rombolnak. Elég ideje él–e már Eizenstein is itt Kárpátalján, Ungváron, hogy lássa ezt a rombolást, melynek hivatalosan szocialista építőmunka a neve? Igen? Nem? Hát akkor tudja meg, hogy e harminc–negyven év alatt, amióta, a moszkályi, ahogy a mi ruszinjaink az oroszokat nevezik, azaz magyarul a ruszkik (pardon és bocsánat, egyetlen nagyorosz Eizensteinem) itt vannak, a térség annyit, de annyit változott, hogy mán csak árnyéka előző önmagának. Ez a város egy virágzó kis meseország volt a magyarok és a csehek alatt. Csillogott és villogott itt minden. Társasági élet? Pozsálosztá (parancsoljon). Árubőség? Pozsálosztá. Tisztaság, rend, fegyelem, stb., pozsálosztá. Minden volt. Most meg mi van? Russziss kulturiss? Vodka, meg szeljodka (pácolt hering), trojnoj ogyekolon és gármoska (olcsó kölnifajta és tangóharmonika), ahogy jó anyám szokta volt mondani szegény. És néha elmehetünk berúgni a resztoránba, az étterembe, sőt a tükörterembe, ahol van egy nagy szám. Énekel Dzsinyola Csinkvetti: Alla porte del sole!  Igen, menni akar. S már több mint egy éve beadta kivándorlási kérelmét Izraelbe, hívatták is „beszélgetésre” vagy kétszer–háromszor, egy cigányképű milicia alezredes, bizonyos Pántyo, Iván Ivánovics fogadta, de semmit sem mondott határozottan. Azt sem, hogy dá, azt sem, hogy, nyet. Csak ordibált vele, hogy szvolocsj (pofátlan disznó) meg hazaáruló. Meg hogy mit akar ott, abban a cionista zsidó világban, csak nem az amerikaiaknak akar eladni értékes szovjet információkat? Handabandázott, meg egyebek. Egyszer a fogadáson jelen volt egy nagydarab disznófejű gentleman is civilben, aki roppant udvariasan beszélt vele, olyan mézes–mázos, kedves meg figyelmes volt, hogy no. Persze, be akarta szervezni. Egyébként nem ez volt az első eset, hogy be akarták szervezni. Egy ideig, rögtön az érettségi után, mivel tudott franciául és csinos volt, felvették az Inturisztba is dolgozni, mesélte Csinkvetti. Egy hónap után hivatta a főnök, egy bizonyos Szilágyi, magyar neve ellenére egy kukkot sem tudott magyarul, és kerek perec kijelentette neki, hogy csak úgy maradhat a cégnél, ha spicli, vagy informátor, tégla, magyarán besúgó lesz, és neki pedig lefekszik. Ha nem, hát nem. Akkor kirúgja. Ki is rúgta. Na, jó, hát ezt hagyjuk. Szóval ez a disznófejű pedig ott az OVIR–ban azzal állt elő, hogy „már holnap utazhatok, ha hajlandó vagyok együttműködni a KGB–vel”. Azt válaszoltam, hogy nem vagyok hajlandó a KGB–vel együttműködni. Lehet, hogy hülye vagyok, mert egyszer hagytam magam becsapni egy férfi által, s ebből kifolyólag lett egy saját gyártmányú gyerekem, oszt kissé alkoholista is lettem meg minden, de a  KGB–vel valahogy nincs kedvem együttműködni. Nem csípem őket valamiért. Inkább itt maradok a szovjet Uzsgorodon, árulom és iszom a vodkát, este meg elénekelek egy számot olaszul a tükörteremben, ha a KGB is megengedi, mondottam a lehető legudvariasabban és választékos nagyorosz nyelven a disznófejűnek. – Hát akkor csak nyugodtan énekelgessen a tükörteremben – habár, amint maga mondja, még meggondolhatjuk –, és iszogassa a vodkát és a konyakot, amíg van pénze, és állása persze. Ám ne haragudjon, ha sármos lényére továbbra is igényt tartunk ebben az országban. Nem fogjuk megengedni, hogy esetleg cionista banditák kezére kerüljön külföldön – mondotta a disznófejű, és dühösen otthagyott.

– Tudja mit, Eizenstein, mindent megteszek neked, Eizenstein drágám, ha segítsz megkapni a kiutazást. Tudom, hogy vannak összekötetéseid. Hisz magad mondtad, hogy a volt apósod bennfentes, és mindenkit ismer. Meg aztán te orosz vagy, nem valamilyen kis ruszin, ukrán, vagy Isten őrizz magyar, hanem orosz, násztojáscsij russzkij cselovek, és az ilyennek szava van. Segítsz?

– Hát, ha jobban meggondoljuk, azt hiszem, segíthetek – mondotta Eizenstein. – Vannak ismerőseim, talán az OVIR–ban is. Szólok nekik, és meglátjuk. A volt apósommal is tartom a kapcsolatot. Te is szólhattál volna hamarább – hazudozott Eizenstein. – Akkor hát megállapodtunk? – kérdezte Csinkvetti.

– Igen – válaszolt Eizenstein, pedig esze ágában sem volt segíteni, sőt: még a kisujját sem akarta mozdítani Csinkvettiék kiutazása érdekében. Ugyanis nem voltak sem kapcsolatai, sem pedig ismerősei az OVIR–ban. Az apósával meg rég elfelejtették egymást. De meg akarta kapni Csinkvettit és – segítségével – utána a lányát. A fenébe is, eleget udvarolt neki, meg drága pénzen itatta, ötcsillagos örmény meg francia konyakkal. Ideje lépni egyet. „Akkor hát vetkőzzek?”, kérdezte, as a matter of fact, Csinkvetti, és a szeme se rebbent. – Drágám, egyetlenem – lihegte Eizenstein, mert már a gondolattól is felizgult. – Micsoda kérdés! Már hogyne? –  És hányni kezdte magáról lefelé a sok fölösleges ruhát.

De mint mondtuk, ehhez Csinkvettinek is épp kedve volt. Meg amúgy is be volt rúgva.

VIII.

Így kerültek tehát abba ágyba, melyben elbeszélésünk kezdetén találtuk őket. Eizenstein elégedett volt. Csinkvetti végre–valahára a szeretője lett. Készülhet a következő lépésre. A gondolattól, hogy végül annak is sikerülnie kell, annyira begerjedt, hogy magához húzta a nőt, megcsókolta a nyakát, és rögtön szeretkezni kezdett vele még egyszer. Egy–két szokatlan figurával is megpróbálkozott. Kiderült, hogy Csinkvetti különösen szereti, ha ő van felül, és ő irányít, miközben a kéj elhomályosítja szemét, tüdeje zihál, s közben rövid síkkantások hagyják el a torkát. Neki ez a póz kellett, hogy elismerje: Eizenstein jó az ágyban. Jó volt ez neki is, bár nem volt szerelmes belé egy cseppet sem, és tudta, vagy csak gondolta, hogy a nő se ő belé, de hát így volt ez rendjén. Szép volt és kívánatos ez az asszony, még alkoholizmusa ellenére is, bárki bármit is mond. Az egész város szeretne henteregni vele egyet. S lám, ő megkapta. Csak kár, hogy iszik. Néha elég sokat. De végül is, ez az ő, Csinkvetti dolga, határozta el magában Eizenstein. S közben állandóan ott volt az a hátsó gondolat. Ő és Csinkvetti lánya. Már a gondolattól is csorgott a nyála. Csak tudná, hogyan?

Eizensteinnek valahogy mindig az az eset járt a fejében, amikor a részeg Csinkvetti olyan alaposan elpáholta a lányát. Először is szerette volna újra átélni azt a bizsergést, amit akkor érzett, és úgy gondolta, hogy utána valamilyen csalafintasággal a célját is elérheti, vagy legalább is közelebb jut hozzá. Valahogy úgy képzelte, hogy az anyai pofonok után ő majd meg tudja vigasztalni a kislányt. Aztán lassan levetkőzteti, és csókolni fogja érett, már egyáltalán nem kislányos mellét, simogatni fogja arcát, karját és combját, felizgatja őt, hisz már nem gyerek, és lefekteti szépen. Ha meg ellenkezne, hát úgy is jó. Akkor is kegyetlenül és könyörtelenül meghágja, mert hát mit is tudna tenni az a kis nyeszlett gyerek az ő, Eizenstein, százhúsz kilójával szemben. Lenyomja őt az ágyra, vagy a padlóra, és védtelen sovány kis teste ott lesz majd hatalmas mancsai között. S aztán meghágja, kegyetlenül meghágja. Az ilyen és hasonló képek minduntalan megfordultak Eizenstein fejében. Ha ilyesmire gondolt, rögtön megmerevedett a fallosza, és ha nem volt kéznél Csinkvetti, segített magán néhány kézmozdulattal Aztán egy tervet eszelt ki, hogy perverz víziói megvalósulhassanak. Próba – szerencse, gondolta magában.

Első próbálkozásként azt mondta a már részeg Csinkvettinek, hogy a lánya meglopta. Valamelyik nap kitette az asztalra a bugyellárisát, mondotta Eizenstein, amikor keresgélt magánál valamit, és hát ilyen szenilis vénember ő, elfelejtette visszatenni. Azt mondta, a pénztárcát a lánya visszaadta ugyan, de üresen, pedig volt benne még harminc vagy negyven rubel a fizetéséből, pontosan nem emlékszik. Az igazság az volt, hogy Eizenstein szándékosan az asztalon „felejtette” búgyelárisát, de csak tíz rubel volt benne, és a kislány másnap szólt neki és odaadta. Erre Eizenstein gavallérosan neki ajándékozta a tízest. Csinkvetti mogorván védelmezte a lányát. A kislány nem tolvaj, mondotta, nem úgy nevelte. Ha Eizenstein pénztárcájában nem volt pénz, amikor visszakapta, akkor előtte sem volt pénz, és punktum, mérgelődött Csinkvetti. De nem volt biztos a dolgában, és gyanakodni kezdett. Mind a két személyre. Már csak azért is, mert Eizenstein meg azt mondta neki, hogy hagyja az egészet, nem érdekes. Nem múlik az élete azon a néhány rongyos rubelen.

IX.

Egy este, amikor megint csak együtt voltak, elég sokat ittak, aztán egy kis hancúrozásra is kedvük szottyant. Még az ágyban voltak, amikor hallották, hogy nyílik a bejárati ajtó. A kislány jött haza. Egy kicsit későn. Vagy negyedórával az engedélyezett idő után.  Eizenstein újabb üveg vodkát bontott. Féldecis adagokat öntött, megitták, utána meg sört, kísérőnek. Szemük már ennek megfelelően csillogott. Eizenstein, a félig részeg embert játszva, megint felhozta „a lopást”. Arról beszélt, hogy azt bizony keményen meg kell torolni, mert az nem szép dolog. Ha ő, Eizenstein, lenne az apja a lánynak, mondotta, ő előbb meztelenre vetkőztetné, és úgy vesszőzné meg. Mert a ruhán át, ahogy Csinkvetti szokta őt püfölni, nem is fáj. – Nem is tudtam, egyetlen szerelmem, hogy neked szadista hajlamaid is vannak – mondta Csinkvetti gúnyosan. A férfi mentegetőzni próbált. – Rendben van, mondta Csinkvetti, ha már velem nem tudsz igazán élvezni, megszerzem neked ezt az örömet. De csak azért, mert nekem is örömet okoz, ha örülni látlak. Szerelmem – tette hozzá Csinkvetti gúnyosan.

– Ó, dehogy, egyáltalán nem erről van szó, hanem az igazságról – próbált köntörfalazni Eizenstein. – Mindössze teoretice beszélek. És felteszem a kérdést: büntetést érdemel–e a lopás, vagy sem? Büntetünk–e, vagy hagyjuk a fenébe az egészet? Nekem úgy is jó. Ne okozz nekem örömet.

Csinkvetti kurtán, furán ránézett, megvetően elhúzta a száját, még fújt is egyet hozzá, de nem szólt semmit. Csak felkapta a vodkás üveget, magához szorította, mintha csak magának akarná az egészet, megtöltött félig egy vizes poharat, felhajtotta, prüszkölt és fújt egyet, majd egy „pfuj, de utálatos” felkiáltással a poharat odatartotta Eizensteinnek, hogy töltsön már abból a sörből is kísérőnek. Aztán nyugodtan kiszállt az ágyból, magára kapta csiricsáré divatos pongyoláját, és kezébe vette a nádpálcát. Megvárta, míg lánya leteszi táskáját, leveti kabátját az előszobában, és belép a nagyszobába. Csinkvetti nem kérdezett semmit, csak kurtán rámordult a lányára:

– Hol voltál?– Bálintéknál – válaszolt nyeglén a kislány.

– Vetkőzz.

– Mi? – kérdezte ijedten. – Mit csináljak?

– Nem vagy süket, jól hallottad. Vetkőzz le! – válaszolt Csinkvetti és szeme már szikrákat szórt. – Mindent végy le magadról.

A kislány fogai összekoccantak, ám vetkőzni kezdett. Eizenstein meg bizseregni. Kezét bedugta nadrágzsebébe. A kombinét, és a bugyit viszont már nem volt hajlandó levenni magáról a kislány az istennek sem. – Vedd le, azt is – szólt rá keményen és dühös részegséggel az anyja.

– De mama, itt Eizenstein előtt? – próbált még ellenkezni és sírva fakadt.

– Ne pofázz – szólt rá Csinkvetti. – Eizenstein nem számít, tekintsd apádnak – mondotta gunyorosan és élesen, és rácsapott lányának karjára a rugalmas vesszővel. A gúny Eizensteinnek szólt, akiről kiderült immár egy s más, például, hogy egy kicsit ő is szadista, nemcsak a mama. És talán a pedofília sem áll távol tőle. A szép lányok, meg talán még a fiúcskák is érdeklik. Huncut gyerek ez az Eizenstein. No, mindegy, gondolta Csinkvetti, tegyük meg, amit látni szeretne. És ütött. Jó volt, hogy verhetett, megalázhatott valakit, mint ahogy őt is verte, és megalázta ez a kurva, kibaszott élet. Szeretett verni. Mindegy, hogy miért, csak ütni, ütni, és ütni, míg bele nem fárad a karja.  A kislány felszisszent, kétszer is azt mondta, hogy „jaj–jaj, leveszek mindent, csak ne bánts.” Levette a kombinét, majd szipogva, de engedelmesen, kibujt bugyijából is. Csinkvetti meg szó nélkül püfölni kezdte karcsú szép, kissé olaszosan kreol nagylányos testét. Ütötte, ahol érte. Vastag piros hurkák keletkeztek az ütések helyén. De az anya most nem kiabált. Hangtalanul vert, mint egy hóhér. Mintha csak bemutatót tartana a szerinte helyes gyereknevelésből, és azért, hogy a férfi perverz szadista hajlamait kielégítse, mint ahogy ígérte. Eizenstein nézte, és hogy csillapítsa izgalmát, sört ivott. A nádpálca–suhogás és a gyerek rimánkodása öt percig is eltartott.

A testmozgás alaposan kifárasztotta Csinkvettit. Miután a rugalmas vesszőt gondosan a sarokba állította, ránézett Eizensteinre, és jól látta, amit látni akart. A férfinak a szája félig nyitva volt a kéjtől és a gyönyörtől, és kicsordult rajta a nyála. Nem érezte, nem vette észre, és nem törölte lett. Majd kétszer, háromszor nagyokat nyelt. Nyilván gombóc keletkezett a torkában. Csinkvetti szóra sem méltatta. Utálta. Őt is, magát is, a lányát is, aki biztos olyan lesz, mint ő. Hülye ribanc! Odament az asztalhoz, és töltött magának egy nagy adag vodkát, megitta, és aztán a sörös üveget emelte szájához. Nagy kortyokban nyelte a sört. Letette az üveget. Lihegett, az ágyához ment, végig nyúlt rajta, s mint aki jól végezte dolgát, perceken belül elaludt. Horkolt is hozzá a nagyon részegek csúnya horkolásával.

A kislány a saját agyán feküdt a sarokban, úgy ahogy volt, meggyötört testtel és meztelenül a paplan alatt. Csendesen sírdogált, szipogott. Eizenstein odaült mellé, és simogatni kezdte a haját, csókolgatta az arcát és duruzsolt neki, mint ahogy azt képzeletben már nem egyszer megtette: – Semmi baj, kislányom, semmi baj. Anyád egy kicsit felöntött a garatra. Holnap már bánni fogja. Hiába mondtam neki, hogy neked adtam a pénzt. Azt mondta, hogy elloptad, és én csak mentegetni akarlak. Mert azt akarom, hogy ne bántson.

A kislány hirtelen felült az ágyán. A takaró lecsúszott válláról, már nőiesen nagy és kemény cicijéről. Nem törődött vele, nem rántotta vissza szégyenlősen a takarót. Keblét meztelenül hagyva ölelni és csókolni kezdte Eizensteint, ahol érte: a haját, az arcát, a homlokát, a száját. S miközben csókolta, szüntelenül azt suttogta sírós kis hangján, hogy: Apuci, apuci, légy hozzám jó, ugye, az leszel? És ne engedd, hogy bántsanak. Szeressél engemet. Eizenstein visszacsókolta, s meglepetten tapasztalta, hogy a kislány teste forró, és reszket, majd még meglepettebben, hogy megfogja egyik kezét, s a mellére teszi, majd a fejét is húzni kezdi, szintúgy a melle felé, suttogva: – Csókolj, igen, csókolj, te hatalmas szép ember. Úgy szeretlek. Szeretlek Nem tudtad, nem láttad, nem vetted észre? – Reszketni kezdett izgalmában, s a kéjvágy forró tűzként járta át Eizenstein testét is. Erősen megszorította a kislány mellét, és ez már fájhatott neki, mert felszisszent, a másik kezével pedig két combja közé nyúlt. Lenyomta az ágyra nagy testének mind a százhúsz kilójával, és szájával betapasztotta a száját, melyből készült kitörni a vágyakozás és a fájdalom keverékének sikolya. Az aktus tán egy fél percig sem tartott. A nagydarab ember kőkemény dorongja nem ütközött különösebb ellenállásba, de azért túl szűk és még egészen száraz volt neki a kislány testének lába köze, s ezért nehezen nyomult előre. De azért nyomult, és alig egy fél perc alatt el is érte a célját. Ezeistein csodálkozott is egy szemvillanásnyit, hogy áldozata már nem is szűz, pedig azt várta. „Nézd csak, a kis csitrit. Hát erre meg mikor volt ideje? Jogos volt tehát a verés,” villant át agyán. Ám ez a tény nem érdekelte különösebben, sőt valahol örült is annak, hogy nem kellett még szűzhártyarepesztéssel is bajlódnia, amikor már úgy érzi, hogy ott van fent a csúcson. És csakugyan: izgatottsága gyorsan elérte a tetőfokot, és csak másodpercekre volt szükség, hogy spriccelni kezdjen. Orgazmusa közben hörgött, mint a disznó a böllér kése alatt. Aztán nem erőlködött tovább. Visszavonult, és elnézte elégedetlen áldozatát, akinek még égett az egész teste, tűzpiros volt az arca, és lihegett. Szemében még ott a kielégítetlen vágy, és a csodálkozás: ”Titkos szerelmétől csak ennyire tellett? Hát, ez nem volt egy nagy szám. A két évvel felette járó iskolatársai jobban ki szokták őt elégíteni az asztalon, vagy a padlón, lent a laborban, ahová egyiküknek kulcsa is van. Ez a durva aktus azonban egyáltalán nem volt örömére. Micsoda alak. Vén és csúnya, és még rendesen kefélni sem tud. Mit lát benne az anyja?

Eizenstein kéjvágya a kielégülés után egy varázsütésre elmúlt. Az, amit látott: a szép fiatal meztelen test itt előtte, a friss és ropogós husika, a könnyes kis pofika, a nagy barna csodálkozó, sejtelmes és szerelmeskedésre vágyó szemek, már nem izgatták. Kielégült, és persze egy kicsit szégyellte is magát. Ő, Eizenstein, az ungvári Don Juan, a város bikája, fél perc alatt elélvezett. Ejaculatio precox… Megszégyenült egy fruska előtt. Most már csak egy női testet látott a szép üde és hamvas nagylányban, aki alig tizenhat éves, de már romlott gyümölcs, kis kurva: pont olyan lesz, mint az anyja, gondolta. Ribanc, és inni fog. No, ebből neki elege van. Ő megjavul. Nem iszik, hisz úgysem szeret, és csak rendes barátnői lesznek. Mint Lenocska Kászpárovics, például. Aki a legszebb színésznő és egyetemistalány Ungváron. Mindenki bukik rá, de az a lány csak őt meg az ő nagy és csodálatos rendezői tehetségét szereti. Ilyen nő kell neki. Ágyő, Csinkvetti és a lánya. Legyetek boldogok. De nélkülem… Ide nem jön többet sohasem.

X.

Eltelt egy év, talán több is egy kevéssel, s Eizenstein egy újabb premieren is túl volt. John Millington Synge The Riders of the Sea című darabját mutatták be sejtelmes és újszerű módon. Az egyetem angolszakosai fordították le Lenocska irányításával, aki perfekt tudott angolul. Jó volt a fordítás is. Volt benne ír mitológia, folklór és mélyen szántó antiklerikális filozófia is, no meg természetesen nyomor és nyomor a köbön, mert ugyebár mi mást is lehet elvárni egy kapitalista burzsoá társadalomtól. Meg hát azért nem egészen úgy van az, hogy Eizenstein gondol egyet, és hopp, máris elővesz egy ír dekadens szerzőcskét. A császárnak (értsd: a szovjet cenzúrának) is meg kell adni, ami az övé. Tehát ezt, az elengedhetetlen nyomort a kapitalista társadalomban, kidomborítjuk, gyerekek, szólt a rendezői utasítás. Az orosz cím is sokatmondóan ezt sugallta: Mucsenyiki morja – A tenger mártírjai. Szóval a premier nagy siker volt, és most Eizenstein és társulata ünnepelt. A tükörteremben persze. Mert ezt kívánta az illendőség. Van pezsgő, kaviár, és vodka természetesen. Meg itt van Lenocska Kászpárovics is mellette, aki nemcsak szép, és kefélni is jól kefél, most már, hogy betörte, hanem tehetséges is. De még mennyire az. Ha van esze, lelép innen, és Kijevbe vagy Moszkvába megy, ahol igazi ártyisztká is lehet belőle. Persze, ha sikerül valakivel felkaroltatni magát. Egy öregecske rendezővel, például. Lenocskának a Taganka az álma, vagy esetleg valami más, nem igazán számít. Moszkva nagy, és Kijev sem kicsi. No de egyelőre itt van vele, és élvezik a sikert. Ettek, ittak, dáridóztak. Aztán jött a műsor, az a nagyszerű prográmmá. Az akrobaták, a kígyó testű lány, és Twist a Dilájlával. És Csinkvetti? Ő nem lépett színpadra. Eizenstein meg is kérdezte a pincértől, aki épp nekik töltögetett:

– Hát az Alla Porte del Sole hol maradt?

 A pincér csodálkozva ránézett: – Ó, hát maga nem tudja? Pedig a fél Ungvár erről beszél. Már vagy két hónapja kimentek Izraelbe. Mind a hárman.

Eizenstein kerekre nyílt csodálkozó szemekkel nézett a pincérre:

 – Izraelbe? Mind a hárman? Hogy, hogy?

– Igen – erősítette meg a pincér. – Csinkvetti, meg a lánya, meg a lányának a kisbabája. Neki is lett egy zabija valakitől. Mert hát ugye, az alma nem esik messze a fájától – mondta, és barátságosan nevetett. Közben cinkos módon – Eizensteinnek egy pillanatig úgy tűnt – szinte mindent tudóan a szemébe nézett. Épp hogy csak nem kacsintott hozzá egyet. Vagy mégis megtette volna? Erre azonban Eizenstein már nem mert volna megesküdni.

 

Petrusz Öcsi hazatér

I.

Már megint valaki hangosan kopogott Engels utcai lakásom ajtaján. A csengőm ugyanis már egy ideje nem működött. Nem érdekelt, nem bántam. Mert ahányszor csak megszólalt, frászt kaptam, úgy berregett. Ezért inkább amellett döntöttem, hogy csak hadd kopogjon, aki bebocsátást óhajt. Egyébként ma már többen is kopogtak. Húsvét hétfő volt, s a fiúk, mármint azok, akik baráti körömhöz tartoztak, csak jöttek, egyenként és csoportostul, hogy el ne hervadjak, meglocsolni. Valaki alaposan megöntözött, míg másvalaki csak épphogy, mert úgy látszik sajnálta a drága párizsi parfümöt egy volt falusi lányra pazarolni. Persze már jóval elmúlt öt óra, mikor az első szélesen vigyorgó hetyke kis legényeknek ajtót nyitottam. Mert hát Húsvét ide, vagy oda, ezen a napon is dolgozni kell a harcos ateisták eme szép országában. Nehogy mán csak ünnepeljünk. Hisz nincs is mit. Isten nincs, tudományosan bizonyított tény, ugye, mert lám Gagarin felszállt a világűrbe, oszt eggyel sem találkozott. És ha Isten nincs, akkor Krisztus sem létezett. Ergo, fel sem támadhatott. Ergo, akkor meg mit és kit ünnepeljen a világ. A tojást tojó nyuszikát? Minek? Dolgozzon csak a jó nép, minél jobban teljesítse az ötéves tervet és építse a még szebb jövőt. Ez kell neki, nem a feltámadás.

Ha már kopogtak, ajtót kellett nyitnom. Meg is tettem. És lám, ki állott ott a nyitott ajtóban ravasz vigyorral az arcán. Nem más, mint két kedves kollégám, öltönyben, nyakkendőben, Misi és Vili. Már keresztbe állt a szemük egy kissé, mert úgy látszik nem én voltam az első, kit megöntöztek. Beléptek hát, és már az ajtóban elkezdték, hogy kiskertemben jártam, ibolyát találtam… Aztán elővettek egy hatalmas kölnis üveget, Trojnoj Ogyekolon volt benne, és a hajamra zúdították a felét. Visítottam is, ahogy ilyenkor dukál. Aztán meg bűzlöttem, mint az ungvári nyilvános vécé a gyaloghíd előtt. Pedig hát mondtam nekik azelőtt, hogy fiúk, ha locsolkodni jöttök, és ha mán egy rendes párizsi Chat Noirra nem telik, akkor se legyen az Trojnoj. Minimum Krásznájá Moszkvá, értem? Persze–persze, mondták, világos. De hát mondani nekik valamit falra hányt borsó. Nos, srácok, mit isztok? Sört, bort, pálinkát, és konyakot is, ebben a sorrendben, sütöttem el a szakállas Kárpáti Igaz Szós viccet, amellyel azonban náluk mindig sikert arattam. Mint most is. Hangosan hahotáztak, ha–ha, majd mondták is, hogy ó, semmit, de semmit, Eszter, aranyos vagy, kedves vagy, de igazán semmit az égvilágon, már eleget ettünk, ittunk. De ha netalántán akadna egy kevés, de nagyon kevés Izabella vagy Irsávszkaja ebben a szép lakásban, no, azt szívesen. Annak nem lehet ellenállni, ugye? Hát volt. Ismertem e két ördögfióka ízlését, és jó előre elspájzoltam két üveggel. Csak nekik. Persze, ha netalán épp nem lett volna ebből a két jófajta borocskából, jó lett volna bizonyára minden, ami A betűvel kezdődik: a sör, a bor, a pálinka … Végül is irodalmárok, sőt újságírók, sőt szovjet újságírók lettek volna őkelmék, és nem vénasszonyok. A múzsa csókja nélkül meg nem lehet alkotni, ugye? Le is ülünk egy kicsit, mondták, de csak a rend kedvéért, és aztán sietünk, mert sietünk. Még Katikát, Icukát és Szilvikét is meg kell locsolni, mert kiszáradnak, elhervadnak, ha–ha.

Úgy láttam, hogy a két srácnak igencsak ízlett a borom, mert lecövekeltek. Az egyik pohárral gurították le a torkukon a másik pohár után, ki nem fogytak a szóból, az egyik poént sütötték el a másik után. Nem bántam. Ültem és mosolyogtam, időnként rájuk szóltam, hogy ezt azért mégse. Kedveltem őket. Kedves, okos gyerek volt mindkettő még akkor is, ha időnként bődületes marhaságot is tudtak mondani. Ám általában volt humorérzékük, szellemesek voltak, sokszor meg dühösek. Misi például cékla vörös ábrázattal megint Ballát, a főszerkesztőt kezdte szidni, ócsárolni, és mutatta, hogy rángatja csokor nyakkendőjét, ha dühös vagy ideges. Sokszor volt az. Lehurrogtam. Mondtam neki, hogy te, nincs eleged belőle a szerkesztőségben, ahogy piszkál, még itt is vele kell foglalkozni. De hát így meg úgy, mondta. Vili, a költő és a széplélek azonban megint búslakodott: nem és nem, azért sem fog többet egy sort se a papírra vetni, mert az, amit most kérnek tőle, az szar. A becsületes párttitkár, amint helyes útra terelgeti a tévelygőket. Mint a mi Miska bácsink. A derék élenjáró vasmunkás és Mariska, a szintén élenjáró fejőnő nagy tiszta szerelme minden szex nélkül, mert ebben a társadalomban a gyereket is a gólya hozza. Amikor pedig ő szerelmes, mert fiatal és bohó, és legszívesebben minden nőt, öreget és fiatalt, az ágyba dugna, és jól megdugna, aztán meg megénekelné. Meg aztán szeme is van neki, látja, mi folyik itten ebben a hatalmas Szojuzában. Röhögni kell, mert csak akkor tudja az ember, hogy valami biztosan igaz, ha a TASZSZ cáfolja. Nem lőttünk le koreai utasszállító gépet, nincs Amerikában szovjet kém egy szál se. Már hogy lenne? Azt csak az imperialista háborús uszítók állítják. És hát az író feladata, hogy ezt írja meg a jó népnek. Semmi mást. Neki viszont elege van ebből. Egy sor szocreál szépirodalmat sem hajlandó többet leírni, mert már fizikailag is fáj. Megél inkább a fizetéséből, ami persze lehetetlenség, de juszt is megél. Legfeljebb fizetés előtt már nem lesz cigarettája meg Izabellája. Enni sem muszáj minden nap. Na és! Állítólag a női kollégák még két hétig is kibírják pia nélkül, és fogyóznak is ráadásul. Nincs igazam?

***

De aztán mégis csak megszállta az ihlet, és szólott a következőképpen, borral teli poharát a ködös ablak fénye felé tartva.

– Nézzétek csak ezt az Izabellát. Hát nem gyönyörű? Csillog, villog, mintha csak rubintkő lenne. Pedig nem az. Poshadt fekete szőlő leve cukorral megbabrálva. Mindegy. A lényeg az, hogy szép, és akárcsak a Húsvét, a Húsvét Hétfő, mindig a Petrusz famíliát juttatja eszembe. Jaj, ne mondjátok, hogy sohasem hallottatok Petruszékról. Hisz aki csak él és mozog, és számít valamit Ungváron, az mind jól tudja, hogy kik is azok a Petruszék, mert híres, nevezetes família az, kérem. Ja, hogy ti még csak ungváriak sem vagytok. Pardon, bocsánat, elfelejtettem, hogy mindkettőtök csak „gyütment”. Az egyikőtök gáti, a másik meg beregszászi. Na, mindegy. Engedelmetekkel azonban elmondom, hogy kik és mik azok a Petruszék, és nekem miért emlékezetesek. Egy kis városi műveltség nem fog megártani buksi fejeteknek, mondta Vili, nagyképűségét a humor mögé rejtve, kortyintott poharából egy nagyot, és belekezdett. Valami olyasmit mondani neki, hogy Vilikém, most ne, sürget az idő, mert menni kell, meg ilyesmi, teljesen fölösleges lett volna. Vilit leállítani, ha mesélni akart, nem volt lehetséges. Épp oly lehetetlen lett volna ilyesmi, mint a tenger fenekére bugyit húzni, vagy a befőttes üvegbe hurrikánt tárolni. Az ember beletörődött a sorsába, és hallgatta Vilit.

II.

– Petruszékkal akkor kerültünk szorosabb kapcsolatba – kezdte szőni elbeszélésének fonalát Vili –, amikor apám nem volt idehaza. Hogy hol s merre járt, az nem titok. Elvitték a felszabadítók 25 évi rabszolgamunkára a vorkutai szénbányába, fel oda északra, ahol az Aurora Borealis is ragyog. Hét év után engedték szabadon azzal, hogy bocs, izvinyitye, az ítélet és a szénbánya kisebb tévedés volt, baki, amit mi becsületes kommunisták beláttunk. De mi rendes emberek vagyunk, a kommunisták mind azok, ugye, s ezért haza is engedünk téged a feleségedhez, a gyerekeidhez, de azért priuszos maradsz, mert hát mégis csak börtönben ültél, ami nem semmi. Szóval röpke hét év után apám hazajött. Fiatal volt, még kibírta az Aurora Borealist. Igen ám, de amíg távol volt, anyám itt maradt egyedül négy rossz gyerekkel. Be rosszak voltunk, Istenem, be rosszak. Vég nélkül tudnék mesélni róla. S ráadásul éhesek, meg rongyosak, télen meg fáztunk. Úgy hogy szegény anyámnak volt gondja, baja velünk doszt. Enni kellett adni, ruházni kellett valahogy, könyv, füzet, iskolatáska, meg sok ilyen apró gondja akadt szegénynek. Na és fel is kellett valahogy nevelnie. Nehogy mán csavargó, betörő, széltoló, hazug ember legyen belőlünk. Szóval volt, ahogy volt. De talán sehogy sem lett volna, ha az Isten, no meg – ahogy jó anyánk mondta – a jó emberek nem segítenek. De jó ember mindenütt van. Mint ahogy rossz is. Ilyen jó emberek voltak a Petruszék is. Margit néni és Pista bácsi. Pista bácsi, a családfő, tanár, sőt igazgató is volt valamikor a kereskedelmi iskolában, az ucsiban, ahogy mi ungváriak neveztük. Margit néni pedig anyám valami rokona is volt, másod–vagy talán harmadfokon. Nem emlékszem. És volt két fiuk, a Laci meg az Öcsi. Nos, a Petruszék embersége meg abban nyilvánult meg, hogy mi négyen, három kistestvérem meg én, akkor mehettünk hozzájuk, amikor csak akartunk, és azt csinálhattuk náluk, amit csak akartunk. Talán csak a házat felgyújtani volt tilos. Szép nagy házuk volt Petruszéknak, sok szép szobával, meg szép nagy kertjük, tele gyümölccsel. Almával, körtével, cseresznyével, szilvával, sőt még szőlővel is, amit aztán pusztíthattunk kedvünkre. Meg volt nekünk engedve. Pista bácsi rendszerint nagy öblös karosszékében üldögélt, amit mi csak bőr fotelnek neveztünk, és melyet Pista bácsi valószínűleg még az ő szüleitől vagy éppen nagyszüleitől örökölt. Mindig egy nagyon vastag könyvet olvasott, lexikon lehetett, és néha– néha szemüvege felett ránk nézett szemrehányóan, ha már megint rosszalkodtunk, hangoskodtunk. Akkor se igen mondott semmit, legföljebb csak annyit, hogy “lesztek mán csöndben”, de azt sem haragosan vagy hangosan, hanem csak úgy, félhangon, mint amikor a macskájának mondja valaki, hogy sicc, eridj innen, miközben szemében vidámság csillogott. Margit néni meg, akinek a szája sarkában állandóan cigaretta fityegett, először is olyan szakács volt, hogy no. Amit ő készített, a szép vastag töltött káposzta tejföllel, a tepertős túrós csusza, a gyöngyszínű sárga húsleves hosszú levestésztával, tele zöldséggel és egész csirkecombokkal, a legkülönbözőbb formájú és ízű édes sütemény, meg a nagyobb ünnepek, a Karácsony és Húsvét, valamint Pista bácsi – de csak Pista bácsi –– névnapja, illetve születésnapja alkalmából készített habos torta, az mind felülmúlhatatlan volt. Azóta se ettem finomabbat sehol. S e tekintetben a Húsvét hétfők különösen emlékezetesek maradtak.

A Húsvét hétfők előtt ugyanis Pista bácsi sohase feledkezett meg arról, hogy nekünk kiadja az ukázt: ”No, csibészek, aztán Húsvétkor itt lenni, és Margit nénit alaposan meglocsolni kölnivel. Mert ha ő nekem idő előtt elhervad, ne is lássam többet a pofátokat, csibészek, egyiknek sem.” Ezt úgy mondta, mint betévedt vándornak, és mintha csak nem is lábatlankodtunk volna náluk szinte minden nap. Hát persze, hogy elmentünk, már hogyne mentünk volna el. Meg is locsoltuk Margit nénit, ahogy kell a mi vízzel hígított (hogy több legyen) kölninkkel. És aztán kaptunk hímes tojást, ehettünk sonkát tormával és céklával, tömhettük magunkba a sok finom süteményt és tortát, és szódavizet is annyit kaptunk málnasziruppal, amennyi csak belénk fért. És még mielőtt elmentünk volna, Pista bácsi pénzt dugott a zsebünkbe, mert hát olyan szépen szavaltuk a kiskertemben jártam című műremeket, hogy ő szinte könnyezett. De aztán a Margit néni meg ne tudja, mondta kacsintva, amikor a pénzt „titokban” a zsebünkbe dugta. Ezt a pénzt aztán mindig odaadtunk anyánknak, aki tapsolt örömében, hogy pénze is meg sok ilyen jó gyereke is van, akik mozi vagy fagylalt helyett inkább hazaadják a nehezen megkeresett kopekeket.

Ami a két Petrusz fiút illeti, úgy többé, kevésbé haverok is voltunk, már amennyire négy kis srác egyrészt és két nagyfiú közt másrészt haverkodásról lehet beszélni. Mert hát ők csak oktatgattak, tanítgattak bennünket arra vonatkozóan, hogy kell, és mint kell élni ebben az új és szép világban, fitogtatva felsőbbrendűségüket. Egyébként azok is voltak, felsőbbrendűek, a mi szemünkben. Először is, már igazi nagy fiúk voltak, tíz vagy talán több évvel is idősebbek, meg aztán apjuk is volt, nemcsak anyjuk, és hát gazdagok voltak, egyáltalán nem olyan csórók, mint mi. Így hát természetesen minden alapjuk és joguk megvolt ahhoz, hogy arról prédikáljanak nekünk, kis butáknak, hogy mennyire fontos, talán mindennél fontosabb az embernek az erős akarat és az erős fizikum. Mens sana in corpore sano, mondogatták, és mivel nem értettük, hát még jobban felnéztünk rájuk. Így amikor Laci azt mondta, hogy nézzétek meg, milyen nagy tudós és professzor lesz belőlem, elhittük neki, sőt bizonyosak voltunk benne, hogy az lesz. Öcsi viszont azt hajtogatta, hogy neki bizony esze ágában sincs egy irodában vagy valami ilyesmiben megposhadni, és Lacival ellentétben ő a kalandos életet részesíti előnyben. Ezért, majd meglátjuk, ő hős és bátor katonatiszt lesz, aki majd a tábornokságig viszi. De az is lehet, hogy az Északi vagy a Déli sark kutatója lesz, még eldönti. Természetesen mindezt neki is elhittük, hogy úgy is lesz, és őt is épp úgy tiszteltük, csodáltuk, mint Lacit. A két Petrusz fiú szava az isteni kinyilatkoztatásnál is több volt számunkra. Laci egyébként az lett, ami lenni akart. Professzor, az egyetem rektor–helyettese, és vagy 150 kiló. Lakása előtt állandóan állt egy fekete Volga sofőrrel, hogy ide, vagy amoda vigye. Az egyetemre, az obkomba, pártgyűlésre meg ki tudja még hová. Minden más tekintetben, mondták az emberek, egy nagy rakás szar lett belőle, mely messziről bűzlik. Szüleit megtagadta, hogy nagy ember lehessen. Mert hát gyógyíthatatlan kispolgári burzsoák, templomba is járnak, Istenben hisznek, nahát! Öccsét is megtagadta, mert az meg … Nos, várjunk, mert hát épp róla szól majd a történet, mondta Vili, amint poharát újra töltötte. Színültig. Nem fog megártani, kérdeztem tőle egy kicsi aggódva. Az Izabella, nekem? Soha. Kinek nézel? – mondta Vili, és folytatta.

III.

– Aztán valahogy elmúlt a Petrusz korszak is az életünkben. Történelmileg így alakult, ahogy egy híres ember mondta, vagy valami ilyesmi. Évekig nem láttuk egymást, meg hallani is alig hallottunk valamit egymásról. S amikor megint összefutottam egy Petrusszal, évekkel később, az Öcsi volt. A szülei, az aranyos Pista bácsi és a még aranyosabb Margit néni, már nem éltek. Laci pedig, amint már említettem, olyan magasan állt felettünk, mint a Notre Damme de Sion Budapest és a pénztárcák felett. Egyszerű halandó számára elérhetetlen magasságban. Öcsit illetően voltak városi pletykák ugyan, olyasmik, hogy katonatiszt lett és valahol jó messze szolgál a kínai határnál vagy Kukutyinban, ebben a hatalmas mamutbirodalomban, de részleteket nem tudtunk. Nem is nagyon érdekeltek, mert hát az embernek van saját baja, gondja is éppen elég. Közelebbit akkor tudtam meg róla, amikor személyesen is összetalálkoztunk ismét, már itt Ungváron. A korzón futottunk össze, ami nem volt nehéz, hisz ott minden épkézláb ember, aki e városból való, megfordul egyszer, kétszer. Mert ha itt látni akarsz valakit, akkor menj ki a korzóra. Tulajdonképpen rosszul mondom, ha azt mondom, hogy összefutottunk. Ugyanis idővel, amint végig mentem a korzón, mindig is észrevettem, hogy Öcsi le és alá sétálgat a főutcán, s időnként, úgy látszik, amint megszomjazik, bekukkant az utca közepén levő borozóba, a Szkálába. Jó erős kárpátaljai borokat mérnek ott a helyi piásoknak. Izabellát meg Irsavszkáját. Hisz tudjátok, hol van. Nemegyszer mi is benézegetünk ám oda. Főként akkor, amikor már annyira hiányzik a Múzsa csókja. Így hát Öcsi megint csak közismert figura lett a városban, s “az állandóan korzózó Petrusz” nevet kapta. Persze tudták róla azt is, hogy nyugdíjból él, leszázalékolták ezért meg azért, tehát van ideje bőven. S akkor meg miért ne sétálna. Csak kell csinálni az embernek valamit az után is, hogy beüt a krach. Egyesek, ha ez történik velük, elmennek horgászni az Ungra, a Kalap vagy Nevicke alá, mások elkezdenek bélyeget gyűjteni, kártyázni vagy sakkozni, mások pedig a híres nevezetes ungvári kocsmákat, és főként a Szkálát járják majd rendületlenül, le is gurítnak a torkukon valamicskét. Kinek mi köze hozzá? Mi van, ha kocsmázik valaki? Kocsmázzon. Csak utána ne hadonásszon az öklével, ne törjön, zúzzon, ne okádjon a padlóra és ne aludjon el az aszfalton, mert akkor beviszik a vitrezvilovkába, amit minden épp eszű ember el akar kerülni, mert az mán k…., azaz roppant kellemetlen. És szégyen. De hát Öcsi nem volt olyan, akit a vitrezvilovkába kellett vinni.  Ha esetleg és történetesen többet is ivott a kelleténél, hát dülöngélt kissé, de azért megmaradt úriembernek. Neki még volt gyerekszobája. Csak korzózott tovább, szája szegletében, mint édesanyjának, Margit néninek, egy erős Pamír vagy Verchovina cigaretta füstszűrő nélkül, büdös, mint az isten nyila, vagy inkább, mint az orosz katona machorka, és mély főhajtással köszöngetett jobbra, balra az ismerősöknek. Nekem is, ha találkoztunk.

– Aztán mégis csak felelevenítettük régi „barátságunkat”. Történt egyszer, hogy megállított a korzón, amint épp a szerkesztőségbe siettem. Siettem persze, mert mindig siettem, de jól emlékszem, hogy dolgom az nem volt semmi. Szóval, megállított az Öcsi, és azt mondja: “Gyere, igyunk meg egy Izabellát.” Ó, köszönöm, mondom neki, ma nem ihatok, mert még dolgoznom kell. “Hát ki mondja, hogy te is igyál, ha nem tudsz, válaszolta. Elég, ha fizetsz. Mert, tudod, otthon maradt a bukszám, és ma még egy kortyot sem ittam.” Nos, ez utóbbi állításában erősen kételkedtem, mert hát érezni lehetett leheletén, hogy minimum egy, két feles, no meg több pohár Izabella, már biztos lecsúszott gégéjén reggel hat óra óta, amikor is a Szkála megnyitja kapuit az ott sorban álló és a nyitásra váró ungvári álkások előtt, hogy gyógyulhassanak. És gondoltam, lerázom. De aztán eszembe jutott Margit néni, Pista bácsi, a töltött káposzta–hegyek, amit ott fogyasztottunk el mi, éhes gyerekek, csámcsogva, hogy az állunkról is csöpögött a zsír, a sok finom süti, gyümölcs, meg pénz, amit Pista bácsi dugott a zsebünkbe a locsolkodásért, amikor otthon még száraz kenyér se igen volt. Elszégyelltem magam, és mondtam az Öcsinek, jó, szívesen. Felcsillant erre a szeme. Igencsak szomjas lehetett szegény, fizetni meg úgy látszik már senki sem akart neki. Meg hát, hogy ne hazudjak, nem is bántam, hogy ihatok vele, és válthatunk egy, két szót. Mindig is kedveltem őt. Jó társalgó volt, szellemes és vicces, nem mutogatta lelki sebeit, nem panaszkodott. Hát Istenem, iszik. És ki nem ebben a rohadt országban?

Aztán többször is “meghívott” imígyen, hogy “gyere és igyál meg velem valamit,” s én legtöbbször el is fogadtam szívélyes invitálását. S így megtudtam apránként, mert elmondta, hogy miért nem sikerült neki is, mint bátyjának, annak a szerencsemalac rakás szarnak, a lottó ötös, és hogy történt, hogy nem lett hadseregtábornok, vagy sark–kutató, amikor pedig az akart lenni. És ne gondoljam, hogy gyenge volt az akarata, vagy a teste. Erős és izmos volt bizony mindkettő. Mens sana in corpore sano. Ugye emlékszem? Igen, csakugyan, mondta, bátor hős szovjet katona akart lenni, aki – akárcsak egy új Alekszandr Matroszov – életét is kész feláldozni, ha kell, a szovjet hazáért. És lám, haver, mondta, az Isten majdhogynem teljesítette is ezt az óhajomat. Alighogy Moszkvában befejeztem a tiszti főiskolát, rögtön küldtek is Koreába. Akkoriban, tudod, volt ott egy kis csetepaté a déliek meg az északiak közt. Olyan aprócska kis csetepaté, semmi komoly. Húsz– vagy harmincezer halott és sebesült egy–egy oldalon. Talán valamivel több, de mit számít. Bagatell, nem volt ez világháború. Két szememmel láttam, és meg is sebesültem. Egyszer, tudod, a szakasszal épp járőröztünk egy olyan dombos, sziklás terepen, amikor az ellenség ránk támadott. A piszkos disznók. Semmi sztoj vagy hands up, semmi. Csak bumm, robbant egy kézigránát, és aztán hallom ám, hogy tra–ta–ta, tra–ta–ta, kezdi köpködni az ólmot egy géppuska a szikla mögül a szakasztól balra. S aztán jött jobbról is a trátátá. Hullottunk, mint a legyek. Én meg csak érzek egy ütést a mellemen, és elsötétült a világ. Kaptam egy tüdőlövést, haver. Akarod látni, haver?

Nem várta meg, míg azt mondom, hogy nem vagy igen, hanem csak felgyűrte ingét elől és hátul és mutatta. Két seb, elől egy lyuk, egy mélyedés a mellén, hátul meg egy hosszú vágás a jobb lapocka alatt, ahol a golyót és a fél tüdejét távolította el a sebész kése Öcsinek. Néhány borozgató kartárs kíváncsian szemlélt: csak nem akarunk itt verekedni? De azért megúsztam, folytatta Öcsi. Anyám jól imádkozott. Nem haltam bele, pedig a tüdőlövés általában, tízből kilenc, halálos. A vér elönti a tüdőt, és megfulladsz, mert nem kapsz levegőt. Vlagyivosztokban sebesült szállító vonatra tettek, a vonat hosszú volt és tele sebesültekkel, és irány Leningrád. Hogy miért éppen Leningrád, máig sem tudom. Katonai titok, vagy ki tudja. Azok a srácok, akik útközben elpatkoltak, egy másik vonatra lettek téve, és haza lettek szállítva apákhoz, anyákhoz, arákhoz, kinek mije volt.RIP, Requiescat in pace, bajtársaim, szegény fiúk.

IV.

– Leningrádban – mesélte tovább Öcsi – volt egy katonakórház, állítólag titkos volt az is, ahol megműtöttek. A sebésznek, aki feldarabolt majd összerakott, Zsorzs Iszakijevics Rot volt a neve, s olyan 35, 40 éves lehetett, akit csak Zsjorának hívtak a kollégái enyhe odesszai kiejtése miatt, amikor is a zsé és az es után egy kis jé is hallható, magánhangzók előtt. Tulajdonképpen csak egy csúnya kis odesszai izraelita volt a Zsjorá, de a kórházban ő volt az Isten. Egyébként termetre nem is volt kicsi. Éppen ellenkezőleg. Hosszú volt, mármint magas, és nyakigláb. Keskeny, vékony arcából szürke kis disznószemek kandikáltak ki kíváncsian a világba, jó nagy orra és húsos szája volt, alsó ajkát meg állandóan harapdálta. Viziteknél a nehezebb eseteket jelentő betegnek általában az egyik vállára tette a kezét, keskeny, hosszú ujjai voltak, mint a zongoristáknak, mélyen és komolyan a szemébe nézett, ám majdhogynem vidáman kérdezte: „Nu, kák gyelá, brát?” Csak nem akarsz itt hagyni bennünket. Kicsit korai lenne, nem? És miután megműtötte az ipsét, az biztos, hogy életben maradt. Velem is ezt tette. Az egyik vállamra tette a kezét, és a következőket mondta a Zsjorá: „Nocsak–nocsak, te is menni akarsz? Korán van kissé, nem? Azt hiszem azonban, hogy tévedni tetszik, hadnagy elvtársam. Zsity bugyes. Élni fogsz.” Igen, nem hazudok, ő volt az Atyaúristen egy személyben. S amikor utoljára vizsgált meg, s aztán kiírtak, azt mondta: „Nos, hadnagy elvtársam, mit mondtam? Nyolcvan éves korodban fogsz meghalni, ot szifiliszá. Ponyimájes? Szifiliszben.” És hogy ilyen csúnyát mondott, elfutotta a könny a szememet. Merthogy ettől a csúnya nagy orrú, húsos szájú odesszai embertől kaptam egy apró kis ajándékot. Igen, egy egészen aprócskát, szóra sem érdemeset, ami nem volt más, mint a nyamvadt kis szaros életem. Nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen és ösztönösen lehajoltam, és kezet csókoltam neki. Valahogy épp az egyik hosszú csontos zongorista ujját csókoltam meg. A doki elpirult, mint egy szűz kislány, elkapta a kezét, és majdnem megölt apró kis disznó szemeivel, melyek most szikráztak a haragtól. De aztán csak megveregette a vállamat, és nem szólt semmit.

Hát igen, a kórház, a betegszoba – mondta Petrusz Öcsi és hörpintett egyet borából, füstöt inhalált, majd engedett ki orrán, száján, köhögött, és folytatta.  – Bizony–bizony, alaposan megváltoztatta életemet. Amíg ott feküdtem, és szinte mozdulni se tudtam, a kis bájos nővérkék úgy repdestek körülöttem, mint a méhecskék. Zümmögtek, és csicseregtek, és be szépek voltak mind. Olyan szépek, de olyan szépek, hogy szinte elolvadtam a gyönyörűségtől. Hisz tudod, haver, hogy szokott ez lenni. Voltál már kórházban, mint beteg, nem? Akkor tudod. Ott fekszel betegen, kiszolgáltatva, tehetetlenül, de lám! Mégse vagy egészen tehetetlen, mert ott vannak melletted ezek a nővérkék, ezek a gyönyörű kívánatos, kemény húsú, rugalmas mellű, fiatal nők, akik a homlokodra teszik a kezüket, megigazítják a párnádat, és mosolyogva kérdezik, hogy ugye, ma már sokkal jobban van a beteg, nem igaz? És erre szíved megtelik melegséggel, elönti a hála, mert ugyebár itt vagy te, elesetten, sebesülten, bekötözve, elfelejtve, és valamelyik testrészed, kint vagy bent, mindegy, hiányzik. De mégsem vagy egészen elesett, mert van valaki, aki törődik veled. S ez olyan jó. Hát persze, hogy lángra lobbansz, mint a száraz avar az erdőben, ha villám csap belé. Hogyne lobbannál lángra? Aztán meg, tudod, világéletemben nagy Hemingway rajongó voltam, s a Búcsú a fegyverektől című regényét különösen szerettem. Ugye, te is olvastad, haver? Mert ha nem, szóba se állok veled többé, még ha húsz Izabellát is fizetsz soron kívül. Szóval, mint Hemingwaynél, én vagyok Henry hadnagy, képzelődtem, fekszek a kórteremben, s van ott mellettem egy Catherine Barkley, és hát természetesen, mi mást is tehetnénk egy ilyen szituációban? Egymásba szeretünk, mint egy nagyágyú. Hát nem csodálatos? És hát mellettem is volt egy ilyen csodálatos nőszemély. Kérdeztem, mi a neve. Közel hajolt hozzám, egészen közel, s a fülembe súgta édes szájával, ámbraillatú leheletével, hogy Léna. Menyá závut Lyená, duruzsolta. S aztán kedvesen megsimogatta a homlokomat, megnézte, nincs–e lázam, megigazította a párnámat, és elment. Elment, és én elkezdtem ragozni a nevét. Léna, Lénácska, kicsi Léna… Nem láttam még hozzá foghatót soha, döntöttem el magamban. Égett a szívem, mint egy máglya. Itt volt a csoda. A nagybetűs Szerelem.

Hogy Léna mennyire szerethetett, azt azért józan eszemmel, amikor nem fogott el egészen a révület, el tudtam képzelni. Tisztában voltam azzal, hogy nem jelenthettem többet neki, mint egy beteget, akivel munkaköri kötelessége törődni. Csak ennyit, és nem többet. Ugyanis hogy lehet egy olyan embert szeretni, mint amilyen én voltam akkor. Úgy néztem ki, mint maga a halál. Csupa csont és bőr, no és volt egy fél tüdőm, a másik fél kidobva, disznóknak eledelül. Arcom beesett és sárga, testem mosdatlan és büdös, rajta a hagyományos fekete–fehér csíkos kórházi koszos köpeny. Egy horrorfilmben biztosan jól mutatnék, gondoltam. Tudtam azt jól, hogy nincs nő, aki egy ilyen emberi roncsba beleszerethet, hacsak nincsenek egészen fura és perverz hajlamai. Ráadásul egy ilyen nő, egy ilyen igazi szépség, kék– és elképesztően tutajos szemű, hosszú szőke hajú, karcsú és izmos, mint egy atléta. Nemcsak nő volt ez a Léna, hanem egy telivér kanca is egyben, és ó boldog férfiember, aki egyszer majd megülheti. Természetesen az nem én leszek. Hogy is lehetnék? Kinek kellek így? Ne légy nevetséges, Öcsi, mondtam magamnak, felejtsd el inkább ezt a Lénát, felejtsd el, mondtam ezt, amikor rá gondoltam. És hogy milyen gyakran gondoltam rá, azt kérdezni sem kell. Mert a „gyakran” az nem szó, a „mindig”, igen, a „mindig” volt a helyes. Mert hát állandóan rá gondoltam, éjjel is, nappal is. És hogy hogyan? Mindenféleképpen. Szexuális képzelődéseimnek állandó tárgya lett a Léna, s elkövettem vele mindent, amit csak ki tudtam gondolni. Például, „nem szeretsz?”, kérdem én tőle, s máris válaszoltam is a kérdésre én magam. „Nem, baj, ne is törődj vele, mert én úgyis szeretlek, és úgyis az enyém leszel, akár akarod, akár nem – mondtam neki. – És most megbüntetlek azért, mert nem szeretsz.” S akkor durván megragadtam, képzeletemben persze, és mint egy kecskét szokás a nyakánál oda kötöztem egy fához, mely történetesen épp egy virágzó vadcseresznyefa volt egy napsütötte réten valahol fent a Kárpátokban, ahol egykor annyit túráztam osztálytársaimmal. Szóval oda kötöztem. És most – mondom neki fenyegetően – olyat teszek, hogy… S aztán durván, mint az amerikai cowboy filmekben a fő gonosz, letéptem róla hófehér nővérke uniformisát, melyet állandóan viselt a kórtermekben, majd mindent, ami alatta volt. A kombinét, a melltartót és végül a bugyit. S ott állt ő, Léna, anyaszült meztelenül a fához kötözve, szemében a rémület, és reszketett félelmében, mert tudta, mi következik. Ilyen és ehhez hasonló képek állandóan gyötörtek, oly annyira, hogy nem is bírtam tovább és meggyóntam Lénának. Elmondtam, hogy csak rá tudok gondolni, semmi és senki másra. És hogy tudja meg, mivel nem reménykedek, hogy valaha is az enyém lesz, letépem magamról a kötéseket, és elvérzek, mint egy disznó. Ugyanakkor, mondám, minek kötést itt letépdesni, amikor a reménytelenségtől és az állandó képzelődéstől, melyet mindig önkielégítés követ, már olyan gyenge vagyok, hogy úgyis hamarosan meghalok. Léna meghallgatott, bosszúsan ráncolta a szemöldökét, és azt mondta: “Durák! Inkább azon járjon az eszed, hogy mielőbb kikerülj innen.” Ebből láttam, hogy nem vagyok én neki más, mint a többi itt lábadozó beteg: munkahelyi ártalom.

Aztán akár hiszed, akár nem, felgyógyultam. Nem téptem le a kötéseimet, és az állandó Léna csábképek, melyek aztán rendesen arra ösztönöztek, hogy ki is elégítsem magam, nem akadályoztak meg abban, hogy talpra álljak. Hiába, no, az erős szervezet, a mens sana in corpore sano, győzedelmeskedet. Persze a katonáskodás véget ért, leszereltek, és azt mondták, mehetek arra, amerre a két szemem lát, de segítenek elhelyezkedni, munkát találni, ha akarom, bárhol a Szojuzában, mert én a haza hőse vagyok, veterán. Először haza akartam menni, Ungvárra. De aztán úgy döntöttem, hogy egye fene, és próba, szerencse, megkérem a Léna kezét. Legfeljebb visszautasít, és ha visszautasít, akkor hazamegyek. Így hát megkértem. Léna meg azt mondta, hogy hárásó, miért ne. Ideje, hogy férjhez menjek, mert már közeledik a huszonöt, s egy vénasszonyt majd senki sem fog feleségül venni. Olyan boldog voltam, de olyan, hogy el se hiszed. Ráadásul kiderült, hogy Lénának lakása is van Leningrádban, szép nagy kétszobás panel, méghozzá erkéllyel, egy modern lakótelepen valahol a Vaszilevszkij osztrov környékén, egészen a központban. Kiderült továbbá az is, ami először meglepett kissé, hogy Lénának már volt egy három éves gyermeke is, egy szöszi kis aranyos kislány, előző házasságából. És ki volt a férjed, kérdeztem, de Lénának nem volt több mondanivalója ezzel kapcsolatban. Fontos ez, kérdezte. Én meg azt mondtam, hogy nem, miért is lenne fontos. Az a fontos, hogy szeressük egymást, a többi meg… majd lesz valahogy.  Jó, hogy élek, méghozzá egy szép nagyvárosban, észak Velencéjében, azt mondják, mely egy kicsit nekem hideg, meg hosszú a tél is, de szép. És van lakásom, feleségem, és – bár ez nem volt beprogramozva – gyermekem is. Ez már azért is jó, mondtam Lénának, mert nem kell egy közöset is összehozni. Léna helyeselt. Egy is épp elég, mondta. A mai világban.

A szerencse–sorozat aztán folytatódott. Két hónap alatt munkát is sikerült találnom, mivel a tiszti főiskolán villamos mérnöki képesítést is kaptam. Valaki szólt Lénának, Léna meg nekem, hogy az egyetem fizika tanszékének egyik laboratóriumában van üresedés, úgy hogy ugorjak csak be és érdeklődjek. Azonnal felvettek. S a munkám sem volt nehéz. Holmi berendezéseket kellett szemmel tartanom, és szükség esetén megjavítanom. A kollégák is nagyszerű emberek voltak. Barátságosak, segítőkészek, tréfás kedvűek. Csak egy valami volt a bökkenő. Az is csak az elején. Meg is mondom, hogy mi. A fizetés. Pontosabban a fizetési napok. És pedig azért, mert havonta kétszer, amikor is előleget, ávánszot, illetve fizetést kaptunk, íratlan törvény volt, szinte kötelező, hogy kirúgjunk a hámból, azaz tartsunk egy szábántujt, ahogy a kollégák mondták. Ez azt jelentette, hogy vodkát és sört kellett hozni, jó sokat, meg harapni valót, rendszerint ruszlit, kolbászt, szalonnát, ecetes uborkát, és berúgtunk. Vagy nem vettünk semmit, hanem elmentünk egy zákuszocsnájába, ami nem volt más, mint egy kocsma, és ott rúgtunk be. Mindig berúgtunk, mert ha elkezdtünk piálni, nem hagytuk abba, míg valamelyikünk össze nem esett, mint egy colstok. Ez volt a szokás, nem volt mit tenni ellene. Én meg még fiatal voltam, alig múltam huszonnégy, és nem volt tapasztalatom. Jó–jó, nem azt akarom mondani, hogy sohasem ittam, azt itt ebben az országban nem lehet, de nem túl sokat, és nem túl gyakran. A kollégák már tapasztalt vén álkások voltak, és kiröhögtek, ha én még egy jelentéktelen kis vizespohár vodkát se tudtam úgy benyesni, mint ők. Hát te férfi vagy, muzs–scsína, egyáltalán, vagy bábá, vénasszony? Vágd be, mint szél a budi ajtót, s igyál utána egy kis krepákot, vagy sört kísérőnek. Vagy bort, az is jó, mondták, és én úgy tettem. Megszoktam, és a házasságomnak nyilván nem tett jót, hogy rászoktam. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. Jól esett, és segített felejteni. Elsősorban azt, amit nehezen tudtam. Azt a nyavalyás büdös háborút, ott Koreában, ahol átlőtték a tüdőmet, és úgy véreztem, hogy majdnem elpatkoltam ott helyben, bajtársaimat, akikkel valamikor együtt tanultunk, vettünk részt kiképzésben, futkostunk a lányok után, s aztán elestek ütközetben. Látom őket, szinte kezemmel tapintom, a fiatal srácokat, tiszteket és katonákat, amint fekszenek a csatamezőn, s ordítanak vérfagyasztóan, hogy vigyük ki innen őket, ne hagyjuk őket így megdögleni, s közben próbálják visszatuszkolni beleiket oda, ahonnan kiestek. S egyik állandó rémálmom volt, hogy egy öreg, cowboy kalapos amerikai katonával játszunk bújócskát a hegyekben, kezemben géppuska, s az ő kezében is géppuska, és tudjuk, hogy a másik mindjárt felbukkan és lőni fog, illetve biztos le fog lőni. S lám, már itt is van, emeli a fegyvert, meghúzza a ravaszt, a csőből lángok csapnak ki, és… felébredek, hideg verítékben fürdök tetőtől talpig. Nos, ha berúgtam, utána mindig mélyen aludtam, és nem jöttek elő ezek a rémálmok. Csak később – mondta még Öcsi, és poharát fenékig ürítette.

– Most akkor a házasságomról is kell mondanom néhány szót, folytatta. Tulajdonképpen sima volt, nem voltak különösebb gondok. Az egyiket már említettem, ami a pia volt. Léna természetesen nem szerette, ha spiccesen, részegen, vagy, ahogy ő szokta mondogatni, robotpilóta segítségével tudtam csak hazajönni. Melyik asszony szereti? Egyik sem. Mindig csinált egy kis patáliát, ha berúgtam. Leszidott és kiabált, hogy részeges disznó vagyok, és hogy rögtön másnap beadja a válópert, és hogy utálja a részegeseket, mert már volt egyszer szerencséje, és a többi, és a többi, hisz tudod. Másnap persze, amikor a szokásos hasogató fejfájásra ébredtem a vodkától meg a sörtől, illetve attól, hogy kevertem, és erősen másnapos voltam, akkor letérdeltem Léna elé, és bocsánatáért esedeztem, mondván, hogy soha de soha többé. Persze aztán jött megint a fizetés, és én megint ittam. Azt is mondtam már, hogy miért. A háború meg minden. Ha másra nem is volt jó, legalább arra, hogy enyhítse lelki bajaimat. No, és a szégyent amiatt, hogy iszok. És hogy ne szégyelljem magam, inni kellett. Ördögi kör ez, komám, higgyél nekem.

Minden más tekintetben Léna maga volt a tökély. Végtelenül pedáns volt, főzni is tudott, orosz nőknél ez ritkaság, és rendet tartott. Ing és nadrág mindig vasalva, a cipőm is ragyogott mindig, mint Salamon töke, és ha úgy határoztunk, hogy kiruccanunk valahová, moziba, színházba, vagy étterembe, Léna is úgy kicsípte magát, hogy jó volt ránézni. Csinos volt és kívánatos. Arról sem tudok, hogy viszonya lett volna valakivel a tizenkét év alatt, amíg együtt voltunk. Igaz, nekem se volt, csak egyszer, de az se az én hibámból. Ami pedig a nemi életünket illeti, hát az… – mondta Öcsi hezitálva. – Nos – mondta –, egy úriember nem szokott arról beszélni, hogy milyen a nemi élete a nejével. Ámde először is én nem vagyok úriember, másodszor pedig Léna már nem a feleségem. Tehát beszélhetek róla. Így elmondhatom, hogy az, mármint a nemi életünk, végül is nem volt olyan fergeteges, mint amilyennek a kórházi betegágyban műtét után képzeltem, hogy lesz. Sőt, meglehetősen szürke és unalmas volt. Azt is elmondom, hogy miért. Nem azt mondom, hogy nem volt jó Lénával az ágyban, de túl jó sem volt igazán. Ami leginkább zavart, az volt, hogy csak egyféleképpen volt velem hajlandó közösülni. Méghozzá úgy, hogy ő hasra feküdt, megemelte kissé a popsiját, nekem meg hátulról kellett behatolni. Azt mondta, hogy minden tisztességes házaspár így csinálja, ő pedig tisztességes akar lenni. Meg egyébként is, más testtartásban nem tud eljutni az orgazmusig, mondta. Ugyanakkor én a hagyományos módit kedvelem. Azt, amikor a nő hanyatt fekszik, szélesre tárja combját és ölét, a férfi meg ráhajol felülről, és úgy hatol belé. Hogy miért is vagyok ennyire maradi? Hát csak azért, mert szeretkezés közben nem bánom, ha világos van, vagy csak félhomály, és láthatom kedvesem szerelemtől, vágytól és kéjtől ittas nyitott két szemét, mely tükrözi, hogy a férfi, mármint én, micsoda egy jó bika vagyok, s közben csókol és csókol, harap és nyal a nyelvével, és nyög, sikoltozik. Közben azt mondja, hogy még, ó, be jó, és még, ne hagyd abba, még, míg az eszemet nem vesztem! Merthogy én csak egy perverz alak vagyok, mondta erre Léna, a feleségem, ha én ezt elkotyogtam neki, és hogy ő az ilyen disznóságokra nyi za sto, semmiért sem hajlandó. Ráadásul az volt a nagy helyzet, hogy a Léna kedvenc póza engem egyszerűen lelohasztott. Mindig attól féltem, hogy így én sohase jutok el a csúcsra, és bizony ez nem egyszer meg is történt. Amikor is Léna azt mondta, hogy most már igazán hagyjam abba, mert neki már fáj, hogy csak fűrészelek. Légy szíves, Ecsi (így hívott), most már igazán elég, húzd ki. Szégyen ide vagy oda, megesett, hogy a feleségemmel való szeretkezés után csukló mozdulatokkal kellett magamon segíteni, hogy azért én is élvezzem azt a valamit, amit szexként ismer az emberiség. Se baj, a kórházban már úgy is rászoktam.

V.

– Nos, öregem – mesélte Öcsi gyakori iszogatásiunk közben –, így éltünk mi odafönt az északi sarkkör közelében, a szép Leningrádban. Múltak az évek, aztán egy évtized is elmúlt, és aztán még több. Tulajdonképpen nem volt okom panaszra. Egy szép nagyvárosban laktam, volt lakásom, munkám, szép és hűséges feleségem, voltak barátaim, és általában minden, ami kell ahhoz, hogy az embernek ne legyen oka panaszra. Ám úgy látszik, ha túl jó dolga van valakinek, akkor előbb vagy utóbb mégis beüt a krach. Ugye említettem, hogy volt egy mostohalányom. Eddig nem sokat meséltem róla, pedig tudnék, hisz ő is fontos szerepet töltött be az életemben, s végül meg is változtatta az egészet. Már a legelején mondtam, hogy kedves aranyos kislány volt a kis Léna, Lénocska, már három évesen is. Azonnal megszerettem. Aztán amint nőtt és cseperedett, még inkább. Már csak azért is, mert amúgy jó gyerek volt, gond nem volt vele egy szál se. És lassan úgy kinyílt, mint egy szép szál rózsa. Szép nagylány lett belőle, és hát bevallom, kezdte izgatni a fantáziámat. Mi lenne, ha magamévá tenném. Miért ne, hisz még csak nem is rokonom. S mivel az anyja meglehetősen ridegen bánt vele, megpróbáltam először is jó apja lenni. S úgy tűnt, hogy velem inkább volt bizalmas, mint anyjához, és jobban is kedvelt. Például, ha kisebb nagyobb problémái, gondjai akadtak, tőlem kért tanácsot. Vajon melyik szoknyácskát vagy nadrágot, blúzt vagy pulcsit kapja magára, ha házi bulizni, vizsgázni, vagy moziba megy ügyeletes udvarlójával? Adnék–e neki igazolást, ha lógni szeretni egyet az iskolából? Az is gyakran előfordult, hogy elmentünk az állatkertbe, metrózni, vagy csak úgy sétálni a nagyvárosban. S azt sose felejtem el, amikor tizenhárom volt a Léna, még kislány, de már igencsak nyiladozott, s egyszer, júniusban kora estétől hajnalig sétáltam vele a Néva parton, hogy lássa, megismerje és megszeresse a fehér éjszakákat, melyeket szinte minden jelentősebb orosz író és költő megénekelt így vagy amúgy. Amikor már majdnem otthon voltunk, hozzám simult, mint egy kismacska, és szájon csókolt, úgy oroszosan, a számon. Valami nagyon megdobbant bennem erre a csókra. Talán azért, gondoltam én akkor, mert valahogy nem nagyon volt szokás a csók a családban. Tanultam is kis Lénával sokszor. Nem volt buta kislány, de nehezen ment neki a matek és a fizika. Sokszor kért, hogy csináljam meg a házi feladatát. Megtettem. Az angolt például annyira megszerette, s ebben nekem is részem volt, hogy később szakmának is ezt választotta. Én ugyanis, akárcsak szüleim, mindig anglomániás voltam. Anyám és apám is olvasott angolul, voltak otthon könyveink ezen a nyelven. Mint ahogy németül is, de németül csak anyám tudott. Anyám tanítani is próbált mindkét nyelvre, de aztán abba maradt. Ugyanis akkoriban nem volt divat az iskolában idegen nyelvet tanulni, és az angol vagy német óra olyan rosszalkodó óra volt csak. Akárcsak a rajz meg az ének, amikor a gyerek jól kitombolhatja magát a tanár rovására. Ám a főiskolán igyekeztem nyelvet tanulni, amennyire csak lehetett. Nem kötelező angol órákra is jártam. Ugyanis elhatároztam, hogy Hemingwayt, akit korunk legnagyobb írójának tartottam, eredetiben fogom olvasni. El tudod képzelni, milyen büszke voltam magamra, amikor sikerült a The Snows of Kilimanjaro–t, szótár segítségével ugyan, de mégis csak kiolvasnom. Persze, hogy nem tudod elképzelni, mert mi az neked. Egyszer, tudod, még az is előfordult, hogy tolmács voltam Koreában. Elfogtak egy amerikai kiskatonát, és hát a fejesek azt gondolták, hogy meg lehet tudni valamit tőle. Úgy hogy a politruk hívatott, mert azt hallotta (ugyan, hallotta a fenét, ott volt a káderlapomon), hogy tudok angolul. A kágébés tiszt is úgy döntött, hogy inkább kérdez, mintsem hogy veréssel vallasson, mert minek. S amikor sikerült lefordítanom, amit a tiszt a kiskatonától akart kérdezni, mármint azt, hogy tiszt–e vagy sem, s aztán mást is, nagyon büszke voltam magamra, sőt boldog voltam. Még boldogabb voltam, amikor azt is le tudtam fordítani, amit az amerikai gyerek mondott, hogy dehogyis tiszt, hanem csak egy egyszerű dzsiáj, azaz prájvit, meg a többit, hát még büszkébb lettem magamra. De eltértem a tárgytól. A kis mostohalányomról beszéltem, a kis Lénáró, aki kezdte már birizgálni a fantáziámat. Szóval az évekkel úgy kivirult, és olyan szép lett, hogy nem is találok szavakat. Persze, hogy szép lett. Hisz még tíz éves korában elvittem egy ismert tornász edzőhöz, akivel elég szép eredményeket tudott az iskolások versenyein felmutatni. Még első is volt egyszer. De persze nem az volt a fontos, hogy bajnok legyen, hanem inkább az, hogy egészséges, sportos lány legyen, és szép legyen az alakja. Az is lett. De még mennyire! Az után, hogy azt a csókot kaptam tőle azokért a fehér éjszakákért, tulajdonképpen már tudtam, hogy nem csak úgy szeretem, mint a lányomat. S később, amikor már nagylány lett, úgy tizenhat éves, többször gondoltam arra, hogy be jó lenne elcsábítani ezt az orosz szépséget. Hisz elég volt látnom, ahogy ez a szép nagylány tesz, vesz, sürög, forog, körülöttem, és meglesnem néha, ahogy vetkőzik, és férfiasságom máris dagadozott. De ilyesmire, mármint arra, hogy valami olyasmit tegyek a mostohalányommal, amit nem szabad, csak gondolni mertem. Csendesen nyavalyogtam, és legfeljebb úgy enyhítettem rajta, mármint ezen a nyavalygáson, hogy Lénát, a feleségemet, parancsoltam ágyba. Általában engedelmeskedett. És ha mégsem, hát a régi módszerhez folyamodtam. A kezemet használtam. A legjobb megoldás. Betegség kizárva, ha tiszta a kezed. 

VI.

– S aztán megtörtént. Hogy tulajdonképpen mi történt, azt máig se tudom pontosan, de azt tudom, hogy utána úgy dőlt össze egész életem, mint egy kártyavár. Hogy mi is volt az, ami megtörtént? Hát nézzük! Ha szépen sorba rakom az eseményeket, talán kiderül. És így megérted. Meg talán én is.

– Február volt és hideg, s megint egy fizetési nap. Munka után tehát jött az újabb szabantuj. A társaság azonban most az egyszer elegáns helyen akart múlatni, és nem a munkahelyen vagy holmi kiskocsmában. Elmentünk tehát a Nyevszkij proszpektre, a jól ismert Zvezdá Szeverá étterembe, mely majdhogynem a legelőkelőbbnek számított akkoriban. Ittunk egy vodkát meg egy sört, de enni már semmit sem ettünk, mert sokalltuk a számlát. Felül is kerekedtünk, és mégis csak benéztünk néhány zábigálovkába a környéken. Ötbe, vagy hatba, vagy még többe, nem emlékszem. A lényeg, hogy megint mindnyájan berúgtunk, méghozzá alaposan. Szerencsémre még sikerült elcsípnem valamivel éjfél után az utolsó metrót hazafelé, mert ha kint kellett volna maradnom éjszakázni valamelyik parkban, hát megfagyok. Igaz, ha minden törik, vagy szakad, csak találtam volna egy taxit, ámbár az akkoriban nem volt könnyű. De mint mondtam, szerencsém volt. Elértem az utolsó szerelvényt.

– Amikor a kulcsot a zárba tettem, még erősen zúgott a fejem. Na, gondoltam, lesz mindjárt nemulass. Kapok majd megint a nejemtől. Majd hallhatom, hogy te részeg disznó, hát így kell hazajönni. Ámde a részegek bátorsága is megvolt bennem, az a bátorság, mely néha erőt ad ahhoz, hogy jól eltángáljam a Lénát, ha már nem bírtam tovább cérnával. S ilyenkor, lám, még csak térdre sem kellett borulnom előtte másnap, hogy megbocsásson, mert ő lett olyan, mint a kezes bárány. Aranyos és kedves, és ilyenkor állandóan ágyba akart bújni velem. Egyszer meg is kérdeztem, hogy lehet, hogy nem is haragszik, pedig ha jól emlékszem az előző nap alaposan elagyabugyáltam. Erre azt felelte, hogy „Jeszlyi ti ko mnye po–cselovecseszki, já tozse k tyebe po–cselovecseszki – Ha te is emberségesen bánsz velem, én is emberségesen bánok veled”. Ki érte ezeket az orosz nőket? Mert én nem. Úgy látszik, valami régi orosz beidegződés, hogy az asszony verve, a pénz meg számolva jó, ki tudja? Szóval, hazajövök, és, legyünk őszinték, részegen, éjfél már régen elmúlt, a fejem is elkezd fájni, mint ilyenkor szokott, de azért még egyenesen mentem, és rosszul se voltam. Nem volt hányingerem. Sőt, jól éreztem magam, nagyon is virágos volt a kedvem. De azért igyekeztem csendben lenni, mert az az angol közmondás járt a fejemben, hogy “let sleeping dogs sleep”, ami ugyebár a harapós asszonykákra is vonatkozik, nemcsak a kutyákra, gondoltam kajánul. Gyorsan levetkőztem tehát, pizsamába bújtam, fogat mostam, és lefeküdtem a feleségem mellé, aki szerintem már aludt. Legalább is úgy tűnt. Szép egyenletesen szedte a levegőt. Már én is úgy éreztem, hogy jön az álomtündér, amikor a feleségem (azt hittem, a feleségem, ki más) mocorogni kezdett. Aztán meg érzem, hogy ott babrál a sliccem körül, kigombolja, bedugja a kezét, és simogatni kezd ott, ahol annyira szeretem. Aztán felém hajol, és szenvedélyes puszit nyom a számra, és nyelvével a nyelvemet keresi. Hogy lehetséges ez? Az én Lénám, aki soha, de soha… De végül is, was liegt daran, ahogy otthon mondta anyám néha. Mi van abban? Talán ő is megunta végre az egyformaságot, és most valami ujjat akar. Szóval épp arra készülök, hogy Léna felvegye a szokásos pózt, tudod, már mondtam, amikor ő hasra fekszik, oszt megemeli kicsit a fenekét, ám egek, láss csodát… Az én Lénám átkulcsolja két karjával a nyakam, és el kezd húzni magára. Én vagyok felül, ő alattam, öle szélesre tárva, és súgja, hogy most jó, gyere–gyere, nagyon jó, gyere. S ebben az ősi hagyományos pozitúrában csókol és harap, igen, harap és csókol, mintha néhány órával ezelőtt nem ittam volna meg több, mint fél liter vodkát és legalább egy hordó sört, s mintha ezt nem is érezné leheletemen. Lehet, hogy érezte, de most mit sem törődött vele. Csókolt, és harapott, karmolt és szorított, sikoltozott és nyögdécselt, amit azelőtt meg nem tett volna soha a világ összes kincséért sem. Aztán, mivel az alkohol miatt sehogy sem tudtam elélvezni, arra kért, hogy dugjam a szájába, és… a mellére spricceljek. Ilyet! Megáll az ész!

Aztán, mielőtt még elaludtam volna, helyesebben álomba ájultam volna, az a mámoros gondolat járt a fejemben, hogy lám, mégis csak sikerült. Végre valahára egy olyan nővel voltam, akit már évek óta szerettem, és szeretek, és aki életem értelme. S ez a tudat olyan boldoggá tett, de olyan boldoggá, mint még semmi azelőtt. Szárnyalni szerettem volna, repülni valahová. De helyette elaludtam, s aludtam, mint akit letaglóztak. Majdnem egészen délig. Nem kellett sietnem, vasárnap volt.

– Amikor felébredtem és lassan magamhoz tértem, hangokat hallottam a konyhából. A feleségem és a mostohalányom beszélgettek. Nem éppen hangosan, de mivel mindig is jó volt a hallásom, jól kivettem szavaikat. Némelyiket. A kis Léna szipogott, az orrát fújta, és mintha olyasmit mondott volna, hogy „á, dehogy volt az erőszak, én akartam, már régen akartam. De nem akartam, hogy felcsináljon, ezért nem engedtem, hogy belém, hanem… Igen, részeg volt, nagyon részeg, nem tudta, kivel volt, észre sem vette.” S aztán hallom, amint a nejem azt mondja, „jól van, no, engem nem érdekel. Ha akartad, hát legyen, kit érdekel. Én sose szerettem. Mit? Hogy neked tetszik, és még akarsz? Azt már nem. Nem hagyom… a lányommal még se… Azt már nem… Dehogy fogtok itt a szemem láttára hentergőzni…” Miközben ezeket mondta, nevetett is hozzá hangosan. S a lánya, az én kis ártatlan Lénám, szintén…

– Leesett a tantusz. Most értettem meg, csak most. Ezek összeesküdtek ellenem. Mint azok a gyémántcsempész maffiózók, akik egy orosz filmben egy olyan, hogy mondjam, ledér nőcskét használnak csaléteknek, hogy félrevezessenek egy tisztességes szovjet állampolgárt, és megtudják, hol vannak az ékszerek elrejtve. Hirtelen úgy éreztem magam, mit Pecsorin, Lermontov hőse: fölösleges vagyok, lisnyij cselovek. Megtűrnek, de nem kellek. Illetve csak azért kellek, hogy odaadjam a fizetésemnek azt a részét, amit nem iszok meg, s teljesítsem – időnként – férji kötelességemet, de amúgy kutyába sem vesznek. De azért mégis csak legyen egy férfi a háznál, aki nem baj, ha van? Lám, most ár a másik nőnek is kelleni fogok időnként, ha igazi szexet akar, egy igazit. Micsoda lányok, micsoda némberek! Kurvák! Megtudtam azt, amit talán nem akartak, hogy megtudjam. Azt, hogy nem én vagyok itt az úr, sohasem voltam s ez itt nem az én házam, az én otthonom, sosem volt, és nem is lesz az. Itt lakok ugyan, de tudnom kell, hogy hol a helyem. Csak utánuk. Vagyis itt nem vagyok otthon. Pedig azért születünk erre a világra, hogy valahol otthon legyünk benne, ha még jól emlékszem gyermekkori olvasmányaim valamelyikére. Hogy ki írta, már nem tudom. De döntöttem.

Kikászálódtam az ágyból, s a fürdőszobába mentem. Gondosan megborotválkoztam, lezuhanyoztam. S aztán szótlanul összecsomagoltam minden cuccomat. Belefért egy bőröndbe és a katonazsákomba. Léna még megkérdezte, kudá szobrálszjá, hová mész, Ecsi, sz csemodánom, a bőrönddel? Nem válaszoltam. Minek? Nem kellek én ide. És már tudja, hogy én ezt most már jól tudom. Felvettem a kabátom, fejemre tettem az usánkát, és elmentem. Szó nélkül. A Vársávszkij Vokzálra mentem. Metróval. Ott jegyet váltottam Csapig. Még két napig kellett a pályaudvaron rostokolnom, mert jegyet csak elővételbe tudtam venni. Elvoltam valahogy, nem bántam. Elmúlt ez a két nap is, míg végre felülhettem a vonatra. Két nap és két éjszaka a gyorsvonat egy hálófülkéjében a szinte kötelező, hagyományosan erős és forró csájával. De aztán megérkeztem. Hazatértem. Majdnem húsz évvel az után, hogy elmentem innen.

– Hát, haver, így nem lettem tábornok, ármiji genyerál, ami akartam lenni. Hiba csúszott a haditervembe. Vagy talán mégis csak az van, hogy ember tervez, Isten végez? Mert tábornok helyett valami más lettem. Elsősorban álkás, alkoholista Ungváron. Vagy, hogy is mondják ezt mostanában? Ráadásul még invályid is lettem, rokkant nyugdíjas. Semmire se jó invályid, nemcsak lisnij cselovek, lermontovi fölösleges ember. Ugyanis jó múltkorában, úgy öt hónappal ezelőtt még úgy gondoltam, keresek még valami plusz munkát magamnak ehhez a kis állami rokkantsági nyögdíjhoz, nehogy mán piára is kéregetnem kelljen. Elmentem hát az amúgy is esedékes és kötelező orvosi vizsgálatra. Megállapították, hogy a fél tüdőm rendben van ugyan, működik rendesen, de újabban van még egy másik bajom is. Leukémia. Valószínűleg sugárfertőzéstől, mondják. Hol dolgoztam utoljára, kérdik az okos orvosok. Mondom nekik, hogy hol. És betartotta a biztonsági előírásokat? – kérdezték. Milyen biztonsági előírásokat? –– kérdem én. Hát azokat, melyeket akkor kell betartani, ha radioaktív anyaggal is dolgozik valaki. Vastag gumikesztyű, gumi kötény, meg ilyesmi. Nézek rájuk. Hogy tarthattam volna be, ha nem mondták, hogy radioaktív anyag is van a munkahelyemen valahol? Egyébként, honnan tudják, hogy mi volt ott? Radioaktív anyag vagy valami más? Nem szóltak az okos orvosok semmit. Csak a fejüket csóválták, és néztek rám nagy komolyan.

***

– Nos, nagyjából ez minden, amit Öcsi elmondott – csóválta Vili búsan a fejét. – Amikor utoljára láttam és beszéltem vele, rendületlenül szívta méregerős Verchovináját, és köhögött. Sokat, szinte állandóan köhögött, s ilyenkor bocsánatkérően nézett az emberre.

– Ne is törődj, vele, haver, mondta. Talán még lesz egy kis időm, hogy elborozgassak veled egy kicsit az utolsó bevetésem előtt. Mert hát ostoba dolog a meghalás, tudom, és nagyon remélem, hogy addig, amíg énrám kerül a sor, még fel fognak találni valami szérumot ellene. De különben az sem baj, ha nem. Csak ne köhögnék annyit ettől a Verchovinától. Mit gondolsz, nem kéne áttérnem valami gyengébbre? Vagy esetleg netalántán valamelyik filteresre? Biztos, nem köhögnék annyit – mondta akkor még Öcsi, és nevetett. Köhögött, de jó kedvűen nevetett. Sokat köhögött, nagyon sokat. De arról nem tudok, hogy ezért abbahagyta volna a dohányzást. Vagy valamilyen füstszűrősre tért volna át legalább.

Ezzel Vili be is fejezte mondókáját. Mindenki hallgatott, senki sem szólt egy szót se. Vili se többet. Aztán Misi letette üres poharát a már üres butéliák mellé. – Nos, úgy látszik ez is elfogyott, mint Petrusz Öcsinél az élet. Nincs több? – kérdezte még az illemkedvéért. – Se bor, se sör, se mondóka? Akkor hát mehetünk is, nem? Merthogy Trojnoj még van, az van. És hát elígérkeztünk még máshová is. Nehogy mán a többi kollegina elhervadjon itt nekünk. Meg másnap még agyoncsapnak… Szóval, boldog Húsvéti Ünnepeket, Eszter, boldog ünnepeket…

Meghívás beszélgetésre

I.

A fiatalasszony elmúlt huszonnégy. Mindenki azt mondta róla, hogy szép, ő meg elhitte. Miért is ne? Törékeny, már–már sovány volt a teste, s nem túl magas: épp hogy meghaladta a középtermetűt. Egy icipicit karikalábai karcsúak, mellei aprók, de kemények. Valamikor rendszeresen sportolt, tizenkét éves korától talán tizenhétig. Tornázott, megyei érmes is volt, de aztán abbahagyta: edzője, akit nagyon szeretett, állítólag családi okokból, csalta a felesége, vagy ki tudja miért, felakasztotta magát. Ez annyira megrázta, hogy képtelen volt többé a tornatermeknek még a tájékára is menni. Így a sportolás abbamaradt, de a sportos alkat, egyenes, büszke testtartás, és rugalmas járás, mint eredmény vagy következmény, megmaradt. Úgy lépegetett, mint egy balerina. Először mindig a lábujjára, és csak aztán a talpára: jó volt nézni, ahogy járt. Arca vékony, szinte görögös, klasszikusan szép. Szája piciny, de orra kissé nagyobb volt a kelleténél. Vöröses barna haját szerette feltűzve, kontyba hordani: még versenyző korából megszokta. Ha kiengedte, vagy lófarokba fogta, a válláig ért, és enyhén hullámos volt, pedig sohasem daueroltatta. Utált fodrászhoz járni. Ha fel volt tűzve a haja, akkor látni lehetett apró kis fülcimpáit, melyeket biztos szívesen harapdáltak volna a férfiak. Nagy, kerek és kissé dülledt szemei voltak, melyek szinte állandó lángban égtek, de valahogy mindig naivan néztek a világba. Pedig távolról sem volt naiv. Nem is lehetett az, hiszen már tapasztalt egy s mást az életből. Tizennyolc éves korában egyszer már férjhez ment. Méghozzá nem is akárkihez, hanem a város egyik közismert – de inkább hírhedt – negyven év körüli, oszét vagy dagesztáni származású orosz nőgyógyászához, aki, hogy kézzelfoghatóan is kimutassa, világszemléletének filozófiai gyökereit, Dosztojevszkij szakállt viselt. S azok a badarságok, melyeket úton, útszélen hangoztatott, állítólag a nagy orosz író filozófiájának a mai élethez idomított tételei voltak a szakállas nőgyógyász szerint. Tény, hogy ezzel a Dosztojevszkijnek tulajdonított zagyvasággal megfűzte az akkor még szűzkislány fiatalasszony fejét, és ő persze, hogy hozzáment, ha egyszer olyan szépen kérték. Anyja, apja hiába óvták, féltették, és mondták neki, hogy öreg az a férfi hozzá, és ráadásul orosz, a mi családunkban? Hát ezt hogy képzeli? Borzalom. Ő nem és nem, szüleinek nincs igazik, a csúnya nőgyógyásznak meg igen–igen, miután a sok mézes duma, és Dosztojevszkij nagyságának hatására, no meg azért, mert egyszer, kétszer lefeküdt a közismert csábítóval, és úgy gondolta, egyéb tapasztalatok híján, hogy a szexben ez a csúcs, amit ez a szakállas helyi zseni produkált, eldöntötte, hogy ettől nincs semmi, és nem is lehet csodálatosabb. Ez a férfi az igazi, és szerelmük örökké fog tartani. És mit számít az, hogy valaki orosz, ukrán, vagy netalántán hótentót, szakállas és görbe hátú, a fogai is rosszak, meg a lehelete is büdös vodka– és kapadohányszagú, no meg egy kicsit idősebb is, mint ő – 20–22 évvel, semmiség – és Dosztojevszkij filozófiáját hirdeti? Micsoda ósdi gondolkodás, kispolgári előítéletek! Ő igenis, juszt is megmutatja a szüleinek, és az egész világnak, hogy egyáltalán nincs igazuk, mert az igaz szerelem mindenféle ócska hiedelmeken is győzedelmeskedik, és ő és a nőgyógyász csak azért is boldogak lesznek, most és mindörökké. Mindenki látni fogja.

Aztán, ő is, mint sokan mások, akik ilyen meggondolatlan házasságokba fejest ugrottak, megütötte kissé a bokáját. Magyarán pofára esett. Mert mint kiderült, minden jó tulajdonsága és hatalmas esze ellenére szerelmetes férje rajta kívül időnként más nőket is tudott szeretni. Tulajdonképpen mindenkit (fene tudja, hogy van ez), aki megfordult rendelőjében, és aki elmúlt tizenhárom, vagy még nem volt ötven, és egy fokkal szebb volt a kecskénél. S amikor a fiatalasszony ezért neki jeleneteket rendezett, azzal vágott vissza, hogy elmondta, ő úgy van a nőkkel, s ezt tessék neki megérteni, mint Dosztojevszkij volt a rulettel. Nem bír nekik ellenállni. Meg aztán változtak is az idők, 1980–at írunk. S a házassági hűséget meg amúgy is csak a papok találták ki, és csak a nőkre kötelező. Mert az élet már ilyen. Ám ha az asszonyka tovább toporzékolt, sírt vagy hisztizett, akkor élete párja, a nagy műveltségű orosz entellektüel a kaukázusi hegyekből, azonnal falusi libának, bunkó parasztasszonynak nevezte, lehülyézte, lemagyarozta, lefasisztázta. Mert aki magyar, az bizony fasiszta. Szerinte. No meg nyárspolgár. Szintén szerinte. Még akkor is az, ha ott fent a hegyekben az anyja annak idején saját nyálával keverve készítette a juhtúrós sztrapacskát, mert hát úgy az igazi.

II.

A válás simán ment. Nem volt sem közös vagyon, sem közös gyerek. S mivel a lakás eredetileg is a férjéé volt, visszaköltözött szüleihez Darócra, az ulyica Ukrájinszkája harmincba, a kis kertes családi házba. Jobb volt, ezerszer jobb, mint a panel, ahol a zseniális és szakállas nőgyógyász férjével lakott, annak ellenére, hogy a családi házban a budi az udvar hátsó felében volt. Faajtós, fa ülőkés, és a többi. Télen kissé hideg, ámde nyáron és tavasszal, egészen késő őszig besusog a diófa egyik ágának levele, és az csodálatos.

A leveleket is második férjétől erre a címre kapta: Kéry Imrené, Ungvár – Uzsgorod, Drávci (Daróc), ulyica Ukrájinszkaja 30, SZSZKSZ (CCCP), USZSZK, Kárpátontúli terület, 297015. Ez volt a teljes címe. Szinte majdnem minden nap kapott levelet tőle. Úgy beleesett az Imre, mint egy nagyágyú. Mást se látott, se hallott, csak őtet, aszt a zungvári kiscsajt, vallotta be kamaszos őszinteséggel maga–magának, és másoknak is, ha kérdezték. Annak rendje s módja szerint hulla szerelmes lett. Mint a pinty. „Drágám, kedvesem, szeretlek, imádlak, kívánlak, veled fekszem, veled kelek,” és így tovább ad infinitum. Ő meg lelkiismeretesen válaszolt is minden levélre. Köszöni szépen a nagy szerelmet. Ő is szereti őt, és reméli, de nagyon, hogy hamarosan végleg oda költözhet hozzá, a gyönyörű Budapestre, a XI. kerületi Szakasits út 45–be, abba a gyönyörű világba, ahol minden nagyszerű, mert ő tudja, hisz saját két szemével látta és tapasztalta. Járt már Budapesten, kétszer is. Imre is gyönyörű, az ő családja is az, mert az egy más világ, teljesen más világ, gyönyörű szép új világ. Az emberek is mások, szépek, csodálatosak. Nem baj, hogy Imrus szereti a sört, miért lenne baj, hisz az is csak magyar és kőbányai, tehát gyönyörű. Ő ugyan nem szereti a sört, mert az itt Ungváron nincs, vagy legalább is nagyon ritkán, s akkor meg óriási ocseregyek vannak érte, de a csehek is szeretik, a bajorok is, meg az írek is. Az ale–t (ejtsd élt), mert az, ugyebár, ír nemzeti ital. És ugye hogy egyszer elmennek majd Írországba és Angliába, mert hát hogy ő angol szakos, itt végzett az ungvári egyetemen, az angol filológián, de még anyanyelvű angollal, vagy netalántán amerikaival sose beszélt, mert ilyenek itt Ungváron nincsenek, csak olyanok, akik orosz, ukrán vagy örmény létükre jól vagy rosszul megtanulták az angolt, és most másokat tanítanak. Mert hát ő nagyon kíváncsi egy kislány, de ezt az Imrus is tudja, és kiviszi őt és megmutatja neki Angliát meg Párizst, meg az egész világot, amit ő nagyon szeretne látni, hisz érthető. És ő ezért az Imrust persze, hogy nagyon szeretni fogja, és mindent meg is fog tenni neki, akár naponta háromszor is szexelhet vele, vagy a vállára teszi két lábát, vagy akármit, ha akarja, mert ő, az Imrus, csakugyan tudja, hogy mi a szex, hisz pesti, és igazán tud bánni a nőkkel, és vele lenni az egy álom. Még az olyan vidéki falusi libának is, mint ő, aki férjnél volt ugyan már egyszer, de ó, az előző férjét és Imrust egy lapon se lehet említeni. Az Imrus az olyan, de olyan, hogy no. Szóval sok puszi és szex, és Imrus, jöjjön, amikor csak teheti, ő őtet mindig tárt karokkal és lábakkal várja. Imrus jött is rendszeresen, sem időt, sem pénzt nem sajnálva, két, három hónaponként, Ungvár – Munkács, no meg a Vereckei hágó látogatására tervezett IBUSZ utakra befizetve, hogy aztán a Zakarpattye szálló vendégeként az Ukrajna utca 30 alatt kikötve ki se szálljon kedves neje ágyából azon a két, három napon, amikor hivatalosan is, mint turista, a szovjetunióbeli Uzsgorodon tartózkodhatott.

Ez az igazi, ám távszerelem, már lassan a második év vége felé közeledett. Teljesen véletlenül ismerkedtek össze. Bár igaz, hogy a fiatalasszony másodszorra inkább szeretett volna Magyarországra férjhez menni, mint odahaza. Ki ne szeretett volna? Hisz aki csak tehette, menekült a koldusszegény szovjet ukrán Zákárpáttyéról. És ha csak egy mód is nyílt rá, hát el is húzta a csíkot, arra felé nyugatabbra. Megtenni viszont nem volt könnyű. A legegyszerűbb megoldásnak a házasság látszott. És ha valaki egyszer megfogta az Isten lábát, azaz sikerült ott, a gyönyörű szép Magyarországon, férjet vagy asszonyt találni, hát természetesen igyekezett azt el nem engedni (mármint az Isten lábát), és meg is tartani (mármint a férjet vagy az asszonykát). Ennek az volt a technikája, hogy be kellett adni a kérvényt a magyarországi áttelepülésre, és… várni. Hogy meddig kellett várni, azt soha senki sem tudhatta. Három hónapot, fél évet, kettőt, vagy még többet. Volt ez is, meg az is. Csak maga a magasságos jó Isten tudott valamit. Vagy talán még ő sem láthatott bele a szovjet rendőrség diplomáciai póker partijaiba. A lényeg az, hogy a fiatalasszonynak volt egy távoli rokona valahol Miskolcon, a Kossuth utca tízben, és meglátogatta őt. Nyár volt és június, és a rokon gyermekei levitték őt a Balaton partjára, Zamárdiba, ahol volt nekik egy kertes házuk, rögtön a tó partján. A strandon tüstént feltűnt a fiúknak a jó alakú, csinibaba kis ungvári lány, és a fiatalok, de még a szakállasabbak is, körül dongták, mint a legyek a mézes kenyeret. Minden nap hívták röplabdázni, vitorlázni, este meg a diszkóba. Ment is ő, már hogyne ment volna. Ungvárhoz viszonyítva igazi dolce vita volt itt az élet. Imrussal, egy szép száll, napbarnított helyre kis huszonöt éves legénnyel, is a strandon ismerkedett össze. Mondta is neki, az Imrusnak, hogy ungvári. A fiú azt sem tudta, hogy hol van. Mármint Ungvár. Valahol Erdélyben, vagy Csehszlovákiában? Munkácsról, meg Zrínyi Ilonáról sem hallott. Ugyan, minek az neki? Ő egy egyszerű pesti melós gyerek, marós a lámpagyárnál a Fehérvári úton. Minek neki Ungvár, Munkács, meg Zrínyi Ilona? Csak bonyolítja az életet. Viszont a csaj jó. Az ilyet jól meg kell dugni, és kész. Mielőbb. Meg is történt egy szép holdvilágos éjszakán. Diszkó után, egy kis lassú testmasszázs és anatómiai kutatgatás, no meg egy néhány üveg kőbányai után (előtte azért volt egy–két Vilmos körte is, valljuk be őszintén) Imrus haza vitte őt, szüleinek zamárdi nyaralójába, ahol neki is volt egy hálófülkéje. Reggelig nyalták, falták egymást, sóhajtoztak, lihegtek, visongtak, és döngött a priccs napkeltéig. Fél órát sem aludtak, aztán megint ébresztő, és vad buja szerelem. Aztán kéz a kézben három napig együtt voltak, talán még a vécére is együtt mentek. Amíg a fiatalasszonynak haza nem kellett mennie. Lejárt a pászportjában a látogatási idő, mennie kellett. Vissza a Szovjetunióba, a világproletáriátus hatalmas nagy börtönébe, hogy mindenki értse. Imrus majd belehalt. Meg is mondta neki, hogy ő aztán nem, nélküle nem hajlandó tovább élni, marós lenni, de még kőbányait sem inni, mert így egyedül már az sem ízlik. Legyen a felesége, örökre az övé. Csak az övé. Jó, mondta a fiatalasszony, nem bánja, sőt, szívesen, boldogan.

Még ugyanazon év október tizenhatodikán, a hivatalos papírok beszerzése után, össze is házasodtak az ungvári anyakönyvi hivatalban. Szűk családi körben. Volt utána egy kis pezsgő, vodka meg zakuszka, ahogy dukál. Aztán a nászéjszaka, mely nem volt ugyan szűzhártya repesztő újdonság és boldogság, de azért jó volt. Csak hajnalban aludtak el, mert hát az olyan snassz, ha a nászéjszakán is alszik az ember, nem? Szép meleg őszi napok jöttek, és ők nem tudták, hogy mire vállalkoztak. Egyikük sem tudta. Gondolták, egy kérvény, egy határozat, és az illető már mehet is. Hát igen, menni mehet, csakhogy nem éppen oda, ahová szeretett volna.

III.

A fiatalasszony kérvényét megírta, mellékelte az összes szükséges iratot: önéletrajz, munkahelyi jellemrajz, családi állapota, apja, anyja, nagyapja meg összes rokona, meg hogy az égvilágon senkinek sem tartozik semmivel a nagy Szovjetunióban, se könyvvel a könyvtáraknak, se villanyszámlával a villamos műveknek, és még felsorolni is sok, mi mindennel nem tartozik még valakinek. Ezt a nagy paksamétát aztán annak rendje s módja szerint benyújtotta a rendőrség illetékes osztályába, az OVIR–ba.  Aztán elmúlt egy hónap, majd kettő és három, aztán egy félév, és sehol semmi. Érdeklődni se nagyon lehetett, mert az információs ablaknál azt mondták, hogy ügye folyamatban van, várjon, majd értesítik. Közben Imrus le–lejárogatott Budapestről, ő tehette, szabad nyugati világban élt: nagyokat beszélgettek a jövőről, nagyokat hancúroztak. Ha együtt voltak, szinte mindig hancúroztak. Csak előtte meg utána beszélgettek egy kicsit. Ez tartotta bennük a lelket. Mert hát nagy volt a szerelem, nagy volt a vágyakozás a rendezett életre, és nagy volt a türelmetlensége a fiatalasszonynak. Már hogy ne lett volna nagy. Se férje, se munkája. Ugyanis mivel külföldi grázsdányinhoz ment férjhez, munkahelyéről, a 3. sz. középiskolából, ahol angol nyelvet tanított, azonnal kirúgták. Semmivel sem indokolták. Menjen, itt tovább nem taníthat, mondta neki az igazgatónő, gyaníthatóan felsőbb ukázra.  S az óta így élt légüres térben. Semmit se tett. Néha elővette angol könyveit, és szótározgatott. Megpróbált önállóan németül is tanulni. De ritkán volt kedve, és ereje hozzá, hogy egy másik idegen nyelvet is megtanuljon önállóan, minden külső segítség nélkül. Időnként elment hazulról, még nap közben, és csak este tért haza. Enyhe alkoholillattal leheletén. Ilyenkor azt mondta szüleinek, hogy ezzel vagy azzal a barátnőjével volt, megittak egy vagy két feketét, és néhány stampedli konyakot. Ez igaz is volt, meg nem is. Voltak jó ismerősei még az egyetemről, aztán meg a munkahelyről. De titokban volt egy szeretője is, vele egy idős, aki nősülni készült ugyan, de nagyon szívesen volt vele. Talán szívesebben, mint törvényes arájával. De az ara egy jómódú falusi téesz–elnök lánya volt, házzal meg autóval, ami már valami. Azt el kell venni. Vele, mármint a facér fiatalasszonnyal meg lehet henteregni, ha tiszta volt a levegő, és nem kellett félni a lebukástól. Egyikük sem akart kockáztatni. Természetesen, ezt szülei még csak nem is gyanították. Vagy mégis? Csak úgy tettek volna, mintha? Mindenesetre, hogy időnként unja magát, és elmegy hazulról barátnőivel pletyizni, és hát Istenem, közben isznak is egy keveset, nem kifogásolták. Megértették, hogy kell az a kis kikapcsolódás. Egyébként nagyon féltették. A rossz emberektől és rossz nyelvektől, a rendőröktől, a KGB–től, az egész világtól, mely gonosz volt és irigy. Hogy ennek a nőnek micsoda mázlija van! Az első férje nagymenő orvos volt, a második pedig lám budapesti!

Elmúlt egy év is, mikor az első idézést az OVIR–tól megkapta. Az idézés csak annyit közölt, hogy ez mindössze egy Priglásenyije ná szobeszedoványije, meghívás beszélgetésre. Az aláírás olvashatatlan, valamilyen alezredes.

Dobogó szívvel ült le a megadott helyen a megadott időben. Sokan voltak. Talán húszan is. A várószoba ajtajában egy tányérsapkás, kék karszalagos nagydarab kiskatona állt. Piros váll–lapokkal, tehát kágébés katona. A rendre felügyelt. A várakozóknak nem volt szabad egymással beszélgetni. Annak ellenére sem, hogy sokat kellett itt ücsörögni. Ha valaki megszólalt, pusmogott valamit, a kiskatona rendreutasította: nye rázgováriváty, pofa be. Nem sorrendben, hanem név szerint szólították a kérelmezőket. Milyen elv alapján, nem lehetett tudni. Berendelték őket, és várni kellett. A fiatalasszonyra dél körül, majd négy órás várakozás után került sor.

A szobában egy cigányképű rendőr–alezredes fogadta. Előtte akta csomó. Ráordított a fiatalasszonyra: „Neve, foglalkozása, születési éve, és helye. És mit akar?” A fiatalasszony rémülten, mint a nyuszika, válaszolgatott. „Maga hazaáruló,” ordított rá az alezredes. „Írja meg a férjének, hogy magának esze ágában sincs külföldre utazni, és hogy ő költözzön magához. Mi senkit sem engedünk külföldre távozni. Még csak az hiányzik? Hogy imperialista ügynökök beszervezzék, és rágalmazzák a Szovjetuniót! Még mit nem? Elmehet”. A fiatalasszony megpróbált valamit mondani, hogy már egy éve összeházasodtak, és őt még látogatóba sem engedik Magyarországra, és hogy a férje kénytelen őt látogatni, mint turista, ami sok pénzbe kerül, de az alezredes oda sem bagózott. „Vi sto, gluhájá? Mi az, süket? Elmehet,” mondta, ej dehogy mondta, ordította, ismét az alezredes. Jobb kezével mutatta is, merre van az ajtó. Aztán megint irataiba mélyedt.

Még kétszer kapott ilyen meghívót beszélgetésre a rákövetkező hónapokban. A második és harmadik „beszélgetés” is úgy zajlott le, mint az első. A cigányképű ordibált, összefüggéstelenül handabandázott, aztán meg kirúgta. Aztán valaki azt a tippet adta a fiatalasszonynak, hogy menjen a kijevi, és ha az sem segít, a moszkvai OVIR–ba. Ott majd orvosolják a dolgot, mert ezek a bunkó helybeliek mindig mindent túlzásba visznek. Mert pápábbak akarnak lenni a pápánál. Semmi okuk, hogy őt ne engedjék ki, de mégsem engedik, mert kekeckedni mégis csak jobb. Ez a módszerük.

IV.

Megtette. Először Kijevben próbált szerencsét. A külföldi turistákkal foglalkozó hivatalban, az Inturisztban dolgozó ismerősein keresztül valahol a külvárosban, egy szállóban, talán Komszomolszkaja vagy Pionyerszkaja volt a neve, szobát foglaltatott, mert a vonat későn, este nyolc után érkezett, s aznap már tuti, hogy semmit sem tud intézni. Legalább jól kialussza magát, gondolta, és másnap kora reggeltől le tudja majd rendezni, amiért oda ment.  De aztán minden egy kissé máshogy alakult. Kábé tizenkét órát utazott, a vonat késett és jóval este kilenc óra után érkezett meg Kijevbe. Metrón és autóbusszal sikerült eljutnia a megadott címre, de a recepciós kijelentette, hogy sajnálja, de délután ötig kellett volna elfoglalnia a szobát. Mivel nem jelentkezett, a szobát kiadták. Más üres szoba pedig nincs. Hogy hol aludjon? Hát azt ő honnan tudhassa? Sétáljon, vagy menjen a pályaudvarra, és utazzon vissza. Mit tudja ő? Nem kötelessége vidékiekkel foglalkoznia, nekik itt Kijevben szállást találni, ahol minden szállodai szobát jó előre lefoglalnak az emberek. Egyszóval, nincs üres szoba, érti? Já vám porusszki gávárju, oroszul mondom, azt meg mindenkinek érteni kell Ukrajna fővárosában. Neki is.

A fiatalasszony teljesen tanácstalanul, minden cókmókjával, ami elfért egy közepes nagyságú bőröndben, kibandukolt a szálloda elé. Ott állt, és nem tudta, mitévő legyen. Egy taxi fékezett előtte. „Kudá?”, kérdezte a sofőr, miután beült. „Sto nyibugy pokusáty. enni szeretnék valamit”, válaszolt a fiatalasszony, mert rettenetesen éhes volt. Egész nap alig, szinte semmit sem evett. „Vigyen egy étterembe”. A sofőr, egy harminc körüli hosszú hajú, csendes, de gyors beszédű orosz fiatalember, aki valamiért a harmadik Karamazov testvérre, Aljosára emlékeztette a fiatalasszonyt, vette a lapot. Jó másfél órát furikázott vele, egyik helyről a másikra a már kihalt nagyvárosban: tíz óra már elmúlt, és a szovjet népet erkölcsös szellemben nevelik. Csak semmi mulatozás, étterem, kabaré vagy színház. Este tíz után mindenki menjen csucsukálni. Mert reggel már vár a munka, a tervteljesítés, sőt, a terv–túlteljesítés. Világos, nem? Az éttermek tehát mind bezárnak. A fiatalasszonynak meg majd kiesett a szeme az éhségtől. A sofőrnek meg a szíve esett meg a fiatalasszonyon, és felajánlotta, hogy legyen a vendége. A felesége majd add neki vacsorát, és talán azt is megengedi, hogy náluk aludjon. Jó asszony, mondta a sofőr, meg fogja érteni.

A sofőr felesége, egy nagyon szép arcú, ám egy kicsit túlsúlyos (kábé százhúsz kilós) fiatal orosz nő, igazi orosz vendégszeretettel, kedvesen fogadta a fiatalasszonyt, miután a férje már az ajtóban elkiáltotta magát: „Másá, gosztyá privjoz (Mása, vendéget hoztam)”. Megkínálták vodkával, majd borsccsal. Kapott hozzá tejfölt, meg finom orosz barna kenyeret, ami mind nagyon ízlett neki. Nem is emlékezett rá, hogy mikor evett ilyen finomat utoljára. Nagyon belakmározott, pukkadásig jóllakott. Közben elmondta, hogy milyen szerencsétlenül járt a szállodával, meg hogy mi járatban van itt Kijevben. Együtt éreztek vele, de azt sehogy sem értették, hogy miért akar külföldre menni. Hisz itt, a Szovjetunióban a legjobb, nem igaz? De végül is ő tudja. Ha olyan nagy az a szerelem azzal a magyar fiúval, hát menni kell, akár külföldre is, mert az az igazi. „Ljubovj jeszty ljubovj,” mondogatták, s bólogattak is hozzá megértően. Közben a fiatalasszonynak arra is volt ideje, hogy jól megnézze magának a férfit, az Aljosa Karamázovot. Mert már csak így hívta magában. Nem értette, hogy tud egy aránylag ilyen jóvágású, izmos és sportos testalkatú férfi egy ilyen debellával élni. Mi lehetett az, amivel megfogta? Biztos nem volt mindig ilyen, gondolta, csak valami betegségből kifolyólag.

Az orosz feleség vendégszeretete határtalan volt. Ha egyszer a fiatalasszonynak nincs hol aludnia, mondotta, hát ne vesse meg szerény hajlékukat, ő megágyaz neki a másik szobában (a család egy tízemeletes panel kilencedik emeleti kétszobás lakásában lakott), ők meg meghúzzák magukat a másikban a két gyerekkel. Fogadja ezt a vendég olyan szeretettel, mint amilyennel adják. Elutasítani nem volt semmi értelme. Köszönettel elfogadta.

Kicsomagolt. Aztán tisztálkodott, fogat mosott, hálóingbe bújt, és rögtön el is aludt. Arra ébredt, hogy valaki tenyerével befogja a száját. „Ne sikoltson, ne ébressze fel a feleségemet. Ha nem akarja, hogy magához bújjak, akkor elmegyek.” Aljosa Karamazov, a sofőr volt az. A fiatalasszony talán tíz másodpercig gondolkodott. Játssza most meg az eszét, hogy most ilyen vagy amolyan, azaz annyira tisztességes, hogy no, amikor férfit kíván? Hisz már legalább három hónapja szexmentes életet él. Imrus most nem jön, a barátja meg állandóan foglalt. Az is lehet, hogy megunta. Ki tudja? És ez az Aljosa Karamazov, a sofőr pedig egy jóképű szimpatikus fiú. Neki is tetszik. Hát akkor miért ne? Egy mozdulattal helyet csinált az ágyán, a fal felé húzódva, s maga mellé paskolt a tenyerével, mutatván, hogy az ajánlat elfogadva.

A kis Karamazov jó szeretőnek bizonyult. Kissé hevesen és durván kezdett, semmi előjáték, meg ilyesmi, ó, ezek az orosz férfiak, rögtön neki esnek a nőnek, pedig belül még olyan száraz, mint a Szahara. Ismerős volt a figura, hisz az első férje is orosz volt, s ugyan ilyen volt a technikája. De aztán később nem volt semmi baj: „Aljosa” jól és sokáig szeretkezett vele. Mindkettőjüknek lucskos lett a teste.  Közben a férfi harapdálta és csókolta, a száját is (azt nagyon szerette, mert az mindig felizgatta), majdnem szenvedélyesen karmolászta combját, és szopogatta mellbimbóját. Háromszor is elvitte az orgazmusig, pedig a fiatalasszony nem akart odáig eljutni. Ezt mindig csak a „szeretett” férfinak tartogatta. De meg kell vallani, ügyes volt a fickó. Amikor már azt hitte, hogy vége, a kis Karamazov meglepetésére egy egészen váratlan figurával folytatta, és a negyedik orgazmusig is elvitte. Jó volt, na. Soha rosszabbat. Ez az igazság.

Másnap elment a kijevi OVIR-ba. Egy fiatal, tejfölös képű hadnagyocska fogadta, aránylag udvariasan. Már az is nagy különbség volt az ungvári bánásmódhoz viszonyítva, hogy nem ordibált vele, és nem nevezte hazaárulónak. De határozottan semmit sem mondott. Mindössze annyit, hogy végül is a helyi szerveknek kell dönteniük, és hogy ők, a kijeviek, megteszik javaslatukat. Ámen.

Aztán megint csak várt. Hogy meddig, már nem is számolta. Valahol elfogadta, hogy ez a világ rendje. Megpróbálta saját helyzetét a hatóság szemével nézni. Úgy gondolta, hogy a hatóság valószínűleg azért nem engedi ki, mert tudomást szerzett arról, hogy ő mennyire léha, és hogy ott, Magyarországon, sem tud majd megállni a saját lábán. Élősködik majd másokon, és jobbra, balra meg félre lépeget, hogy valahogy megéljen, s ezzel majd lejáratja a Szovjetuniót egy „testvéri” országban. Igazuk lenne? Lehet, hogy ő csakugyan olyan. Hisz most is, lám, például a sofőr Kijevben. Nem tud ellenállni a kísértésnek. Ha éhes, és jön egy férfi, rögtön szétteszi a lábát. És minden bizonnyal tudják, hogy nem Imrus, a férje, az egyetlen férfi az életében. Tudhatnak itteni kapcsolatairól, meg ne adj’ isten, a kijevi sofőrről is tudnak, mert ezek mindent tudnak.  Tehát végül is ő a bűnös, és nem a hatóság. Be jó lenne, ha ő is olyan szent lehetne, mint édesanyja és édesapja. Akik mindig tudják, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. Ezt egész életükkel bizonyították. Semmivel sem lehetett őket letéríteni arról az útról, amelyik szerintük az egyetlen jó és a helyes. Bezzeg ő! Állandóan csak az önigazolásnak él. Próbálta elmagyarázni saját magának, és másoknak is persze, hogy ezt vagy amazt azért tette és teszi, mert hogy hát ugyebár ilyen a világ, és hogy manapság nem lehet már a régi eszmék alapján élni. Csak templomba járni és imádkozni. Ki kell használni az időt. Élni kell, amíg az ember fiatal és teheti. Ezért éljen a szerelem, és a szex mindenekelőtt. És hát oda kell menni, ahol jobb, kellemesebb az élet. Lehet enni, inni, szép ruhákban járni, felizgatni a férfi épet a Balaton partján. Hát ez lett belőle? Egy számító ribanc?  Pfuj, undorító.

Egyszer megint csak hívatták: beszélgetésre, az OVIR-ba. Olvashatatlan aláírás, valamilyen alezredes.

Dobogó szívvel ült le a fogadószoba előtt a váróban. Úgy érezte, valaminek történnie kell. Jó-e, vagy rossz, nem sejtette. Csak érezte, hogy lesz valami. Várakozott. Már talán négy órát is várt. Nem szólították. A kiskatona is gyakran felé fordult, kíváncsi és érdeklődő tekintettel, de nem szólt. Csak néha, ha valaki suttogni merészelt: „Nye rázgováriváty, pofa be.”. Aztán mégis csak őt szólították. Bement. A cigányképű alezredes, mint mindig, az íróasztalnál ült. Felnézett aktacsomójából. Nem kiabált. Aránylag udvariasan mondta: „Kiutazási kérelme a legfelsőbb moszkvai szervekhez került. Ezt érte el azzal, hogy nem bízik a helyi hatóságban, és ide–oda futkos, szaladgál, meg kérvényezget. Február 28–án, szerdán fogadja majd magát genyerál kágebe N.N., az Állambiztonsági Bizottság tábornoka. Itt a cím, és a meghívó ná szobeszedoványije, beszélgetésre. Menjen, és készüljön az utazásra. Pontos legyen. Do szvidányijá.” A cigányképű alezredes intett a kezével. Akárcsak Poncius Pilátus. A fiatalasszony már–már alázatosan köszönt, és azt rebegte: „Bálysoje szpászibo, hálásan köszönöm”. A cigányképű elgondolkodva, hosszan figyelte, amint a fiatalasszony feláll, megfeszül kemény kis mellén a blúz, helyre igazítja a széket, amelyen ült, és szemében reménnyel távozik.

V.

A fiatalasszony többször is járt már Moszkvában. Egyszer szabadsága alatt az Inturiszt képviseletében egy magyarországi csoportot is elkísért. Úgy hogy az utazás nem idegesítette különösebben. Sokkal inkább idegesítette másvalami. Egyik ismerőse mondott neki valamit. Még pediglen azt, hogy neki van is egy ismerőse, vagy talán még annak is egy ismerőse, aki ugyanabban a cipőben járt, mint a fiatalasszony: azaz szintén Magyarországra készült távozni, és már megkapta útlevelét egy moszkvai látogatás után. Szóval ez az ismerőse megsúgta neki, hogy ha lesz nála ötszáz amerikai dollár, nem, nem tévedés, amerikai dollár, és azt oda tudja adni a megfelelő személynek (hogy ki az a személy, azt ő pontosan nem tudja, meg lehet, hogy nem is kell az a pénz, vagy legalább is, kevesebb is elég), akkor nyert ügye van: az útlevelét száz százalék megkapja. Nos, a fiatalasszony számára ennek az 500 dollárnak az előteremtése volt gond. De végül is sikerült: Ungvár aránylag nem nagyváros, alig százezres vagy valamicskével több, és mindenki mindenkit ismert. Adtak kölcsön a jó barátok, rokonok és ismerősök. Inturisztos ismerősei révén a beváltás is megtörtént. Persze feketén, mely a szovjet törvények értelmében bűntény. Ha a hivatalos szervek, mondjuk a rendőrség, megtalálják nála, öt vagy talán még ettől is több év börtönt kaphatna, valutaüzérkedésért. De ilyenkor ki törődik ilyesmivel. Kockázat nélkül nincs remény, és siker sincs. Megvolt az ötszáz dollár. Indulhatott a szerencsét megvásárolni.

Mintegy huszonnégy órát kellett utaznia vonattal, ezért természetesen hálókocsit vett, méghozzá fülkéset, mert az drágább valamivel, de sokkal kényelmesebb: csak három másik utastársával kellett megosztania a fülkét, s nem hattal. Sokkal jobban izgult amiatt, hogy vajon könnyen odatalál–e arra a címre, a megadott időre, délelőtt 10–kor, és hogy nem késik–e majd a vonat, nem lesz-e útközben fennakadás. Nem volt. Reggel hat óra körül, menetrend szerint érkezve a vonat berobogott a Kijevszkij Vokzál–ra. Bár rosszul aludt, mert nagyon izgult, hogy mi lesz, de azért mégis csak pihent. Majd utastársait megelőzve a mosdón, megmosakodott, fogat mosott, kicsípte magát. Kissé jobban kirúzsozta az ajkát, mint szokta, és a szempilláit is kifestette. Elegáns magyarországi miniszoknya, divatos, magasított sarkú szűk fekete csizma volt rajta, mely ruházati cikkek hatásosan emelték ki hosszú lábszárát, kemény, izmos és gusztusos combját. Hogy a hatás érzékletes legyen, kabátja is rövid, szintén magyarországi irhabunda volt. Vöröses haja kibontva, a válláig ért. A mínusz tíz fok ellenére nem tett kalapot, vagy sapkát a fejére. Ez náluk, Ungváron, nem volt divat, és ezt a moszkvaiaknak is mutatni akarta. Summa summarum, nagyon jól nézett ki a fiatalasszony. Mint egy Nyugatról idecsöppent filmszínésznő. Meg is bámulta őt mindenki, a kalauztól a fővárosba érkező professzorig. Megnyugodott. Bőven volt még ideje tíz óráig.

A megadott cím egy nyolc, tízemeletes, a sztálini szocreál stílusban épített, hatalmas sziklatömbökből álló épület volt, nem messze az Árbáttól. Homlokzatán a felirat azt hirdette, hogy valamilyen Proletárszkij rájonnij gorodszkoj szovjet: proletár kerületi városi tanács. A hatodik emeleten, a 618–as szobában kellett jelentkeznie genyerál N. N.–nél. Meglepetésére szinte azonnal fogadták. A várószobában egy titkárnő elvette meghívóját, személyi igazolványát, jelentette főnökének, hogy „uzsgorodszkájá gyevuská prijehálá,” megjött az ungvári kisasszony, és kitárta előtte az ajtót. A fiatalasszony belépett.

Az íróasztala előtt egy nagydarab, talán két méter magas, csúnyán kövér, disznófejű férfi állt. Nem ült, hanem állt, és a fiatalasszony óriási meglepetésére tárt karokkal, undok pofájára valamilyen bájvigyort erőltetve, köszönt: zdrávsztvujtye, zdrávszvujtye. És mint jó ismerősöket szokás, keresztnevén és apai nevén szólította, majd a legudvariasabban megkérte, hogy foglaljon helyet: szágyityesz, pozsálosztá. Ó, nem, nem. Nem az íróasztalhoz, hanem ide, a kanapéra, ná gyiváncsik, pozsálosztá, po udobnyej, minél kényelmesebben. A tábornok civilben volt, sötét, jól szabott öltöny, fehér ing és nyakkendő, és drága krokodilbőr cipő. Tetőtől talpig az elegáns, kágébés civil egyenruha. Ám a fiatalasszonynak rögtön valami nagyon unszimpatikus, sőt undorító is volt ebben az emberben. Talán az, hogy elől két–három aranyfoga is volt, s miközben beszélt, az a három fog ízléstelenül villogott, és a tábornok szájából szinte állandóan csorgott a nyál. Zsebkendőjével törülgette ugyan, de a nyál azért csak tovább csorgott. És nyájas udvariassága is valahogy visszatetszőnek tűnt. Talán azért, mert megszokta, hogy a kisebb vagy nagyobb fejesek állandóan csak ordibálnak vele, morfondírozott. Nem tudta eldönteni.

A tábornok egy–két udvarias kérdéssel kezdte: Nu, rásszkázsitye, kák pozsivájetye; mondja el, hogy van, mármint ő, a fiatalasszony. És hogy vannak a szülei? Tetszik–e a rábotá, a munka? Hogy lassan már egy éve állástalan? Hát az hogy lehet? Elbocsátották, kirúgták? Azért mert nem szovjet állampolgár a férje, az ember életének egyetlen nagy szerelme? De hát ez hallatlan, törvénytelen! Miért nem fordult azonnal hozzájuk? Ők rögtön és azonnal, sőt tüstént – pányimájetye, v tu zse szekundu – megmutatták volna azoknak az ungvári kiskirályoknak, hogy mi a szovjet törvényesség. A fiatalasszony csak hápogott. Igen, belátja, rosszul tette, hogy nem fordult azonnal Moszkvához, a moszkvai elvtársakhoz, akik – már tapasztalta, és most őszintén megmondja – egészen mások. Mint ég és föld. De hát ő ezt nem tudhatta. Neki nem mondták.  Mea culpa, mea maxima culpa. Mnye ocseny, ocseny zsály. Borzasztóan sajnálom.

No de, mondotta végül a tábornok, térjenek azért a tárgyra. Az ungváriak disznóságairól még majd beszélnek, és minden a legnagyobb rendben lesz. Ő erre tábornoki becsületszavát adja, csesztnoje genyerályszkoje szlovo, a fiatalasszony maximálisan hihet neki. De őt, a fiatalasszonyt azért hívták meg ide Moszkvába, á, dehogy, nem rendelték, vagy parancsolták, hogy is gondolhat a fiatalasszony ilyet, hanem a lehető legnagyobb tisztelettel, sz számim bolysim uvázsenyijem, pányimájetye, priglászili, meghívtuk, hangsúlyozta a tábornok, mert van egy ajánlatunk. Tulajdonképpen üzlet, biznyisz, ahogy az amerikaiak mondják, há–há–há, hiszen maga angolul is kitűnően tud, no látja, hát mi mindent tudunk magáról, s ezért van maga itt. Segítsen nekünk, és mi is segítünk magának. Áll az alku?

Mit is válaszolhatott volna erre a fiatalasszony? Hát persze, hogyne, ő mindig kész segíteni. Ha tud, segít. Természetesen, miért ne? Miről van szó?

– Nézze – mondta a tábornok –, állami fontosságú ügyről van szó, gyelo gosszudársztvennoj vázsnosztyi. Ha beleegyezik, nem tud majd visszatáncolni. Nem engedhetjük meg. De a lényeg a következő. Van egy veszélyes gengszterbanda itt Moszkvában, mely sok mindennel foglalkozik, de elsősorban arannyal, ékszerrel és főként valutával üzérkedik. Na mármost, mindez a szovjet törvények értelmében a legsúlyosabban büntetendő cselekmény. A valuta állami monopólium. Pontos adataink vannak a bandáról, de nem tudjuk őket megcsípni, mert ügyesek. De maga segíthet, mondta a tábornok.

– Hogyan? – kérdezte a fiatalasszony.

– Nos – válaszolta a tábornok –, ha elmondom, akkor már vállalnia kell. Mondjam?

A fiatalasszony szemei előtt külföldi útlevele, a gyönyörű világváros, a szép Budapest, Magyarország és a Balaton lebegett. A boldog és szabad élet. A Paradicsom! „Igen”, mondta határozottan.

A tábornok elmondta. Itt ő most és azonnal átnyújt a fiatalasszonynak egy briliánsokkal kirakott arany karkötőt. A fiatalasszonynak persze alá kell írnia, hogy átvette. Add neki egy telefonszámot. Azt pontban 13 órakor felhívja. Azt mondja majd, hogy Sztyopa bácsival megegyezett: ma este nyolc és kilenc között várja az illetőt a Gosztyinyica Ukrajinszkaja (Ukrajna Szálló) 1567–es szobájában. Ő átad egy karkötőt és kéri a dollárt. A telefonban összeget nem mond. Ezt az illető ismeri. De ő, a tábornok, megmondhatja, sőt, meg is kell mondania a fiatalasszonynak (mert így fair), hogy a karkötő ára ezer amerikai dollár. De ha kevesebbet kap, az sem baj, csak kapjon, méghozzá dollárt. És ha ő, a fiatalasszony ezt az akciót sikeresen lebonyolítja, számíthat a szovjet kormány és a KGB hálájára. Természetesen ők, az állambiztonság emberei, ott lesznek, és a kellő időben a férfit nyakon csípik. S az majd köp, abban biztos lehet. Vannak módszereik. Neki a fiatalasszonynak semmi bántódása nem eshet. A férfi, akivel a fiatalasszony találkozni fog, veszélyes. lehet, hogy pisztoly is van nála. De kés egész biztos. Ezért vigyázzon. De ők, a KGB emberei is vigyáznak majd rá. „Szóval ennyi. Mindent megbeszéltünk, itt a karkötő, és erre a papírra, bumázskára kérünk egy aláírást. Úgy. Köszönöm. Most tehát egy óráig szabad. Aztán akcióba lép. Kocsival már most elvisszük a szállodába. Ott fog lakni, mint vendég. A szállodát, az ebédet, és a vacsorát fizetjük. Ez magától értetődik.”

A Moszkvában is luxusszállónak számító Ukrajina hotel 1567–es szobájának fürdőkádjában, melyet teleengedett jó forró vízzel, és belecsücsült, a fiatalasszony egészen kellemes gondolatokkal foglalkozott. Először is arra gondolt, hogy holnap már valószínűleg megkapja útlevelét, és akkor már Good bye Ungvár, Moszkva és a Szovjetunió, ez a hatalmas börtön. Meg aztán, ez a feladat, amivel a tábornok megbízta, izgalmas, filmekbe illő feladat, és egyáltalán nem kellemetlen. Utóvégre miért is ne buktathatna ő le egy bűnszövetkezetet. A bűntény, az bűntény. Büntetés jár érte. Ő meg igazán nem tesz ezzel rosszat, ha segít felszámolni egy gengszterbandát, akik lopnak, zsarolnak és gyilkolnak. Az ilyeneknek végül is börtönben a helyük. S ő segít. A KGB-nak, a világ legerősebb kémelhárításának, mert, ugye, még az emáj fájv, meg a CIA, és az FBI is félnek tőle. Ha úgy vesszük, hát akkor most ő is kémnő, egy Mata Hari.  Ezen nevetni kell, de nem rossz érzés. Mint ahogy a luxusszálló luxusszobája is kellemes. Azért mennyire más ez a Moszkva, mint Ungvár, Lemberg, vagy akár Kijev.

Hét órakor a fiatalasszony már a szép szoba szép nagy tükre előtt ült, és sminkelte magát. Fogalma se volt, hogy ki és mi az a férfi, akivel találkozni fog, de jól akart kinézni. Már csak azért is, mert a könyvekből és a filmekből úgy tudta, hogy egy kémnő, egy Mata Hari, nem nézhet ki akárhogy. Arcának nem kellett sok smink, szép volt ő amúgy is. Természetesen miniszoknyát vett fel. Hozzá fehér feszes blézert, minőségi árut, és magas sarkú piros cipőt, melynek reklámfotója egy pár szép karcsú lábon, akárcsak az övé, évekig ott volt egy Kálvin téri ház tűzfalán. Minden ruhadarabját férje hozta neki Budapestről. A Vörösmarty téri Luxus áruházban szokott imádott nejének cuccot vásárolni. Parfümöt is, amivel most alaposan megöntözte magát. Szép volt, sőt gyönyörű, illatos és csinos. Így várta a találkát a bandavezérrel, akit neki kellett lebuktatni.

Valamivel nyolc óra után, talán öt–tíz perccel, kopogtattak szobája ajtaján. Egy közepes termetű, rókaképű fiatalember dugta be a fejét: „Mozsno?”  kérdezte grúz akcentussal. A fiatalasszonyt kereste. Bejött, kabátját nem vette le, de invitálás nélkül leült az egyik karosszékbe. Csak néhány közömbös mondatot váltottak, mint például „hideg van odakint”, és hogy „ez a szoba elég nagy, de jó meleg”.  Aztán kérte az árut. Megnézte a karkötőt, amit a fiatalasszony a retiküljéből vett elő és adott át neki. Megjegyzést nem tett. Kabátja belső zsebébe nyúlt, és leszámolt az asztalra ötszáz amerikai dollárt. „Ahogy Sztyopa bácsival megbeszéltük. Ötszáz USA dollár, pjátyszot dollárov SZSÁ,” mondta. Ezzel felállt, és menni készült. Ekkor nyílt nagy robajjal az ajtó. Három férfi rontott be a szobába. Két hatalmas irhabundás gorilla, orosz prémsapkában, és a disznófejű tábornok, elegáns prémgalléros kabátban, hajadonfőt. „Ká–ge–be!” dörögték. „Senki se mozduljon,” ordította valamelyikük erős bariton hangján. Az igazolványt a három férfi közül csak az egyik mutatta fel. Az egyik gorilla a rókaképűhöz lépett, hátracsavarta kezét és megbilincselte, a másik pedig a fiatalasszonyhoz. Durván hátracsavarta kezét neki is, és őt is megbilincselte. Aztán a rókaképűt a két gorilla elvezette. A tábornok lassan letette fenekét a karosszékbe, amelyben az előbb még a rókaképű ült, és a fiatalasszonyt nézte. Egy szót sem szólt. A csend ijesztő volt. A fiatalasszony, hátul megbilincselt kezekkel, a nagy francia ágyon ült, és érezte, hogy kiüt rajta a hideg verejték. Nem tudta mire vélni a dolgot, de próbálta magát megnyugtatni, hogy mindez része az akciónak. Mindjárt leveszik róla a bilincset, nevetnek, megdicsérik, hogy jó munkát végzett, átadja a pénzt, és megmondják neki, hogy másnap hová menjen az útleveléért. Vagy lehet, hogy a tábornok a sikeres akció fejében rögtön át is nyújtja neki azt az útlevelet?  Megpróbált mondani valamit, de a disznófejű rámordult: „Molcsáty!  Nem pofázunk!”

Aztán visszajött a két gorilla. Az egyik a tábornokhoz hajolt, és súgott neki valamit. A tábornok zsíros arcán gonosz mosoly suhant át, és azt mondta hangosan:

– Nu, togdá nácsnyom (akkor kezdjük). – Ide a pénzt. Hol van? – kérdezte a disznófejű. A fiatalasszony a fejével az asztal felé bökött. – Ott – mondta – az asztalon. – Az egyik gorilla odament, felvette a köteget, és átszámolta a bankókat. Volt köztük tízes, húszas, ötvenes, és két százas is. A végösszeget hangosan bemondta, moszkvai akcentusán: – Pityszot.

– A többit hová tetted? – kérdezte a disznófejű. – Én azt mondtam, ezer dollár, és nem ötszáz. Eldugtad? Kell a pénz külföldre, mi? Hogy olyan szép drága cuccokat vásárolj magadnak, mint amilyenekben most is vagy, mi?— dörögte. – De hisz csak ennyit kaptam – válaszolta a fiatalasszony. Elsápadt, és reszketni kezdett. Rosszat sejtett. Csőbe húzták volna? De miért?

– Van nálam még ötszáz dollár, de az az enyém, mert… –a fiatalasszony kétségbeesetten próbálta elmondani, hogy miért és honnan van neki a retiküljében még ötszáz dollár, de érezte, hogy magyarázkodása összefüggéstelen, nehezen hihető. Az ötszáz dollárt a másik gorilla a retikülben persze azonnal megtalálta. – Nos, hát mi is kedvet kaptunk egy kicsit valutázni, valutázgatni, mi? – ordította bőszen a disznófejű. Délelőtti nyájassága eltűnt, mint a tavalyi hó. – Biztos, hogy csak ennyit kaptál? Nincs semmi a melltartódban? Nem hordasz melltartót? Nocsak, nocsak, milyenek is ezek az ungvári hölgyek, bárisnyi iz Zákárpátyjá. Ez már egészen nyugati módi. Hát akkor talán a bugyidban?  Egy, vagy két darab ötvenes, vagy százas amerikai dollár? Bugyit csak viselsz, vagy azt sem? – élcelődött a disznófejű, röhögött és csorgott a nyála. Majd kurtán odaszólt embereinek: – Motozzátok meg!

Arca rezzenéstelen volt, ám szájából csak csorgott a nyál. Levette kabátját. A másik két legény is azt tette. Majd mind a kettő a fiatalasszonyhoz lépett. Felrángatták az ágyról, levették róla a bilincset, és durván tapogatni kezdték. Amikor egyikük a lába közt megfogta, a fiatalasszony elkezdett sikoltozni. A másik egy horoggal állon vágta, és kiütötte.

Amikor magához tért, mert vagy egy fél vödör vizet loccsantottak az arcába, két keze a feje felett a masszív íróasztal egyik lábához volt kötözve egy vékony, de erős zsineggel, mely vágta csuklóját, és fájt, ha mozdulni akart. A hátán, a padlószőnyegen feküdt. Arca és haja csurom víz volt, és a víz meggyűlt a háta mögött a padlón, mint egy tócsa: a szőnyeg műanyag lehetett, nem szívta fel a vizet. A túlfűtött szobában is fázott. Vagy csak a félelemtől reszketett? A három férfi ingujjra vetkőzve, nyakkendőjét kibontva, állt ott előtte, és gonoszul bámulta. A disznófejűnek csorgott a nyála, de most nem törölgette zsebkendőjével. Oda ment az íróasztalhoz, melyen egy üveg vodka és három vizespohár állt, és mindegyiket félig töltötte. Kettőt a gorilláinak kezébe adott, a harmadikat ő maga itta meg egy nyeléssel. A másik kettő is ezt tette. – Legyünk jók, és adjunk ennek a nőnek is – mondta a disznófejű somolyogva. Az egyik legény hajánál fogva felhúzta a fiatalasszony fejét, a másik meg egyik kezével megszorította állkapcsát, hogy így kényszerítse kinyitni a száját, a másikkal meg az üveg tartalmát töltötte belé. A fiatalasszony egy kortyot nyelt, aztán fulladozva köhögni kezdett. A három férfi röhögött. – Ládno – mondta a disznófejű is röhögve. – Iznászilujtye prosztyitutku. – A két legény gyorsan letolta nadrágját, s előbb az egyik, majd a másik is megerőszakolta. Nem vetkőztették le, csak a ruhát tépték le róla, és a bugyiját. Az, hogy a fiatalasszony állandóan sikoltozott, és könyörgött, hogy „ne, jaj, ne, kérem, ne tegyék, nem akarom, nye hácsu,” csak még jobban felizgatta őket, röhögtek, és még egyszer neki estek. A fenekét sem kímélték, megujjazták, s aztán bele hatoltak vastag dorongjaikkal. Több mint egy egész órán át kínozták módszeresen kezükkel, öklükkel, a revolver csövével. S miután a két gorilla befejezte, belelövellt, de aztán még bőven megöntözték spermával arcát, mellét, és pucér hasát, a tábornoknak is kedve szottyant egy kis potya szexre. Nem igazán bízhatott férfiasságában, mert szerszáma helyett az üres vodkás üveget használta. Az egészet feltolta a fiatalasszony hüvelyébe. A fájdalomtól ismét elájult.

Ágyban tért magához. Két orvos fehér köpenyben, egyikük egy ötven körüli kövér nő, foglalatoskodott körülötte. Mindkét csuklója vastagon bepólyálva, a feje is bekötve, mert, mondták neki, lehet, hogy eltört az állkapcsa. Mindene fájt, és nagyon piszkosnak, mocskosnak érezte magát. Kérte, hagyják megfürödni. Ám helyette mentőkocsiba dugták, és nagy szirénázással elszállították az egyik moszkvai kórházba.

Két hétig tartották ott. De egyszer sem hallgatta ki senki. Nem jött rendőr egy se, amin tulajdonképpen nem csodálkozott. Ismerte a rendszert. Tudta, hogy azoknak mindent szabad, s azt teszik, amit akarnak. Úgy hogy ő sem szólt semmit. Hallgatott. Mert jobban teszi, ha ki sem nyitja a száját. Hisz a hatalom szemében ő a bűnös. Itt akarja hagyni hazáját, a szép Szovjetuniót. Még jó, hogy nem ítélik el öt évre, vagy ki tudja mennyire valutázásért. Ezért hát igyekezett mielőbb meggyógyulni, és haza menni Ungvárra. Ott legalább otthon lesz, a szüleivel, akik mégis csak vigyáznak rá. És mindent megbocsátanak neki, mert hát a gyerekük. Azt is, hogy durván megerőszakolták.

Két hét után a börtönparancsnok hívatta. Eléje tett egy három oldalas jelentést, mondván, hogy olvassa el. A jelentésben az állt, hogy a fiatalasszony ügyét (gyelo) kivizsgálták. Megállapítást nyert, hogy egy bűnbanda tagjai szállodaszobájában meglepték, értéktárgyait elvitték, megerőszakolták, s aztán elmenekülték. A rendőrség keresi őket. A nyomozás végeredményéről majd értesítést kap.

VI.

Hazaérkezése után egy hónappal kapott újra meghívót az ungvári OVIR–tól beszélgetésre. A cigányképű alezredes szinte azonnal fogadta. Szó szerint a következőket mondta:

– Maga nagyon szép nő és kívánatos, és erre most ráfaragott. Tudom. Hogy honnan, ne érdekelje. De tudja meg, hogy én is megkívántam magát. Ha most itt rögtön az ölembe ül, és önként és dalolva az enyém lesz, odaadom az útlevelét. Ha elutasít, akkor legalább még egy fél, vagy egy egész évig járhat majd beszélgetésre.

A fiatalasszony egy minutát sem gondolkodott. Fején keresztül lehúzta pulóverét, oda lépett a cigányképűhöz, és hagyta, hogy az kigombolja a blúzát. Amikor ez megtörtént, bal kezével kiemelte kicsi, de kemény mellét a blúzból, és kicsi, de kemény mellének barna kis bimbóját a cigányképű szájába tette.

Otthon, mint mindig a „beszélgetések” után, már az előszobában, aggódó szemek várták. – Apám, anyám, megvan az útlevél – szólt a fiatalasszony, de hangjában nem volt öröm. – Hál' Istennek – borult a nyakába édesanyja. – Lám, mégis csak érdemes volt Moszkvába menni. Ugye megmondtam.

Apja szintén megölelte. – Szegény kislányom, szegény kis… Nem tudta folytatni. Zokogni kezdett.

 

Okszán

I.

Csütörtök volt, szürke, mint az élet. Húsvét vasárnapját követő csütörtök. Hideg és szeles volt az idő, szitált az eső. Fáztunk, mert már a múlt héten levettük a nagykabátot a hirtelen jött kánikulában. Most meg az esernyők alatt, vagy nélküle, csapzottan és hajadonfőt álltuk körül a sírt, megrendülten. Mert ugyebár így jár, aki. Kantos Pityut temettük, az ismert festőt, a város prominens, de bohém alakját. Még ötven sem volt, vagy alig. Búcsúztak tőle családja és barátai, kollégái és ismerősei. Főnöke szép kerek beszédet mondott az alkalomra. Még Kijevből is jött egy delegáció a képzőművészeti szövetségtől. Szép nagy koszorút helyezett el a síron egy kopasz kis emberke, Alekszandr Mávrukejevics Rot. Azt mondták, nagykutya. Egy idősebb csúnya nő társaságában volt, aki Lenint is láthatta valaha. Bizonyította kabátján az a sok plecsni. Sokan voltunk a gyászoló csoportban. Többen, mint ahányan elfértek a Kálvária felső sírkertjében. De még így is feltűnő jelenség volt egy szép magas, fiatalnak már nem mondható nő vagy asszony, esernyővel és egy szál piros rózsával a kezében.  Fejét lehajtva oldalt és kissé, távolabb a gyászoló tömegtől állt, egyedül, egy útszéli szomorúfűz alatt. Szép volt, ámbár ki tudja. A szemében azonban biztos volt, lehetett valami, ami ezt a nőt veszélyesen széppé tette. Ha felemelte fejét, villant egyet a szeme. És ez a villanás, mely csak egy villanás volt csupán, elég volt ahhoz, hogy az ember azt mondja: „Szép ez a nő az istenit, de még mennyire”. Látszott rajta, meg azon, ahogy állt, és nem figyelt senkire, talán egy kicsit bántóan és sértően, hogy nem ismer itt senkit.  Mert hát őt sem igen ismerhették. S amikor vége volt a szertartásnak, nem ment oda kondoleálni a családhoz. Én tudtam róla, hogy kicsoda (hogy honnan, mindjárt kiderül), és maradtam. Ő is mindvégig maradt. S amikor már mindenki elment, lépett oda a koszorúkkal borított hantokhoz, és helyezte el az emlékezés egy szál piros rózsáját a saját nevében Kantos Pityu fejfájához. Keresztet nem tett fejfának – nem mert – a család ebben a kutya ateista világban. Csak egy táblát, melyen az állt mindössze, magyarul, hogy „KANTOS ISTVÁN. 1926 – 19….” A nő lehajtotta fejét, mintha csak imádkozna. Ám nem hiszem, hogy az ilyen nő imádkozni is tudott volna. Honnan? Hiszen sosem tanították. Talán még élő papot sem igen látott azon a környéken, ahol élt. Legfeljebb csak filmen, karikatúrozva.

Figyeltem őt. Magas volt és jóalakú, mint egy atlétanő. Arca a pirosító alatt is halálosan sápadt, de mégis csak szép (a már említett szemek miatt), s egy kicsit hosszúkás. Szőke haja kontyban feltűzve. Szeme nyugodt, és száraz lehetett, mert nem volt kezében zsebkendő könnyeit törölgetni. És amikor a virágot elhelyezve felemelte fejét, először azt hittem, hogy Marina Vladyt látom késő ifjúságának díszében. De csak először, mert természetesen nem ő volt az. Sőt, egészen más. Egy tip–top kis mennyecske ugyan, de tipikusan kárpátaljai arcvonásokkal, akit csak a hegyekből szalasztottak ide erre a temetésre a nagyvárosba, kissé illetlenül, vidékiesen öltözve, fejkendő és kalap nélkül. Ám meglepett szemének áttetsző tüze, és az, ami a nézésében volt. Langyos borzongás futott végig a tagjaimon tőle. Volt benne valami, ami megdöbbentett, lebénított szinte: a mélységes szomorúság, mellyel a halottat gyászolta? Igen, de vajon ki volt ő neki? Az élete, a mindene? Igen, igen, ez is benne lehetett ebben a nézésben. De még valami, amit világosan elárult ez a szem. Hogy mit? Nem tudtam. Ám ezért a fátyolos tekintetért, már csak a tekintetért, a középkorban megégették volna. Ma pedig? Biztos volt baja miatta, mert vonzott, mint egy mágnes. Lehetetlen volt nem észrevenni.

***

Az áprilisi Ung folyónak és a folyópartnak nincs párja a világon. Legalább is annak a szakasznak, mely ott csörgedezik csendesen a Galagóban, ahol kissé pityókásan vagy józanul meg szokott állni az ember, hogy pihenjen vagy elmélázzon. Ha hiszed, ha nem, ez egy természeti csoda. A rózsaszínű virágba boruló japán cseresznyefák egymásba érő koronái, a rajtuk átszüremlő napfény, mely a virágtól lágy rózsaszínű, a langymeleg virágillatos levegő, és ilyenkor tavasszal a mindig bő vizű, megáradt folyó sárgásan csillámló hullámai azok, ami csak itt, ebben a városban, és csak ilyenkor, április elején, látható, található, és szagolható. Igenis, szagolható. Sehol másutt kerek e földtekén. És ráadásul állandóan vibrál valami a levegőben. Ott van valahol a fejünk fölött, láthatatlanul kering, gomolyog, s várható, hogy mindjárt itt azonnal, a szemünk láttára, kisül, elpattan, s elárasztja a környező világot. De nem, nem pattan el, nem teheti. Csak itt van, mert itt van, fogva tart, s ettől az ember állandóan izeg–mozog, és bizsereg. Hangyácskák futkosnak a bőrén. Felnőttnek és gyereknek, nőnek és férfinak egyaránt. Így csapongtak a gondolatok össze–vissza az én fennkölt agyamban is, amikor Kantos Pityut pillantottam meg, néhány nappal a fentebb elregélt történelmi események előtt 19.… ben, Húsvét előtt három nappal, ragyogóan napsütéses időben, délután, egy padon ülve.

Amint meglátott, udvariasan felállt, nyújtotta kezét, és – amit nem vártam – meghívott. Egy feketére, itt a közelben, a Verchovina presszóban. Elfogadod, kérdezte. Miért ne, mondtam, hisz nem vagyunk ellenségek.

Kávét és konyakot rendelt, majd rágyújtottunk egy Málboróra, melyet természetes arckifejezéssel, egyáltalán nem hivalkodóan, mint mások, ha ilyen cigijük volt, vett elő lazán zakójának jobb oldalsó zsebéből. Mintha csak egy doboz Verchovina vagy Pamír, vagy esetleg más szovjet kapadohány lett volna, s nem méregdrága amerikai csempészáru. S beszélni kezdett, saját magáról. Kissé spicces is lehetett, mert ömlött belőle a szó, és nem volt mindig összefüggő, amit mondott. Érdeklődéssel hallgattam. Mert amit Kantos Pityu mondani szokott, azt meg kellett hallgatni itt ebben a városban, mint isteni kinyilatkoztatást, élőnek és holtnak egyaránt. Hisz húzásai, pikáns kalandjainak részletei, reggelig tartó és sokszor a kijózanítóban végződő dorbézolásai, verekedései az éttermekben a milicistákkal, közismertek voltak város szerte. Gondoltam, ezekről kíván majd beszélni, hogy saját fülemmel hallhassam, milyen nagy vagány is ő tulajdonképpen. Valahogy így is kezdte. De aztán témát váltott, és… gyónni kezdett. Hogy miért? Ki tudja. Talán azért, mert hitét elveszítve, vagy inkább magától szándékosan eltaszítva, szándékosan sutba vetve, mint egy későbbi korok James Joyce-a, azért maradt még benne valami a régi békebeli polgári nevelésből, és most el kellett valakinek mondani legnagyobb bűnét (nem tudom, az volt-e), hogy legalább képletesen feloldozást nyerjen. Vagy csak egyszerűen elkapta az a fene nagy ungvári őszinteségi roham a két-három pohár, vagy netalántán üveg, Izabella-Irsavszkája után, amit sokszor a levegő, a környezet vagy mit tudom én, mi okoz ezen a környéken. Mert tapasztaltam, hogy időnként mindenkit elkap ez a ragály. S akkor az ember csak beszél és beszél, megállás nélkül, és kiönti a lelkét.  Nos, ezt tette Kantos Pityu is. Álljon itt szinte szó szerint ez a “gyónás.” Ha csakugyan annak szánta, akkor hadd mondjam ki előre: ami engem illet, én őt feloldoztam. Különösen az után, hogy távozott is ebből az árnyékvilágból.

II.

– Szíves engedelmeddel – kezdte mondókáját Kantos Pityu a kávázóban zaccos feketéjét szürcsölve –, elmesélek Neked egy történetet, amit mindenképpen el kell mondanom valakinek. Muszáj! Ki kell, hogy jöjjön belőlem. Úgy, ahogy megéltem. Egyedül képtelen vagyok megemészteni. Beszélnem kell róla. Most, rögtön. Nem tűr halasztást. Mert van egy furcsa érzésem: ha nem mondom el most azonnal valakinek, magammal fogom vinni a sírba. És hogy miért éppen Neked? Nem tudom. Pont ezen gondolkodtam, amikor jöttél. És hát, gondoltam, az egyik ember olyan, mint a másik. Meg egyébként is erősen másnapos, sőt megint piás vagyok. Hajnali négykor ébredtem, és az első mozdulatom a frizsider volt. A sör, a jó öreg Pivo, Pivce Zsigulivszkoje. Égett a meszes a gödör, mert tegnap jól berúgtam. Megint. S most kéne egy jó barát, tudod, akivel kidumálhatnám magam. De ne csodálkozz: nincsenek jó barátaim. Ha most telefonálnék „a legjobb barátaimnak”, hogy hallgassanak meg, mert szükségem van rájuk, tudom, mi lenne a válasz. „Jó, jó, Pityukám, majd holnap, ha józan leszel”. Szóval ivócimborám, szábutyilnyikom van sok, úgy ahogy mondom. Téged pedig ismerlek. Talán nem túl jól, de jobban, mint gondolnád. Szóval, ha megengeded. – Megtisztelsz – válaszoltam. – Hallgatlak.

– Hát akkor elkezdem – mondta Pityu, és kissé mintha zavarban lett volna. – Csak azt nem tudom még pontosan, hogy hol. Talán ott és azzal, amit már biztos tudsz rólam. Azt, hogy festő vagyok, “művész”. Idézőjelben mondom. Mert hát azt mondják. Kantos Pityu, zákárpátszkij hudozsnyik, Erdélyi és Boksai szellemi örököse. Persze, elég jó képeket is tudok festeni, és gyorsan is dolgozom. Tárlataim is voltak, és vásárolták is képeimet, mint a cukrot. Pártember lettem, és tagja a Szovjet Képzőművészek Szövetségének. Kezdtem az átlagosnál is jobban élni. Felújítottam házunkat, nekem elhiheted nem volt olcsó mindent „beszerezni”, kocsit is vettem, méghozzá piros Zsigulit, a legmenőbb vagyok rajta a városban, feleségül vettem osztálytársnőmet, a szépséges Balogh Katicát, akit az egész város irigyelt tőlem. Szerettük egymást, többé–kevésbé, olyan langyos szerelemmel, de azért jól meg voltunk. Van két csemeténk is, Marika és Pistike, és minden a legnagyobb rendben lett volna egészen addig, ha úgy tíz–tizenkét évvel ezelőtt nem döbbenek rá valamire csak úgy magamtól. Arra, hogy nem vagyok én valami nagy vásziszdász. Sőt, egyáltalán nem vagyok művész. Rossz képeket festek. Nincs stílusom, nincsenek témáim, a finomabb részletekhez semmi kedvem, és csak sablonokban tudok gondolkozni. Vagy megrendelésre. Lenin portré, Brezsnyev portré, mosolygós úttörők a pionírtáborban, fuj. Egyszer csak úgy rádöbbentem erre. Mint Hontalan, a költő Bulgakov regényében. De ő egyszerűen megoldotta a problémát: elhatározta, hogy nem fog rossz verseket írni. Ám mivel csak rossz verseket tudott írni, jókat nem, úgy döntött, hogy nem ír többet, és inkább bevonul a bolondok házába. Mert ott a helye. Én meg rájöttem, hogy csak tucat képet tudok festeni. És csak azért van nevem meg hírem, no meg pénzem, mert vannak kapcsolataim. És ha a „barátaim”, a párttitkár, a KGB főnök vagy akárki kolhozparaszt képet rendel, azt festek. Ha Brezsnyev képet, akkor meg azt. De ha szükség van egy kis szocialista romantikára, mondjuk egy parasztlány és egy munkásfiú kéz a kézben, ünneplő ruhában, felmagasztosult mosollyal az arcukon, a „kultúra–parkban”, ellenfényben, amint épp az Empiriokriticizmus–t olvassák, vagy bármire, amit a főnökség óhajt, hát miért ne? Kantos Pityu máris ugrik, és a kívánság – parancs. Ezért pénzt is kapok. Elég sokat, mer már nevem van. De száz szónak is egy a vége, én nem vagyok művész. Csak egy szocreálfestő. Egy pancser. Megpróbáltam én is azt tenni, amit Hontalan, a költő. Nem írni, azaz nem festeni. No, persze nem vonultam be a diliházba. Arra bármikor ráérek, gondoltam. Még akkor is, ha tulajdonképpen csakugyan ott lenne a helyem. Helyette lelki nyavalyáim gyógyítására a jól bevált módszert választottam: a piát. Vedelni kezdtem, mint a gödény. Főként konyakot, mert művész embernek a konyak a benzine. Ittam sutyiban is, no meg a cimborákkal. S valahányszor elkezdtünk dorbézolni, jó orosz szokás szerint, ezt gyorsan megtanultuk, és átvettük tőlük, addig tartott, míg le nem fordultam a székről. Kedves haverjaim meg betettek a Zsigulimba, s én meg hazahajtottam. Egyszer sem volt még egy karcolásom se. A részegek Istene vigyázott rám. Persze, azért így mátyósan elég sok hülyeséget is elkövettem. Többek közt azt is, hogy közvetlen főnökömmel, aki pedig az obkomnak, a megyei pártbizottságnak a tagja, enyhén szólva „tiszteletlenül bántam”. Magyarán: elküldtem őt a „náhujba.” Pedig hát ő olyan nagy ember, hogy egyszerű halandó ezt fel sem tudja fogni (illusztrációkat készítettem a lapnak, melynek ő volt a szerkesztője). Az ilyennel kikezdeni öngyilkosság. Sőt, ékes orosz nyelven, összevont pártbizottsági gyűlésen – fel tudod ezt fogni, józanul és nyilvánosan, azaz még részeg se voltam, ami enyhítő körülmény – korunk egyik legtehetségesebb, ezen a téren óriási nagy tudományos ismeretekkel rendelkező seggnyalójának mondtam, bele egyenesen a pofájába, mások előtt. Azzal vágott vissza, hogy bemószerolt az obkom–nál, és megszűntette rendeléseimet. Szép képek ide, szép képek oda, ám dekadens, részeges, meg erkölcstelen személy vagyok, mert a feleségemen kívül (nahát) más nőszemélyekkel is volt dolgom, ecsetelte. Egyáltalán nem az a lényeg, hogy mit festek. Hanem az, hogy láttak feslett erkölcsű nők társaságában. Például Maruszjával, akinek mindegy, hogy kivel, ha kap egy kis tütüt. Meg hogy részegen épp a Lenin szobornál kellett pisálnom a Ráda előtt, és közben röhögtem. Ez egyébként így igaz, ám szóra sem érdemes. Ahhoz képest, amit a kolléga Zimomrja csinált a múltkor, semmiség. A szerkesztőség ablakából pisált le az utcára, a második emeletről, szép vastag sugárban. Húgy leves az emberek fejére. Jó, mi? Persze, hulla részeg volt. Még jó, hogy nem esett ki az ablakon, a hülye.Nem tudom, meddig tartott ez így. Egy darabig, jó sokáig? Persze, mondanom sem kell, hogy a kedves nejem ezt nehezen tűrte. Állandóan azzal fenyegetőzött, hogy összecsomagol, és hazamegy a mamához. Egy alkoholistával ő aztán nem hajlandó élni, mert nem lehet. Még a gyerekeket is rám hagyja, és aztán tegyek azt, amit akarok. Neveljem fel őket, mert ő kiszáll a buliból. Ha kell, még tartásdíjat is fizet, vagy amit akarok. Jó, jó, mondtam neki, megjavulok. De már nem tudtam abbahagyni. Mert ugye berúgsz, aztán másnapos vagy, és hogy ne kínlódjon az ember, és ne szégyellje magát azért, mert tegnap részeg volt, hát iszik. Megint iszik. Így hát csúsztam lefelé. Anyagilag is. Mert amíg volt, csak az ötcsillagosat ittam. Azt az örmény konyakot. De aztán adtam már lejjebb is. Ráfanyalodtam a krepuskára. Mert hogy rájöttem, nem is olyan rossz az. Édes, itatja magát, és jó fejbekólintós. Jobb, mint az örmény konyak. Különösen az Izabella meg az Irsavszkaja. Egy fél litertől totál be vagy rúgva. Jobban, mint a vodkától. A Szkála borkóstoló – mert nálunk nincsenek kocsmák, csak büfék meg zákuszocsnáják meg ilyesmik –, szóval a Szkála lett a törzshelyem itt a korzón, ahol a többi alkoholistával együtt már reggel hatkor sorba álltam. Vártam a nyitást, mert égett a meszesgödör. És reszketett a kezem, miközben az első adagot magamba döntöttem. Aztán később az is előfordult, hogy már a piára is kölcsön kellett kérnem… Emlékszem egyszer, hogy ledöbbentél, amikor a korzón megállítottalak, és azt mondtam neked, hogy adj kölcsön öt rubelt. Nagyokat pislogtál: ”Hogy, hogy? A nagy Kantos Pityunak nincsen pénze?” Hát akkor pont nem volt, elhiheted. Viszont inni akartam, mert erősen másnapos voltam.

Nem, sehogy sem volt ez jó így. Mert aki át mond, mondjon bét is, gondoltam nem egyszer. Meg kellett volna festenem, egy-két építkezést, egy élenjáró munkás portréját, vagy valami ilyesmit, hogy megint legyen pénzem. Egy szép párttitkár portré, rendjelekkel a nagy ember mellén, íróasztalánál, nagyon ki tudott volna húzni a slamasztikából. Végül is, ha egyszer az ember eladta a lelkét az ördögnek, már nem lehet visszatáncolni.  De nem ment. Már ilyen képeket sem tudtam festeni. Ha ecsetet fogtam, reszketett a kezem. És csak akkor maradt abba, ha ittam egy pohárkával. Vagy inkább kettővel. Vagy egy egész üveggel: Bella, Bella, Izabella, gyere és jöjj, te, szépségem, vigasztalaj meg, énekeltem. Ezt hívják úgy, hogy delirium tremens. Egerekről és patkányokról is álmodtam, ami intő jel, mondják sokan. Tudtam, ha ez így megy még egy ideig, akkor Kantos Pityunak kámpec. Találkozom majd Kám és Pec elvtársakkal, akik majd hidegre tesznek, s elküldenek oda – g–gye ráki zimujut – ahol a rákok töltik a telet, ahogy szép édes orosz anyanyelvünkön mondják nekünk magyaroknak, ha finoman el akarnak küldeni valahová ruszki elvbarátaink. Azaz, nekem aztán befellegzett. Végleg lezüllök. A szemétdomb meg a csatorna a végállomás. Vannak itt egy páran ebben a városban ilyen jobb sorsra érdemes álkások, mint például az egyik legjobb kosaras, a Vályera. Vagy az egykor kitűnő ezermester és bunyós, Orémusz Sanyi, aki összehúgyozza magát a korzón, és sötét foltokkal meg csíkokkal a gatyáján sétál tovább cikk-cakkosan, mint a villám, mert mit neki Hekuba, ő pedig mi Hekubának, és le van szarva mindenki, ha már piára sem adnak neki kölcsönt, amit úgy sem add meg. Legyek én is olyan. Hát nem. Nem és nem. Mosdatlan, piszkos, büdös, reszkető kezű, ide, oda lődörgő alak, aki mindenkit megállít húsz kopekért italra. Ki kellet valahogy másznom ebből. S azt is tudtam, hogy egyedül. Külső segítség nélkül. Mert végül is, ki az ördög fog segíteni? Mert legfeljebb csak röhög majd rajtam, mint már nem egyszer előfordult, amikor megkértem valakit, hogy rántson ki az istenit, mert meg tudja tenni az istenit. De nem, inkább rúg egyet még belém, mert hát ilyen az ember. Inkább rúg, mint segít.

Hogy meggyógyulhassak, de közben senki se lássa nyavalygásaimat, el kellett utaznom valahová. Ám hová? Hol tudom majd megállni, hogy ne igyak, ne rúgjak be már másnap, mert az olyan jó és könnyű? A harc meg keserves. Ugyanis nem voltam az a nagy hős, egy Abafi Jósika regényéből, aki hipp, hopp egy kettőre kigyógyul alkoholizmusából, és rögtön derék harcos meg hazafi lett belőle. S az olyan elveknek is híjával voltam, mint az a Bírő Jenő, szintén festő, a Midas királyból. Kutya kemény szocializmusban éltünk.

III.

Gyerekkoromban sokszor megfordultam Nagybereznán. Élt ott a falu, vagy inkább kisváros szélén, egészen a hegyek alatt egy nénikém. Nagyapám anyjának volt a testvére. Úgy hívták, hogy Dudinszki Juliska néni. Pap volt az édesapja, görögkatolikus pap, mint nálunk és nálatok is sokan a családban. Azon a híres plébánián, mely az 1854. és az 1886. évi tűzvész idején, amikor az egész falu kétszer is porrá égett, állva maradt. Mert a plébános felesége, távoli rokonom, állítólag szent asszony volt. Böjtölt és vezekelt, meg istápolta a betegeket. Szóval, nyáron is, meg télen is, az iskolai szünetekben többször elküldtek hozza szüleim. Mint mondták, nyaralni, télen meg síelni. Nyáron a hegyekben bóklásztam, télen meg síelni próbáltam. Meg is tanultam, méghozzá egész jól. Csak úgy, egyedül. Két szál deszkán, melybe csak bedugtad a lábad, és kész.  A nagynéném már nem élt, de arra jól emlékeztem, hogy milyen kitűnően is éreztem ott magam mindig. Nyáron a gyönyörű táj, erdő meg micsoda, télen meg a hó, a fagy, a szikrázó napsütés, s aztán a meleg cserépkályha. Elhatároztam, hogy odamegyek önkéntes elvonókúrára. Járom a hegyeket, sétálok az erdőben, meg ami kell. S megpróbálom keresni az Istent, akit elvettek tőlünk a komcsik, s mi hagytuk, mert még csak nem is akartunk harcolni érte. Mert kényelmesebb volt Isten nélkül élni. Semmire se kell gondolni, arra sem, hogy van. Pedig van Isten, az istenét neki. Érzi azt az ember, amikor pácban van. „Jaj, Istenem, jaj, jaj, jaj. Add, hogy ne dögöljek meg, mint egy utolsó álkás a szemétkupacon.” Letérdelek majd újból, és szépen kérlek, ahogy a jó anyám tanított. Hisz olyan szép az ima, és milyen igaz: „Szabadíts meg a gonosztól, mely belém fészkelte magát, és már élni, élni sem hagy. Neki adózok nap, mint nap, és már csak neki élek. Jézusom, maradok, amíg szükség van rá, a amíg csak te akarod. Csak egészségesen térjek haza. És ha nem sikerül, hát marad esténként a vitrezvilovka, vagy akár a bolondok háza, ahová bedugnak. Vagy a csatorna, az árokpart élettelenül megpihenni. S úgy végy magadhoz, Krisztus, ahogy éltem. Mocskosan, sárosan, leokádva. És taszíts a gyehennára,” imádkoztam nem egyszer. Szóval, megyek, indulok Bereznára.

Felpakoltam hát a Zsigulit, vittem magammal sok-sok Sekszpírt meg Thomas Mannt flaska és demizson helyett, festőállványt, meg mindent, amiről gondoltam, majd hasznát veszem a ringben, az alkohol elleni bokszmeccsen. S ahol nem szenvedek majd kiütést. Szeptember közepe volt, és tudod, ilyenkor gyönyörűek, de még mennyire, Kárpátalján az erdők és a hegyek. Szebb semmi sem lehet kerek e földtekén. S aki ettől se gyógyul meg, gondoltam, s inkább választja a piát, az igazán elveszett ember, azon mán nem lehet segíteni. Ungvár – Nagyberezna alig valamivel több, mint egy óra a szép szerpentines országúton, Perecseny felé. Onnan jöttek a magyarok keletről. A barbár népség, nyereg alatt puhított húsaikkal és nyilaikkal az őshonos ukránokat leigázni. Meg is érkeztem szépen. És már az első kocsmánál a tábla után érdeklődtem is: hol kaphatnék itt szállást néhány napra, vagy esetleg egy hétre, mert festő vagyok, mondám egy kisebb csoportnak, nőknek meg férfiaknak vegyesen, és az erdőt, meg a hegyeket jöttem festeni ná visztávku… a kiállításra. Ez tetszett nekik: A kiállításra, ná visztávku. Még Moszkvába is eljuthatnak a képek, mondtam. Mondta is egy fejkendős nénike, a füle több volt, mint a foga, ékes és selypítő ruszinsággal, hogy „joj, to duze tyászko”, azaz „esz nem könnyű”, mert hát itt a legjobb családoknak is csak egy szobája van a hátá–ban (a házban), s benne a disznó meg a baromfi, hogy ne fázzék az ember. Úgyhogy kvártély az nincsen. Ám ha jobban belegondol, akkor mégis csak itt van az a ne zgyisná – nem idevalósi – huculka, csúnya mágyárszki neve van, Okszán, egy szép nagydarab erős mennyecske, aki csak tavaly került ide a férjével és a kislánnyal. Korábban fent laktak a Verchovinán, valahol a Szinyevír környékén, ám lejöttek ide a hegyekből valamiért, boh znáje csomu, s akinél talán kapok egy szobát, mert a férje más férfiakkal együtt a környékről épp Kazahsztánban arat, vagy betakarít valamit a celinán. Cukorrépát, kukoricát vagy napraforgót, a nagykereset reményében. Stob hrosi málé – legyen nekik pénzecskéjük. Aztán ő, mármint a nénike tudja, hogy ő, mármint Okszán, akinek több szobája is van, mert azt a nagy házat, hátát, vették meg az iskola mellett, vagy örökölték, mindegy, ilyenkor szokott kiadni szobát idegeneknek, ha megfizetik, mert hát azt nem tiltja a törvény – néjákij zákon to ne zápresccsáje –, vagyis szabad. Neki meg biztos kell a pénz „bednyázskának” (szegénykének), hogy most az ura nincs itthon, és csak egyedül keres, ötven rubelt havonta, ami mire elég, mondja. A tejgyárban, ahol dolgozik, csakugyan keveset fizetnek az embernek. Másutt se sokkal többet, az igaz. Ja, hogy hol lakik Okszán? Nem messze. Ha tovább megyek itt a Lenin utcán vagy 200 métert, látja, ott balra fordulok, és a Ticsina utca legvégén egy fehérre meszelt hátá nagy ablakokkal, és nagy diófa áll előtte, most már a dióit is potyogtatja, az iskola mellett, egészen az Ung partján. Ott, ott kanyarog az istenadta, de csúf is tud lenni az a recska (folyócska), ha megárad. Könnyen oda talál, hadarta a nénike. Csak vigyázzak, mert sok a gödör meg a kátyú az úton, s némely pocsolya is elég mély, ott lehet maradni az autóval, ha az ember nem vigyáz. Dobre, mondom szépen a nénikének, duzse hárno gyákuju, és már indultam is. Nem tudtam, hogy a végzetem felé, mondta szokvány módon elbicsakló hangján, csendesen, Pityu, felhajtván a pohara alján elfeküdt olajosan szikrázó barna löttyöt, a konyakot. Zaccos kávét is ivott hozzá.

Kátyú és gödör, hepehupa ide és oda, megérkeztem szerencsésen a nénike által említett házhoz is. Végig a Lenin utcán, majd balra fordulva a Ticsina utcába. Igaz, végig kettesben haladt a kocsi, s igencsak néznem kellett a pocsolyákat, melyek némelyike szinte ellepte itt–ott a Zsiguli kerekét. Egy nagy fehér kuvasz láncra kötve ugatott az udvaron az ismeretlenre és a kocsira, de azért Isten neki fakereszt leakasztottam a láncot a kapuról, bementem és kopogtam a takaros kis ház ajtaján. Oszt vártam vagy fél percet. Egy harmincöt körüli mennyecske nyitott ajtót, haragos tekintettel (a kedves mosolygós pofi itt nem szokás). Keze lisztes volt, és a blúz a karján fel volt tűrve. De micsoda karja és vállai, voltak! Mint egy ruhás szekrény. Haragosan összevont szemöldöke ellenére is kellemesek voltak az arcvonásai: És ami szokatlan volt számomra, hogy amint meglátott, kicsit haragudott ugyan, mert hát az illem is ezt kívánta, de aztán rám mosolygott. A kárpátaljai ruszin nők tartózkodónak szeretik feltüntetni magukat, s ezért sohasem mosolyognak idegenre. Ám úgy látszik, szimpatikus lehettem neki. S ez a nő hófehér és szabályos fogsorával fogpasztareklámnak is elmehetett volna, ami szintén szokatlan volt kissé, mert a fogszuvasodás Kárpátalján népbetegség. Mint tudod, a harmincon felüli vidéki embernek már alig van foga. Sőt, némelyiknek több a füle, mint a foga, de hagyjuk. A szemét és a haját is rögtön megfigyeltem. Mélykék volt a szeme, s benne az a bizonyos „Schlafzimmerblick”, biztos ismered? Haja meg simán hátra fésülve, lófarokba fogva, majdnem szőke világos barna. Szabályos volt az orra – mondjam azt, hogy túl nagy egy átlag polgár számára? – és kissé túl vastag az ajka, de – amint megnyílt a fogsora felett – piszokul érzéki. Termetre magas, majd fél fejjel magasabb, mint én, pedig én sem vagyok törpe, s izmos, mint egy balerina, vagy tornásznő. Valamikor én is tornáztam, meg kosaraztam, és jól ismertem az ilyen típusú nőket. Még most is az orromban van a szaguk az öltözőkből. De neki nem ilyen volt a szaga. Hanem mint az erdőé körülötte. Hóvirág és ibolya szaga volt. Igen, kimondottan ibolya szaga. Pontosabban illata. Azonnal bizseregni kezdtem tőle. Akárcsak kamasz koromban, amikor olyan tornász vagy atléta lányt láttam, aki tetszett nekem. De tetszett nekem mind. Tetszett ezeknek a lányoknak izmos alakja, mozgása, és kendőzetlen magamutogatása (kézenállás a gerendán széttárt izmos lábakkal. Fú, beleizzadok a látványba még ma is). Erről az Okszánról is gondoltam rögtön, hogy no, ha ez a nő itt elkapna egy fordulóra, megbánnám. Aztán el is kapott. Nem egy, hanem életemnek egész további fordulójára, melynek aztán most már vége. Egyszer s mindenkorra. Érzem. Jelzést kaptam. De erről majd később.

IV.

A hölgy megkérdezte, mi járatban vagyok. Elmondtam neki is, hogy mi járatban, mint a faluszéli nénikének, s azt is hozzátettem, hogy őt ajánlották, mint olyat, aki ideiglenesen albérlőt tud tartani. Befogadna? Igen, mondta, de csak egy hónapra, mert akkor már megjön a férje, s reméli, hoz is haza majd valami kis pénzt, amiből legalább egy évig szépen eléldegélhetnek. Talán egy kocsira is telik, egy Zaporozsecre legalább. De ki tudja. Mindenesetre, ha nekem megfelel, egy hónapra ötven rubelért ellakhatom nála. Ő főzni is szokott, és ha nem vagyok finnyás, és megeszem, amit ők, akkor szívesen ad nekem is ezért a pénzért. Bundás kenyér, borscs i vszjo tákoje – mondta nagyoroszul, egész jó kiejtéssel, mert hát ő művelt értelmiséginek (városinak) nézett, egyem a kis szívét. És hogy mutassa, azért ő is tud emberi nyelven, nemcsak po-násemu. A pénzt előre. Egyébként van egy kislánya, Okszánnak, azaz Okszánkának hívják őt is, az istenadtát, mert hát úgy kapta valakitől ott fenn a faluban, hogy vagy húsz részeg legény hágta meg egyszerre. Hogy miért mondja? É miért ne? Játssza meg az apácát? Ott fenn a hegyekben ez a divat. Hat hónapig is el vannak vágva a külvilágtól, olyan nagy a hó. Se ki, se be. Mindenki megvadul, kanos lesz.  Tudom-e, hogy mi a vérfertőzés? Igen, nos, ott az is van. A fiúk a répapálinkától jól berúgnak, és ha a lány nem akar, legyen az unokatestvér, testvér vagy bárki, leteperik, lefogják, és mit sem adnak arra, hogy sikoltozik. Az benne a pláne. A szülők meg csak azt mondják a lánynak, miért nem vigyáztál? Nem láttad, hogy részeg? Meg ilyesmi. A kis Okszánka, tizenhat éves múlt a nyáron, most nyolcadikos, mert egyszer már megbukott. Vagy kétszer, nem emlékszik, mondta Okszán, és nevetett, mert minek az a sok tudomány.  Éppen iskolában van. Csúnya és makacs lány, oszt még tanulni sem akar. Imádja az apját, mert az mindent megenged neki. „Okszánko ták, Okszánko szják, holubka mojá”. Kis galambom, te mindenem és egyetlenem. Rá, az anyjára, nem hallgat. Csak az apjára. Egyébként nem is igazi apja persze, hanem csak a mostohaapja.  Ezért ő, az édesanyja, sokszor elpáholja. Ellensúlyozásul, mert makacs. Mert így mi lesz belőle? Makacs, szófogadatlan. És szereti, ha a fiúk megbámulják. Majd lesz neki is egy zabi kölyke, mint az anyjának. Mert ő is, lám, mire vitte? Udárnicja, élenjáró dolgozó a tejiparban, jó, jó, de pénz, az meg semmi. S mindezt a nő csevegve, vidáman mesélte. Turbékolt és nevetett. Én meg bizseregtem. Nagyokat nyeltem, úgy megkívántam ezt a nőt. Azt mondod, van ilyen? Van, bizonyíthatom.

– Egyébként – folytatta Okszán – azt teszek, amit akarok, amíg itt vagyok. Ő nem törődik vele egy szemernyit sem (nyi kapeljku). Tisztálkodni a kútnál lehet, vagy akár az Ungra is kimehetek. Itt folyik a kert alatt. Tiszta, és jéghideg, brrr. Itt, Nagybereznánál még csak egy kis patak, de ha bozse upászi kiönt, akkor csúnya sárga és haragos, és a kert végén levő budit még mindig elviszi, fekáliástul mindenestül. Igen, igen, jól hallottam, a vécé a gyümölcsös végén van. Ösvény is van arrafelé, vagy száz méter. Csak vigyázzak, az oda vezető deszkákról le ne lépjek, mert akkor elmerülök a fekáliában, és neki nincs ideje idegen férfiakat onnan kimenteni, meg aztán kötél sincs kéznél kihúzni valakit. S megint csak nevetett. Jóízűen, hófehér egyenes fogsorát villogtatva. Tetszett nekem ez a nő. Nagyon. És azt is láttam, hogy én is neki. Ja, igen, tette még hozzá. Meg kell fogadnom, hogy ha a kocsmába megyek, nem rúgok be, és nem fogok randalírozni, mert akkor nem adja ki a szobát. A férje, aki most távol van – ná celinye v Kázáhsztánye – majd minden nap berúg, ha itthon van, és randalírozik, mert náluk az már így szokás. A férfi az iszik mind, és megveri a feleségét, hogy mutassa, ő az úr a háznál. Őt, igaz nem meri, mert ő az erősebb. Nézze, és mutatta, milyen izmos és erős a karja. Az is volt. Közben nevetett. Ő viszont – Isten bocsássa meg neki (bog prosztyit) – utálja a részegeket. Ezért nehogy mán engemet is el kelljen viselnie, ahogy támolygok, meg összerondítok mindent magam körül, mint Iván, amikor részeg, mondotta Okszán, és jókat kacarászott hozzá. Hát, hiszen nem azért jöttem, hogy igyak, hanem épp ellenkezőleg, gondoltam, és persze, hogy megígértem, hogy ilyesmit nem teszek. De ha már minden áron inni akarok, tette hozzá félig komolyan és félig tréfásan, de mivel ő azért nem inkvizítor vagy valami, és ő jól tudja, hogy a férfiak nem lehetnek meg ital nélkül, még egy napot sem, mert a muzscsina az csak muzscsina, akkor csak szóljak, ő megkínál. A sajátjából. Nekik ugyanis mindig van házi erjesztésű pálinkájuk, krumpliból, répából és cukorból, az idén is lesz vagy egy hordóval, de még nem forrta ki magát egészen, az igaz. Ez még csak brázska, mindössze negyven fokos, csak később lesz hatvan, de azért már iható, egész jó, és ő azt ajánlja, hogy ha ilyen szépen összejöttünk, akkor igyunk is egyet az üzletre, mondta kuncogva, kedvesen. „Zgyelájtye odolzsenyije,” mondta, s megint csak nagyoroszul. Nem szabad visszautasítani. „Hát – mondom én erre. – Igyunk, ha már mondja”. Mi mást mondhattam volna?  Ő meg térült–fordult, mint a szélvész. Egy nagy vödörben, fedővel a tetején behozott valamit. Elővett két kruzskát, megemelte a fedőt, megmerítette a csuprokat a vödörben, megemelte szoknyája alját, és megvillant két izmos kemény hófehér combja, az istenit neki. Mert, mint már mondtam, a lába hosszú, izmos, és gusztusos volt, olyan enni való, mint a sportoló lányoké mind (micsoda lábak!), és szoknyája aljával megtörülte a csuprok alját. Az egyiket elém tette, a másikat meg maga elé. A csuporban valami kotyvalék volt. Büdös és fehér. De nem tejszínű, hanem valami olyasmi, mint a vízbe mártott mész. Még sohasem láttam ilyet. Látta, hogy gyanúsan méregetem az italt, s erre újra nevetett. Majd megemelte a csuprot, odapöccintette az enyémhez, zá váse zdorovje, mondta, és inni kezdett. Nagy kortyokban nyelte a brázskát, mintha csak kútvíz lenne. A szeme se rebbent. Az egészet kiitta, és a csuprot keményen az asztalra tette: puff. Várakozóan, égszínkék boszorka szemével a szemembe nézett. Libabőrös lett tőle a hátam, úgy megkívántam ezt az ismeretlen nőt. Elszédültem tőle, bezsongtam. Behunytam a szemem, és én is felhajtottam a csupor tartalmát. A mérget is megittam volna, úgy megigézett. Miután a gyomromba jutott a kotyvalék (az ízéről ne beszéljünk), először melegíteni kezdett. Aztán fejbe csapott, mint egy fél tégla. Kábultan ültem, és néztem ezt gyönyörű nagydarab nőt. Ilyen szépet még nem láttam életemben, de még festményen sem. Nem fogod elhinni, egyszerűen szerelmes lettem. Hipp-hopp, és kész. Ő is. Hogy honnan tudtam? Onnan, hogy már nem mosolygott. Egyik kezével megtámasztotta a fejét, és engem nézett. A világ minden kincséért sem lett volna hajlandó elfordítani a fejét. Csak nézett és nézett, és mind gyorsabban szedte a levegőt. Én is. Visszanéztem rá. Pupillái kitágultak, mint a macskáé a sötétben. Talán az italtól, attól a kotyvaléktól, amit ő is meg én is csak úgy benyestünk, mint a balszélső a szögletrúgást. De égszínkék szemének fényében nem az alkohol dominált. Hanem a vágy. A vágy a férfi után, akit már ki tudja, mióta hiányol itt a kárpáti őserdőkben, ebben a dzsungelben. Itt pedig férfi rajtam kívül nincs egyetlen szál se. Akkor tehát engem kíván ez a szerelemittas nőstény, ez az éhes tigris és oroszlán egy személyben. És ha már akar, meg is fog enni. Érted? Engem! Igen, gondoltam, hisz az a barom férje már egy fél éve itt hagyta. Egy ilyen nőt itt hagyni? Akit pedig az Isten is arra teremtett, hogy csókolják, öleljék, szeressék, leteperjék, és közben halálra marcangolják. Dagadozni kezdtem. Izmom megfeszült, két karom meggörbült, mint a sólyomé, mely prédára vár: „Héja nász az avaron, héja nász az avaron” – vijjogta a lelkem. Forrni kezdett a vérem, és elöntötte az agyamat valami. Az állati kéjvágy, a perverz birtoklás vágya. Igen, az. Ej, dehogyis az, hazudok itt most neked. Tudtam én azt jól, hogy mi az, ami szétáradt bennem. Mondjam? Roppant banális, de megmondom: A szerelem. Hallod? A nagybetűs Szerelem. Fordítsam le? Love, Liebe, Ljubovj. Csupa ’-el’, mint a nyelv, melyet kitépni kell a másik lény szájából, ha csókolsz. Csókoltál már így, csókoltak már így? Nem? Pedig csak így érdemes. Azt mondod, nincs is ilyen, mert csak most találtam ki az egészet? Nincs igazad. Van. De még mennyire. Hihetetlen, de van. Bizonyíthatom. Az én bőröm a bizonyság, melyen még most is látszik mély harapásainak, karcolásainak a nyoma. Le voltam taglózva. Ha azt mondják, ott haljak meg, hát ott halok meg. De folytatom a sztorit. Mert nem az érdekes, amit éreztem, hanem az, ami történt. Szóval: aztán a fény ebben a két gyönyörű szempárban megváltozott. Fátyolos lett. Nem láttam még ilyen tekintetet, soha az életben nem láttam. Ez már nemcsak a vágyat tükrözte, hanem igen, igen, a szerelem lidérces hátborzongató fénye is benne volt. Az ő szerelmének a fénye, és az odaadásé. Ez a nő, Okszán, Okszán, zsongta a lelkem, viszont szeret, dobbant nagyot a szívem. Már biztos voltam benne. Eredetileg is egymásnak voltunk teremtve, és most – csak most – találkoztunk. S ez az igazi szerelem, bárki bármit is mond. Meglátni őt, meginni vele valamilyen bármilyen báj– vagy varázsitalt, és érezni testünkben a tűzet, mely perzsel, éget, s oda lök a másik elé. Tégy velem, kedves, amit akarsz. Ölelj, csókolj, és harapjál. Szó nem hangzott el egy se. Szentségtörés lett volna. Csak néztük egymást. De lépni kellett, mert eljött az ideje az első beteljesülésnek is. Ó, az ágy! Ha csak egy kis priccs is lett volna az egész, az nem lett volna baj. De olyan messze volt. Bent valahol az egyik szobában. Két–három méterre is innen. Ezt a nőt pedig nem tudom a karjaimban oda vinni. Fizikai lehetetlenség, nem bírom megemelni: hisz nagyobb, mint én, és legalább hetven kiló. De mit számít az ágy. Egymásnak eshetünk úgyis. Ám az a rengeteg ruha rajta. Igen, most meztelennek kellene lennünk, hogy egyszerűen csak egymásba omolva elkezdhessük harapni, tépni, szaggatni egymást, kéz, láb, test teljesen összegabalyodva. Őrjítő. Ilyen egyszerűen nincs, nem létezik.

Felálltam. Csak egyet kellett lépnem, hogy ott legyek előtte. Fejét felemelte, s megadóan nézett hűséges szemével. Benne az a fátyolos láng. Kezemet a mellére tettem. Csak nézett. Kigomboltam agyon mosott blúza felső gombját. Nem szólt, csak nézett. Majd a másodikat, harmadikat. A blúzból kibillent két fehér alma nagyságú melle. Olyan bimbói voltak ezeknek az alma nagyságú kemény melleknek, mint a virág. Nagyok, és sötétek. És a vágytól duzzadtak. Simogatni kezdtem. Ellenkezni próbált a szentem, mert ugye az illem. „Joj, to ne szlobudno,” mondta, de minden meggyőződés nélkül. Tette a dolgát automatikusan, mint a nő, akinek el kell bukni, mert ez a sorsa. Elrendeltetett. Már rég kőkemény voltam, az orgazmus határán, mióta csak a szemébe néztem. Mindkét kezével a „ne szlobudno” ellenére már tépte is rólam az inget, és szájával az enyémet kereste. Lassan, óvatosan, de lázasan. S aztán csillogó éles fogaival az ajkamba harapott. Nyelve, mint egy kemény forró csiga, forgolódott a számban. Aztán hajamba markolt a tarkómon, elhúzta fejét az enyémtől, s lázasan suttogott, hogy senki se hallja, csak én, miközben a szám már vérzett egy kicsit. S aztán, mint egy szerelmes verset, élő vallomást, vagy már nem is tudom, hogy mit, dadogta, kántálta elakadva, de már az anyanyelvén: O, mij ljubéméj, so zo mnoju. Poj do mene, poj. Aztán mintha csak engemet akarna bekapni szőröstül, bőröstül, megint nekem esett, vetkőztetett. Mart és harapott, nyelt és cuppogott, s arcának két oldalán mély gödröcskék keletkeztek tőle. S aztán, amikor még, még és még, megpróbált egészen lenyelni, s így forró manduláit is éreztem, nem bírtam tovább: hosszú rángásokkal élvezni kezdtem. Ő meg el nem engedett volna a világ minden kincséért sem. Meg akart enni. De aztán egy kis maradék csak kibuggyant a száján, végig folyt az állán, és a mellére pottyant, mint egy vízcsepp. Követte szemével. Jobb kezével, csendesen, szertartásosan, beledörzsölte mellbimbójába. Majd felém fordította arcát, s rám nézett mélykék, még mindig adakozni vágyó, szerelemtől fénylő szemével. Már nem volt fátyolos. S azt kérdezte: „Té mene tezs ljubés, právdá?” „Te is szeretsz engem, igaz?” „Igen, szeretlek, drágám. És mindig csak téged szerettelek”, mondtam a szavakat, melyek spontán ugrottak elő. „Jaj, most olyan boldog vagyok.” – Oj, já táká scsásztlévá. I já ználá, scso té scse préjdes, muszis préjté. ”Tudtam, hogy még egyszer eljössz, mert el kellett jönnöd. Megéreztem, megálmodtam,” mondta ő a hegyvidék dallamos ruszin nyelvén, melyet különböző előítéletekből kifolyólag sohasem kedveltem különösebben, de mivel neki elválaszthatatlan része volt, ezért most már azt is szeretni kezdtem.

V.

És eljött a mi időnk. A szerelemé, a szerelem igazi gyakorlásáé. Mert az első és ellenállhatatlan nekiveselkedés, az egymás csókolása, marása, szívása, vetkőztetése csak a spontán kielégülést szolgálta. Az elsőt. De most már nem kellett sietni. Lassítani lehetett a testi örömet, s élvezni minden percét. S aztán korábbi kijelentése ellenére, mármint hogy a kútra, vagy a folyóhoz kell járnom mosakodni, maga hozott a kútról vizet egy nagy kondérba, szilvalekvár–főzéshez alkalmas kondérba, amit a tűzhelyre tett. S aztán aládurrantott gyújtóssal, hasogatott fát tett rája. Közben tett–vett a konyhában. Kenyeret és szalonnát tett elém, meg egy kancsó vizet. S közben mindig úgy tüsténkedett, hogy valahogy hozzám érjen. Karjával, vállával, combjával, mellével. S mindez nagyon, de nagyon jól esett. Minden érintése, a szeme, kopott ruhájának frissen vasalt vászon szaga. Hihetetlen, de szerelmes voltam, mint egy nagyágyú. Aztán a kamrából előhozott egy nagy dézsát, tudod, olyat, mint amilyet a régi amerikai western filmekben láthat az ember, és csak a vadnyugaton vagy itt a hegyekben, megöntötte a dézsát forró vízzel, szappant és törülközőt vett elő. Kibujt a ruhából, teljesen meztelenre vetkőzött, mesterkéletlenül, szégyentelenül, és belecsücsült a vízbe. Én, Isten bizony, szájtátva néztem és bámultam az egész procedúrát. Ilyen sudár, magas, izmos, kemény húsú nővel még életemben nem volt dolgom. Te, hogy kerülhetett egy ilyen a hegyek közé? Szép hosszú combjai voltak, izmos lábikrái, bozontja meg rőt, ami mindig tetszett a nőkön. Olvastad Nanát? Igen, azt, amit a Zola bácsi írt arról a párizsi kurtizánról. Hát ő lehetett ilyen. Maga Diána istennő. Vagy csak úgy tűnt, mert hát fülig szerelmes lettem volna? Na, mindegy.  Minden tetszett rajta. Bent csücsülvén a dézsában, rám mosolygott elkápráztató mosolyával, fátyolos kék szeméből tüzes nyilakat lövellve felém, s ingerkedve kérdezte: „Hát te, muzsik, piszkos maradsz?” Dehogy maradtam volna az. Úgy dobáltam le magamról a ruhát, mint egy katona. Pillanatokon belül ott ültem mellette a dézsában, a jó forró vízben. Simogatni, szappanozni kezdtük egymást. S közben vadul csókolóztunk, mintha húsz évesek lettünk volna. Vizesen, szappanosan, pucéron. Néha a lélegzetünk is elakadt.

VI.

Egyszer csak nyílt az ajtó, s betoppan egy kislány. Tizenöt, vagy tizenhat éves. Egy kissé vékony és nyeszlett, de szép kislány, kedves, durcás pofikával. Rövid, bő szoknyácska rajta, formás kis lábakkal, félre taposott cipőben. Olyan Lolita féle, igazi nimfácska. Fején kis kötött sapka, egészen a fülére húzva. Arcvonásaira teljesen az anyja. Ugyanaz a száj, égszínkék szem, világosbarna hajfonat. Meglepődhetett kissé, mert nem köszönt. Én, a férfi, elpirultam, mint egy gyerek, ott meztelenül a dézsában. Okszán viszont még csak a fejét sem fordította elképedt lánya felé, s úgy bökte oda: „Holubká, galambocskám, elébb egyél valamit, s ha már mi befejeztük, te is megfürödhetsz”. – Azt már nem – válaszolta fintorogva a kisasszony. – Idegenek után, piszkos vízben? Soha. – Az anyja válaszra sem méltatta. A kisasszony pedig nagy dérrel, dúrral ránk csapta az ajtót.

Szépen megmosakodtunk, s aztán megtörülgettük egymást. Én már nyúltam is az alsónadrág felé, de Okszán kivette kezemből. „Nem akarok estig várni. Bújjunk az ágyba. Most, tüstént, azonnal,” parancsolt rám. Hát jó, gondoltam, de nem voltam elragadtatva az ötlettől. Zavart a kislány jelenléte a másik szobában. S tudtam magamról, hogyha valami zavaró körülmény van, egyszerűen impotens leszek. Úgyis történt. Ő viszont megint lázba jött, tűz forró lett a teste, csókolt, simogatott, masszírozott, de nem sokra ment velem. Restelltem magam, hogy itt a kókadt farkú indián szerepe jutott nekem, de hát mit tegyek, ilyen vagyok. Mondani viszont nem mondtam semmit, szégyelltem. Szerelmem kis idő után rájöhetett arra, hogy mi a bibi. Ki sem szállt az ágyból, csak átkiáltott a lányának: „Okszáná.” Kisvártatva nyílt az ajtó, s durcásan bár, de a kis Okszán megjelent. Sapkával a fején, fülig húzva. „Mit akarsz, hagyj békén, mama.” Azt hittem, az anyja elküldi valahová. Moziba, cukrászdába, vagy mit tudom én, mi van még itt Nagybereznán, ahová egy gyereket el lehet küldeni, ha a mama és a papa akar valamit egymástól. De nem. Az anyja ráparancsolt: „Rozgyáhájszá! – Vetkőzz!” „Hogy mi?” – nézett az anyjára döbbenten a kislány. „Jól hallottad. Vetkőzz!” „Itt? Most?”, értetlenkedett a kislány. „Igen! És ne pofázz!” A kislány lassan vetkőzni kezdett. Fején keresztül levetette kopott kis pulóverét, majd a földre ült, s lassan fűzni kezdte a cipőjét. „Gyorsabban,” förmedt rá az anyja. „Nincs időm várni.” Végül is meglett a két cipő. A harisnya következett, miközben megvillant a kislány tejfehér húsú gömbölyded, már nem is olyan fejletlen combja, mely hosszú volt, mint az anyjáé, csak vékonyabb kissé. Majd levette a szoknyát, a blúzt, és egy kis gondolkodás után, a kombinét. Bizseregni kezdtem, az ágyékom körül. Mert ott állt előttem, előttünk egy gyönyörű szép testű fiatal kis parasztlány, sportos és kemény, de még növésben lévő, s ezért kissé nyeszlett és fejletlen, de aki után nálunk Ungváron mindegyik jampi és kéjenc megnyalta volna az ujját. Állt és várt. „Tovább, rozgyáhájszjá”, szólt rá az anyja. Okszánka pityeregni, és szipogni kezdett, de engedelmeskedett. Kikapcsolta melltartóját. Előbukkant két kis almányi melle, olyan barna és duzzadt bimbókkal, mint az anyjáé. „A bugyit is,” mordult rá haragosan az anyja, mert hogy ilyen engedetlen. A kis Okszán most már hangosan sírt, de azért levette bugyiját is. Bozontja még egészen ritka, de lehetett látni, hogy rőt lesz az is, mint az anyjáé. „Jól van,” mondta az anyja, „s most bújj ide közénk.” „Ahhoz a büdös nagydarab emberhez”, csattant a kis Okszán vékonyka hangja. „ Nye, né hocsu (nem akarom).” S lehajolt, hogy felkapja ruháit és elfusson. Anyja, úgy ahogy volt, anyaszült meztelenül, mint egy dühös Pallasz Athéne, kirepült az ágyból. A sarokhoz rohant, ahol a falnak támasztva állt egy hosszúnyelű ostor, mint minden ruszin parasztházban, mely ostorral valószínűleg a legelőről hazatért tehenet szokta beterelni az istállóba az anya vagy a lánya. „Te büdös kis ribanc,” kiáltotta dühösen. „Ellenkezni mersz az anyáddal, te istenadta.”. S ütni kezdte a lányát az ostorral. A szíj hosszú sötét nyomokat hagyott a kislány fehér bőrén, a hátán, a hasán, a vállán, a fenekén. A kislány visított, sikoltozott, zokogott, és könyörgött. „Jaj, ne bánts, mama, ne bánts. Ígérem, jó leszek, csak ne bánts. Fáj!” De Okszánnak ez csak olaj volt a tűzre. „Velem pofázol, te céda, amikor jól tudod, hogy én is tudom, milyen vagy. Az apádnak minden áldott héten lefekszel, amikor csak akarja, és közben nyögsz és visongatsz, mert élvezel, s mondogatod, hogy milyen jó vagy, papa, és még, még, jobban, jobban, mélyebbre. Megöllek, te céda. Az se zavar, hogy mindig hulla részeg a disznó, amikor maga mellé parancsol, és amit odahány, azt nekem kell kivakarni az ágyából, és a te ágyadból is, he? És most az egyszer én akarok tőled valamit ebben a büdös életben, és azt mondod, hogy nem.” És csak úgy záporoztak tovább az ütések a kislány testére, csípték, vágták, marták. Nem kegyelmezett: tovább püfölte, kegyetlenül, szadista élvezettel, és ordibált, hangosan és csúnyán. Mondta a magáét, azt, ami már évek óta ott volt a begyében. “Nehogy azt mond, hogy te nem akartad, és hogy téged erőszakkal tett magáévá először az állat. Ez nem volt erőszak, te céda. Te magad akartad, hogy valaki már elkapjon, mert bizseregtél. Állandóan illegetted magad előtte. Meg levetkőztél. Azt hiszed, nem láttam? Mindenkit tiltott tőled, mert féltékeny volt, és ő vetett rád szemet. Te meg nem is bántad. Lényeg az aktus, mi? Hát itt volt ő kéznél, s bebújtál hozzá az ágyba. Persze, hogy rád feküdt, mert olyan, ha begerjed. Jó neki a kecske is, ha segítenie kell magán. Én tudom, hogy mi az erőszak, mert a hegyekben nőttem fel, és nem itt a városban, mint te. Hallod? Kegyetlenül sokat szenvedtem, nem úgy, mint te.  De most és itt én vagyok az úr, s én dirigálok. Neked is meg annak a disznónak is, aki a férjem. Hivatalosan. De utálom, nem úgy, mint te. S hagytalak benneteket, és nem is szóltam semmit azért, hogy önként és dalolva a mostohaapád matraca lettél, te céda, te. Legalább engem békén hagyott. Mert tudta, érezte, hogy utálom. De most elegem van belőle és belőled, de előbb teszel nekem egy kis szívességet. Ha nem teszed azt, amit mondok, agyonverlek, világgá kergetlek, hallod? Nekem is van egy életem. S élni akarom, érted?”

Okszán nagyon dühös volt. Szinte félni kezdtem. Most hazudtam neked, nem voltam őszinte. Az igazság az, hogy nagyon is élveztem ezt a kis szadista előjátékot, perverz kiselőadást a vad hegyi népek családi életének hátteréről, s valahol az agyam mélyén már sejtettem, hogy a folytatás is érdekes és izgalmas lesz. Nem tévedtem. A kislány odaborult anyja lábai elé, sírt, zokogott, és fogadkozott, hogy mindent megtesz, amit mond neki, csak tegye el az ostort, és ne bántsa, mert fáj. „Akkor jó – válaszolt Okszán, és eldobta a botot. – Gyere ide, s tedd azt, amit most én mondok neked. Nem lesz az olyan rossz, majd meglátod. Ismered az anya és a lánya figurát, nem? Nem is hallottál róla? Na, ne. Épp te ne hallottál volna, te céda. Ketten fogjuk szeretni Pistát.”

És láss csodát, a kislány engedelmeskedett. Összevert kis testével ő is odabújt hozzánk, reszketett a kiadós veréstől, s magára húzta a dunyhát. „Mit tegyek?” –kérdezte. „Simogasd és csókold a Pistát – mondta Okszán. – Legyen újból férfi.” Megtette. Kelletlenül és ügyetlenül, előbb csak ujjával simogatott, de aztán a nyelvével is. Finom hosszú ujjai voltak, s a tenyere lágy, sima, mint az Ung vize. Félénkségét is levetkőzte, és kedvvel simogatott, csókolgatott mindenütt. Jobban, mint bármelyik nő, akit a városban pénzért vettem. A csinos arcocskától, könnyes szemektől már amúgy is begerjedtem, és nem kellett különösebben sokat fáradnia, hogy újból készen álljak egy csatára. Okszán figyelt, élvezte az előjátékot, melyet most az ő akaratából a lánya végzett el helyette. Haragos arca kisimult, megenyhült, fejét könyökére téve nézett és várt. Most már szelíd szóval oktatgatta lányát: ”Hát erre kellettél te, édes lányom, mert szerelmem impotens lett attól, hogy ott vagy a másik szobában, és leskelődsz. Ki kellett téged hozni onnan. Így legalább mindent láthatsz. Kukucskálni sem kell. És férfit varázsoltál Pistából, akit most mindjárt elkapok. És neked sem olyan rossz, igaz? Hisz te is szereted az ilyesmit. Tudom, mert láttam, hallottam, ahogy ott nyögsz a másik szobában. Miközben ő, az állat hörög rajtad. Érted már?” – Értem, mama – mondta a lánya, és neheztelésnek már nyoma se volt a hangjában. Tökéletes volt ez kis perverz összjáték anya és lánya között.

Aztán a kis Okszán hasra feküdt mellettem, elfordította a fejét. Átadta a terepet az anyjának. Okszán meg rám nézett boszorka szemével, arca komoly volt, szinte gondterhelt. Majd két tenyerével lenyomta vállamat, és belecsücsült az ölembe. Síkos volt belül, és tűzforró. Rám hajolt és csókolt, a nyelvemet kereste, megmarkolta erős kezével a vállam, kemény kis cicijét hozzám dörzsölte. Vadul szeretkeztünk. Ő el is jutott jó néhányszor az orgazmusig, és önzetlenül mindig magával akart vinni. Eszeveszett iramban kezdte ilyenkor riszálni kemény és domború fenekét, és szinte hörögte, ”Poj zo mnoju, gyere, gyere, szerelmem, élvezz velem”. De nekem ez volt a jel, hogy fogjam vissza magam, és várjak még az orgazmussal. S aztán? Néhányszor, hogy így visszatáncoltam már a cél előtt, nem voltam képes élvezni. Átbillentem rajta, ahogy magamnak szoktam mondogatni. Elő szokott ez fordulni, és most is ez történt. Ilyenkor, sajnos, dolgomat nem befejezve, kielégületlenül kellett elhagynom a terepet. De most nem volt kedvem hozzá. Mert annyira jól esett ez a gyönyörű nő, hogy hajlandó lettem volna akár reggelig is vele lenni, hogy aztán csapzottan, teljesen kimerülten végül is feladjam. Be szépen is mutatott volna csapzottan, mint egy kanca, remegő inakkal, fujtatva. Lett volna kedvem hozzá, hogy ilyen „csúfosan” fejezzem be ezt a szép napot. A lényeg, hogy nem tudtam eljutni az orgazmusig, pedig ő már a hatodikon s túl volt, s mondta, hogy most már aztán fejezzem be, mert ez már neki is sok. Már nem élvezi, fáj. Gondoltam egyet. Kisé odébb húzódtam, ahol a kis Okszán feküdt, és nyitott szemmel kíváncsian leste szerelmi játékunkat. Aztán? Két kezemmel lenyomtam a hasán fekvő kislány hátát, s föléje guggoltam. A kislány nem ellenkezett, mert még nem tudta, mit akarok. Biztos nem hitte, hogy valamit is merek tenni vele anyja jelenlétében. De tévedett. Mertem. Jobb kezemmel megkerestem popsijának sötét kis nyílását, a másikkal pedig odanyomtam kőkeményen ágáló kielégületlen férfiasságom. Valami reccsent, és a kislány felsikoltott, de a kemény megduzzadt makkom úgy csúszott bele a kis Okszán végbélnyílásba, mint kés a vajba. „Jaj, nagyon fáj, duzse boléty. Hagyd abba,” sikoltozott és rúgkapált a kislány. Nem engedelmeskedtem. Okszán meg csak most ébredt. „So tü robis, szvényá? Mit csinálsz, te disznó?” – kérdezte, és kétszer keményen tarkón vágott, majd behúzott egyet az arcomba. Eleredt az orrom vére, s maszatos lett tőle. Ő is, a kis Okszán meg a lepedő és a dunyha. De ez már mit sem számított. Testem már vonaglott, és óriási nyögések közt, dicsőségesen spricceltem, mélyen a kis Okszán végbelében. A kislány már nem sikoltozott. Talán azért, mert mi mást tehetett volna. Vagy már tetszett is neki? Aztán Okszán is felfogta, hogy mi és miért. Rám borult és zokogott: ”Ne szerdészjá ná mene, duzse tyá prosu. Mozses ne szerdétészjá? Já né kák né mochlá zrozumété, no záráz rozuméju. – Bocsáss meg nekem, bocsáss meg. Meg tudsz bocsátani? Nem értettelek, de most már értem.” S mindezt ruszinul. A nagyoroszt már elfelejtette. Nem akart műveltnek látszani. Csak nő, szerelmes nő akart lenni, és szeretni akart. S azt, hogy én is szeressem. Még akkor is, úgy is, ha szerelmemből másnak is juttatok valamit.

VII.

Szép napfényes szeptemberi és októberi nyár volt abban az évben a Kárpátokban. Reggel egy kicsit hűvös volt ugyan, de aztán felmelegedett a levegő, az erdők és a hegyek ezer színben pompáztak. Néha eleredt az eső, tartott egy fél napig, majd újra jött a napfény. Jártam az erdőt, olvastam, és festettem. Róluk, Okszánról és a kis Okszánról is készült portré, külön–külön és együtt, mint mama és lánya. Meztelenül is lefestettem őket. Aktképnek sem volt rossz, szép testű nő volt mind a kettő. Egyik kép sem volt műremek, de nekik örömet szereztem velük. Közben a két nő meg végezte dolgát. A kislány elment az iskolába, a mama az üzembe, s nap, mint nap oda állt a futószalaghoz tejet töltögetni. Okszán két műszakban dolgozott: délelőtt, vagy délután. Ha délelőtt, akkor hattól kettőig, ha délután, kettőtől tízig dolgozott. A hét végén jó ruszinos ebédeket főzött. Egyes ételeknek a nevét se tudtam, de mindegyik ízlett. Meg hát az igazság az, még a mérget is elvettem volna tőle, olyan szerelmes voltam belé, és rettegve vártam azt a napot, amikor el kell majd mennem. Alkoholt egy kortyot sem ittam, mert hát az alkohol árt a férfi potenciának. Arra pedig nagyon nagy szükségem volt. Hisz minden áldott nap szeretkeznem kellett velük. Nem sportból, hanem már–már kötelességből. Mert ugyebár itt volt Oksdzán. Az első, végül is sikeresnek mondható szeretkezésünkön kívül, amikor először leblokkoltam ugyan, de aztán kis Okszán „átsegített a holtponton”, később soha sem volt semmi más ajzó szerre szükségem, csak a szemére. Elég volt belenéznem, látnom a fátyolos tekintetet, és hallanom azt a szót, hogy „szeretsz?, és máris kész voltam vele akár órák hosszat szeretkezni, ami mindig maga volt a gyönyör. Sőt, gyönyör a köbön: a mennyország. Sokat figuráztunk, de az sohasem volt a cél. Csak egy valami: hogy a másiknak örömet tudjunk szerezni. Ha megérezte, hogy valamit még szeretnék, mindig megkérdezte: ”Mit tegyek még, egyetlen szerelmem, drágaságom, mindenem? Mojá lásztocská (kisfecském)?” S közben elárasztott csókjaival, tetőtől talpig, amit mindig készséggel viszonoztam. És soha semmire sem mondta, hogy nem. Ha esetleg a víz alatt szottyant volna kedvem, akkor a víz alatt. Hogy többször hármasban is voltunk, azaz a kis Okszánt is bevettük a szerelmi játékba, az is az ő kívánsága volt, mert én, mondta ő, úgy szerettem volna, csak nem mondom, mert nem akarom őt megbántani. S ő ezt nem azzal magyarázta, hogy én is csak egy perverz kujon és szoknyapecér vagyok, hanem azzal, hogy az csak természetes, hogy a lányát is szeretem, mert nekem mindent szeretnem kell, ami az övé. A kisujját is, meg a kis Okszánt is. És hogy ő is viszont szeret, az meg még ennél is természetesebb, mert ha egy nőnek van szeme, esze és szíve, az csak engem szerethet. Engem, Kantos Pityut. Azt a jóképű aranyos fiút, hlopcá, aki vagyok. És elárasztott bókokkal. Okos, erős, szelíd, igazi férfi voltam az ő szemében.  Így filozofált. Ami meg a kis Okszánt illeti, hát ő is csak szeretett engem. A maga módján, ami szinte teljesen arra korlátozódott, hogy az ágyban, a pajtában, vagy akár a napsütötte réten szeressem. Állva, ülve, vagy fekve. Azt hiszem, kissé fehérmájú lehetett a kisasszony. Egyáltalán nem bántam. Jó volt érezni, hogy újból férfi vagyok e két nő jóvoltából.

Kis Okszán általában akkor érkezett haza, amikor anyja még munkában volt. Akár délelőtt, akár délután. Ha nem talált otthon, azonnal a keresésemre indult. S amikor megtalált, ott, ahol épp festegettem, megcsókolt, és aztán csókolózni kezdtünk. Majd kezemet megfogva vezetett haza, v hátu (a házba), ahol gyorsan ledobálta magáról összes ruhadarabját, és bebújt anyja ágyába. Szinte könyörgött, hogy siessek, menjek hozzá, mert engem akar. Mint soha senkit. S aztán szeretkeztünk. Más volt, mint az anyja, természetesen más. Valahogy nem olyan heves. Inkább, mint az Ung folyó vize, ahol mély. Lassú és csendes. Vagy csak fiatalsága izgatott? Előfordult, hogy szeretkezésünk elhúzódott, s Okszán „rajta csípett” bennünket. S ahelyett, hogy patáliát csapott volna, még ő is gyorsan ágyba bújt, úgy izzadtan és mosdatlanul, a tejcsarnok szagával, ahogy volt, hogy „legalább a végéről le ne maradjon”. Mondtam is neki, hogy ő sohasem tud semmiről sem lemaradni. Vele mindig kész és hajlandó vagyok. S ettől sokszor annyira tűzbe jöttünk, hogy még órák hosszat szeretkeztünk, pedig a kis Okszánnal már legalább kétszer kielégültem. Istenem, férfi lettem megint. Egy tenyészbika. És ha volt nő, akit mindig kívántam, akkor az én esetemben ez Okszán volt. Igen, a lányát, kis Okszánt is szerettem, persze, hogy szerettem. Fiatal, friss, és fenyőszagú volt. És perverz módon kívántam is. Izgatott fiatalsága. Mint egy vénembert a pipi hús. Eszembe sem jutott, hogy ezt ne valljam be magamnak, és azt mondjam, hogy na ne, Pityu, ez disznóság, amit csinálsz. Eszembe se jutott. Állandóan kanos voltam és… Szóval még perverz is.

Biztosan azt is tudni akarod, hogyan titkolta el Okszán a falu, illetve a szomszédok előtt ezt a nagy szerelmet. Meg is kérdeztem tőle, a so, jakscso lyudi uznájuty. Mi lesz, ha megtudják? Azt válaszolta, hogy ezzel nem érdemes törődni. Először is, ebben az érában (ezt a szót) használta, a házasságtörés s minden deviancia, ezt a szót is ismerte, nem bűn. Mindenki csinálja, sőt tudnak is róla, fecsegnek is róla, csak nem szabad nyilvánosan elismerni, propagálni, vagy nagydobra verni. Mindenki tudja, például, mi folyik fent a hegyi falvakban. Amit ő már nekem a legelején elmondott, mármint hogy a házasság náluk nem szentség, tipikus jelenség. A vérfertőző viszony sem ritka, amiről szintén mindenki tud, de nem beszél. „Hidd el nekem, egyetlen szerelmem – mondotta nekem –, én szeretem a gyermekem, de vajmi keveset tehettem azért, hogy a mostohaapja, akihez csak azért mentem férjhez, mert talán még jobb is, mint a többi, meg ne rontsa. Ez egy ilyen világ, ez a répapálinka–bűzös parasztvilág, melyet most, hogy már nincs Isten, sem papok, semmi az égvilágon nem tart vissza a sártól és a mocsoktól. Ott érzik jól magukat a „násé ljudé”, a mi embereink. Ez az ő világuk. Sajnos ismerem őket. És én is csak behunyom a szemem.

Kantos Pityu itt elhallgatott. Rendelt, és felhajtott még egy kupica konyakot, szürcsölt feketéjéből, és rágyújtott nem is emlékszem hányadik cigarettájára. Valamit azonban nem értettem. „És miért volt szükséged arra, hogy ezt valakinek most elmond? Miért nem tíz évvel ezelőtt tárulkoztál ki valakinek? Csak most lett lelkiismeret–furdalásod vagy minek is nevezzük?” – kérdeztem. Hosszan, fürkészve nézett rám. Játszott az idegeimmel. Tudta, hogy kíváncsivá tett ezzel a történettel, s most már tudni akarom, hogy mi az egészben a logika. Csak hosszabb szünet után válaszolt, mintha gondolatait kéne előbb összegyűjtenie. Pedig kész volt már a fejében minden. Tudta ő jól, hogy mit is akar velem közölni. Hisz amit eddig elmondott, csak bevezetője volt gyónásának.

– Egyszer ki kellett mennem a reptérre valamiért – folytatta. – . Beszélnem kellett egy góréval egy képről. Akkor szállt le a kijevi gép. Mindig szerettem nézni a le– és felszálló gépeket, úgy hogy a korlátnál megálltam és néztem. Azt is szeretem látni, ahogy a repülőgépből kirajzanak az utasok. Gondoltam, ha már itt vagyok, elnézelődöm. Egyszer csak egy ismerős alakot véltem felfedezni az emberek között. Egy nőt, s méghozzá szépet. Elegáns szürke kosztümben, a szoknya térdig érő, tűsarkú cipő, csodálatos két hosszú izmos lábszár, hosszú vállig érő haj, csak úgy, kiengedve, két vállán szétterülve, jobb karján ballonkabát, vállán egy nagyobb táska, mint egy New York–i dáma. A szívem a torkomban dobolt. Azonnal felismertem. Ő volt. És integetett. Érted? Integetett. Nekem. Tíz éve nem láttam. Tíz év után. Te jó Isten! De amikor átölelt, és forrón szájon csókolt, úgy éreztem, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól. Nem változott semmit. Legfeljebb több lett a ráncocska, a szarkaláb a szeme körül. „Ljubimij – mondta nagy oroszul. – Ná másinye?” (Szerelmem, ugye itt a kocsid?). Vigyél a Zakarpattyé–ba. Ott rendeltem Kijevből szállást, mert látni akartalak. Tudtam, hogy várni fogsz”. Hogy hogy tudta, és miért akart látni, azt nem mondta. Sem most, sem később. Elmondta viszont, még a kocsiban, hogy Kijevben egy úgynevezett konferencián vett részt, az élenjáró tejipari dolgozók találkozóján, mert ő most már élenjáró tejipari dolgozó, mit szólok hozzá? – mondta nevetve. Volt egy nagygyűlés, lekcija (előadás), felszólalások, taps, azután ingyen kaja, ingyen pia, kijevi városnézés, meg ami szokott lenni. Nem vált el a férjétől, mert ha nem élhet azzal, akit szeret, akkor minek? De nem fekszik le vele soha. Soha többé. Nem tud, és nem akar. Ha Iván közeledik, és akar valamit, ő nemes egyszerűséggel elküldi őt melegebb tájékra. Igyi náhuj, mondja neki és kész. Ő apáca lett. Nem hivatalosan. Hagyja őt békén. Meg aztán, nem fogom elhinni, hogy tíz évvel ezelőtt született egy kislánya, azt Okszának keresztelték. És nem fogom elhinni, a kis Okszánnak is született egy kislánya, egy–vagy két héttel később tíz évvel ezelőtt, az is Okszán, mert ő tudja, hogy én ezt a nevet választottam volna neki is. A két kislány majdnem olyan, mint egy ikerpár, és mindkettő feltűnően hasonlít rá, az igazi Okszánra. Csak a szemük sötétbarna. Csodálkozott is Iván, a férje, hogy az hogy lehet, hisz az anyjuknak kék, és az övé is kék. Iván mindkét gyerek apjának hiszi magát. Nem csoda, mert azon a napon, amikor megérkezett Kazahsztánból, hetvenkedve mutogatta azt a pácskát, vastag pénzköteget, amit ott keresett a celinán, és a haverokkal úgy berúgott, hogy nagybőgőnek nézte a csillagos eget. Semmire sem emlékszik. Pláne arra nem, hogy kivel hált, vagy hált–e egyáltalán. A Zakarpattye szállóban, mivel helybéli lakos nem kaphatott szobát, csak úgy felosontam. A folyosón dezsuráló (ügyelő) nőnek adtam egy kis baksist, és minden el volt intézve. Reggelig maradtam. Mintha sohasem lett volna távol: mintha ez a tíz valahány év nélküle nem is létezett volna. Amikor elbúcsúztunk, száraz volt a szeme. Egy könnycsepp sem csillant benne. Csak mosolygott rám szomorúan. És amit, még furcsállottam: ennek az egészségtől szinte mindig kicsattanó nőnek halálsápadt volt az arca. Mondani akart valamit, igen, mondani, de nem tudta. Én meg azt nem tudtam, hogyan kérdezzem meg, hogy mi az, ami mondani szeretne. Úgy hogy semmit sem kérdeztem. Ő meg semmit sem mondott. Így váltunk el.

VIII.

Kantos Pityut a Húsvét vasárnapját követő csütörtökön temették. Szeles, hideg volt ez a csütörtök. Sokan kísértük utolsó útjára. Állítólag infarktus végzett vele. Azt mondják, Húsvét hétfőjén elment meglocsolni nőismerőseit, s mivel sokan voltak, sok helyre ment. Összeevett és ivott mindent, mondták. Főként konyakot. Rá meg sört, és édes bort. Az utcán este hatkor esett össze. A kórházban már nem tudtak rajta segíteni.

Temetésén a gyászoló tömegtől kissé távolabb egy magas karcsú nő állt, sötét ruhában, egy szál piros rózsával a kezében. A gyászoló családtagokhoz nem ment oda kondoleálni. Csak amikor mindenki elvonult lassan, lépett oda a sírhoz, és helyezte el a fejfánál (keresztet nem mert fejfának állítani a család) a piros rózsát. Nem sírt. De arca a pirosító ellenére is halálsápadt volt. S közben mondott is valamit halkan, magában. Hallani véltem. Szerelmétől, a szerelemtől búcsúzott. S oly fájdalom ült az arcán, mely azt mondta, hogy talán még a máglyahalált is vállalta volna ezért az emberért. Mint régen a nők Indiában, hogy elhunyt párjukat ott, a másik világban is szeretni tudják. Mindegy, hogy mi az ára.

 

Plafonig érő karácsonyfa

I.

– Tudod – mesélte egyszer Vili egyik eléggé gyakran előforduló őszinteségi rohamában a pince–hűs irsavszkáját kortyolgatva lent a Szkálában a korzón –mostanában valahogy újra meg újra végigélem, végigjárom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, és elmélázom rajtuk. Az összefüggéseken, jelentőségükön gondolkodom. Mert mi lenne, ha nem úgy történik. Hanem valahogy másképp. Például, ha felpakolunk, és megyünk, elfutunk a nagyvilágba. És nem hagyjuk, hogy így a nyakunk közé csördítsen ostorával, vagy inkább kupán vágjon a bunkójával a történelem. Most is itt ülnék, és veled borozgatnék? Nyilván nem. Ám az is lehet, hogy amit ma az élettörténetem egy részének képzelek, az csak a mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De mégis csak az enyém, és nem a másé. És nekem valahogy fontos és érdekes. Mindig érdekes. Akkor is, ha – kívülállóként szemlélve – az események, melyek nekem most olyan fontosnak tűnnek, valójában mégsem azok. Hanem éppenséggel hétköznapiak, sorsszerűek. S ami történt, az megtörtént, így történt. Mert hát ez egy olyan vidék. És az élet amúgy sem nyalóka, mondogatta volt édesanyám, ha valamiért panaszkodtam. Hisz tudod te azt magad is. De azért hadd meséljek. Nincs ellenedre? – kérdezte udvariasan, de teljesen fölöslegesen. Mert ha Vili beszélni akart, akkor beszélt is. Nem volt erő, mely ilyenkor leállította volna. Ezért csak úgy foghegyről vetettem oda neki, hogy „nincs,” s én is húztam egyet a boromból. Így hát folytatta.

Szegény édesanyám többször is mondta életében, hogy akkor volt a legboldogabb, amikor első gyermeke megszületett. Ez egy szép nyári napon a második világháború kellős közepe táján történt. Kisfiút várt. Az lett. S aztán még négy testvérem lett. Őket mennyire várta, már nem mondta. Minden esetre születésem évében a németek már egy éve nagyban rohamozták a Szovjetuniót, már folyt a sztálingrádi csata, mi magyarok pedig ott álltunk a doni katasztrófa és a „felszabadulás” előtt. Közben nagy volt a világégés mindenütt. Egymás torkának estek emberek, népek, nemzetek. De mi ezt itt Ungváron nem éreztük. Kellemes volt itt az élet akkoriban. Akárcsak Svájcban. Oly annyira, hogy anyám anyja, akit később csak „a pesti nagymamaként” emlegettünk, gyakran ellátogatott Ungvárra unokanézőbe a háború alatt. Az Árpád vonattal jött és ment, mely alig négy óra alatt tette meg a Budapest – Ungvár közötti utat, azt a 260 kilométert, ami ma oly soknak tűnik, hogy no. Ő mesélte, a pesti nagymama, később, amikor már a szovjet Ungvárra hordozgatta a segélycsomagokat a „gazdag” Magyarországból, hogy még egész kisgyerekként, talán járni is alig tudtam, elvitt magával sétálni, és én séta közben a mai gyaloghíd helyén álló régi hídon egyszer csak úgy hirtelen megkérdeztem tőle: ”Matyma, ugye kétféle modál van? Egy a levegőben, egy pedig a ladlágomban?” Ő erre ölbe kapott és összevissza csókolt büszkeségében, hogy neki milyen okos kis unokája van. Szóval, szép volt az élet itt akkoriban a kis Ung parti Párizsban, ahogy abban az időben nevezték ezt a most már teljesen elszlávosodott mocskos kis nagyvárost, mely mindinkább kezd hasonlítani a Gogol elbeszéléseiből ismert poros és dögunalmas kisorosz mezővárosokra. Különösen szép lehetett ez a kisvárosi élet nagyszüleim úri fogadásokhoz szokott házában. Ebédek, vacsorák, jövés–menés, zajos társasági élet és hasonlók. Habár úgy tudom, hogy a nagy vagyon és a felsőbb ungvári tízezerhez való tartozásuk ellenére még csak saját házuk se volt. Mert nem is volt rá szükség, mondta apám egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért nem vásároltak egy saját kéglit valahol a vidéken. Nem törődtek vele. Inkább földet meg szőlőt vásároltak, és csak úgy adakoztak, ami aztán a „felszabadulásunkkal” elúszott mind. Nagyapám, mint görög katolikus fő esperes, országgyűlési képviselő, a ceholnyai parókián lakott. Két hercig paplak is volt ott szép nagy szobákkal, udvarral, csűr, hátsó udvar, ahol emlékszem, egy tőlem jó pár évvel idősebb lány, Nyuszi volt a neve, többször is levetkőztetett, mert szeretett „doktor nénit” játszani velem. Én voltam a beteg, akinek le kellett vetkőzni, hogy ő, a doktor néni, alaposan megvizsgálhasson. Ő ezt meg is tette. Komoly arckifejezéssel kopogtatott a hátamon, mellkasomon, a hasamon. Aztán a fülét is odatette. A hátamra, a hasamra, és lejjebb. Hogy én ezt miért engedtem, máig se tudom. Élveztem volna? Talán. Egyszer Homoki Ica, a cselédünk, keresett, és teljesen pucéron talált a ketreccel elkerített tyúkudvaron, ahová Nyuszi vitt el „megvizsgálni.” Megvizsgált, és otthagyott. Én meg még nem igen tudtam egyedül öltözködni. És volt ott még egy gyönyörű szép gyümölcsös, rengeteg gyümölcsfával. Igaz, eleinte nem laktunk a parókián, mert anyám nem igazán kedvelte anyósát. Panaszkodott is apámnak, hogy az anyja őt lenézi, mert csak egy egyszerű polgárlány a nyolcadik kerületből. Nem „úrinő”, mint a nagyanyám. Apám meg, mivel nagyon szerette anyámat, mindhalálig szerette, szinte imádta, Greta Garbóhoz, és Tímeához hasonlította az Aranyemberből, minden szeszélyét hajlandó volt teljesíteni. Ezért inkább lakást bérelt. Szép nagyot. Cseléddel, takarítónővel, ahogy kell. Emlékszem, hogy amíg az oroszok be nem jöttek, a híd mellett, az Ung folyó bal partján, az akkori Kossuth téren, mely később Sztálin tér meg Újraegyesülés tér, plosccsá Vozjednyányjá, lett. Ott laktunk egy nagy és elegáns bérház első emeletén. A földszinten mindenféle üzletek és kávézók voltak, szemben meg néhány cukrászda. Több is. Mind Aurél bácsinak, az öcsém keresztapjának a tulajdona. Öt vagy több szobánk is volt.  Talán a lakást is épp Aurél bácsitól béreltük, „kedvezményesen.” Biztos még így sem volt olcsó, de mint apám mondta a későbbiekben, a pénz nekünk akkoriban nem számított. Sose számolta, mert mindig volt. 1941–ben szentelték pappá, görög katolikus pappá, tehát nősülhetett, és előtte még el is vette anyámat, aztán előkelő iskolákban tanított. Olyanokban, mint az előkelő 3. sz. leánygimnázium, ahol a nagylányok mind szerelmesek voltak belé, a Budapesti Pázmány Péter Egyetemen doktorált jóképű fiatal tudós tanárba, s aztán a híres nevezetes Drugeth Gimnázium, a mai himfák, ahol meg a nagyfiúk kedvelték mind, mert, mint mondták, szigorú volt, ám igazságos. És hát akár napestig is hajlandó volt velük együtt rúgni a labdát, mert focizni is jól tudott és szeretett. Meg hát az is nyomott valamit a latban, mármint a fiúknál, hogy az öccse a Ferencváros balszélsője volt, és állítólag szélvész gyorsaságú, és szinte minden meccsen gólt rúgott. Nem is egyet. Egyébként latint és hittant tanított az apám. Magántanítványa is volt sok, akitől, ha szegény volt, pénzt sem kért. A jómódúaktól igen, sokat, mert adott a nevére.

A Kossuth téri lakásról csak egy emlékem maradt. Már a háború vége felé, azaz csak Ungváron a vége felé, mert 44 októberében már „felszabadították” az oroszok, szinte egy puskalövés nélkül, mert a magyar és német csapatok nem akartok ott harapófogóba kerülni, és visszavonultak. A város talán egyetlen háborús vesztesége az Ungon átívelő kőhíd volt a Rafandánál, amit a visszavonulók robbantották fel. De még légiriadóra is csak egy, kettőre emlékszem. Az egyikre épp a kőhíd felrobbantása előtt, amikor is levonultunk egy óvóhelyre. Aztán volt egy nagy bum. Kinéztünk, és a kőhíd sehol. De a várost nem bombázták. A 20 km–re levő Csapot viszont nagyon, oly annyira, hogy még Ungváron is morgott, morajlott tőle és remegett a föld. Szóval mindössze arra emlékszem, hogy az utcára néző erkélyen állt egy ágyú, és német vagy magyar katonák mutatták, hogyan kell kezelni. És valami rémlik arról is, hogy nem akartam nyiratkozni az erkélyen, és a katonák csokit adtak, hogy ne bőgjek. S azután, gondolom, hogy az oroszok bejöttek, mi is a ceholnyai parókiára költöztünk, a másik épületbe, nagyapámék mellé. Ott is szép nagy lakásunk volt, egy földszintes paplak, utcára néző ablakokkal. A hálószobára különösen jól emlékszem, ahol a szüleim aludtak. A két nagy ágy előtt volt egy heverő, azon többször aludtam is, ha ott ért az álom, és amelyen úgy három vagy négy éves koromban egyszer agonizáltam. Torokgyík vagy csak erős torokgyulladás lehetett, de nem kaptam levegőt. Fulladoztam. Szegény apám nyakát öleltem, szorongattam, kapaszkodtam belé, valami segítséget várva tőle, de ő csak azt hajtogatta, hogy jól van, kisfiam, jól, és talán sírt is, mert félt, hogy meghalok. Aztán valahogy felszakadt a gyulladás, és én ismét kaptam levegőt.

II.

Erről az időszakról kevés emlékem maradt, de azért maradt. A doktor nénis játékot Nyuszival már említettem. S aztán például az, hogy volt egy barna szőrű kiskutya, fehér foltokkal, Bundás lett a neve, és három, négy év múlva, amikor elhagytuk ezt a parókiát, már nagy és szép kutya volt a Bundás, de ott kellett hagynunk, mert az új helyre nem vihettük. Egész életünkre ez volt a jellemző. Menni, és valamit mindig ott kellett hagyni. Értékes volt–e vagy sem, közel állt a szívünkhöz vagy sem, valami mindig ottmaradt. Ház, lakás, könyvtár, bútor, korábbi élet, aztán minden. Mindig kezdhettük elölről. Hol a béka feneke alól, hol lejjebb. Aztán szeretteink, rokonaink, szüleink és gyerekeink is elmaradtak. És valahogy mindig mindent el is felejtettünk. Mert el kellett. Ami megmaradt, ha megmaradt, csak az emlék volt. Szóval egy ilyen ceholnyai emlék volt a Bundás is, aztán az, hogy apámnak voltak galambjai, és szeretett velük foglalkozni. Meg az, hogy egyszer elfutottam előle apró lábaimmal, hogy el ne fenekeljen, mert valami rossz fát tettem a tűzre. Hogy mit, már nem tudom. Persze utolért, és kaptam. És még nagyapámról is van egy ottani emlékem. Az egyetlen. Nagyapáról, akit kétszer is elhurcoltak az oroszok, mint fő fasisztát, és másodszor már végleg, a halálba. Egy kis katonai dzsip állt az utca sarkán, abba ültették. Akkor még nem értettem, és nem éreztem semmit. Azt sem, hogy micsoda tragédia ez nekik. És épp miattuk, nekem is. Csukva volt akkor még a szemem. Azt se láttam, hogy mindenki sír, zokog körülöttem. Mert hát leplezték. Egy úri ember és úri nő bátor ember és bátor nő, aki nem sír, nem pityereg. Sírni csak a pórnépnek szabad. És Moszkva amúgy sem hisz a könnyeknek.

A nagyapával kapcsolatos emlék pedig a következő. Mint igencsak művelt, képzett és intelligens ember mindent szeretett, amit egy ilyen ember csak szerethet. Hatalmas könyvtára volt, melyet nagyanyám később apránként eladogatott. Ennünk is kellett valamit. Nem ívott, nem dohányzott, s biztos sohasem csalta meg a feleségét. Nem volt ez divat azokban a körökben. De volt egy gyengéje. A cowboy film és a cowboy regény. Azt sem titkolta különösebben, hogy főpap létére elalvás előtt az ágyban nem a Bibliát, hanem filléres cowboy regényeket szokott olvasni. Elmélyülten. És nem szerette, ha ilyenkor zavarják. Ám hogy, hogy nem, egy este náluk maradtam, nagyanyámhoz bújtam az ágyba, és úgy volt, hogy ott is alszom. De aztán jött apám, és kérdezte, nem mennék–e mégis haza. Én meg úgy döntöttem, hogy mégis csak jobb lenne anyuval meg apuval, és sírni kezdtem, hogy öltöztessenek fel, mert menni akarok. Nagyapám meg bosszús lett, hisz nem hagytam olvasni, és jól elpaskolta a fenekemet. Amikor olvasott, zöld ellenző, simléder, volt a szeme felett, hogy a villanyfény ne zavarja. Emlékszem bosszús, zöld simléderes arcára, ahogy megint a könyvébe bújt, és elmerült a történetbe. Abba, hogy Joe, a bátor cowboy legény hogy menti ki a lángvörös hajú gyönyörűséges Maryt a gengszterek keze közül, és nyeri el ezzel a lány szerelmét és a gazdag farmer papa egész gazdaságát, azzal a sok marhával, s ahol a föld mélyén hatalmas vagyon rejlik. Kőolaj. Nem törődött velem többé, amikor apám öltöztetni kezdett. Lekötötték az izgalmas események, amelyek ott abban a filléres regényben zajlottak.

Aztán soha többet nem láttam. Hamarosan eltűnt az életemből, mert, ahogy nagymama (az ungvári) mondta, a rossz emberek elvitték, és én már csak évekkel később tudtam meg, ahogy ő is, hogy meghalt valahol az Ural környékén, Ábeszben, Ungvártól vagy négy és félezer kilométerre. Egy fénykép is készült a sírjáról. Apám felkutatta, amikor – őt is később elvitték a rossz emberek – a lágerből hazaengedték. Hét év után. Kötelességének tartotta, hogy lerója kegyeletét apja sírjánál. Apám a fényképet nagyanyámnak is mutatta. Aki sírva fakadt, és azt mondta, hogy akkor sem hiszi el, hogy nagyapa meghalt. Nem és nem, ő nem halhatott meg, és ő várni fogja mindhalálig. Hisz megígérte neki, az ő Ilonkájának, hogy visszatér hozzá, nem hagyja magára, mondta, és könnyeit törölgette.

III.

Gyermekkoromnak következő állomása a görög katolikus Püspöki Palota volt. Az volt ám a szép hely. Arra, hogy ott mi és hogy történt, már sokkal jobban emlékszem, és arra is, hogy azt is el kellett hagynunk. Aki ismeri ezt a várost, tudja, hogy ott most az egyetemi könyvtár van. És mint egyetemista többször is megfordultam ott, már csak azért is, hogy emlékezzem. Nem tudtam, mert annyira össze–vissza farigcsálták, építgették, azaz elrondították az egész palotát. Hogy mennyire előnyére, azt gondolni lehet. Egy építészeti műremek vandál tatárok kezében. Ahol szoba volt, ott sufni lett, ahol a nagyterem volt, ott harminc kis fülke lett és a többi. A lényeg, hogy amikor oda költöztünk, mert a Ceholnyát meg gyermekkórházzá és rendelővé kellett átalakítani, a templomot meg – ad multos annos ateizmus – tudományos kutató központtá, egy szép nagy lakosztályt kaptunk az akkor még működő egyháztól. Az egyik szoba olyan nagy volt, hogy plafoning ért a két méteres karácsonyfa, melyet az első, és talán az utolsó, ottani Karácsonyra állítottak a szüleim. Akkor apám még a görög katolikus szeminárium tanára és működő pap volt, amíg a görög katolikus egyházat törvényileg be nem tiltották. Hogy miért tiltották be, és miért épp a görög katolikus. egyházat (is), azt hosszú lenne elmesélni. Ismerni kell ahhoz a Szovjetunió történetét, az SZKP és a mindenkori szovjet kormányok politikáját, legalább röviden, még ha nem is egy Kun Miklós szintjén.

Szóval oda költöztünk. A palotának egy szép nagy gesztenyése is volt. Annak meg egy magas fala. Alatta szép kertes házak. Melyekre egyszer törött üveget dobáltunk. És az egyik úgy megvágta jobb kezem középső ujját, hogy csak úgy ömlött a vér, s fityegett rajta a bőr. A nyoma még ma is megvan. Jó anyám alaposan bepólyázta. Aztán moziba mentünk, az Urániába, akkor már Kino Moszkvának hívták, ahol épp egy amerikai filmet vetítettek, melyet biztos a németektől zsákmányoltak az oroszok és a cenzúra is engedélyezte bemutatását. Az erkély jobb oldalán ültem anyámmal és Margit nénivel, miközben a filmben egy hosszú fehér tunikához hasonló ruhába öltözött rossz fiú épp a körmét piszkálta egy hegyes tőrrel egy mély verem felett, melyben vadállatok hemzsegtek dögivel. Tigrisek, oroszlánok, meg ilyesmik. Jött a főhős, verekedtek, s aztán sikerült neki belökni a fehér ruhás rossz fiút a verembe, s ott biztos megettek a vadállatok. Mi mást tehettek volna? Többre az izgalmas filmből nem emlékszem. Kezem bebugyolálva, a nyakamba kötve, és az ujjamból a kötésen keresztül is szivárgott a vér.

IV.

Aztán jött 1949 és a kilakoltatás a püspöki palotából. Kitettek bizony minket is meg az összes többi papcsaládot is, mint azt a bizonyos macskát az utcára a dolgát végezni. Jól emlékszem arra a napra. Fagyott egy kissé, de nem nagyon, és a hó is esett, de nem nagyon, és szép fehér pihékben hullott, puhán, ahogy az amerikai filmekben Karácsony napján. Mi gyerekek a matracon ugráltunk vígan és boldogan. Nem igen tudtuk, hogy miről is van szó tulajdonképpen. És az ágyak rúgói segítettek jó magasra ugrani. Kimondottan élveztük. Friss levegő, hóesés, és ugrabugra az ágyban. És nem szól ránk senki, hogy abbahagyni. Mi kell több egy hat, hét éves gyereknek.

– Jé, milyen szép nagy ez a szoba – mondta anyám szinte vidáman (nekem úgy tűnt), mikor estére apámnak sikerült valamiféle lakást találni a városban hosszas rohangálás után. A Margitsziget utca 7 szám alatt. Az egykori cseh tanító Badik bácsi házában volt ez a szép és nagyszoba közös konyhahasználattal, havi négyszáz rubelért talán, ami egy félhavi kereset volt talán apáméknál. Nincsenek világos emlékeim az ottani első évről. Csak annyi, hogy apám sokszor vitt magával munkába, valahová a városon kívül egy faiskolába. Ilyenkor a nyakába ültetett, s úgy mentünk „dolgozni.” Azt valahogy azért megtudtam tőle, hogy vinni meg azért vitt magával, hogy a rossz emberek el ne kapják valahol az utcán egyedül és őt vigyék el. Az állambiztonsági szervek, ott beszpeka volt a neve, akkoriban ugyanis már kezdték összefogdosni azokat a görög katolikus papokat, akik nem voltak „aláírtak.” Vagyis nem írták alá a právoszláviát, ahogy akkor mondták. Sokan a görög papok közül aláírták, sokan nem. Apám nem. Ezért várhatta, hogy elviszik. De gyerekkel a nyakában talán mégsem.

Nem is. Egy szép napon, augusztus végén, eljöttek érte. Jól emlékszem erre a napra. Másnap kezdődött az iskola. És szüleim már megvették első iskolatáskámat is a könyvekkel, és a füzetekkel. Minden oda volt készítve a székre, az ajtó mellé, hogy másnap kora reggel gond nélkül indulhassak. Ám estefelé még ellátogatott hozzánk két sötét öltönyös úriember. Minden ceremónia és kopogtatás nélkül léptek be az ajtón. Mindenki otthon volt. Anyám, apám, Ica, a cselédünk (ide is követett bennünket a jó lélek csak úgy ragaszkodásból, mert már fizetni nem tudtunk), és mi gyerekek négyen. Az úriemberek mindent lefoglaltak, felforgattak. Attól féltem a legjobban, hogy talán még az iskolatáskám is kell majd nekik. Titkos papírok, tiltott könyvek meg egyebek után kutattak. Sok mindent magukkal vittek. Apámat is. Mindnyájan bőgtünk. Csak Jenőke, a legkisebb testvérem nem. Két éves volt, szöszi, kiskakas frizurával. Anyám karján ült, s nyújtotta két pici kezét apám felé, hogy vigye magával. Apám nem sírt, de a szeme gyanús fénnyel csillogott. S elment a két beszpekás legénnyel. Csendesek voltak ők is, a legények. Nem ordibáltak, nem handabandáztak. Úgy emlékszem. Én hét éves voltam akkor. Apám harminchárom. Hét év elmúltával pontosan ugyanezen a napon láttam őt ismét. Már tizennégy voltam. Ő meg negyven. Sovány volt nagyon, a haja gyér, és alig volt foga. Igaz, mi sem voltunk nagyon kövérek. Mint ahogy jó anyánk sem. Alig szólt valamit. Hallgatott, és elhomályosuló szemekkel nézte apámat. Ő meg őt, az anyámat. Csak harmincöt éves volt. Fiatalasszony. És hét évet várt. Türelmesen. Miközben négy kis gyermeke nagy gyerek lett. A legkisebb, Jenőke is, már kilenc. Iskolába járt ő is. Mégis csak megsegítette őt az Isten.

V.

– Akkoriban egy fotós klub tagja voltam, és fényképezni tanultam egy Szmena géppel. Van is egy fényképem, mely szüleimről készült azon a napon. Apám lágeri ruhában, amiben hazajött, és anyám mellette áll, belekarol. Ellenfényben vettem le őket, és a negatív is fordítva került a nagyítóba. De azért csak sikerült az a felvétel valahogy. Most is megvan, és gyakran előveszem, ha igazán két boldog embert akarok látni. Meggyötört, de boldog embert. Széles mosollyal, mintha csak így rongyosan is egy új nászútra indulnának.

Ebből az időből valahogy mégis az a kép maradt meg agytekervényeimben leginkább, hogy volt egyszer egy szép nagy karácsonyfánk, mely egészen a plafonig ért. Egy szép nagy ötszobás lakás egyik kisebb parkettás szobájában állt. Sok dísz, szaloncukor és gyertya is volt a karácsonyfán, és a gyertyát apám bátorításával és felügyeletével Szenteste után nekem is szabad volt meggyújtani. Szentestén ugyanis a Jézuska hozta a karácsonyfát, és a gyertyát is természetesen ő gyújtotta meg.

– S mindezt, tudod – mondta Vili boros poharát a fény felé tartva és rám köszöntve –, csak azért mondom, mert mostanában mindinkább szép nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Karácsonyfát sem állítok többé, mert kinek? Megöregedtem, egyedül vagyok. Csak néha veszek elő valami komolyabb tudományos munkát, Chomskytól, Quirktől vagy Klaudy Kingától például, és próbálok elmélyedni. A fordításelméletről szóló könyvem is torzó maradt. Nem folytatom, nem írom tovább. Minek? Kinek? Inkább így elmeditálok magamban. S aztán elmondom valakinek, aki hajlandó meghallgatni. Mint most neked is. Legközelebb majd folytatom, ha nem idegesít, hogy sokat beszélek. Most csak odáig jutottam, hogy elindultam az iskolába. Az első osztályba.

 

A Margitsziget utca gyermekei

I.

– Ha nem tévedek – mondta Vili Izabellás poharát a fény felé tartva, majd kortyintva belőle – legutóbb ott hagytam abba, hogy elindultam az iskolába, az első osztályba. Most jó formában vagyok, ezért ha megengeded, akkor folytatom.

– Persze, hogy megengedem – mondtam. – Ha már egyszer belekezdtél, amice öregfiú, hát folytasd. Csupa fül vagyok. 

Egyébként Vilinek nem igen kellett engedély. Egy–két pohár után mindig úgy megeredt a nyelve, hogy könnyebb volt a tenger fenekére bugyit húzni, mint őt megállítani.

– Ez jó – felelte Vili. – Mármint az, hogy csupa fül vagy. Szeretem az olyan embereket, akik okosan tudnak hallgatni. Beszélni könnyű. De hallgatni…

– De tudod, mielőtt elkezdenék életemnek arról a szakaszáról mesélni, hogy mi is történt ez alatt a hét év alatt, amíg a Margitsziget utcában és annak a híres nevezetes tízes számú magyar iskolának (anno Zalka Máté, majd a rendszerváltások után Dajka Gábor Középiskola lett a neve) a padjait koptattam, a sakk jut eszembe. Hogy miért a sakk? Mert a sakk olyan, mint az élet. Nehéz is, bonyolult is. De lépned kell, nem állhatsz le, ha már leültél játszani (azaz megszülettél) és az ellenfeled (az élet, melynek így is, úgy is vége lesz egyszer, akárcsak a sakkjátszmának) már lépett. És hogy te hová lépsz, arról neked kell dönteni. Jól kell lépned, ha győzni akarsz. Ha rosszul lépsz, akkor már fel is adhatod. Nincs tovább. Illetve azt hiszed, van még esély, csak legközelebb egy jó, vagy jobb lépéssel kell korrigálni a hibát. És megint lépsz. De legtöbbször az újabb lépés még rosszabb, mint az előző. Ám mégsem adod fel (nem leszel öngyilkos csak egy rossz lépés miatt, nemde?), mert úgy gondolod, van még idő és lehetőség kijavítani azt, amit elrontottál, csak legközelebb jól kell lépned. És ha mégis elég tehetséges vagy és van eszed, no meg egy kis szerencséd, vagy nem olyan erős az ellenfeled (az életszituáció), még győzhetsz is. Hát az élet is ilyen, barátom. Legalább is az enyém ilyen, vagy mondjam azt, hogy volt. Persze, az élet nem egyetlen sakkjátszma, hanem több. Az egyik játszmát elveszítheted ugyan, lehet, hogy épp a legfontosabbat, de egy másikban azért még nem kell veszítened. És ha nem veszítesz el túl sok partit, akkor még… No, mindegy. A lényeg az, hogy jól, okosan kell lépned, Mert ha nem… akkor majd pórul jársz. Pórul bizony. Mert ilyen a sakk… és az élet.

II.

– Életem első nagy tragédiája már korábban megtörtént, akkor, amikor elmúltam két éves, és ily módon de facto még nem vehettem részt öntevékenyen ebben az életnek nevezett nagy sakkjátszmában. Bejöttek a „felszabadító” oroszok (de a továbbiakban inkább szovjeteket mondok, mert az orosz hadsereg nemcsak oroszokból állt; volt köztük ilyen is, olyan is, pl. ukrán), és mi máról holnapra földönfutók lettünk. Talán ha elmenekülünk előlük, mint ahogy azt sokan tették, persze, hogy másképp alakul az élet. De azt (a menekülést) rossz lépésnek tartotta a család. És főképp a nagymama. Lehet, hogy az is lett volna. Mármint rossz lépés. Ki tudja? Most már nehéz lenne megmondani. Hisz nem mindenki jutott el az ígéret földjére, Amerikába. Tudok egy menekülő nagybátyámról, apámnak volt unokatestvére, akit tévedésből lőttek agyon a… magyarok, mint katonaszökevényt. Maradtunk. De így nagyapámat elvitték, apámat elvitték a rossz emberek, ahogy anyám nevezte őket, mert szerinte az embert nem a náció alapján kell megítélni, vagyis nem annak alapján, hogy magyar, orosz, ruszin, cigány vagy zsidó, hanem csak úgy, hogy jó ember, vagy rossz ember. Szóval nagyapát és az apámat is a rossz emberek vitték el, és tettek bennünket földönfutóvá. Mint ahogy az óvodából is egy rossz ember, méghozzá magyar, nem orosz, ukrán vagy ruszin, hanem magyar igazgatónő tett ki bennünket nyilván felsőbb utasításra, hogy aztán egy jó ember, egy igazi keleti ukrán igazgatónő minden tiltás ellenére felvegye még a kisöcsémet is, aki még nem volt óvodáskorú, mert megszánta férj nélkül maradt anyámat a négy kicsi gyerekkel. Szóval bejöttek a „felszabadítók,” és mi az utcára kerültünk. Milliomos nagyanyám, Kárpátalja egyik leggazdagabb úrinője is koldus lett. Osztozott férje sorsában, aki ugyebár népellenség volt. Így nagyanyám is az lett. Munkát sem kapott épp ezért. Húga, a vénkisasszony Emka néni – legyen áldott a neve és emléke – tartotta el könyvelői fizetéséből. Emka néni! Ó, róla mindenképpen szólnom kell néhány szót, méghozzá hálás szívvel, mert akkor, amikor gyerek voltam, egészen másképp láttam őt és talán nagy családunk minden tagját is egyben.

– Igen a család, vele kezdeném ezt a narratívát, mert hát azt láttam leginkább test közelből, és ismertem a legjobban. Persze csak évekkel később, már felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy nem eléggé. Mért itt volt például Emka néni, akit fentebb említettem. Amikor a görög katolikus egyház betiltása után kitettek bennünket a püspöki palotából az utcára, mint azt a bizonyos macskát a dolgát végezni, a többi ott élő papcsaláddal együtt, akkor jó apám anyjának (nagymamának), Emka néninek, Juliska néninek és a kis Ilonkának (apámnak volt unokahúga és a nagymamával élt) a Kerekes házban talált albérletet. Mint mondtam arról szó sem lehetett, hogy nagyanyám munkát kapjon, hisz „a legigazságosabb és legdemokratikusabb” szovjet népbíróság tízévi kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte férjét, mint horthysta kollaboránst. Hisz magyar volt szegény, ráadásul főpap és országgyűlési képviselő, azaz népellenség (elhagyom az idézőjeleket, mert túl sokat kéne használnom). Úgy hogy csak Emka néni kaphatott munkát, hisz azt azért nem lehetett ráfogni, hogy népellenség. Könyvelő lett valahol. És abból, amit fizetségként kapott – ma minimálbérnek neveznék – tartotta el nagymamát, Juliska nénit (már öreg volt szegény, és persze, hogy nem volt nyugdíja), valamint a még akkor kiskorú kis Ilonkát. Mi persze csak annak alapján ítéltük meg, ahogy velünk, gyerekekkel beszélt. „Büdös kölykök, ne kenjétek olyan vastagon a kenyérre a zsírt, mert másnak nem marad.” És ezért Tamás öcsémmel, ahogy csak rossz–csont kölyköktől telik, halálra szekáltuk. Aránylag fiatalon, hatvan évesen halt meg. Az ungvári Kálvária temetőben van a sírja. Isten nyugosztalja, és bocsássa meg nekünk, hogy annyit vétettünk ellene. Ha arra járok, szoktam néha–néha, hisz nagyanyám és jó apám, valamint a kis Ilonka is ott van eltemetve, mindig gyertyát gyújtok a sírjánál, elrebegek egy imát a lelki üdvéért. Talán nem is kellene, mert biztos fent van a mennyországban, hisz aligha akad nemesebb szív nálánál…

– Ha már a Kerekes házban lakó családtagjaimat és rokonaimat említettem, hadd mondjak el neked, amice, egy történetet Juliska nénivel kapcsolatban is, bár ezzel a témával, mármint a tanulással, később szeretnék foglalkozni. Juliska néni (nehogy mán az iskola tegye ezt egy ateista marxista–leninista társadalomban) tanított bennünket, kisiskolás gyerekeket hittanra. Többen voltunk, talán öten vagy hatan, s köztük a volt háztulajdonos (azért volt, mert a földszintet, ahol nagyanyámék laktak, akkor már államosították) Kerekes doktor fiacskája, Ferike is. A Juliska néni módszertana az volt, hogy kikérdezgetett bennünket abból, amit az előző órán tanultunk. És hát az történt, hogy feltette Ferikének a kérdést: „Mondd, kisfiam, hol lakott az első emberpár?” Mire Ferike kapásból rávágta: „A fán.” Csoda, hogy ez után Juliska nénit… fel kellett locsolni?

III.

– A család másik fele, apám, anyám és mi négyen gyerekek (Tamás és Jenci öcsém, Marika húgom és én) a már fentebb említett Badik–házba költöztünk a Margitsziget utcában. Akkor már stílszerűen ulyica Osztrovszkájá volt a neve. Volt egy nagy szobánk, ahová úgy, ahogy elfértünk, és használhattuk a konyhát és a toalettet is. A ház a csehek alatt épült Badik bácsi tanítói fizetéséből (lám, milyen jól fizették a csehek a pedagógusokat!), és angol vécéje volt! Még abban az évben (1949 augusztusában) apámat elvitte a beszpeka. A Gulágon, Vorkután kötött ki szegény, ahol hét évig raboskodott és bányászta a szenet a nagy Szovjetunió nagyobb dicsőségére… és szégyenére. Mi ott maradtunk. Hét évig éltünk abban a házban, amíg apám haza nem jött, 1956 augusztusában. Hét éves voltam, amikor elvitték. Előző elbeszélésemet ennél a pontnál fejeztem be. És most innen folytatom.

– Igen, a Margitsziget utca! Ha kérdezitek, hol van, akkor az a válasz, hogy a Mundusztól nem messze, a tűzoltóknál. Láttam is ott egyszer, hogyan gyakorlatoznak a tűzoltók, és akkor rögvest tűzoltó akartam lenni. Szóval ott iramlott el az élet gyermekkoromban. Nem tudom, boldog voltam–e, vagy sem, de szerencsétlennek biztos nem éreztem magam. Voltak barátok, foci és gombfoci, verekedések otthon Tamás öcsémmel, sorban állások kenyérért, cukorért, ahol még a kishúgomat is majd, hogy agyon nem nyomták az éhes emberek, és sírt is emiatt szegény, mint a záporeső, de mégsem éreztem elveszettnek magam. Nagymama és jó anyám védőpalástja alatt éltünk. Egyszer ijedtem meg csak nagyon. Anyám második műszakban dolgozott, voltak jó emberek, akik annak ellenére, hogy egy népellenség felesége volt, segítettek neki munkát kapni egy borbélyüzletben, mint pénztáros és takarítónő, szóval második műszakban dolgozott, és este tíz után érhetett csak haza. Nyolckor mi, gyerekek, rendesen ágyba bújtunk, ahogy az nekünk elő volt írva, és aludtunk. De aztán Tamás öcsémmel felébredtünk, ránéztünk az órára, tizenegy volt az óra, és anyánk sehol. No, erre elkezdtünk hangosan bőgni. Hol van anyu? Kétségbe voltunk esve, mert nem tudtuk, hol lehet, és ezért csak bőgtünk és bőgtünk, ahogy a torkunkon kifért. Aztán már nem bírtam idegekkel (tíz éves lehettem, gondolom), felkeltem, magamra kaptam valamit (nyár volt), átmásztam a jó magas vaskapun és futottam anyám felé, ahonnan jönnie kellett. Még az első kanyarhoz sem értem Tribuszéknál, amikor már ott is volt anyám. Egy ismerőssel jött, beszélgettek és… nevetgéltek. Nem szóltam semmit… csak boldog voltam. Itt volt az anyám. Nem kellett már félnem semmitől…

– Érdekes, hogy ez az epizód ennyire megmaradt agytekervényeimben. Mint ahogy az is, hogy amikor lázas beteg voltam, szerettem, ha anyám énekelt, vagy olvasott nekem valamit. Petőfitől a János vitézt, vagy Aranytól a Toldit. Arra is jól emlékszem, hogy soha olyan jót nem nevettem, mint amikor egyszer – megint beteg voltam, fájt a torkom és be is volt kötve – anyám ahhoz a részhez ért a Toldiban, hogy odahelyezi a megölt farkasokat testvére ágyára és azt mondja: „Tente, tente, tente szépen,/Testvérbátyátok fekszik itten éppen.” Nem tudom, mit találtam benne annyira viccesnek, de nagyon nevettem. Nem nevettem viszont akkor, amikor anyám Tamás öcsémet püfölte fakanállal, mert végtelenül rosszcsont kölyök volt és csak csínytevéseken járt az esze. És persze ordított, mármint az öcsém, hogy mennyire fáj. A verés után anyám mindig sírva fakadt, az öcsém meg nevetett és odasúgta: „Nem is fájt.” Engem csak egyszer vert meg anyám a fakanállal. Még csak első osztályba jártam és olvasni tanultam. Úgy emlékszem, szeptember vagy október volt, ragyogóan sütött a nap, és én kint ültem anyámmal az udvaron, és valahogy sehogy sem tudtam, vagy, hogy anyámat bosszantsam, nem akartam,  összeolvasni a „ni–ni né–ni” szavakat. Kaptam is tőle a karomra a fakanállal, amikor elvétettem. Nagyon csípett és nagyon rosszul esett, hogy bánt, amikor meg sem érdemlem. Hiszen hogy lehet ilyen badarságokat egy könyvbe beletenni. Mármint azt, hogy nini–néni.

– Iskolába is a Margitsziget utcából mentem hidegben, melegben, esőben, hóban. Természetesen gyalog, majd mindig rossz lyukas cipőben. Emlékszem, kisiskolásként nagyon vártuk a tavaszt, a meleg időt, hogy már mezítláb mehessünk iskolába. Nem volt az mesze, mármint az iskola. Néhány száz méter után kiértünk a Váralja utcára, az ulyica Podgrádszkájára. Ott balra kellett fordulni. Aztán a fejünk felett tornyosuló vár alatt menve a teniszpályánál jobbra kanyarodva a strand és a kisállomás mellett (akkor még megvolt), át a fából épített vasúti hídon (akkor még vasúti volt és fából), ahol fel s alá járkált egy őrző–védő kiskatona szuronyos puskával. Volt ott egy keskeny átjáró a jobb oldalon a gyalogosoknak. Szóval át kellett menni a hídon, s utána rögtön jobbra kellett fordulni s már ott is volt az egykori zsidó gimnázium, amelyből a tízes számú magyar tannyelvű iskola lett. Oda jártam tíz évig. Tizenhét éves koromban érettségiztem. Úgy emlékszem, tiszta ötösre. De volt valahol egy négyesem is, s ezért nem kaptam aranyérmet. A négyest pedig azért adta valamelyik tanár, mert pap volt az apám. Én meg popovszkij szün, papgyerek (gúnyos szájbiggyesztéssel kimondva), ahogy azt többször is az orrom alá dörgölték a későbbiekben is. Vagy inkább mindig, ha értésemre akarták hozni, hogy hol a helyem a kommunizmust építő tisztességes emberek társadalmában.

– Az aranyérem meg azért lett volna jó, mert akkor felvételi vizsga nélkül felvesznek az egyetemre. De úgy látszik, Istennek más volt a szándéka.

IV.

– Az iskolában – folytatta Vili elbeszélését, megint csak lent a Szkálában pince–hűs Izabellláját kortyolgatva – jó tanuló voltam. Nem a legjobb, mert Ordódy Jancsi és Rátkay Marika jobb volt nálamnál. Jancsi matematikából brillírozott, Marika meg orosz nyelvből és irodalomból. Jancsit még Pubi, a matektanár is áhítattal hallgatta, amikor a táblánál felelt. Marika meg minden akcentus nélkül folyékonyan vágta az oroszt, nem úgy, mint mi, ungvári bugrisok. Pusecskina, Jevdokijá Márkovná tanárnőnk nagyon szerette. Ő engem is szeretett, mert orosz irodalomból, amíg csak Puskint meg Lermontovot, no meg a többi klasszikust kellett ismerni, hát készültem, mert szerettem, különösen a Korunk hősét, amit Lermontov írt, mega Pik dámát, amit Puskin. De szovjet orosz irodalomból már nem voltam jó. Egyáltalán nem. A Molodájá Gvárgyijáról írt szocsimra például egyest kaptam Jevdokijától. Arra, hogy nem olvastam a könyvet, a tanárnő rögtön rájött, s ezt még meg is bocsátotta volna, de hogy egy kis cikizést is belevittem a dolgozatomba, azt már nem. De szovjet orosz irodalomból egyest kapni a magyar iskolában nem volt szégyen. Dicsőség volt. Egyébként nem is akartam olyan lenni, mint Jancsi vagy Marika. Ha valamelyik tantárgy, mint például a geometria vagy a csillagászat, nem érdekelt, nem is törtem magam az ötösért. De ha érdekelt, akkor azt nagyon tanultam. A kémiát szerettem a legjobban. Vegyészmérnök akartam lenni. Felvételizni is rögtön az érettségi után Lembergbe a kémia szakra mentem, de nem vettek fel. Azt hiszem, nem tetszett az ukrán tanároknak az akcentusom, ezért kémiából is lepontoztak, csak hármast kaptam. Pedig állítom, mindent tudtam. Sírtam is utána, mint egy gyerek.

Aztán a negyedik vagy az ötödik nekirugaszkodásra mégiscsak felvettek az egyetemre. De nem Lembergben vagy Leningrádban, ahová az előtt felvételiztem, hanem Ungváron. És nem a kémia, hanem az angol szakra. De már csak az után, hogy három évet húztam le angyalbőrben a nagy és dicsőséges szovjet hadseregben.

– Hogy miért cseréltem fel a vegyészmérnöki karriert az angol nyelvre, hát annak története van. Elmondom.

– Egyik barátom akkoriban épp a Havasi Miki osztálytársam volt, aki szintén ott lakott a Margitsziget utcában vagy inkább annak közelében. Már akkor összeismerkedtünk, amikor odaköltöztünk. És nemcsak a barátom volt, hanem egy kicsit a vetélytársam is, mert mindig felül akart múlni mindenben, amiben én jó voltam. Például én focizni szerettem, és jobb kapus is voltam, mint ő, ezért kosarazni kezdett. Aztán mondtam neki, hogy az Egri csillagok nekem annyira tetszik, hogy tizenháromszor olvastam. Igen? Akkor ő meg tizennégyszer. Ha azt mondtam neki, hogy egy olyan pilóta szeretnék lenni, mint Leutnant Herr von Duwenek, aki nem tudom hány ellenséges gépet lőtt le, akkor ő azzal kontrázott, hogy ő meg olyan lesz, mint Oberst Herr von Speidel, aki ezredes (nem egy kis piti hadnagyocska, mint Duwenek). Aztán azzal jött elő, hogy ő bizony megtanul törökül, és már tud is néhány szót és mondatot. Mondta is: Allah ákbár, jakerim jarahim, illéri, illéri. (Tudtam, hogy ezt az Egri csillagokból lopta, de ő egy kis füllentésért soha nem ment a szomszédba). Ám nekem semmi kedvem se volt a törökhöz, de törtem a fejem, hogy mivel is főzzem le Mikit. És akkor óriási ötletem támadt: angolul fogok tanulni.

– Hogy miért épp angolul? Először is, mert volt jó anyámnak egy angol könyve, melyből ő tanult angolul fiatalasszony korában. Nevető angol nyelvleckék volt a címe, melybe többször is belelapoztam és érdekesnek találtam. Másodszor meg azért, mert az angol, mint idegen nyelv nem volt komoly tantárgy az iskolában. Épp oly „rosszalkodó” óra volt csak, mint a rajz és az ének.  Vagyis nem kellett tanulni és nem is tanulta senki. A tanár vagy a tanárnő úgyis megadta az ötöst vagy a négyest. (Mi mást tehetett szegény?) Harmadszor meg azért, mert tetszett, ahogy tanárnőnk, az angol anyanyelvű Krájzmanné tanította, no és azért, hogy lekörözzem Mikit. Úgy hogy mondtam is neki: „Te Miki törökül tanulsz, én meg angolul fogok.” Elképedve nézett rám. „Minek? – kérdezte. – Hülyeség.”

Hát így vágtam bele a fejszémet ebbe a nagy fába, egy olyan nyelvnek a megtanulásába, melyet az égvilágon senki sem ismert akkoriban. Legalább is Ungváron nem, Krájzmannén kívül.

Természetesen Mikinek fogalma se volt arról, hogy mi is az angol. Egyébként nekem se nagyon, hisz én is csak tizenkét éves voltam. Különböző álmokkal, az Egri csillagokkal, Duwenekekkel és Speidelekkel, az ungvári Szpárták focistáival volt tele a fejünk, mert hát olyanok akartunk lenni, mint ők, azok a focisták. De akkor ott helyben, amikor kijelentettem Mikinek, hogy megtanulok angolul, ezt komolyan gondoltam és… belevágtam.

– Megsúgom neked, hogy még most is tanulom. De hogy megtanultam, azt nem állíthatom. Mert szerény véleményem szerint tökéletesen angolul csak a Jóisten tud, mert hát Ő mindent tud, és Shakespeare… tudott. Mert hát az angol már ilyen.

– Mindenestre a tízes számú magyar iskolában én lettem a legjobb angolos.

– S ezt már a Miki is elismerte. Oly annyira, hogy angol órán mindig mellettem ült a padban, és ha a tanárnő kérdezett valamit, ő mindig jelentkezett. De csak az után, hogy megtudta tőlem, mi a válasz. Mert megsúgtam. Ám egyszer mégis csak lebukott a tanárnővel együtt. Jött ugyanis egy tanfelügyelő angol órát látogatni, és a tanárnő, hogy bizonyítsa, milyen magas fokon tudnak a tanítványai angolul, mindig csak Mikit kérdezgette.

– Szegény Miki és szegény tanárnő. Égtek, mint a Reichstag. Aznap ugyanis beteg voltam, és otthon maradtam, s elolvastam az Egri csillagokat tizennegyedszer is. Újra olvasásnál mindig azt reméltem, hogy Török Bálintot mégis csak sikerül kiszabadítani a fogságból. Mindig elkeserített, hogy nem. 

V.

– Ha már az iskolánkról beszélek – folytatta Vili és elborult a tekintete –, akkor mindenképpen meg kell említenem életem legkatartikusabb élményét, mely értésünkre hozta, hogy már nem vagyunk gyerekek. Felnőttünk.

– Ez akkor kezdődött, amikor egyszer kora reggel otthon (már a Minaj utcában laktunk, tehát a Margitsziget utcai szakasza életemnek épp véget ért) megszólalt a Kossuth rádió és azt hallom, hogy Magyarországon ellenforradalom van. A háttérből hallani lehetett a puskaropogást. Az „ellenforradalmárok” már a rádiót ostromolták. És erre lebegni, terjedni, vibrálni kezdett valami mámorító, részegítő illat a levegőben, mint a szerelemé. Fogni, tapintani lehetett. Megcsapta az embert a szabadság illata.

– Mint már a bevezetőben is mondtam, iskolánk ott állt az Ung folyó bal partján, ahol északról nyugatnak kanyarodik a folyó. És az ablakokból láttuk, hogy mennek és mennek a hídon lassítva a szerelvények. Rajtuk ponyvával letakart tankok és ágyuk, melyeknek csak a csöve látszott. Mi kicsik és nagyok, odarohantunk az ablakokhoz, öklünket ráztuk, kiabáltunk, piros rongyot égettünk, piros cserepet törtünk és dobáltunk. Míg egyszer csak oda nem lépett, á, dehogy lépett, rohant szegény Lessó Gyuri bácsi, Jurij Jurijevics, az iskola rettegett és félelmes igazgatója, de most valahogy halálsápadt arccal, félelemtől remegő ajkakkal, és könyörgött, sírt, könnyek potyogtak a szeméből: „Fiúk, fiúk, ugye nem akarjátok, hogy elvigyenek?” Elég volt egyszer mondania. Tudtuk, mit jelent az, hogy elvigyenek. Ezt nem akartuk. Szerettük Lessó Gyuri bácsit, nemcsak féltünk tőle, mert mindig igazságos volt, és ő is szeretett bennünket.

– És aztán? – kérded.

– Aztán… nincs tovább. Nekünk ott Ungváron a magyar tizenéves iskolás gyerekeknek, fiúknak, lányoknak, mindössze ez jutott. Tudtuk, mert láttuk, hogy a magyar szabadságharc elveszett. Már a legelején tudtuk. Nem lehettek illúzióink. Hisz ott éltünk azok között, akik ezt a forradalmat eltiporták, vérbe fojtották, és tudtuk, hogy milyen erősek és gonoszak. Nagyon erősek és nagyon, de nagyon gonoszak voltak. S tehetetlenségünk csak a szikrázó dacot és gyűlöletünket növelte, s fokozta mindaz ellen, amit a kommunizmus kénköves bűzös levegője árasztott.

– 56 élményét, a szabadság levegőjét, illatát azonban, akárcsak az első szerelemét, szintén ebben az iskolában éltem át és éreztem meg először.

– De erről még mesélek egyszer részletesebben is. Érdemes. De most itt fejezem. Akkor tizennégy éves voltam.

 

A Szpárták hősei

I.

Valamikor réges-régen hajdanán, még a vízözön előtti időkben – jó, nem kertelek tovább, hanem őszintén bevallom, még akkor is, ha kitűnik belőle, mennyire megöregedtünk mi, öregek –, hogy egészen pontosan, valamikor az 1940–es évek végén és az 1950–es évek elején volt Ungváron egy focicsapat. A legendás ungvári UAC utóda, a Szpárták, mely foci csapat fogalom volt nemcsak a városban, hanem az egész Kárpátalján (Zákárpátszkája oblászty), s annak határain túl is. Hogy miért? Könnyű rá válaszolni: az ungvári Szpárták egyszerűen verhetetlen volt. Évek óta nem volt rá példa, hogy valaki legyőzte volna. Esetleg becsúszott egy–két döntetlen, amikor rossz napot fogtak ki a fiúk, vagy mély volt a pálya talaja, és az ilyen pályán az ungváriak nem szerettek játszani, azt mindenki tudta, de hogy kikapott volna a csapat, az nem fordulhatott elő. Emberemlékezet óta nem történt meg vele ilyen csúfság. A Szpárták játékosai úgy tudtak focizni, mint az angyalok. És állhatott az ellenfél csapata akár csupa, csupa ördögökből is, a Szpártákkal szemben nem volt esélye. Egy fikarcnyi sem. Mert hát ezek a fiúk akkor rúgtak gólt, amikor akartak. Vagy legalább is akkor, amikor kellett. Így nem csoda, hogy legtöbbször a meccs nagyarányú győzelemmel zárult a Szpárták javára: négy nulla, hat nulla, kilenc kettő, meg ehhez hasonló. Ha „csak” négy kettő, vagy ne adj’ Isten, kettő egyre állt valamelyik mérkőzés, a szurkolók már elégedetlenek voltak. És jó ízesen be is kiabáltak a pálya széléről: „Kacsavári, ne tökölj!”, „Mi az, Oláh, két bal lábad van?” (ő volt a balszélső), „Huszár, mi az? Nem bírsz? Meccs előtt hagyd békén a lányokat!” Meg hogy: „Fiúk, ébresztő!” S mindezt magyarul. Akkoriban még csak magyarul beszéltek ungvári meccseken az emberek, mert a foci nyelve az volt. A szurkolók, no meg a játékosok körében is. Hisz az oroszok még csak alig öt éve, hogy bejöttek, és még nem volt idő megtanulni a nyelvüket. Mindenki úgy beszélt, ahogy tudott: magyarul, ruszinul, tótul. E két utóbbit nem mindenki, de a magyart mindenki beszélte. A tót, a ruszin, és a román, ott valahol Akna Szlatina környékén. „Ez az enyém csuka, hagyjad engem békén, hülye Pityu, mert összetöröm neked a pofát, durnéj”, mondta teljesen folyékonyan és hibátlan magyarsággal Farkas, aki csak magyarul szeretett beszélni a csapatnál, pedig otthon az egész család a ruszint használta: Pepicsku, poj do domu, jiszté trebá. Meg hát nem is lehet más nyelven valakit igazán jól ledorongolni. Oroszul, ruszinul? Ugyan már. Ki hallott már olyat? Ha valaki azt mondja a pályán, hogy dáj lobdu, vagy peredáj mjács, hát mindenki a hasát fogja a röhögéstől. Így még az is előfordult, hogy egy–egy nagyobb vereség után (nulla – hat, vagy egy – nyolc), a keletről jött ellenfél valamit susmogott és pusmogott az orra alatt. Persze, okoskodtak, hát ennek a Szpártáknak így könnyű, mert a játékosok nem emberi nyelven (értsd: nem oroszul) beszélnek, hanem egy olyat használnak egymás közt, amit a szibériai sámánok, vagy mit tudom én milyen varázslók Afrikában. S ők, az ellenfél, ebből a nyelvből egy kukkot sem értenek, és így nem tudják elejét venni semmi olyan disznóságnak, amit ezek ott egymás közt megbeszélnek. Ezért nem egyszer a súlyos vereség elé néző ellenfél idegesen oda is mondogatott a Szpárták játékosainak: „Sto vi tám tárábányitye? Govoritye na cselovecseszkom jázike.” Ám az ungvári aranycsapat rá se hederített. Csak rúgta a gólokat, mintha ellenfél nem is lett volna a pályán egy szál se.  Mondom tehát, hogy a Szpárták fogalom volt. Nem is akadt ember, öreg vagy fiatal, kicsi vagy nagy, magyar vagy ruszin, orosz vagy ukrán Ungváron, ej mit Ungváron, az egész vidéken, aki ne fújta volna elejétől végig, a tartalékot is beleértve, az egész csapat nevét. Tóth Béla, Bilovári, Egervári, Hrabcsák… Meg hogy „holnap a Pipást biztos nem teszik be, mert a múlt meccsen nem volt sehol. A kis Kalinyák játszik majd helyette.” És hogy „egy ilyen jó kapus, mint a Tóth, hogy kaphatott egy olyan potyát. Meglátod, a Pap véd majd legközelebb,” és így tovább. Még mi, tízen éves és kisebb gyerekek is, vagy talán épp mi igazán, szinte mindent tudtunk ezekről a játékosokról. Mármint úgy mindent, hogy ha teszem fel, Oláh Karcsi elrobog a bal szélen és felnéz, akkor mindig hosszú átadás következik átlósan előre, a tizenegyes környékére, ahol Hrabcsák már biztos ott lesz, hogy lecsapjon és fejeljen, vagy kapásból kapura rúgjon. Vagy például azt, hogy Egervári legalább háromszor fog „ollózni hátrafelé” a meccsen. Meg hogy Tóth Bélának a tizenhatosnál messzebbről csak laposan lehet gólt lőni, és csak a bal alsó sarokba, mert az a gyengébb oldala, és lapos labdára nem szeret vetődni. És hogy a Pap is van olyan jó kapus, csak még túl fiatal. Egyébként neki rendes gólt rúgni nem lehet, képtelenség. Olyan, mint a párduc. Aki azért bekap néha potyát a hasa alatt, vagy a lába között. Ezért azon egyáltalán nem lehet csodálkozni, hogy mi utcagyerekek a villanytelep és az ungvári bútorgyár, ismertebb nevén a Mundusz, környékén, a Margitsziget, a tűzoltók (a városi tűzoltóságot mi így hívtuk) és a vele szomszédos utcákban, a grundon, ahol minden nap reggeltől estig zajlottak a futballcsaták, mezítláb, egy szál gatyában, mindenben a Szpárták játékosait igyekeztük utánozni. Azt, ahogy ők futnak, cseleznek, elesnek, és káromkodnak. Gyorsan pergő nyelven, mint ők: „Gyere, gyere. Ide, ide. Add már, az anyád, add már”. Sok ügyes kis srác volt közöttünk mindig. Tulajdonképpen mind azok voltunk. Mert hát csak fociztunk, mást nem tudtunk csinálni. Az egyik azonban közülünk is kitűnt a grundon. Reggeltől estig, szinte megállás nélkül kész volt a labdát rúgni. S emellett szeretett – no meg mert – a tőlünk négy–öt évvel is idősebb fiúkkal játszani, akik nekünk „nagyfiúk” voltak, és tulajdonképpen a közelükbe se merészeltünk menni. Féltünk tőlük és tiszteltük őket, mint valami félisteneket, mert nagy volt a szájuk, gyorsan járt a kezük, és behúztak egyet, ha valami nem tetszett nekik. Ám úgy általában kutyába se vettek bennünket. Vagy legfeljebb jól seggbe rúgtak, ha „pofázni” mertünk. De már ez is megtiszteltetés számba ment: legalább észrevették apró kis senkiket a nagyok.

II.

Ezt a bátor kis gyereket Szabó Józsefnek hívták. De nekünk csak a kis Jotya volt. Az iskolából is kimaradt, még az általánosban, mert csak focizni szeretett, mást nem igen. Bent ülni négy, öt órát egy osztályteremben? És körmölni, meg mifene? Még mit nem. Amikor kint a jó ungvári külvárosi kormos és füstös levegő, amit olyan jó beszívni rohanás közben, s aztán köpködni tőle jó nagyokat, és feketét. Ja, hogy nincs cipő. Minek az? A labdát és a srácokat jól bokán rúgni lehet mezítláb is, sőt úgy az igazi. Igaz, iskolába járni cipő nélkül, pláne télvíz idején, már kevésbé kellemes. A cipő, sőt sokszor a kenyér, Jotyáéknál nagy gond volt bizony. Egy tizennégy gyerekes (vagy ekörül) munkáscsaládnak volt egyik csemetéje a Jotya. Az apja, ha jól emlékszem, körfűrészen dolgozott reggeltől estig a telepen, a mama, egy terebélyes asszonyság, fityegő cigivel a szája sarkában a háztartást vezette és a gyerekeket nevelte fenékpaskolással a gyár melletti szoba–konyhás, utcára nyíló lakásban. A testvérek közül az egyik tolószékes volt. Apró kis nyomorék, vízfejű. Jotya sem volt teljesen egészséges. Igencsak alultáplált (sokan voltunk azok), rosszak voltak a fogai és rossz volt a tüdeje. Állandóan sípolt futás közben. Egyszer megmutatta szűrővizsgálati leletét, és azon a fél tüdeje lila tintával volt kifestve. De ennek ellenére focizás közben, mindig járt a szája, lehordta és leanyázta a tőle sokkal idősebb fiúkat, s persze állandóan futott, rossz tüdő ide vagy oda, mit számít, le és fel a pályán. Cselezett, mi úgy mondtuk, driblizett, rúgott, csípett, mart, karmolt és harapott. S közben sípolt a tüdeje, de oda se neki. A labda, a játék, a gól, a győzelem a fontos. Focizni mindhalálig. De róla még mondok egy s mást lentebb.

Így nem lehetett csodálkozni azon, hogy minden meccs, melyet a Szpárták játszott itthon, azaz Ungváron, óriási eseménynek számított a városban. Mindenki már előre izgult, vitatkozott, kiabált, és az esélyeket latolgatta az ungváriak „mafla sarkán”, mely a korzó közepén volt a Dinamónál. Mindenki kiabált és bizonygatta igazát. Mármint azt, hogy hány gólt rúg is majd a csapat. Hogy győzni fog, azt soha senki sem vonta kétségbe. A kérdés csak az volt, hogy mennyire. Pedig most nem is akármilyen csapat volt a vendég, hanem a kijevi Dinamó, mely, akárhogy is nézzük, nagynevű csapat volt már az akkori időkben is. Természetesen minden jegy elkelt, mint legtöbbször mindig. Nem előre, mert akkoriban még nem volt elővásárlás, de a Szpárták pálya bejáratánál a parkban két pénztárnál, mely két egyszerű fabódé volt csak, ölre és ökölre mentek az ungváriak a jegyekért. Telt ház volt mindig. Nem emlékszem üres lelátókra, üres „tribünre”, vagy akár állóhelyekre. A szentély, a Sztágyion Szpártáká, mindig zsúfolt volt, tele izgatott, a nagy eseményt kidülledt szemmel váró drukkerekkel, akik szerte–széjjel köpködték a szemocski héját. És általános volt az üdvrivalgás, amikor Bilováriék (ő volt a csapatkapitány) kivonultak a pályára. Nagy nap a mai. Meglátjuk hát, mit is tud a Szpárták. Mert egyesek még azt is megkockáztatták kijelenteni, hogy most az egyszer nem lesz a fiúknak könnyű dolga. Még az is előfordulhat, mondták a kishitűek, hogy a csapat kikap a Dinamótól. Az ilyet dühösen lehurrogták, lehülyézték. Épp hogy csak meg nem verték. Szóval, minden jegy elkelt. Ám de a meccset az egész város (úgy ötven– hatvanezer ember) akarta látni, míg a stadionban, ha négyezer elfért, akkor sokat mondok. Mi legyen a többivel? Nekünk, gyerekeknek, kétféle megoldásunk is volt. Az egyik az volt, hogy megkértünk valakit, egy bácsit, akinek volt jegye, hogy „vigyen be”, mint saját csemetéjét. Ha az illető hajlandónak mutatkozott „bevinni”, a szigorú jegyszedőknek sem volt különösebb kifogása ellene. De előfordult, különösen nagyobb meccseken, amikor túl sok volt a beosonni akaró kíváncsi gyerek, hogy volt kifogásuk, és nem engedtek be még gyereket se jegy nélkül. A „jótevő” ilyenkor, mint ahogy máskor sem, nem törődött vele: ő lám hajlandó volt, lenne, lett volna, de hát a rend, az rend. Neki rendes jegye van. A másik lehetőség meg a jól bevált kerítésmászás volt. Feltéve, ha nem volt túl szigorú az ellenőrzés. Jól ismertük, mert előre feltérképeztük, azokat a helyeket, ahol esetleg észrevétlenül át lehetett mászni, vagy az akkoriban már korhadó deszkakerítéssel körülvett pályán be lehetett csúszni egy lyukon, melyet két körmével mélyített ki sok apró kisgyerek, a kerítés alatt. Vagy ahol el lehetett mozdítani egy, egy deszkát, palánkot. De ennek is megvoltak a veszélyei. Időnként gonosz kis suhancok őrizték az ilyen helyeket. Ők meg tették is dolgukat. Azt, aki átmászott, vagy bebújt valahol a lyukon, négyen–öten alaposan helyben hagyták e speciális feladathoz előkészített doronggal vagy mogyorófa–pálcával, ami úgy csípett, hogy no. Sok piros hurkát is hagyott az ember testén.  Azaz, míg a kerítést mászó gyerek menekülni próbált a lyukon vagy a kerítés tetején, a kis gonosz csibészek, csihi–puhi, jól elverték, s közben röhögtek nagyon, hogy most aztán megkaptad. Jó vicc volt, mit is mondjak.

Ha e lehetőségek egyike sem volt megvalósítható, maradt még egy harmadik is, mely lehetőséget korlátlanul kihasználhatott bárki, aki meccset akart nézni. A focipálya a ’Gorkij Pihenő és Kultúra–park’ (tükörfordítás oroszból), az egykor szebb napokat megélt ungvári Vadaskert tőszomszédságában, északon a vasút és délen az Ung között terült el. A folyó oly közel volt a pályához, hogy ha valaki egy igazán nagyot rúgott a labdába, ám az lecsúszott, akkor megesett, hogy a kerítésen átszállva a folyó vízébe pottyant. És ha utána ment valaki, mármint a labdának, először a kerítésen kellett átugrania, vagy megmásznia, majd neki kellett menni a folyónak. És vagy visszahozta a labdát, vagy sem. A kísérlet több esélyes volt. Mert a folyó olyan volt, mint az időjárás. Szeszélyes. És tőle, az időjárástól is függött. Ha esett, nagy volt, sáros, mély és gyors. Ha nem esett, kiszáradt. Alig volt benne víz. Ám a meccsnézés szempontjából nem a folyó, hanem a vasút volt a döntő. A sínek, két pár sín, egy töltésen futottak, mely töltésnek a szintje jóval magasabb volt, mint a pálya. És aki ingyen meccset akart nézni, az oda ment a sínekre. Igaz, hogy a nagy tribünnek nevezett főlelátó eltakarta a pálya egy részét, úgy hogy vagy a jobb, vagy pediglen a baloldali kaput nem lehetett tőle látni, de – és ez volt a lényeg – a pálya nagyobb részét, cirka 60 százalékát, igen. És ami a legfontosabb, a meccset a töltésről, mi úgy mondtuk, a strekről, nézni nem volt tilos, csak veszélyes. Mert időnként, hangos fütyüléssel, jött egy–egy teher– vagy személyvonat (én már utaztam úgy vonaton, hogy a Szpárták pálya mellett a nézők miatt lassítva épp folyt a meccs, és – ó micsoda öröm és boldogság! – láthattam belőle vagy másfél percnyit). Ilyenkor a nézők csak leléptek a strekről, előre vagy hátra, és hagyták a vonatot elmenni. Ezután visszamentek a töltésre, és nézték tovább a meccset. Ingyért.

III.

Vártuk tehát a kijevi Dinamót. Meg is jött. Ki is futott peckesen a pályára, fehér mezben, baloldalon az emberi szív tájékán egy ferde négyszögben az áthúzott ’D’ betű, és hosszú fekete gatyában. Az ungváriak sokkal rövidebb sportnadrágban játszottak, hogy izmos vastag combjuk is látható legyen, és piros volt a hagyományos mezük, „C” betűvel (cirill „esz”) a közepén. Kemény, harcos fiúknak tűntek a kijeviek, a másztyerá klásszá Á (az Á osztály mester focistái). A meccs előtti bemelegítésen magabiztosan, sőt nagyképűen játszadoztak, mintha csak azt akarták volna mutatni, hogy ők most itt hengerelni fognak. Mit nekik egy kis vidéki csapat! Egy „B” osztály! Megeszik őt reggelire, szőröstül, bőröstül.

Az ungváriak meglehetősen óvatosan kezdtek. Mert hát ilyesmi is elő szokott fordulni a Szpárták történetében. Mint ahogy az is, hogy az elejétől végig kilencven percig szinte csak bohóckodtak a fiúk (fejükön, vállukon táncoltatva, dekázgatva vitték a labdát az ellenfél tizenhatosáig, ott meg csel jobbra, csel balra, átadás középre, a kapu elé, és sakk, matt: gól a kapus lába között, a közönség őrjöngése mellett). Ám aztán úgy játszott a csapat, mint szokott. Szellemes kombinációk, ravasz cselek és összjáték, meg minden, ami kell. Még egy kis „bohóckodást” (dekázgatást, fejelgetést, egy-egy jubkát – magyarul kötényt – az ellenfélnek) is megengedtek maguknak. Míg a kijeviek sehol sem voltak; csak erőlködtek, keménykedtek, és durváskodtak. Tóth Bélát például majdnem le kellett cserélni, mert egyszer, amikor kivetődött, jól fejbe rúgták. De egy–egy fineszes ungvári megoldás láttán, s azon, hogy a Dinamó legénységét milyen könnyű volt pofára ejteni, a nézők többször is hangosan nevettek, és persze tapsoltak. Olyan volt az egész, mint egy színház, ahol sokadszorra játssza már az ismerős szereplő gárda ugyanazt a darabot: az ungvári fiúk megszerzik a labdát, csel, passz, beadás, kapura lövés vagy fejes, és… Igen, igen, a góllövő cipőt ezen a napon otthon felejtették a fiúk. Meg aztán, el kell ismerni, a kijevi kapus is parádésan védett. Ő volt az ellenfél kimagaslóan legjobb embere. A közönség már többször is gólt kiáltott, majd felhördült, és természetesen sportszerűen megtapsolta a kijevi kapust, amikor az nem egy „vinklibe” tartó labdát is bravúrosan hárított. Majd összetörte magát. De jó volt, és ezt el kellett ismerni. Ezzel szemben Tóth Bélának alig akadt dolga. Egy–két hazaadás szerű lövést kellett hárítania mindössze az említett fejbe rúgáson kívül. Amikor is a végén, tíz perc maradt hátra, a nézők ereiben meghűlt a vér. Egerváritól, aki pedig a legtechnikásabb volt a védősorban, valahogy elpattant a labda, „mit csinálsz, te ökör”, hördült fel a közönség, s az egyik kijevi csatár lecsapott rá. A tizenhatoson belül megeresztett egy lövést. Kapura ment, Tóth Bélától balra, a bal sarokra, laposan. Mindenki tudta, hogy Tóth Bélának ez az Achilles–sarka: a lapos labda, mely történetesen épp a bal sarok felé tart. És a kapus csakugyan elég sután dobta el magát. Elegáns vetődés helyett szinte csak hasra esett, és – biztosan a jó Isten segedelmével, most még velünk volt – szögletre tudta ütni a labdát. A tömeg csak annyit mondott, hogy „húúú”. És kezdtek bekiabálni: ”Fiúk, mit totojáztok? Elég a tökölésből. Ébresztő!” Amint már mondtam, a Szpárták játékosainak volt egy erénye, illetve több is, s ezt most is kamatoztatták. Bármennyire is a balszerencse szegődött melléjük egy–egy meccsen, mint most is, gólt kellett lőni. Lőttek! Kettőt. A befejezés előtt öt és fél perccel. Az első úgy esett, hogy Oláh megint csak elrobogott a bal szélen, és beadta a labdát a tizenegyes tájékára. Hrabcsák a magasba emelkedett, a feje találkozott a labdával, és bólintott. A kapusnak, pedig maga volt a tigris, esélye sem volt, hogy ezt is hárítsa. Úgy beakadt a labda a hálóba, a vinkli közé, mint a pinty. A szurkolótábor tombolt. Tapsolt, őrjöngött, és kacagott. Fütyült és dobolt, és határtalanul boldog volt mindenki. Ölelték és csókolták egymást az ungváriak: a magyar az oroszt, az orosz a ruszint, a ruszin az ukránt. Megvalósult az Internacionálé. Még ha csak rövid időre és csak az ungvári futballpályán. Az ott lévő sok drukker gyerek, mezítlábasan és szinte teljesen meztelenül – mert csak egy klott–nadrág volt rajtuk, az ungvári szegények (és ki volt itt akkoriban gazdag), egyetlen nyári ruhadarabja, teljes öltözéke – úgy szökellt és ugrándozott, mint megannyi sziú indián a tábortűz körül. A második gól már csak hab volt a tortán. Szabadrúgást kapott a Szpárták, vagy 30 méterre a kaputól. A kijeviek még sorfalat sem állítottak. Ilyen messziről ennek a kapusnak nem lehet gólt lőni, gondolhatták. A labdát Bilovári állította le, és megsuhintotta. A kijevieknek igazuk volt. A jobb sarokra tartó bombát a kapus egy parádés robinzonáddal megfogta. Nem kiütötte, hanem megfogta. S ez lett a veszte: az erős lövés bevitte a kapuba. A labdával együtt a gólvonal mögött néhány centivel huppant a földre a kijeviek párduca. A játékvezető ott állt a közelben. A leghatározottabban mutatott középre. Hiába tiltakoztak a kijeviek, hogy lám ott van, ni, a labda a kapus kezében. Röviden: a kijevi Dinamó szupercsapat, az „Á” osztály „profi” (azért idézőjelben, mert a SZU–ban hivatalosan nem létezett profizmus sem akkor, sem a későbbiekben) mesterei, többszörös szovjet bajnok, 1950 valahányban simán kikapott az ungvári magyar, ruszin és tót fiúktól. Lehajtott fejjel, és lógó orral hagyták el a pályát a kijevi másztyerá (mesterek).

IV.

Ez a sikersorozat eltartott egy darabig. Mondjuk, ezerkilencszáznegyvenhat– vagy héttől ezerkilencszázötvennégyig. A csúcs az ungvári Szpárták Moszkvában játszott kupaselejtező meccse volt az akkori szovjet bajnokcsapat, a moszkvai Szpárták ellen. Öt egyre győztünk úgy, hogy az első gólt az ötödik percben a moszkvaiak lőtték. Válaszul öt gólt rúgtunk a moszkvaiaknak saját barlangjukban talán százezernél is több néző előtt. Ez akkoriban olyan elképesztő teljesítmény volt, mármint hogy a moszkvai csapatnak valaki öt gólt is tudjon rúgni, mintha most valaki a brazilok ellen próbálná meg ugyan ezt. Erről még a helyi agyon cenzúrázott kommunista sajtó is kénytelen volt lelkendezve hírt adni oly módon, hogy ezt a sikert „a Kárpátontúli terület sportéletében végbement óriási szocialista” változásoknak tulajdonította. Öles betűkkel a negyedik oldalon (ez volt a sportoldal) hozta le a Zakarpatszkaja Pravda a sportszenzációt „Geroji Szpártáká” (a Szpárták hősei) címmel. Bilováriék sziporkázó játékkal Moszkvában legyőzték a bajnokot: Scsot pjáty ágyin (az eredmény öt egy).

Az ungvári Szpárták sikersorozata, s egyben hősi korszakának története egy napon véget ért. S történt mindez egy szomorú vasárnap. Előtte, mint ahogy szokás volt, város szerte kiplakátozták cirill betűkkel, hogy FUTBOL: Szpárták Álma-Áta – Szpárták Uzsgorod. Alma-Atáról csak annyit tudott a fáma, hogy irdatlanul messze van. Az Óperenciás tengeren túl, sőt még Moszkvától is messzebb. Talán a japán vagy kínai határ mellett. De valamiért, vagy talán épp ezért, minden eddiginél nagyobb, nagyon nagy volt az érdeklődés. Így hát minden kis ungvári kölyök tudta előre, hogy nem lesz könnyű bejutni jegy nélkül, amit pedig megfizetni képtelenség. Őrizni fogják a kerítéseket a piros karszalagos szervezők. Még több suhancot és gonosz kis barna bőrű gyereket fognak megbízni mogyorófa–pálcákkal és szíjas ostorokkal, hogy figyeljék a besurranókat. És a jegyszedők sem lesznek szívbajosak, azaz engedékenyek, az biztos. Akinek nem lesz jegye, kint marad. Az egész város mezítlábas gyerekserege izgulhatott, hogy fog bejutni a meccsre. Mi is izgultunk az öcsémmel erősen. Anyánk, ezt észre véve, most az egyszer a meccsnézéssel szembeni fenntartásai ellenére is megenyhült. És amikor minden fillérnek, pardon: kopejkának megvolt a helye a háztartásban, mert négy gyereknek minden nap enni is kellett valahogy, és a többiről már nem is beszélve, mert ő, anyánk, volt az egyetlen családfenntartó (jó apánk, mint a legtöbb helybéli gyereké, „ült”) pénzt adott nekünk, hogy jegyet válthassunk foci meccsre!  Kimondani is sok, hogy mennyit: ÖT EGÉSZ RUBELT. Ezért a pénzért biztos nem egyszer kellett felmosnia szegénynek a borbélyüzletet, ahol dolgozott. Egy szót sem szólt. Csak ideadta. Hogy a két „nagy fia” mindenképpen láthassa a nagy meccset.

Azért, mert elfogadtuk ezt a rengeteg pénzt anyánktól, máig is furdal a lelkiismeret, annak ellenére, hogy megbüntetett érte az Isten. Jaj, de megbüntetett. Kétszeresen is. Hogy miért kétszeresen is, mindjárt elmondom.

Megvettük tehát a jegyet, és most az egyszer, talán életünkben először, nem besurranóként, hanem teljesen legálisan, egy sok, sok pénzért vásárolt jeggyel a kezünkben, léphettünk be büszkén a szentélybe, a focipályára. Sajnos, abban bízván, hogy most lesz jegyünk, és nem kell sietni, no meg a sorban állás is sokáig tartott, alaposan elszúrtuk a dolgot. Óriási volt a tömeg. Mindenütt. Természetesen a pénz, amit anyánk adott, bármennyire is nagy összeg volt az a mi szemünkben, csak állóhelyre volt elég. Az egyetlen lelátó, a nagy tribün, a kiváltságosaké volt, azoké, akik a mi szemünkben csak egy fokkal voltak lejjebb, mint a magasságos Úristen. A tribünről nézhették a Szpárták játékát! Az állóhelyeken viszont az egész pálya körül olyan zsúfolt és tömött tömegben, három és négy sorban, álltak az emberek a drótkerítés mögött, hogy még a kerítést sem tudtuk megközelíteni. Hiába kértük a bácsikat, hogy engedjenek már előre bennünket, kicsiket, mert mi is látni szeretnénk valamit, senki sem moccant. Nem tudtunk befurakodni, lehetetlen volt. Az emberek semmivel és senkivel sem törődtek. Csak azzal, ami már a pályán zajlott. Ha meghúztuk valamelyikük karját vagy ingujját, dühösen ránk mordult, sőt odalegyintett kezével. Nem törődtek velünk. Szemük kidülledt, kifejezéstelenül, vagy dühösen ránk bámultak, de csak a pályát látták, és azt, ami ottan lezajlani készült vagy éppenséggel zajlott. Ordítoztak is, hogy „gyerünk, gyerünk”, „dáváj, dáváj”, hogy mindenki értse. S közben többször felhördültek, mert úgy látszik, azzal, amit ott, a pályán láttak, nem igen lehettek megelégedve. Röviden: bentről, a stadionon belül nem tudtunk meccset nézni. Még a futballisták mezének a színét sem láttuk. De még a labdát sem. Kicsik voltunk, az álldogálóknak alig a derekáig értünk. Kifizetett jegy ide, kifizetett jegy oda, szégyenszemre, könnyes szemekkel, ki kellett kullognunk a pályáról. Fel kellett mennünk a strekre, a töltésre, hogy láthassunk is valamit. Onnan néztük végig – csak az egyik kaput látva, és könnyeinkkel küszködve, mert érvényes jegyünk ellenére ilyen megalázó helyzetben kellett meccset néznünk – azt, hogyan kapnak ki a bálványozott félistenek, az uzsgorodi Szpárták futballistái, évek óta először, hazai pályán, egy nullára, egy olyan csapattól, melynek eddig a nevét sem hallottuk, és amely valahonnan Ázsiából, Afrikából, vagy ki tudja milyen földrészről érkezett ide. Nem akartunk hinni a szemünknek. Képtelenek voltunk felfogni, hogy történhetett meg ilyen csúfság a csapattal. Azzal a csapattal, mely tíz–nullára szokta volt verni ellenfeleit, és megverte, nem is olyan rég, a kijevi Dinamót, megverte a moszkvai Szpártákot, méghozzá öt egyre, és egyébként is, soha nem kapott ki még soha ebben az életben. Még akkor sem, ha győzni esetleg nem tudott. Akkor is minimum hozta a döntetlent. Most pedig? Mi történt veletek, Szpárták hősei? Sírtunk. Mások is. Zokogott a stadion. Talán sokan harakirit is elkövettek azon a napon. Ki tudja.  Sic transit gloria mundi, mondta volt apám későbben, amikor hazaengedték a lágerből.

V.

Ez a történet, akárhogy nézem, egy ilyen befejezéssel mindenképp csonka maradna. Az érem másik oldalára is érdemes egy pillantást vetni. Mert ugyebár a fizika is azt tanítja, hogy minden energia, amit valamibe belefektetünk, végül is nem vész el, csak átalakul. Valami ilyesmi történt a kárpátaljai fociba fektetett energiával is, mely természetesen nem negyvenötben, a „felszabadulással” kezdődött, hanem jóval korábban a magyarországi tömegsporttal.

Mi, tizenéves gyerekek, akkoriban még nem olvastunk újságot, meg egyébként is, ezt egyetlen újság egyetlen szóval sem említette korábban. Mármint azt, hogy a moszkvai kirándulás után az ungvári csapatot ízekre szedték. De facto: megszüntették. Minden játékosát, még a tartalékokat is – hogy az akkori szakzsargont használjam – „elvitték” a kijevi Dinamóba. „Ha már így tudtok focizni – mondhatták nekik –, szerezzetek dicsőséget Kijevnek és a szovjet focinak.”. Így a Szpárták Alma–Ata ellen már egy teljesen új, focizni elég jól tudó, de tapasztalatlan srácokból, meg kiöregedett játékosokból álló csapat lépett pályára, amely aztán később még a „B” osztályban sem igen tudott igazán helyt állni. Időnként még villant egyet–egyet, de inkább csak vergődött, és mindinkább csúszott lefelé a szovjet vidéki, kisvárosi csapatok szintjére. Voltak próbálkozások, hogy a Szpárták Uzsgorod név újból szép legyen, „méltó régi hírnevéhez”, de ez nem sikerült, mert nem is sikerülhetett. Annak ellenére sem, hogy tehetséges és ügyes gyerek akadt elég, de az utánpótlást itt tartani lehetetlen volt. Megváltozott az országos sportpolitika. A kijevi Dinamó (és más nagy csapatok) éber szemét most már semmi sem kerülte el, ami az ungvári Szpárták háza táján történt. Amint egy tehetség feltűnt Ungváron, rögtön „elvitték” – a leigazolásnak ez a formája volt a gyakorlat – magukhoz. Egyáltalán nem volt titok ez akkoriban, hogy a Dinamó csapatának gerincét az ungvári, vagy kárpátaljai fiúk alkották. Tóth Dezső, Gazsó, Mihalina, Komán, Györffy Zoli. És később a párducmozgású kapus, Havasi Bandi (Ándrej Gávási) Ungvárról, a középpályás Medvigy Fegyir Fancsikáról, a kőkemény jobbhátvéd Turjancsik Iván Munkácsról, és még sokan mások a Dinamó oszlopos tagjai voltak még a hatvanas–hetvenes években is. Medvigy és Turjancsik szovjet válogatott is volt évekig. Havasi olimpiai kerettag. Viszont ha egy–egy játékos kiöregedett, vagy lesérült, és a Dinamónak már nem kellett, haza jöhetett, és mint öregfiú rúghatta tovább a labdát Ungváron, a Szpártákban, vagy esetleg valamelyik más csapatban. A városi vagy megyei bajnokságban. Attól függően, hol volt a munkahelye, ahol fizetést is kapott. Száz rubelt havonta. Ez elég volt a következő fizetésig, ha nem ivott túl sokat és nem rúgott be jó oroszosan egy– egy meccs után, és nem itta el az eszét egészen, mint pl. a Gyima Dubrovszkij, aki nem volt az egyetlen.

Most pedig kanyarodjunk vissza a kis Szabóhoz. Mert aki a legtöbbre vitte, a legmagasabbra jutott, mint sportember, mint labdarúgó, s ezért, mint ember is, az ungvári fiúk közül, minden alultápláltsága és tébécéje ellenére, az egy tíz valahány gyermekes ungvári munkáscsalád egyik csemetéje, állandó játszótársunk a grundon, a kis Szabó József, azaz Jotya volt. A kis nyápic, fekete fogú, sípoló tüdejű, mindig éhes kis Szabó, aki reggeltől késő estig rúgta a labdát a villanytelep környéki porban és koromban. Ez volt egyetlen szórakozása. Állandóan rótta a környéket, lesve, hol lesz majd utcameccs. És ha volt valahol, ő kérdezés nélkül beállt. Valakit leküldött, szó szerint kilökdösött a „pályáról”, és ő állt be helyére. Tekintélyt nem tisztelt. Megtette ezt bárkivel, mármint hogy kilökdöste őket, a tőle nagyobb fiúkkal is, akiktől pedig, mint már korábban mondtam, igencsak tartottunk. S akkora volt benne az állandó játékkedve, hogy senki sem merészelt ellenkezni vele. Hagyták játszani. Mert nem csak szeretett, de tudott is játszani. Futball zseni volt.  Stílusa nem hasonlított senkiére sem. Megmaradt Jotyának. Így is hívták. A kis Szabó, a kis Jotya, mert növésre sem volt túl magas. Aztán hogy–hogy nem, elment egy edzésre Györffy Zoli Bácsihoz. Akiről tudni kell, hogy a Szpárták kölyökcsapatát nevelte, s ezzel talán az egész, kijevi Dinamót, s így a fél szovjet válogatottat látta el később állandó utánpótlással. Csiszolni kezdte. Az atyai pofonokat sem sajnálta tőle. Kiosztott belőle jó néhányat neki is, másoknak is életében. Szokása volt, hogy a „bűnöst” maga elé rendelte, és azt mondta neki: „Hajtsd le a fejed, édes gyermekem, egyetlen szál mákvirágom”. S utána jött a pofon. No persze, nem a pofonjai miatt kedvelték, szerették első sorban, hanem sok minden másért. S főként azért, mert minden gyerek érezte, hogy Zoli Bácsi nemcsak trénerük, hanem egy kicsit, vagy talán nagyon is, az apjuk. S így nem akadt olyan kölyök, bármennyire megátalkodott lett légyen is, aki ne imádta volna Zoli Bácsit. A nevét, azt hogy Zoli Bácsi, is suttogva, áhítattal merték csak kiejteni. És amit a Zoli bácsi mondott, az persze felért egy isteni kinyilatkoztatással. Ezt még a hatóságok is elismerték. Megkapta, még életében, a legmagasabb edzői kitüntetést a szovjet právityelysztvótól, kormánytól: „A Szovjetunió érdemes edzője” (mesteredzője) lett, és amikor 84 éves korában itt hagyta ezt az árnyékvilágot, virágkoszorús hivatalos temetést is kapott, trombitával, kijevi és moszkvai fejesek búcsúbeszédeivel meg egyebekkel. Mást nem. Pénzt például. Ő is szoba–konyhás külvárosi bérlakásban élt mindig: Uzsgorod, ulyicá Pártyizánszkajá (Ungvár, Partizán u. 30). Szegényen, mint a templom egere.

Szóval, Zoli Bácsi fogalom volt az ungvári életben. És hogy Jotya csiszolatlan gyémánt, azt Zoli Bácsi természetesen azonnal észrevette. Mint ahogy azt is, hogy pimasz, fegyelmezetlen és neveletlen kölyök. Az ő szemében azonban ez sohase volt probléma. Kap egy–két pofont, és megtanulja, hogy mi a rend. Meg is tanulta. Jotya sztár lett. Már tizenhat évesen a kijevi Dinamóhoz került. Rögtön betették a nagy csapatba. Amikor az első meccsét játszotta a Dinamó mezében az akkori bajnok moszkvai Torpedó ellen, azzal kezdte, hogy már a legelején úgy becsúszott Ivanovnak, a bajnokcsapat, és a szovjet válogatott, legnagyobb ászának (most úgy mondjuk, világklasszis és szupersztár), hogy az majd a nyakát szegte. És amikor a nagy sztár valami csúnyát merészelt neki mondani ezért, a kis Jotya felpattant, és pulykavörösen fenyegette meg egy rá jellemző mozdulattal – mind a két kezét könyökben behajlítva, öklét összeszorítva az arca előtt – a félistent: „bljáty, mordu rázobju.” (Tekintsünk el a fordítástól).   Később a szovjet és a nemzetközi sportsajtó révén Joszip Szábov néven lett ismert, és mint a szovjet Pelé.  Biztosan volt olyan jó, de egészen másképp. Középpályás volt, poluzás–csitnyik, ahogy akkoriban mondtuk. Mi volt az erőssége? Szinte minden. Először is futott, futott és futott. Úgy cselezett, vagy talán jobban, mint a brazil Garincha, úgy látta a pályát, vagy talán jobban, mint a spanyol Distefano, és olyan pontos hosszú indításai voltak, mint Hidegkútinak. Bombáitól épp úgy rettegtek a kapusok, mint Puskásétól. És kilencven percen át tudott rohangálni a pályán, sprintelni le– és fel, és közben mindenkit megrugdosni, ha kellett, mint az angol Stiles a műfogsora nélkül. És volt egy egyszerű, pimasz, de zseniális trükkje, amit még a grundon sajátított el, és később, mint profi labdarúgó, tökélyre vitt. Ez mindössze abból állt, hogy sokszor az ellenfél térfelén az alapvonalig, s egészen a szögletzászlóig vitte a labdát, és ott megállt, felnézett. Mintha hezitált volna: most mi a jó istent csináljon? Az ellenfél játékosai közül ilyenkor ketten–hárman is készen álltak arra, hogy lerohanják, és leradírozzák a pályáról. És ha csakugyan rárohantak, akkor ő egy szimpla csellel elhúzott mellettük (a rohanó játékos lendületben van, már nem tud helyezkedni), és tovább vitte a labdát a kapu felé, készen egy életveszélyes beadásra, cselre, kiugratásra. Ha pedig a másik csapat játékosai, a cselre számítva, csak álltak előtte és helyezkedtek, akkor nemes egyszerűséggel beléjük bombázta a labdát, hogy szögletrúgás legyen belőle. “Kell labda? Nesztek!” Pimaszságára misem jellemzőbb, mint az az eset, amikor a Dinamó egyik bajnoki meccsén, a saját kapuja felé vitte a labdát, mintha haza akarná adni (akkor még a kapus felvehette a hazaadást), és erre az ellenfél játékosai leálltak, nem üldözték tovább. Ekkor Jotya stoppolt, térdre ereszkedett, és… elkezdte fűzni a cipőjét. Ezt látván, három–négy játékos is rohanni kezdett feléje, hogy letámadja, sárba tiporja, földbe döngölje. Amikor már közvetlenül mellette voltak, Jotya öregurasan felállt, mint az a gyerek, akit az ungvári utcán csak megverni volt szokás, és a legnagyobb lelki nyugalommal, komótosan, mint a már említett öregúr, haza pöccintette a labdát a kapusnak, és csípőre tette a kezét: „Nem rohangálni kell a pályán, rebjátá (srácok), hanem játszani.” Ezt látszott mondani a mozdulat. A kijevi stadion százezres közönsége egy emberként tapsolt, tombolt, és kacagott: vette a lapot, mert hát ilyesmi ritkán fordul elő futballpályán. Erre csak egy ungvári magyar proli gyerek képes. Summa summarum, Szabó Jotya a kijevi Dinamónak, a többszörös szovjet bajnok– és kupagyőztes csapatnak, a mindig erős szovjet nagy válogatottnak, évekig (több mint egy évtizeden át) volt oszlopos tagja. Ez a válogatott pedig, mint tudjuk (ki ne emlékezne például a megalázó hat nullára a mexikói világbajnokságon), változatlanul ott volt a nemzetközi élmezőnyben. A villanytelep kéményei által ontott korom, mely helyenként a grundon, a külvárosi focipálya környékén, bokáig ért, a gyárkémények füstje és az utca pora, úgy látszik, jó iskolának bizonyult egy olyan ungvári gyerek számára, aki már az általánosból is kimaradt, mert télen sem volt cipője, és mezítláb kényszerült rúgni a labdát. Vagy legalább is nem akadályozták meg abban, hogy a kis szemtelen Jotya kölyök nevét, a Györffy Zoli Bácsi által az egykori nagy ungvári Szpárták „hőseinek” tradícióin nevelt középpályást az egész világ megismerhesse.

***

Szabó Jotya, kétségtelenül megérdemelten, szovjet viszonylatban dúsgazdag lett. Mert nemcsak a csapattól kapott fizetése volt magas, hanem a világot járva – az akkori szocialista sportvilág mentalitásnak megfelelően – „üzletember” is lett, csencselni is megtanult. Méghozzá alaposan. Vett és adott mindent. Aranyat, ékszert, valutát. Farmert, rádiót, magnót, meg amit csak lehetett. Egyszer állítólag le is bukott, de bántani nem merték, olyan nagy volt a tekintélye az egész hatalmas szovjet birodalomban.  Kijevben neki volt először Csajka gépkocsija, ami odaát Mercedesnek, vagy inkább egy Cadillacnek felelt meg. Tehát hamarább volt neki Mercedese, mint a köztársaság első titkárának. Lett is belőle (újabb) botrány meg kalamajka, amire Jotyának még a szeme se méltóztatott rebbenni. „Ugyan, kicsoda, micsoda egy első titkár Joszip Szábovhoz képest? Vajon belövi–e a győztes gólt a CSZK elleni kupadöntőben? Nem? Akkor meg mit ugrál? Neki fog szurkolni százezer ember a kijevi Dinamó stadionban, hogy Szá–boo, Szá—boo?”

Jotya nemcsak mint focista, hanem mint ember is nagy volt. Emberi nagyságára mi sem jellemzőbb, hogy amikor már anyagilag jól ment neki, szüleinek, és koldus szegény tíz valahány testvére mindegyikének Ungváron öröklakást vett. Kifizette mellényzsebből. Ezt onnan tudom, hogy egyszer az ungvári Ávántgárd pályán, ahol, mint egyetemista edzettem, egyszer csak jön szembe valaki. Elegáns Allain Delon öltöny, habos ingmell, krokodilbőr cipő, arany nyaklánc és gyűrűk tömkelege. Jotya volt, a szegény prolifiú. Azért szeretett egy kicsit felvágni, de ki nem? Egyáltalán nem tettetett örömmel megölelt, megcsókolt. „Hogy vagy?” – kérdezte. „Gyere, igyunk meg egy feketét a Verchovinában. Itt áll a kocsim a stadion előtt.” Igazán örült nekem, nem játszotta az eszét, ahogy akkoriban mondtuk. Én meg komolyan nem tudtam, hová legyek a megtiszteltetéstől. A nagy Joszip Szábov, és én, aki csak iskolatársa sem voltam, mert nekem sikerült leérettségizni, neki nem. Beszélgettünk. Főként a régi haverokról érdeklődött: „Hogy van Hávku? És Totya? Te mit csinálsz? Tanulsz? Angolt? Minek? Nincs jobb dolgod? Mennél inkább kereskedőnek, az pénzt is tud szerezni. Meg átveri a hülyéket.” Nem felejtette el anyanyelvét, a magyart, az orosz dzsungelben sem. Úgy beszélt, mint régen, kissé hangosan, és persze az ungvári csibésznyelven. Ha nem is minden második, akkor legalább minden negyedik–ötödik szava „az istenit” volt. Mint mondta, ez anyjának volt a szavajárása: ez a sok semmire való kölyök, az istenit. No meg tőlünk, ungváriaktól is több orosz szót és kifejezést használt, amikor magyarul beszélt. És hát megemlítette, hogy már csak azért is örül annak, hogy tehetős ember lett, mert így ki tudta vakarni a szegénységből, a nyomorból, ő úgy mondta, „ganéból”, a szüleit és testvéreit is. Ez alatt értette, hogy tudott mindegyiküknek legalább egy lakást vásárolni (vagy inkább „szerezni”) Ungváron, a városon belül. No meg aztán majdhogynem el is tartotta őket.  „Ez csak természetes, nem?” – válaszolta, amikor azt kérdeztem tőle, hogy nem sajnált ennyi pénzt és fáradtságot fordítani csak lakásvásárlásra. „Ha egyszer nekem van, az istenit, akkor nekik is legyen, az istenit? Ők a családom, nem? Egyek vagyunk, nem? Te is ezt tennéd, az istenit, nem?”

 

Szép szabadság!

óh sehol sincs

e világon oly becses kincs,

mely tenálad nagyobb volna,

vagy tégedet kipótolna.

Csokonai

Ifjúságom legszebb madara

I.

Sokan ismerik Tennessee Williams amerikai drámaíró Az ifjúság szép madara című megrázó darabját. Két okból kifolyólag is ismerhetik. Először is azért, mert már játszották Pesten valamikor, nagy sikerrel, másodszor pedig legalább azért, mert fordította Örkény István. S olyan jól, hogy akár mondhatnánk azt is, hogy Örkény párbeszédei ebben a darabban jobbak, mint az eredeti. Hogy miről is szól a darab? Hát csak arról, hogy bármilyen keserű is az élet, de amíg az ember fiatal, az élet mindig szép. S főként azért szép, mert fiatalon még van ereje elvetni, megtagadni azt, ami szabadságát ellopja, gúzsba köti, életét megkeseríti. És ha megöregszik, vágyik oda, fiatalabb éveibe, vissza, mert úgy érzi, valamit ott felejtett, elmulasztott, nem kapott meg, vagy nem hozott magával, s így élete és harca nem válhatott teljessé. S ez a valami ifjúságának szép, talán a legszebb, madara volt és marad.

Nos, nekem 1956 októbere, novembere, a magyar forradalom két hete volt ifjúságom legszebb madara. Pedig csak áttételesen lehettem részese. Csak lélekben vehettem részt benne, mert hát akkoriban nem Magyarországon éltem, hanem „a gonosz birodalmában” (R.R. amerikai elnök kifejezése), mely gyönyörű és a világon páratlan forradalmunkat is vérbe fojtotta. A Szovjetunióban, a mátuska Ukrajnához csatolt felszabadított (értsd: annektált) Kárpátalján, annak is megyeközpontjában, Ungváron születtem és éltem. Szóval, egy olyan országban, mely nem volt más, mint egy hatalmas, villanyárammal is ellátott, sok, sok tízezer kilométereken át húzódó, szögesdróttal körülvett börtön, melyből szabadulni, vagy akárcsak rövid időre kikerülni szinte lehetetlennek tűnt: életem első külföldi útja húsz valahány évesen valamikor a hatvanas években a csehszlovák szobránci látogatás volt, mely város futball–csapatával – alig 20 km–re Ungvártól – meccset játszottunk. És ott Ungváron, következésképpen a nagy SZU–ban voltam megvetett „mágyár”, gyári munkás, hős szovjet katona, szénbányász, nyamvadt kis értelmiségi, intyelligentyik, meg miegymás, amit nem igazán szokott visszakívánni senki. De voltak barátok, szerelmek, sport, rock an’ roll, egyetemista évek, és 56. Ami mind szép volt, nagyon szép, és persze felejthetetlen. Az ifjúság mind megannyi szép madara.

Hogy mit jelentett 56 akkoriban egy ungvári magyar kamasznak (14 éves voltam akkor), vagy az ottani magyaroknak általában, azt megpróbálom két apró, ezen eseménytől elvonatkoztatott történettel illusztrálni, melyet akár viccesnek is mondhatnánk, ha nem húzódna ott mögötte a szovjet valóság. És melynek lényegét, az anyagi és a szellemi alapját e két „tréfás” történet talán jobban mutatja, mint azok a borzalmak (kollektivizálás, iparosítás, nyomor, a Gulág, az üldözések, a kivégzések, stb.), melyekről szintén volt szerencsénk már egy s mást hallani.

Első történet. Amikor hozzánk, pontosabban a szüleimhez jött látogatóba magyarországi rokon, ismerős, kolléga vagy turista, úgy ők, mármint a hozzánk látogatók, jó magyar szokás szerint elkezdtek panaszkodni, hogy nekik milyen nehéz odaát, mert nincs pénz, nem mehetnek minden éven külföldre, minden drága, és még egy Trabantot sem tudnak venni, értsük meg, micsoda borzalom. Édesapám hallgatta, nem szólt semmit, csak a végén, amikor a látogató panaszáradata megszűnt. Akkor meg azt mondta: „Fiam (lányom), tégy meg nekem egy szívességet. Szívesen megkínálnálak ezzel, azzal, de a frizsider üres. S az utóbbi időben már nehezemre esik mászkálni. Ezért adok neked tíz rubeltet (sic!), nagy pénz, és menj el helyettem ide a sarki mágázinba (boltba). És hozzál légy szíves két bulocskát (zsömleféleség), egy pácska (2o deka csomagolt) vajat, két kis bánka (üveg) tejfölt, valami felvágottat, ha csak odesszkája van, az is jó lesz, és ha szereted a sört, hát hozzál magadnak két üveg Zsigulivszkáját vagy bármilyet. Oké?”

Persze, szívesen, Elemér bácsi, volt a válasz.

A látogató ment, és úgy tíz perc múlva vissza is jött, kényelmetlenül feszengve, üres kézzel. „Elemér bácsi, mondta szinte sírva, nem vettem semmit. Semmi sincs a boltban. Üresek a polcok. Hogy lehet?”

Hát csak így! Válaszolta apám. De mi azért nem panaszkodunk. Mert minek?

Második történet. Vagy úgy tíz, tizenkét évig dolgoztam a magyar nyelvű ungvári Kárpáti Igaz Szónál mint fordító, újságíró. Balla László volt a főszerkesztő (áldassék a neve). Egyszer csak hivat Vladimir Miska bácsi főszerkesztő–helyettes, a párttitkár. Nagyúr volt egy párttitkár akkoriban, nagyon nagy, hisz tudják. No, gondolok, mi rossz fát tettem már megint a tűzre. Szoktam. Mármint rossz fát a tűzre tenni. Szóval, hívat Miska bácsi. Leültet, és azt mondja. „Te, ez a legutóbbi cikked arról a szocialista munkaversenyről a bútorgyárban. Egész jó, de tudod, hiányzik belőle valami, mint nálad mindig. Jól írsz, meg miegymás, szó se róla, de nem tudsz igazán hazudni. Azt őszintén, lelkesen kell, nem úgy, mint te, félvállról. Így sose lesz belőled igazán jó szovjet újságíró. Megmaradsz fordítónak.”

Ó, Miska bácsi. Egyik színfoltja, „szép madara” életemnek! Egy ungvári Hofi. Csak vicceit nem viccnek szánta.

E két kis történettel csak azt akartam illusztrálni, ha esetleg félreérthető voltam, hogy mi is jellemezte a nagy Szovjetuniót (a szocializmust, a kommunizmust: a lényeget) leginkább. Nem más, mint: az anyagi nyomor és a szellemi, ideológiai megátalkodottság, mely szerint tűzzel, vassal bizonyítandó, mert bizonyított, hogy ez a rendszer a legtökéletesebb a világon. Ha most nem, akkor majd lesz. Akkor is, ha nagyot kell hazudni, vagy mindig kell hazudni érte. Mert ott nincs, vagy nem lesz üres bolt, és az agymosott ember, a homo szovjetikusz mind egy szálig egyet akar: a fényes jövőt. Higgyétek el, mert ezt mi becsületes kommunisták hazudjuk nektek. Őszintén, lelkesen. Aki mást mond az ellenség, s azt börtönbe, diliházba kell csukni, a Gulágra kell küldeni, ki kell toloncolni.

II.

És egy ilyen világnak a tőszomszédságában kitört egy 56. Egy hihetetlen esemény. Hogy, hogy, hogy merészel valaki fegyvert fogni egy birodalom ellen, melytől retteg a fél világ, és Amerika? Egy mamut birodalom ellen?

Elnyomás, megfélemlítés, a hazugságok sorozata ide vagy oda, megtörtént. Egy maroknyi nép fegyvert fogott a hazugság, a gonosz birodalma ellen. Vajon már akkor is tudta, hogy ha „a szörnyetegek nem is halnak meg fiatalon” (idézett T.W.–tól), de előbb utóbb mégis csak meghalnak. Lesz valamikor még „konyec továrisi”. De valakinek döfnie kell ebbe a szörnyetegbe először. Anélkül bizony nem hal meg. Igen ám, csak senki se merte elsőnek megtenni ezt a döfést. Sem a nagy Anglia, sem a még nagyobb Amerika. Csak a kis magyar Dávid. Fültövön is találta Góliátját úgy, hogy megroggyant a térde. Aztán rövid ötven évvel ezután ki is múlt ez a hatalmas Góliát. Ötven év! Semmi az a történelemben kérem szépen.

***

Lakásunk, nem is tudom, hányadik szoba–konyhás albérletünk ott Ungváron, ahol öten laktunk gyerekek plusz a szülők, a Csap felé vezető kockaköves Minajszkaja (Minaj) utca 7. sz. alatt volt található. Ablakunk mellett egy, két méterre három napig dübörögtek az orosz tankok Magyarország felé, rögtön 1956. október 23. után (nem november 4–én). Aludni sem lehetett. Nem tudtunk.

Számomra úgy kezdődött, hogy kora reggel, amikor megszólalt a Kossuth rádió, hallom, hogy Magyarországon ellenforradalom van. És a háttérből hallani lehetett a puskaropogást. Az „ellenforradalmárok” már a rádiót ostromolták.

És körülöttünk lebegni, terjedni, vibrálni kezdett valami mámorító, részegítő illat, mint a szerelemé. Fogni, tapintani lehetett. Szöges drótkerítés ide vagy oda, megcsapta az embert a szabadság levegőjének illata. És egyszerre jó lett büdös mágyárnak lenni megint ennek tudatában még a Szovjetunióban is.

És megindultak a tankok megszámolhatatlanul. Nemcsak a Minaj utca, hanem a vasúti szerelvények is vitték a lánctalpasokat a szabadság szép madarát eltaposni.

Iskolánk, a híres nevezetes tízes számú iskola ott állt az Ung folyó bal partján, ahol északról nyugatnak kanyarodik, egy kőhajításnyira a fából épült vasúti hídtól. (Ma már nem vasúti, és kőből van). És az ablakokból láttuk, hogy mennek és mennek a hídon lassítva a szerelvények. Rajtuk ponyvával letakart tankok és ágyuk, melyeknek csak a csöve látszott. S egy őr, mindegyik ágyú mellett, Kalasnyikov karabéllyal, szuronyosan. Mi kicsik és nagyok, oda rohantunk az ablakokhoz, öklünket ráztuk, kiabáltunk, piros rongyot égettünk, cserepet dobáltunk. Míg egyszer csak oda nem lépett, á, dehogy lépett, rohant szegény Lessó Gyuri bácsi, Jurij Jurijevics, az iskola rettegett és félelmetes igazgatója, de most valahogy halálsápadt arccal, félelemtől remegő ajkakkal, és könyörgött, sírt, könnyek potyogtak a szeméből: „Fiúk, fiúk, ugye nem akarjátok, hogy elvigyenek?” Elég volt egyszer mondania. Tudtuk, mit jelent az, hogy elvigyenek. Majdnem mindegyikünknek elvitték nagyapját, apját, valamelyik rokonát egyszer. Ezt nem akartuk. Szerettük Lessó Gyuri bácsit, nemcsak féltünk tőle, mert mindig igazságos volt, és ő is szeretett bennünket.

Aztán… nincs tovább.  Nekünk ott Ungváron a magyar tizenéves iskolás gyerekeknek, fiúknak, lányoknak, mindössze ennyi volt az egész ellenállás. Tudtuk, hogy a magyar szabadságharc elveszett. Már a legelején tudtuk. Nemcsak Nagy Imre kétségbeesett „segítsetek, segítsetek, segítsetek”–jei után. Nem lehettek illúzióink. Hisz ott éltünk azok között, akik ezt a forradalmat eltiporták, vérbe fojtották, és tudtuk, hogy milyen erősek és gonoszak. Nagyon erősek és nagyon de nagyon gonoszak voltak. S tehetetlenségünk csak a szikrázó dacot és gyűlöletünket növelte, s fokozta mindaz ellen, amit a kommunizmus kénköves bűzös levegője vett körül. És mindazok ellen, akik ezt a rendszert hirdették, képviselték. És netalántán ma is emlegetik, mint egy boldogabb korszakot Magyarország történetében, illetve hallgatnak borzalmairól, vagy netalántán eltusolni igyekeznek azokat.

56 levegőjét, a szabadság illatát, mint az első szerelemét, időnként, sajnos csak időnként, ma is érzem. Ő volt ifjúságom legszebb madara.

 

Apage Satanas

 

Nálunk a családban az alapműveltség része volt, hogy ismerjük a szülők, nagyszülők és a közeli rokonok születésnapját. Így természetesen egyszer s mindenkorra eszembe véstem, hogy jó apám 1916. június másodikán született, anyakönyvi bejegyzés szerint Ungváron, pedig én úgy tudtam, hogy akkoron Beregszászon laktak. Egyébként apám el is várta, hogy felköszöntsük ezen a napon. De még inkább elvárta, hogy neve napján is gratuláljanak neki. Mivel Elemér nap – a régi kalendárium szerint – csak minden szökőévben volt, február 29-én, ezért érthető, hogy ragaszkodott hozzá. „Csak elvárhatom a gyerekeimtől, hogy négy évben legalább egyszer felköszöntsenek nevem napján,” dörmögte néha sértődötten, ha erről megfeledkeztünk.

Gyerekkoráról, ifjúságáról, meg egyébként mindarról, ami az én születésem előtt vele történt, keveset tudok. Főként csak azt, amit ő maga mesélt, vagy valaki más mesélt néha ő róla. Így tudom, többé–kevésbé, hogy a csehek alatt (1921–1939) Beregszászon járt iskolába. Jó tanuló lehetett, bár nem mondta. Inkább az ellenkezőjével dicsekedett. Például azzal, hogy feltűrt ingujjal, de kesztyűben volt illendő a menő fiúknak vagánykodni télidőben. Vagy, hogy dicsőség volt cseh nyelvből szekundát kapni, mert a magyar hazafi mindent negligál, ami cseh. Vagy, hogy, mint úri gyerek, kénytelen volt zongoraórára járni, járt is szorgalmasan tizenhét évig, de még a boci, boci–tarkát sem tanulta meg rendesen. Meg hogy felnézett rá, tetszett neki egyik unokatestvérének, Mihalovics Jancsinak nagystílű szélhámossága, aki még az ő apját is befírolta és leitatta egyszer, pedig, mármint az apja, a mi nagyapánk példakép volt a városban és tudvalevőleg soha sem ivott. A fociról is szeretett beszélni, amit ő is tudott (középhátvéd volt az iskolacsapatban), de különösen büszke volt Béla öccsére, Tutira, aki a Fradiban is játszott és országos bajnok is lett vele egyszer. De akkor is jó tanuló lehetett, ha erről nem beszélt. Hisz már a gimnáziumban megtanult latinul, mellette franciául, folyékonyan. Azt hiszem, a történelmet, a magyar nyelvet és irodalmat különösen szerette. Nagyra tartotta Ady istenes verseit, dolgozatokat írt róla. Mivel a ruszint (amit ma ukránnak mondanak az ukránok) anyanyelvi szinten beszélte (a cselédség, a környezet egy része ehhez a nációhoz tartozott, no meg nagyapám nyilván, és nagyanyám biztos, anyanyelvi szinten beszélték a „po–násemut”), gondolom, a cseh nyelvet is könnyen elsajátította, bár voltak nehézségei vele az olmützi egyetemen. Az első év végén csak úgy tudott pl. a fő tárgyból (nem emlékszem, mi volt az, de amelyből, mint mondta, a félévben megbukott) cseh nyelven levizsgázni, hogy egy egész vastag könyvet kívülről „bevágott.” „Csak nem fogok bukott diákként szégyen–szemre Beregszászra hazakullogni,” indokolta meg ezt az elhatározását nem egyszer. Úgy hogy az év végi vizsgán még a cseh tanár is gratulált neki kitűnő feleletéhez, és jelest adott, pedig a tananyagnak több mint a felét nem is értette. Igaz, a beregszászi magyar gimnáziumban (mint már fentebb említettem) nem volt dicsőség cseh nyelvből jó jegyet kapni. Az élet fintora, hogy később még egy szláv nyelvet, az oroszt is meg kellett tanulnia, ha a Szovjetunióban egyáltalán létezni akart. Meg is tanulta, méghozzá a legmagasabb szinten Lev Tolsztoj Háború és békéjéből, melynek mind a négy vastag kötete a lágeri könyvtárban elérhető volt, és ő – jó szokásához híven – az egészet „bevágta.” Egy szóval, apám jó pár nyelvet ismert nem akármilyen szinten. Ha összeszámolom, akkor anyanyelvén kívül, ami természetesen a magyar volt, tudott ruszinul, ukránul, csehül, szlovákul, franciául és oroszul – bár ez utóbbit „förtelmes” akcentussal beszélte élete végéig, „but who the fuck cares,” gondolhatta mai nyelven, no és persze, mint a latin nyelv tanára és tudora, latinul is kitűnően tudott. Öreg korában indult a Vatikán által meghirdetett pályázaton, és vén ütött–kopott kis kézi írógépén egy–két év alatt lefordította latinból az egész új egyházjogot magyarra (micsoda teljesítmény, ma is bámulok!), amit aztán a KGB egy házkutatás során, mint állam– és népellenes vallási irodalmat… elkobzott tőle. Ez cirka a nyolcvanas évek közepe táján, még Gorbacsov előtt történt. És (a későbbi) demokrácia ide vagy oda, a kéziratot, a vastag, több száz vagy talán ezer oldalas kéziratköteget, mellyel talán díjat is nyerhetett volna, nem is kapta vissza soha.

Ám próbálom betartani a kronológiai sorrendet, és úgy írni emlékeimről. Szóval, mondjuk, a gyermek– és iskolaéveket lezártuk. Jöjjön hát az ifjúkor, a tanulás, a házasság és a papszentelés.

Gondolom, életének ezek voltak a legszebb felhőtlen napjai, hónapjai, évei, néhány, mert egyáltalán nem sok éve. Kárpátalja, Ungvár, Munkács és Beregszász újra magyar. Apja országgyűlési képviselő, ceholnyai fő esperes, a család a felső tízezernek is az elitje, pénz, bőség, gazdagság, hírnév és köztisztelet. Ez mind az övé, ill. a családjáé. És nem kellett többé a csehországi Olomoucon sem a cseh nyelvvel kínlódva a teológiai diplomát megszerezni, hisz nyugodtan átiratkozhatott Budapestre, és folytathatta tanulmányait a Pázmány Péter Püspökről elnevezett egyetemen magyarul. Ahol diplomát szerzett, és ahol egy évre rá le is doktorált teológiából. Sietett ledoktorálni, mondta, mert akkoriban kellett első gyermekének a világra jönnie, és azt akarta, hogy a csecsemőket egymástól megkülönböztető karszalagon a kórházban már ott legyen az a két betű is a gyerek vezetékneve mellett, nevezetesen az, hogy „Dr.” (Megbocsátható apró kis hiúság, és… érthető).

És aztán várt rá, jó apámra a fényes karrier. Már fiatalon kitűnő hitszónok volt, hittant és latint oktató tanár a híres nevezetes ungvári Drugeth gimnáziumban, ahol egykor Dayka Gábor és Szabó Dezső is tanított. Tanítványai mind szerették. A fiúk, mert még focizni is leállt velük, a lányok meg azért, mert hát jó képű volt, sármos és okos. És mindig mindenkivel igazságos. Ungváron divat lett tőle magánórákat venni latinból. Volt is annyi tanítványa, mesélte, mint a nyű, és pénze is annyi, mint a pelyva. A gazdag családok gyermekeit „megvágta,” nem adta olcsón a tudományát, de a szegényeket viszont ingyen tanította. S ezen kívül boldog fiatal férj és apa volt. Kell ennél több egy huszonhat éves fiatal ambiciózus férfinak! A lába előtt hevert az egész világ.

Anyám és apám akkoriban ismerkedhettek össze, amikor Beregszász is újra magyar lett, azaz 1939–ben valamikor. Jó anyám, a pesti Vitéz Gabriella kisasszony, a banktisztviselő Gyuri nagyapám és Gál Irma nagymamám idősebbik lánya Ica húgával a nyolcadik kerületi Vajdahunyad utcából lelátogatott édesanyjuk testvéréhez Beregszász városba. És hát ott megismerkedett apámmal, aki – mint már említettem is fentebb – az Olmütz városban levő egyetemről átiratkozott a Pázmányra. Vagyis a megismerkedést követően ott élt ő is, mint diák, Budapesten, ahol az anyám. És csapta is neki a szelet rendesen, ahogy az egy fülig szerelmes (mert saját bevallása szerint is az volt) vőlegényhez, és úriemberhez illik. Bokréta a menyasszonynak, nagy csokor virág és bonbon a mamának, drága italok a papának. 1941. szeptember 20–án köttetett meg a házasság. Az ungvári Koronában volt a világra szóló nagy esküvő, nem tudom hány száz vendéggel. Milliomos nagymamámnak (apai) nem volt szokása, hogy a fogához verje a garast. Kitett magáért. S utána, mármint az után, hogy apám elvette anyámat, történt egy másik nagy esemény. Az ungvári görög katolikus Bazilikában Sztojka püspök pappá szentelte apámat. Egy egész sor profi fotó is készült mindkét eseményről. Azt hiszem, húgom őrzi őket.

A házasságkötés napjára azért emlékszem ilyen jól, mert minden évfordulón nekünk, gyerekeknek „kötelességünk” volt szüleinket felköszönteni. Szó sem lehette róla, sulykolta belénk jó apánk, hogy anyánkat „ne tiszteljük” meg ezzel. Haragudott, ha elfelejtettük.

Aztán jött még két boldog felhőtlen év apám életében, 1944 őszéig. 1943–ban megszületett a második fiúgyermek, Tamás is.

De akkor már lángokban állt a világ, és elért bennünket is a katasztrófa ebben, az akkor még a világtól elzárt kárpátaljai földön. 1944 októberében „felszabadultunk.” Kárpátalját elfoglalták a szovjet csapatok.

„Felszabadítóink” azzal kezdték, hogy nagyapámat például és a hozzá hasonlókat (magyarokat, ruszinokat, zsidókat, nációra tekintet nélkül), akiket azzal lehetett vádolni, hogy ilyen vagy olyan „bűnt” követtek el az átkos „fasiszta” rendszerben (horthysta kollaboráns volt, szovjet– vagy kommunistaellenes), begyűjtötték. Majd koncepciós perekben elítélték tíz évre, húsz évre, és természetesen vagyonelkobzásra (tiszta haszon az új szovjethatalomnak) vagy eltűntették (valószínűleg kivégezték, mint pl. Bródyt), és aztán több minden mással folytatták. Pl. azzal, hogy málenykij robotra hurcolták a magyar lakosságot, helyükre keletieket telepítettek, megrendezték a nagy népi „hurált” a munkácsi Csillag moziban, ahol NKVD–és katonák géppuskacsövei mellett a kárpátaljai lakosság „egy emberként, egyöntetűen, óriási lelkesedés mellett” (idézet korabeli újságokból) elfogadta az újraegyesülést mátuska Ukrajnával, azaz a nagy Szovjetunióval. És történt még jó néhány más, a nemzetközi jogokat is mélységesen sértő disznóság. Ezek egyike volt a görög katolikus egyház betiltása, majd ezt követő felszámolása. Ami a papi családok kitelepítését jelentette az ungvári püspöki palotából, illetve mindazoknak a görög katolikus papoknak 25 évi kényszermunkára való elítélését, akik nem voltak hajlandóak hitüket megtagadni és a Pravoszláv egyházhoz való csatlakozást aláírni. Aki nem írt alá, azt huszonöt évre elítélték és a Gulág valamelyik koncentrációs táborába száműzték… Marhavagonokban vitték az embereket, több ezer kilométeren át étlen, szomjan. (Nem részletezem, hisz erről közismeretségnek örvendő barátom, egykori újságíró kollégám, dr. Dupka György nagy sikerű kandidátusi disszertációt is írt). Így került apám is 1949–ben a Komi ASZSZK–beli Vorkutára, a Sarkkörön túlra, ahol szénbányában dolgoztatták szabadulásáig, 1956 augusztusáig.

Apám sokat mesélt lágeri „élményeiről.” Megfigyeltem, hogy azok közt, akik megjárták a Gulágot, két típust lehetett felfedezni. Az egyik nem szívesen, vagy egyáltalán nem beszélt róla, minden bizonnyal azért, mert félt, és nem akart még beszélni sem azokról a szörnyűségekről, melyeket átélt, a másik pedig szívesen elmondta, mit élt át, és milyen is volt az a világ, mert nem félt, és tanítani akart. Apám a másik típushoz tartozott. És tette ezt azért, mert szerinte az életben mindenből lehet és kell tanulni. Abból is, ami jó, és abból is, ami rossz. Én itt és most nem említem azokat a borzalmakat, melyekben apámnak is, sok ezer, dehogy ezer, sok millió, rabtársával együtt volt része, mert Szolzsenyicin óta jól tudja a világ, hogy mi is volt az a Gulág a Szovjetunióban, az egykori „gonosz birodalmában” (Ronald Reagan amerikai elnök kifejezése).

Aztán… „szo sznyátyijem szugyimosztyi,” azaz mivel ártatlanul elítélték a semmiért, hazaengedték. „Kárpótlást” is kapott a szovjet goszudársztvától a rabságban eltöltött éveiért, a meghurcoltatásért, éhezésért, a karcerekért és kínzásért, azért, hogy hét évig volt kénytelen feleségétől és négy gyerekétől távol lenni, szóval „kárpótlást” is kapott, méghozzá írd és mondd összesen 150 (százötven) rubelt. Vett érte Moszkvában gyerekeinek… egy futball–labdát. Nehogy már üres kézzel jöjjön haza! Hazajött… és nem kapott munkát, mert „ült.” Azaz priuszos volt. De legelőször, amint itthon volt, megkísértette még egyszer a Sátán! A KGB elővette legkedvesebb szirén hangját és ajánlatot tett neki. „Nézze, továris Ártutáj – mondták neki. – Mi jó emberek vagyunk, hisz a börtönből is hazaengedtük, látja. És most még azt is megengedjük, hogy családjával visszaköltözzön haza, Magyarországra, a szép és csodálatos Budapestre. És semmit nem kérünk cserébe, csak azt, hogy olvassa fel a Kossuth Rádióban, hogy a Szovjetunóban vallás–szabadság van.” Apám természetesen ezt kapásból elutasította. Erre azt a válasz kapta, hogy akkor majd megint elviszik, valahová Szibériába vagy a Távol Keletre, és ott fog megdögleni. Erre nemes egyszerűséggel, csak azt válaszolta: Apage Satanas! Persze nem így, hanem a KGB szlengjén, mert nemcsak az orosz nyelvet, de a KGB szlengjét is elsajátította, és velük ezt használta, hogy megértsék. Ezt mondta szó szerint: „Húj sz nyim, tám tozse lyugyi zsivut.” Tekintsünk el a fordítástól.

Végül még sem vitték el sehová, sőt elhelyezkedni is sikerült. „Úri” állást kapott az ungvári csempegyárban. A proletáriátus igazi képviselőivel, igazi „úriemberekkel” (ezen „úriemberek” határozottan ragaszkodtak hozzá, hogy azoknak tartsák őket), magyarán echte melósokkal dolgozott, hatvan fokos forró kemencében, amit nem sokan bírtak sokáig. Apám bírta, mert az ott kapott aránylag magasabb fizetéssel biztosítani akarta a megélhetést a családjának, és ha törik vagy szakad, de lakást is kellett vennie, mert állami lakásra „fasiszta” múltja miatt nem számíthatott. Ezt a mindenkori illetékes hatalom nyíltan meg is mondta neki a szemébe.

De azt azért itt még mindenképpen el kell mondanom, hogyan vívta ki melós társai általános elismerését, és hogyan kerülte ki azt, hogy ezen „úri társaság” képviselőivel, azaz csempegyári kollégáival, a munka végeztével ne igya le magát tökrészegre, ahogy a többi. Ui. apám elmondta, hogy amikor egy olyan kábé nyolcórás műszak után kibújtak a forró kemencéből, ahonnan a még forró csempéket kellett kirakni, nem tudom hány kiló nedvességet veszítve és holt fáradtan, mindenki inni akart. És bármennyit is ittak, akár egy vödörrel is, a szomjúság megmaradt. Viszont hamar rájöttek, nem kellett hozzá sok ész, hogy ha előbb ittak egy kis vodkát és utána vizet, a szomjúság elmúlt. Úgy hogy műszakok után az volt a módi, hogy a legfiatalabb kollégát elszalasztották jó néhány üveg vodkáért a sarki közértbe, és aztán… jó oroszosan és rendszeresen, azaz minden nap berúgtak, mint a lakodalmas kocsis. S gyarapították ezzel a Szovjetunióban élő amúgy sem kisszámú alkoholisták seregét. Természetesen apám sem berúgni (egyszer sem), vagy pedig alkoholista lenni nem kívánt. Ezt úgy kerülte el, hogy az első deci vodkát mindenkivel együtt megitta pohárból. Aztán vizet ivott, s elmúlt a szomjúsága, harapott valamit, ha volt mit, minél többet, és aztán még egy fél decit megivott a kollégáival. S utána már csak vizet ivott. Pótolta azt a mennyiséget, melyet szervezete a forró kemencében elveszített. S aztán a kollégák hiába kínálgatták, hogy „Elemér bácsi, no, még egy pohárkával, de hát az egészségünkre, muszáj,” ő mindig azt válaszolta, hogy „köszönöm, fiúk, többet nem kérek.” Először nem, de aztán megértették, hogyha Elemér bácsi azt mondta, hogy „köszönöm, fiúk, többet nem kérek,” akkor Elemér bácsi többet nem fog inni, még akkor sem, ha revolvert szegeznek a halántékához. Revolvere meg egyébként sem volt senkinek.

Közben (s aztán még nyugdíjasként is – csempegyári munkásként ment nyugdíjba hatvan évesen) az ateizmus terjesztésével szembeszállva, s így a szovjet törvényekkel dacolva fialakat oktatott, papokat nevelt „egyszemélyes szemináriumában,” jól tudván, hogy ezért akár több éves börtön is jár a Sátánnak eme birodalmában. Pedig tudta, hogy titkosrendőrök figyelik. A leleplezés ellen azonban egy nagyon egyszerű trükkel védekezett. Még pedig azzal, hogy Engels utcai lakásának ajtaja a negyedik emeleten mindig tárva nyitva volt mindenki előtt. Nem kellett hozzá sem kopogni, sem csengetni soha. Az illető – gyerekei vagy az ismerősök – csak egyszerűen beléptek az ajtón, kopogtatás nélkül, és köszöntek. Például így: „Csókolom, Zsuzsa vagyok, Elemér bácsi, Gabi néni! Hoztam valamit.” (Az a valami mindig jól jött, mert a boltokban soha sem volt semmi). Apám, anyám sosem zárták kulcsra az ajtót, mert azt mondták, hozzájuk nem jön rossz ember. És ha esetleg jön, hát…

Erről is van egy történetem, hát elmondom. Annak ellenére, hogy ez a történet aligha vicces, mert mi vicc van abban, ha az ember esetleg börtönbe vagy valami más egészségtelen helyre (pl. a Kolimára) kerül, valahogy mégis kedves. Ui. mint említettem, apámat szemmel a tartotta a KGB, hogy valamiképpen és valahogy valamilyen „illegális tevékenység” vádjával elkapják, „leültessék,” és hogy aztán – nem utolsó szempont – az ilyen jó elvtárs éberségéért még feljebb is léphessen a szamárlétrán. Szóval történt egyszer, hogy két vagy három ilyen jó ember lesben állt, és azt nézte, hányan és ki megy fel apámhoz az Engels utcai lakására. Jött vagy három fiatalember, persze, nem egyszerre, és felment. No, gondolták a rend tisztes őrei, most elkapjuk a papocskát, ahogy hirdeti a népnek a téveszméket. Ám a szüleimével átellenben lévő lakásból a szomszédasszony, az úgy harmincéves, csínos elvált orosz asszonyka (valahonnan a nagy Szibériából vagy ki tudja honnan került ide), Nyinocska volt a becsületes neve annak, akik ismerték, ezt kifigyelte. Az asszonykát egyébként apám és anyám is szerette. Egyszerű jó lélek, mondta róla jó anyám, és irtózatosan kerékbe tört orosz nyelvén állandóan invitálta egy kávéra, teára vagy csak egy beszélgetésre. „”Nyinocska, ó, Nyinocska, gyere be, záhogyi, záhogyi, lelkecském,” mondta neki, ha történetesen ő is benyitott (neki sem kellett kopogni vagy csengetni), és órákig volt képes hallgatni Nyinocska pletykáit a lépcsőház népéről. „Gobi néni, Gobi néni – mondta Nyinocska, és szippantott az eléje tett kávéból (hiánycikk volt akkoriban a kávé) – tetszett hallani, Gobi néni, hogy a Kátya itt lent alattunk összeveszett a férjével? Majdnem összeverekedtek. ” Anyám illendően hüledezett és örült Nyinocska pletykáinak és annak, hogy van kivel beszélgetnie, bizonyítván ez által azt az állandóan hangoztatott elvét, hogy nincs orosz, ruszin, zsidó, cigány vagy magyar ember, hanem csak jó és rossz ember van. De eltértem a tárgytól. Szóval Nyinocska kifigyelte őket, és rögtön tudta, hogy ezek nem lehetnek jó emberek. És amikor feljöttek, elegáns öltönyben, fehér inggel, nyakkendősen, és megnyomták a csengőt (ők csengettek, és ezzel máris elárulták, hogy az általunk nem igazán kedvelt kategóriához tartoznak), Nyinocska is megjelent egy üveg pezsgővel az ajtóban és beinvitálta ezen úriembereket (ő invitálta)… a szüleim házába, mondván: „Jé, maguk is megtudták, mint ezek a fiúk itt, hogy Elemér bácsi ma imenyinnyik? Akkor hát jöjjenek be és igyunk az egészségére, rebjátá.”

Ittak. A KGB–és rebjáták is. Nem mondhattak nemet a csinos Nyinocska szívélyes kínálásának, mert akkor milyen úriember az ilyen. Úgy hogy ittak, és szó nélkül elkotródtak. Ez az akciójuk (is) úgy befuccsolt, mint a pinty. Istennek és… Nyinocskának hála.

Lám, apám ezt is túlélte. Nem úgy, mint sok melós társa, Kvics Józsi és sokan mások például, akik a forró kemence és vodka miatt úgy ötven és hatvan éves kor előtt távoztak ebből az árnyékvilágból. Apámat nem törték meg sem a láger, sem a hatvan fokos kemence, sem a fondorlatos KGB, sem a problémák, ha voltak, a családban, az életben, mert hát azok is voltak. Nem törte meg semmi. Isten segedelmével hosszú kort élt meg, és a sors még azt is megadta neki pluszban, hogy élete utolsó éveiben, hetven éves kora után újra teljes szívvel és lélekkel éljen hivatásának. Mert ő is ott volt azon elsők közt, akik újjáélesztették a görög katolikus egyházat hamvaiból. És „egyszemélyes szemináriumaival” már előtte is papokat nevelt, és adott az egyháznak. Mint ahogy ezt most is, ezekben a pogány időkben kérjük Urunktól, Istenünktől nap, mint nap: „Adj nekünk, Jézusunk, a Te szíved szerinti papi és szerzetesi hivatásokat. Ámen”

És lám, az Úr meghallgatja imánkat, mert adott és ad nekünk új papi és szerzetesi hivatásokat. És teszi ezt azért, mert olyan hitében erős, tántoríthatatlan emberekre számít ezen a földön, akik – történjen bármi, jöhet bármilyen vihar és zord idő, vagy a történelemnek bármilyen erős, pusztító vihara – mindig ellen tudnak állni a Sátánnak, annak minden fondorlatának és kísértésének.

 

Egyforintos feketék

 

Vilinek kezdett igazán jó kedve lenni. Miért is ne a harmadik pohár után? Viccelődni támadt kedve. Nem szerettem, mert hülye viccei voltak. Gondoltam, most is mond mindjárt egy ilyet. Mondott is.

– No, kedves barátom, tudod–e, melyik a legszagosabb virág? – kérdezte és nemcsak a bor csillogott a poharában, hanem a szeme is.

– Persze – feleltem. – A liliom.

– Nem.

– Akkor a rózsa.

– Nem.

– Jó, akkor szabad a gazda.

– A Pusoma Ibolya.

Elöntött a pulykaméreg.

– Hülye vagy te, Vili, és a vicceid is hülyék – mondtam, de már nem haragudtam. Röhögtem. – Muszáj mindig ilyen rasszistának lenni?

– Nem vagyok az – mondta Vili. – Internacionalista vagyok. Szeretem a nemzeteket. S elsősorban az angolt.

– Miért épp az angolt?

– Hogy-hogy miért? Hallottál már Shakespeare-ről?

– Egy keveset.

– És James Joyce-ról?

– Róla is. De ő ír volt.

– De angolul írt. És még Horthy Miklóst is tanította.

– Ezt nem tudtam.

– Sok mindent nem tudsz, komám. Például azt se, hogy ki volt az a pesti nagymama.

– Csakugyan nem. De eddig nem is említettél ilyet.

– Ez igaz. De ha fizetsz még egy pohár Izabellát, akkor majd róla is mondok egy szép igaz mesét.

Odamentem hát a Szkála oltárához, a pulthoz, és kértem a gyevuskától még két pohárral. Az egyiket máris elébe tettem. Megszagolta, kortyolt belőle, elhúzta a száját, mintha rossz lenne.

– No, akkor halld, amit mondok.  Mert ha már annyit meséltem neked a felmenőimről, akkor anyai nagyanyámat se hagyhatom szó nélkül. Mert még meg találsz rám sértődni, hogy olyan tudatlanul kell meghalnod. Szóval, nem cifrázom, hanem egyenesen belevágok. Vitéz Györgyné volt a tisztességes asszonyneve, a leánykori pedig Gerschmeier Irma. Úgy bizony, Gerschmeier, jó apám nagy gyönyörűségére. Mert így cukkolhatta, azaz szemére hányhatta anyámnak esetenkénti zsugoriságát – dehogy volt ő zsugori, épp anyám, aki két kézzel szórta szeretetét és mindenét, amije csak volt – azzal, hogy persze, ha egyszer sváb vér is csörgedezik az ereiben.

– Csörgedezett?

– Ezek szerint igen.

– És talán ezért nem akartál róla mesélni?

– Dehogy. Csak azért nem meséltem róla, mert nem volt annyira része az életemnek, mint az itteniek. Messze volt tőlünk. Zá granyicej, tudod, külföldön, Budapesten lakott.

– Lám, ezt se tudtam. Bár mondtad, hogy apád Pesten járt szemináriumba.

– Egyetemre, lüke. A Pázmány Péterre.  Akkor hát mégis csak említettem.

– Lehet. De úgy látszik, nem figyeltem.

– Akkor hát figyelj. Mert a pesti nagymama is megér egy misét.

– Hogy érted?

– Úgy, hogy volt szerepe az életünkben. Például, amikor mélyszegénységben éltünk, ő ruházta szinte az egész családot. Mert menetrendszerűen hozta a használt és új ruhát a „gazdag” Budapestről. De hogy ne csapongjak, megpróbálok egy kis kronológiai sorrendet tartani a róla szóló beszámolómban. Ne szólj már mindig közbe.

– Jó. De mégis, mi a legfontosabb, amit először is tudni kell róla.

– Például azt, hogy mi, gyerekek, irigyeltük. Mi itt nyomorogtunk egy lepra országban, ő pedig odaát élt szabadon, jómódban.

– De hát ez nem igaz. Volt ott is probléma elég. Elég, ha csak arra a gazember Rákosira gondolsz, aki pápább volt a pápánál, azaz rosszabb volt, mint maga a megtestesült sátán, a Sztálin Józska.

– Így igaz. De mi ezt honnan tudtuk volna? Talán még jó anyám se volt egészen tisztában azzal, hogy milyen is ott az élet. Biztos azt sem tudta, mit műveltek a szovjetek Budapesten, és az egész országban a háború alatt és után. Hogy Budapest romváros lett, és az emberek döghúst ettek, a „felszabadítók” megerőszakolják a nőket, elviszik az embereket, s aztán meg kitelepítettek mindenkit, akiről azt mondták, hogy osztályellenség… és így tovább. Nehéz idők jártak arrafelé, bizony nehéz idők. Itt nálunk Ungváron legalább háborús pusztítás nem volt. A kőhíd volt az egyetlen háborús áldozat. A német és magyar csapatok, hogy ne kerüljenek harapófogóba a románok kiugrása után már 1944 őszén szépen kivonultak Kárpátaljáról, a szovjetek meg szépen bejöttek és „felszabadítottak” bennünket. Boldogok lehettünk.

– No, ez már régi mese. Beszélj inkább a pesti nagymamáról.

– Fentebb említettem, hogy anyám két kézzel szórta szeretetét, nagyon tudott szeretni. Bár ezt sosem mutatta. Embernek legalább is. Istennek meg minek, hisz úgy is a szívekbe lát. Így természetes, hogy amikor nagyanyám, szegény, megöregedett, megromlott a hallása és a látása, és baj volt az emlékezetével, mert sok mindent elfelejtett, azt mondta neki: „Anyu, gyere hozzám ide lakni, Ungvárra.” Nem igen ecsetelte, hogy miért. Tudta ő jól, hogy anyja ott Pesten, a nyolc kerületi Vajdahunyad utca 38 vagy 39–ben, a saját otthonában hogyan él. Nem igen kapja meg azt, amit egy öreg szülő joggal elvárhatna családjától. Mert volt ott Pesten is neki egy lánya, anyám húga, akiről – hogy ne bántsam emlékét – csak annyit mondok, hogy nem igazán szerette az anyját. Talán ő is beteg lehetett szegény, hisz alig egy–két évvel élte túl – szóval ő még a szépen csempézett fürdőszobában sem engedte tisztálkodni, mert arra hivatkozott, hogy koszos, piszkos lesz tőle a szép fehér fürdőszoba. Hát persze, hogy koszos, ha nem tud megfürdeni. Főzni, mosni se volt hajlandó anyjára, ő pedig már nem bírt, vagy legalább is nem nagyon. Csak sínylődött ott az öregasszony. Megtűrt személy volt saját otthonában, vagy talán még az sem.

– Így hát idősebbik lányához költözött Ungvárra, és fürdött szeretetében. Anyám minden reggel megfőzte neki a kávét, és eléje tette, reggeli előtt vagy közben meg apám adott neki 3 cent szíverősítőt, egy kis konyakot egy kispohárban. Mondta is egyszer apám, hogy „kíváncsi voltam, vajon nagyanyátok mindent elfelejt vagy nem igazán mindent, és egyszer nem adtam oda neki a megszokott adagját.” Erre nagymama azt kérdi: „Fiacskám, már nem szeretsz?” – „Miért, anyuka?” – kérdi apám. – „Mert nem adsz nekem inni,” felelte nagyanyám.

– Lám, erre emlékezett. Ami jár, az jár, azt idős kora ellenére sem felejtette el. Mint ahogy azt sem, hogy jó kávét csak anyámtól kaphat. Mondta is neki minden reggel: „Babuci – így hívta anyámat –, hogy te engem mennyire szeretsz, Babuci. Mert ilyen jó kávét csinálsz nekem. Nagyon szeretsz, Babuci.” Anyám ilyenkor csak legyintett. Anyu, hagyd, mondta. Hisz csak természetes a gyermeki szeretet. Egyszer valahogy én is kedveskedni akartam nagyanyámnak, és megkérdeztem, ne főzzek–e neki kávét. Elfogadta. Meg is csináltam azt a kávét ugyanabból az Omniából, ugyanazzal a kotyogós főzővel, ahogy anyám is szokta. De amikor odatettem eléje és belekóstolt, dühösen rám fortyant: „Mi az, fiam, meg akarsz mérgezni. Ez nem kávé, hanem lötty, moslék, ezt nem lehet meginni.” És kiöntötte a mosogatóba. Nem mondtam semmit. Nem sértődtem meg. Megértettem: jó kávét csak az ő drága Babucija tud neki csinálni. Meghagytam hitében, és a lánya – aki az anyám volt – iránti imádatában.

– Egy szóval a pesti nagymamának anyám házában mindene megvolt, amit egy öreg szülő gyerekétől elvárhat az isteni törvények értelmében. Mert, ugye, a Szentírás is azt mondja: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű lehess a földön.” De anyám nemcsak az isteni törvényeknek, hanem a szívének is engedelmeskedett. Így nagymama mindent megkapott, még azon felül is mindent. Fülhallgatót a tévéhez, melegítőt a lábához, tiszta alsó– és felsőruhát, fürdetést, mert anyám hetente egyszer jól lecsutakolta az öreglányt személyesen a fürdőkádban, hisz már a fürdőkádba is nehezen tudott belépni. Dehogy volt ő már koszos; Ungváron anyám házában olyan tiszta volt, mint a harangszó. (Ez egy tükörfordítás angolból, hogy értsed, komám). Egyszer viszont megharagudott rá az anyám. Azt kérdezte tőle valahogy, hogy „anyu, mondd, hogy érzed magad nálam?” Mire a nagyanyám így válaszolt: „Nagyon jó itt nálad, kislányom, nagyon jó, hisz mindent megkapok, ami kell. Csak tudod, valahogy vágyom haza Budapestre.” Anyámat elöntötte a pulykaméreg: „Haza? Tőlem? – kérdezte dühösen. – De miért? Hisz otthon épp hogy a sarki közértbe tudsz csak lemenni, vagy még oda se, és még egy kiflit se kapsz ingyen senkitől?” „Nem tudom, kislányom – válaszolta erre csendesen nagyanyám. – Nem tudom, miért. De hát Pest az Pest! Hisz tudod. ”

– Hát igen. Pesti nagyanyám majd egész életét ott élte le Pesten abban a lakásban, amit fentebb már említettem: VIII. kerület Vajdahunyad utca 38 (vagy 39). Egy körfolyosós ház második vagy harmadik emeletén két szoba konyhában. De munkahelye a nagyanyámnak „a boldog felszabadulásig” nem volt soha. A háztartást vezette, ellátta férjét, és két lányát nevelte férje, azaz a nagyapám banktisztviselői fizetéséből, mert ugyebár kétszáz pengő fixszel – annyi lehetett nagyapám akkori fizetése, vagy talán valamivel több vagy kevesebb, nem beszélt róla a fáma – szóval, kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel. Persze nem ment ez azért olyan könnyen, jól be kellett osztani azt a pénzt, mert a két lányt etetni, öltöztetni, nevelni kellett, és férjuramnak, mármint György nagyapámnak is voltak igényei. Őt csak egészen kicsi koromban láttam, és így nem is emlékszem rá. De ahogy anyám mesélte, jól ettek, még válogattak is (fúj, mondták a lányok, ennek a tejnek tehénszaga van, nem kell), szépen öltöztek, és mindketten – ő és az Ica húga – apácáknál nevelkedtek a Ranolder gimnáziumban, s az is pénzbe került. Nem volt a Ranolder egy Notre Dame de Sion, melyről Németh László azt írta, hogy „magasan van Pest Buda felett és a pénztárcák felett,” de az ottani tanárok és tanárnők a hívatásuknak tekintették a tanítást és ennek megfelelően tanítottak úgy, hogy abban nem volt hiba. Aztán még annyit tudok jó anyám férjhez menetel előtti idejéből, hogy a Ranolderben szerzett tanítónői diplomáján kívül volt még egy munkahelye is a Szent István körúton, ahová néha nem villamossal, hanem gyalog ment a Nagykörúton végig. Ha jobban belegondolok, és magam elé képzelem az útvonalat a térképen a Vajdahunyad utcától a Szent István körútig, hát nem is volt az valami kis távolság. De hát akkor anyám még húsz éves sem volt, úgy hogy mi volt az neki. Semmi. Csak a szép kirakatok jelentettek komolyabb akadályt, mesélte nekünk már az ungvári szegénységben, mert szeretett nézelődni. És Pest már akkor csillogott, villogott. Talán jobban is, mint most, hisz a Nagykörűt és az ott sorakozó gyönyörű épületek is alig voltak húsz évesek. Úgy hogy azt, hogy néhányszor elkésett a munkahelyéről emiatt, könnyű megérteni.

– Na, aztán amikor Kárpátalján újra magyarok lettünk, tehát úgy 1939 körül, nagyanyám elküldte lányait édes testvéréhez, Idához Beregszászba nyaralni. Lement hát a két pesti lány, Ica és Gabi, az aprócska Beregszászra, mely, meg kell adni, a cseh időkben szépen kiépült, és ott megismerkedtek apámmal. Úgy tudom, apám és anyám ott helyben egymásba habarodtak. Ica is hajtott rá, mármint az apámra, mert hát ő volt, legalább is szerinte, a szebbik, és mindenképpen a rámenősebb, de apámnak csak Gabi kellett. Oly annyira, hogy amikor Olmützből átiratkozott Pestre, a Pázmány Péter teológia fakultására, komolyan udvarolni kezdett. Hogy nagyanyám, vagyis leendő anyósa kegyeit is elnyerje, minden látogatáskor vitt neki egy csokor bokrétát és bonbont, mert azt nagyon szerette. És persze, mint jól nevelt úri fiú, a kézcsókról sem feledkezett meg soha. Nagyapám viszont legtöbbször morgós kedvében volt. Aztán apám rá is jött, hogy miért. Ui. amíg nem járt fel anyámhoz, nagyanyám mindig engedélyezett a férjének vasárnaponként egy üveg bort, amit úgy egyedül, társaságban vagy társaság nélkül lassan elszopogatott. Ő ui. inkább a jófajta borocskát kedvelte, és nem a bonbont. Törzshelye is volt az egyik vendéglőben valahol a Baross utca elején, nem messze lakásától. Oda is be–benézett időnként, amit nagyanyám persze nem nagyon szeretett, mert előfordult, hogy időnként kvaterkázás közben becsípett egy kicsit, és akkor, mint jó anyám mondta, durva volt. Hát, van ilyen, előfordul. Morgós meg apám látogatásakor azért volt, mert először is otthon kellett maradnia, a vendéget fogadni, semmi Baross utca vagy ilyesmi, és ráadásul az üveg borocskája is le lett tiltva. Nehogy mán a leendő vő azt higgye, hogy alkoholista vagy zugivó az apja annak a lánynak, akit szeret és feleségül akar venni. Így érthető, hogy nem volt ilyenkor jó kedve. De apám, mivel nem volt egy buta szeminarista, erre könnyen rájött. És hogy nagyapámnak, azaz leendő apósának is elnyerje jóindulatát, trükkhöz folyamodott. Amikor tiszteletét jött tenni, félrehívta nagyapámat, és odasúgta neki: „Gyuri bátyám, a szenes pince ajtajánál talál valamit. Csak tessék dugóhúzót vinni.”

– Nagyanyám nem győzött csodálkozni, hogy ezek után a férje olyan szívesen, és gyakrabban ment le a pincébe fáért, szénért. Mondta is neki: „Mi van veled, Gyurka, máskor noszogatni kell téged, hogy lemenj és hozz egy kis fát, most meg rögtön pattansz?”

– Udvarlásuk részleteit nem ismerem, erről valahogy sem apám, sem anyám nem beszélt, vagy csak igen tartózkodóan, de egy kis epizód megmaradt emlékezetemben. Ui. az történt, hogy egyszer mozi vagy színház helyett apám futballmeccsre vitte anyámat, akkor már a mennyasszonya volt, az Üllői úti Fradi pályára. Azért oda, mert az öccse, Béla is épp a Ferencvárosban játszott akkoriban. Balszélső volt a csapatban. És hát az történt, hogy egy erősen megrúgott labda épp egy kényesebb helyen találta el, mire összeesett és fetrengeni kezdett fájdalmában a pályán. Anyám meg ijedten kérdezgette apámtól: „Mi történt Tutival, mi történt?”  Ő meg, nem mert válaszolni, szégyellt. Akkoriban nem volt illő ilyen dolgokról beszélni hölgyek társaságában. Mire egy borízű hang mellette, biztos ismerőse lehetett, a segítségére sietett: „Mondja már meg, fiatalúr, a mennyasszonyának, hogy jól tökön rúgták az öccsét.”

– Ezt apám később többször is elmesélte nekünk, gyerekeinek (büszke volt focista öccsére), méghozzá anyánk előtt, s közben egy kicsit mosolygott is hozzá merészen. Hogy lám, ő milyen bátor, kimondja azt, amit nem szabad. Ill. nem volt szabad akkor régen.

– Aztán 1941. szeptember húszadikán megtörtént a nagy, világra szóló esküvő, és a szüleim egybekeltek. Úgy hitték, minden a legnagyobb rendben megy majd és csodás életük lesz. Apámra fényes karrier vár, anyám pedig szépségével és eszével az ungvári felső tízezer pesti üdvöskéje lesz. Minden bizonnyal így is lett volna, ha a világtörténelem másképp alakul. De hát nem úgy alakult.

– Jött a „felszabadulás,” bejöttek ruszki testvéreink, lecsatolták Kárpátalját az anyaországtól, azaz annektálták, akkori (és sajnos a mostani zsargon) szerint is újraegyesítették „szülőanyjával,” mátuska Ukrajnával, mely akkor a nagy Szovjetunió elidegeníthetetlen része volt, hisz „egybeforrt” vele, és megtörtént az, amire még rémálmainkban sem gondoltunk. A Gulág, a mélyszegénység és a többi. Ráadásul létesült még egy vasfüggöny is. Nekünk Magyarország is külföld lett. Se be, se ki. Anyám még édesapja temetésére sem tudott kimenni ötvenben. Nagyanyám se jöhetett Budapestről egészen… meddig is? Amíg Sztálin meg nem halt.

– Talán 1956–ban látta egymást újra anya és lánya, azaz a nagyanyám és jó anyám. Emlékszem, ponyvás teherautóval érkezett egy szobás Minaj utcai albérleti lakásunkba. Micsoda nagy öröm volt ez. Sok mindenért nagy öröm.

– Nekünk, gyerekeknek, és nekem személyesen, már csak azért is, mert elemózsiával megrakva érkezett nagyanyám a szegény Ungvárra. Hozott mindent, csokoládét, téli szalámit, és kenyeret. Olyan nagy, szép magyarországi kerek kenyeret, mint egy malomkő, mely egy hétig is elállt, és friss maradt. Nagyon szerettük. És aztán használt ruhát, néha újat is, mert az új cipő egyszer fel is törte kis húgomnak a lábát, és sírt. A lényeg, hogy hozta a sok ruhát mindenkinek. Nekem zakót, nadrágot, cipőt, kabátot… Ami azelőtt, az angyalnak, azaz a nagyanyámnak a mennyből (a „gazdag” Magyarországból) való lejöttéig soha sem volt egyikünknek sem. Hát persze, hogy mindig kedves vendég volt a pesti nagymama. Hisz ő ruházott, halmozott el ajándékokkal mindig, amikor megjött. Minden évben legalább egyszer…

– Hogy miből futotta neki erre a nagy adakozásra, hát az is elmondom, ahogy ő mondta. No, nem a fizetéséből, mert az nem volt, ó de igazán jó, de… Kávés néni volt a nagyanyám. Pontosabban egy presszóban főzte a feketekávét Pesten a Baross utca (lám, megint a Baross utca) és a Nagykörút sarkán. A kávét, a feketét, meg szerették a pestiek, sorba is álltak érte kora reggeltől késő estig. És hogy megkapják napi egy vagy több adagjukat, a szocialista rendet betartandó oda kellett menni a pénztárhoz, meg kellett venni a blokkot, és azzal kellett menni a kávéért, az adott esetben nagyanyámhoz, aki a kávét főzte, és neki kellett odaadni a blokkot, hogy meglegyen az a kávé. De ha nem volt a blokk alatt egy forint, akkor a kuncsaftnak semmi joga sem volt csodálkozni azon, hogy gyengére sikeredett az ő adagja. Van ilyen, nem? Szóval, íratlan törvény volt, hogy a blokk alatt ott kellett, hogy legyen az egy forint, ha jó kávét akart a kedves vendég… Hát ezekből az egyforintos feketékből lett nekünk használt és új ruha, kenyér és téli szalámi. Nem magának gyűjtött a nagyanyám, hanem a lányának, és így persze minekünk. Mert bennünket, ötünket is szeretett szegény, hisz imádott lányának voltunk a gyerekei.

– Aztán ugye, mint minden ember, ő is megöregedett, magatehetetlen lett, nem tudta ellátni magát, és így segítségre szorult. Otthon ezt nem kapta meg. Anyám olyan természetesnek vette, hogy magához vegye az édesanyját, ha egyszer erre van szükség, hogy más meg sem fordult a fejében. Megtáviratozta Budapestre, jöjjön, mert várják. Kiment eléje Csapra a vonathoz, amikor megérkezett, és hazahozta szegényt. Most ő, a nagyanyám volt lerongyolódva, rendetlenül, öregasszonyosan öltözve, és talán éhes is volt, ki tudja, mint aki nem is a „gazdag” Budapestről érkezett volna. Úgyhogy anyámhoz költözött, Budapestről Ungvárra. Apám belegyezésével természetesen. Ahogy anyámnak, úgy apámnak sem fordult meg a fejében soha, hogy az isteni parancs ellen cselekedve hagyja feleségének anyját nyomorban tengődni. Befogadta, felkarolta, magához ölelte, mert végtelenül jó szíve volt, szerette Istent és a feleségét, az anyámat…  

– Amikor már Ungváron lakott anyámnál és apámnál, és már sok baj volt az emlékezetével, mert már öreg volt szegény, és nehezebben működtek agytekervényei (már bennünket, unokánkat is nehezen tudott beazonosítani, összetévesztett bennünket egymással, a dédunokákról már nem is beszélve), hogy felvidítsam, néha megkértem, hogy mesélje el esetét azzal a munkásemberrel, akit olyan jól megtréfált egyszer. Történt ugyanis, hogy egy szép reggelen, nagyon korán, szinte hajnalban, beállított hozzá a presszóba egy munkásember, és kávét kért. Jó kávét akart inni, de elfelejtette az egy forintot a blokk alá tenni. Mert tulajdonképpen nem is pesti volt az úri ember és nem tudta, hogy itt ez a szokás. Ez az epizód, minden feledékenysége ellenére valahogy erősen megmaradt nagyanyám emlékezetében, és mindig jó kedvre derítette, ha eszébe jutott. Ezért szívesen elmondta akár százszor is, ha arra kértem.

– Tudod, fiacskám – mesélte –, bejött hozzám hajnalban ez az ember és kávét kért. „Nagyon fáradt vagyok, nacsasasszony, most jövök a vonatról – mondta –, ezért tessék mán nekem egy igazán jó feketét csinálni.” „És milyen legyen az az igazán jó fekete, uram?” – kérdeztem tőle. „Biztosan tetszik tudni, hogy milyen. Nekem csak az a fontos, hogy sok legyen, meg édes és forró.” – No, gondoltam – folytatta elbeszélését a nagyanyám –, ez se ivott még jó kávét életében. Ezért jól megtömtem a gépet zaccal, azért ízesítettem egy kicsit rendes pörkölt kávéval is, engedtem rá sok forró vizet egy nagy bögrében, a vizet sose sajnáltam a vendégtől – mondta nagyanyám és nevetett –, tettem bele öt kanál kristálycukrot, és odaadtam az embernek. Megitta, megköszönte és azt mondta: „Nagyon szépen köszönöm, nacsaasszonyom. Még soha életemben ilyen jó kávét nem ittam.” „Egészségére, uram, egészségére,” mondtam neki komolyan, de magamban jót nevettem – fejezte be a sztoriját a nagyanyám, és kacagott hozzá hangosan. Mindig jó kedve lett tőle.

– Meg is fordult a fejemben nem egyszer: vajon nem ezért haragudott–e rám, hogy én tettem eléje azt a kávét, amit főztem és nem az anyám? Vagy talán azt hitte, hogy eltanultam tőle az „igazán jó fekete” főzésének a trükkjét? De gyanítom, hogy inkább, ahogy Aigner Szilárd esetében is csak a friss kávé a jó kávé, úgy őneki is csak az volt a jó kávé, amit az anyám csinált és kavart meg neki mindig, saját kezűleg az ő szeme előtt azon a konyhaasztalon, mely mellett ült reggelijét eszegetve, no meg a három cent konyakját iszogatva. Ilyenkor biztos nem is a kávét látta, hanem csak azt a szeretetet, amely körülvette, és persze az ő imádott Babuciját nézte, aki őt annyira, de annyira szereti, hogy lám, a világ legjobb kávéját sem rest neki elkészíteni és eléje tenni anélkül, hogy odacsúsztatná neki azt az egy forint borravalót. És teszi ezt Babuci szó nélkül, szeretettel… magától értetődően.

 

A borravaló

 

Apai nagyanyámra hat vagy hét éves korom óta emlékszem tudatosan. Azelőtt is, még a szebb időkben, minden bizonnyal, sokszor voltunk együtt, de igazándiból csak akkor figyeltem fel rá jobban, amikor 1949 februárjában a görögkatolikus papi családokat mind – gyerekestül, öregestül, minden cókmókostul – kilakoltatták a püspöki palota luxuslakásaiból az ungvári utcára. Esett a hó, meg fagyott kissé, de nem nagyon, és mi, gyerekek még élveztük is, hogy a szabad levegőn lehetünk. Fel s alá ugrálhattunk az ágyon, a havas matracon. Egész jó volt. Ám jó apámnak, aki e kilakoltatás „fő bűnöse” volt görög és katolikus papsága miatt, albérlet, pontosabban albérletek után kellett futkosnia. Nagy volt a család, jó nagy. Az asszony meg a négy gyerek, és az összes rokon. De ügyes volt az apám. Estefelé már költözhettünk is. „Ó, milyen szép nagy ez a szoba,” örvendezett anyám a tulajnak, amikor a Margitsziget utcai (ul. Osztrovszkaja) egy szobát, közös konyhát Badik bácsiéknál meglátta. Voltak még jó emberek is akkoriban Ungváron, akik segítettek. Nekünk az egykori cseh tanítónál, a sánta Badik bácsinál, nagyanyámnak meg a Kerekes–házban talált albérletet az apám. Kerekesék jó módú orvos család volt. Igazi jó emberek. Ott laktak a Váralja utca elején, szemben a himfákkal, mely az egyetem vegyészeti kara, az egykori Drugeth Gimnázium volt, ahol Dayka Gábor, Szabó Dezső, és apám is tanított anno.  Manapság már alig lehet ilyen jó emberekkel találkozni. Emlékszem rájuk. Ők a szép nagy, vastag fakapuval ellátott, „dufartos” (ó, be kitűnően lehetett labdázni abban a „dufartban”) ház emeletén laktak, négy vagy öt szobában. Maga Kerekes Feri bácsi, aki orvos volt, kitűnő ügyes kezű sebész, Éva néni, a felesége, Éva lányuk, a legidősebb, majd Zsuzsa és Ferike. A későbbiekben lazább baráti társaságot is alkottunk. Az Évával jóba is voltam egy darabig. Egy, két évvel volt idősebb nálam, és mindig bámultam, hogy milyen szép. Egyébként nem volt az, de hát a szerelem vak, love is blind, ahogy azt Shakespeare mondja. A Zsuzsa velem egykorú, sőt talán fiatalabb is volt, de őt nem szerettem. Talán azért, mert volt neki egy „jó” barátnője, szintén egy Zsuzsa, Molnár Zsuzsa, aki egyszer a lépcsőfeljárón egy nagy sárgarépát tett a két combja közé, hangosan vihogva, mutatván nekünk, hogy a fiúknak milyen csúnya micsodája van. Undorítónak találtam, és a Zsuzsát is megutáltam. Olyan spontán gyerekutálattal.

Szóval nagyanyámat, a húgát, Emma nénit, kis Ilonkát, nagyanyám unokahúgát, és Juliska nénit, azt hiszem nagyanyámnak vagy nagynénje, vagy unokatestvére lehetett, pontosan nem emlékszem, meg ez akkoriban egyáltalán nem volt számomra fontos, mármint az, hogy ki kicsoda – Juliska néni és kész –, a Kerekes–ház földszinti részében két szobába sikerült bekvártélyozni. A két szoba mesterségesen lett leválasztva a lakás többi részétől, s az első, bejárati szoba felét nagyanyám konyhának alakította át. Sokat jártam oda. Sőt, hét évig talán többet voltunk nagyanyáméknál, mi unokák, mint otthon.  Vagyis ott, ahol tulajdonképpen laktunk, Badik bácsiéknál a Margitsziget utcán, albérletben. Nagymama vigyázott ránk, mert jó anyám szinte éjjel, nappal lótott, futott és robotolt, hogy megkeresse a betevőt.

Nos, a poén megértéséhez, bevezetőnek ez talán elég is lesz. Nagyanyámról viszont, mivel ez a történet tulajdonképpen róla szól, még mondanom kell egy s mást. Legjellemzőbb tulajdonsága, amennyire vissza tudok rá emlékezni, az volt, hogy végtelenül egyenes, becsületes és őszinte volt mindig. Hogy mennyire, azt egy történet is bizonyítja, mely szerint hogy s miként lett nagyapám felesége. Idősebb rokonaim, nagynénik és nagybácsik mesélték. Elmondták, hogy gyönyörűséges szép leány volt a Papp Ilonka, mármint a nagyanyám. Fekete szemű, fekete hajú, kecses és sudár. Művelt és okos, úgy zongorázott, hogy Liszt Ferenc se jobban. (A nagy fekete zongorára még valahogy emlékszem, de később persze azt is eladtuk, vagy talán azt is elvették, már nem tudom). Udvarlója is, meg kérője is annyi volt, mint a pelyva. És az egyiknek elígérkezett, sőt, gyűrűs menyasszonya is lett. Ám aztán egy soirée–n, estélyen, úri összejövetelen vagy ki tudja, hogy is hívták azt akkoriban, ma egyszerűen csak buli, a finomabb lelkületűeknek „párti”, összetalálkozott nagyapámmal, aki szintén nem volt akárki, már azon kívül, hogy olyan két méteres izmos dalia is lehetett. Meg kék szemű. És okos. S aztán… Hát ott helyben és azon nyomban egymásba gabalyodtak. Állítólag ilyesmi is elő szokott fordulni az életben, mondják egyesek. Nagyanyám még azon az estén félre hívta a vőlegényét, és pontosan a következőket mondta neki: „Kedves Toncsi (ezt a nevet említették nagynénéim), tudja, még sem lehetek a maga felesége. Én az Ortutay Jenőt szeretem, és az övé leszek.” És ezzel lehúzta ujjáról a mennyasszonyi gyűrűt, és visszaadta Toncsi bácsinak, mesélték még évekkel azután is elképedt rokonaim. Egy másik szép tulajdonsága nagyanyámnak, ami szintén a természetéből fakadt, és aminek úgyszintén kevés hasznát vette később a megváltozott világban, az volt, hogy szeretett adni. Amíg gazdag, sőt azt is rebesgette a fáma, hogy a vidék egyik leggazdagabb asszonya volt, és nagyságos asszony, akinek mindenki, kicsi és nagy, kezet csókolt, mert ez neki dukált, adott ő mindent: ételt, ruhát és alamizsnát a szegénynek, pénzt, szőlőt és családi házat (!) az új házasoknak, ha rokonok voltak és nem volt miből az új életet elkezdeni. Amikor pedig szegény lett, mint a templom egere, hát legalább világmegváltó szeretetéből osztogatott mindenkinek egy kis darabot. Még a szegény koldust sem restellte megölelni és megpuszilni, ha már mást nem adhatott neki (mert hát koldus lett ő is), amitől még végtelenül jó és mindent és mindenkit megértő szegény anyám is fintorgatta az orrát. De hát ő, mármint apai nagyanyám, ilyen volt. Vérében volt, hogy szeretetet nem csak kapni, hanem adni is kell. Ezért soha senkivel sem kiabált vagy veszekedett. Legalább is én nem hallottam. Halk duruzsoló hangon beszélt mindenkivel. És ha tehette, megsimogatta és megcsókolta az illetőt. Én egyszer olyan vadóc koromban, el is kaptam a fejem egy ilyen simogatása elől. Máig is szégyellem magam azért, hogy elutasítottam simogatását, szeretete jelének ezt a kis megnyilvánulását. Na de most már mindegy! Emellett igazi úrinő is volt nagyanyám. Még szegényen, elesetten is. Olyan régi vágású úrinő, mint például Baradlayné a Kőszívű ember fiaiban. S ezt nem én mondtam. Ha mások előtt szóba került a nagyanyám, ez volt az első, amit róla elmondtak, hogy úrinő. „Ungváron voltak Jenő bácsi Ilonka nénivel, és aztán a többiek,” mondotta egyik USA–ba szakadt rokonom egészen magától értetődő módon, amikor arra kértem, hogy jellemezze szülővárosom társadalmi helyzetét a második világháború előtt és idején.  Jenő bácsi, a nagyapám volt, a híres, nevezetes Beregszász polgármestere, aztán ungvári (ceholnyai) fő esperes, és országgyűlési képviselő, a már említett két méteres izmos dalia, akibe nagymama első látásra beleszeretett és viszont. Ábeszben, egy uráli szovjet koncentrációs táborban halt meg 1952 karácsonyán, Szentestén! Zsidó rabbi temette, mert az volt az utolsó kívánsága, hogy mindenképpen pap temesse. Pap meg csak egy zsidó rabbi akadt abban a táborban. Végül is, ő is csak pap, nem? – mondták rabtársai egymásnak, hogy mégis csak eleget tegyenek nagyapám utolsó kérésének. Ám azelőtt, mielőtt a sors keze így elbánt volna vele, ő volt az ungvári úri társaság lelke és motorja. Talpig úriember. Ezt még azok is elismerték róla, akik nem igazán kedvelték. Például anyai nagyanyám, aki – mivel csak egy „egyszerű pesti polgárasszony” volt – nem nagyon szerette apai nagyanyámat, a nagyságos úriasszonyt. Szóval nagyanyámat a szíve éltette. És ha jótékonykodásai miatt (bőkezű alamizsna a koldusnak, gazdag ajándék a cselédnek, családi ház a rokonnak) szemrehányást tettek neki, merthogy pazarol, elsírta magát. S nagyapám, mint mondták, nem tudta elviselni, ha felesége könnyezett. Ezért midig csak annyit mondott, hogy ejnye de bejnye, Ilonka, ne sírjon (ők még magázódtak). És, mint említettem, zongorázott, verseket és elbeszéléseket, cikkeket is írt az újságba a nagyanyám. Úgy tudott mesélni életéről, mint Mikszáth Kálmán, akit egyébként nagyon szeretett.  Mi gyerekek szájtátva hallgattuk. Elmesélte, nem egyszer, nem kétszer, hogy például Kőrösmezőn, ahol eredetileg élt kislány korában, hogy vonítottak télen a farkasok az erdőben, még aludni is nehezen lehetett tőlük, meg hogy bejöttek ám a faluba is, olyan éhesek voltak, és széttépték a juhokat, sőt még a kutyákat is, juj. Féltek is a farkasoktól az emberek mind. Ő pedig, mármint nagymama, nem. Egyszer puskával a kezében űzött el egy egész falkát a faluból, mesélte. Jött az a sok szegény állat a faluba, mert éhesek voltak, mondta, én meg levettem a nagyapa puskáját a falról, mert ott tartotta, s bumm, közéjük lőttem. Meg elmondta, hogy pottyant bele egyszer egy függőhídról a Tiszába, télvíz idején, mert megcsúszott, és mindenki sikoltozott, meg pánikba esett, hogy szegény Ilonka, most elviszi a jeges víz, vége van, jaj–jaj és jaj, de ő egyáltalán nem esett pánikba, hanem bátran kiúszott a partra a jégtáblákat maga előtt tolva. Arról is mesélt, hogy még az első világháborúban hogyan özönlöttek lefelé a cári orosz hadsereg katonái a hegyekből, ahol áttörték a frontot. Szinte feketéllett a hegyoldal az embertömegtől, és több orosz tisztet – nagyon piszkosak, és tetvesek voltak szegények (nagyanyám még a farkasokat és az ellenséget sem tudta nem szeretni) – nekik is be kellett fogadni a házba, de csak addig, amíg a magyar meg a német katonák vissza nem verték őket. Futott az orosz sereg, mint a nyúl, mondta nagyanyám büszkén hős katonáinkra. És még sok ehhez hasonló történetet mesélt, melyeknek egy része valószínűleg olvasmányaiban gyökerezett, illetve azok is megihlethették kissé.  Olvasni ugyanis nagyon szeretett. Mindig ott hevert mellette valahol egy nyitott könyv. Néha maga mellé tette, és elmélázott. Ilyenkor, tudtam meg később, férjére gondolt, akibe egyszer oly annyira szerelmes volt és haláláig az is maradt, de most távol volt tőle, éhezik és fázik, talán jobban, mint az erdei farkas, akire régen rálőtt, szenved. Arra is emlékszem még, hogy sok volt a könyv nagyanyám lakásán. A nagy békebeli könyvtár egy része még megmaradt, de aztán nagyanyám később apránként eladogatta az értékes könyveket. Kellett a pénz, nagy volt a család, és sok az éhes száj. Ő meg munkát sem kapott. Ami érthető, mert történetesen a nép ellenségének volt a felesége. S annak már az is ajándék, ha élni hagyják.

Ám a múltból térjünk vissza oda, ahonnan eredetileg kiindultunk. Az ötvenes évekbe. Jó apám hét év fogság után mégis csak megérkezett a sark–körön túlról, a vorkutai munkatáborból, amit a szakzsargon nemes egyszerűséggel lágernek nevezett. „Rögtön” hazaengedték a nagy Sztálin halála után három és fél évvel. Tévedésből ítélték el, mondták neki a fogva tartók. Ezt ők, mint hithű és becsületes kommunisták, akik egészen más fából vannak faragva, mondták, mint a többi átlagember, most őszintén elismerik, s ezért bocsánatot is kérnek tőle. Izvinyitye, és ugye, nincs harag, egy szál se. Mert nehogy mán az legyen, mert akkor ő, mármint az apám, nem jó ember. Nye porjádocsnij cselovek. Hisz lám, ők őszintén bevallják, hogy hibáztak. Hát nem megható. Mert hát, ugye, apám jól tudja, mert hát ő is pap, vagy szvjáscsennyik, vagy mifene, meg tudós olvasott, nácsitánnij, ember, hogy Jézus is azt mondta, „bocsáss meg” vagy valami ehhez hasonlót. A bibliában is benne van, no, ugye? Szóval: a rabságot, mint sokan mások, sőt, mint a legtöbb nem rendes ember – nye porjádocsnij cselovek – nem úszta meg ő sem. A vorkutai szénbányákban raboskodott. Szabadulása után természetesen rögtön munkába szeretett volna állni, hogy segítsen anyámnak a családfenntartásban, de priuszos voltára tekintettel állást nem kapott. Merthogy hát téves ítélet ide vagy oda, mégis csak „ült”. Alkalmi munkából, no meg az ungvári jó emberek által nyújtott segélyekből éldegélt, éldegéltünk, és tengődtünk valahogy. Szegényesen, sőt szegényen. Oly annyira, hogy gyakran a falat kenyér is probléma volt. Mi, gyerekek, igaz ezt nem nagyon észleltük, éreztük, mert hát nekünk ott voltak szüleink védőpajzsnak. Nagyjából mégis csak megvolt mindenünk. Könyv és táska, télen meg ruha, cipő és kabát, mert nyáron úgyis meleg van és lehet egy szál pendelyben, a fiúknak meg klott–nadrágban meg mezítláb szaladgálni, mert úgy a legjobb, nem? Egyszer még egy labdát is vett nekünk az apánk. És jó nagyot is rúgott belé, hogy lássuk, milyen jól pattan, és örüljünk neki, mert nagy ajándék. Csakugyan az volt, a legnagyobb, évek óta és évekig.  Legfeljebb a szüleink, vagy a nagymama nem ettek. Vagy csalánfőzeléket ettünk, ami nagyanyám szerint igencsak egészséges és tápláló eledel. Meg vitamindús. Erősíti a csontokat, mert tele van mindenféle á meg cé vitaminnal, mondta, s rögtön a szájába is tett egy kanállal. Kicsit fintorgott hozzá, de azért lenyelte.

A történetet apámtól hallottam. Úgy ahogy megesett. És ahogy ő mesélte. És akkor már volt ereje mosolyogni is rajta.

***

Egy hideg délelőtt, épp Szenteste előtt, jó apám meglátogatta édesanyját, a nagymamát, a Kerekes–házban. Nagymama a hideg kályha előtt gubbasztott, szegény, és talán imádkozott, mert két keze össze volt kulcsolva. Apám azzal – a kissé vagy többé, kevésbé titkos szándékkal is – ment oda, hogy hátha az anyja megkínálja valamivel. Még aznap nem igen evett. Előbb a gyerekek, gondolhatta. Mi pedig gyakran csodálkoztunk is azon, hogy jó apánk például miért csak a tyúknak a nyakát szereti és csak azt hajlandó megenni, ha jó anyánk pipi levest főzött, meg ilyesmit. Soha mást. De szerette nézni, ahogy mi a pipi lábát szopogatjuk. Sőt, még meg is kérdezte: „Az is jó? Hm, nahát.” Szóval, jó apám éhes lehetett kissé. Vagy nagyon. S épp Szenteste előtt.  Benézett tehát az anyjához.

– Kezét csókolom, anyuka – köszönt illedelmesen. De nem kínálták meg. – Nincs semmim, fiacskám – mondta a nagyanyám röstelkedve. – Majd este, ha ad az Isten.

Apám fogta magát, és elment. Erősen bízott Istenben ő is, de azért tudta: ha nem segítsz magadon, Ő sem igen szokott ugrani az első szóra. Mert az azért nem úgy van, hogy „Istenem, engedd, hogy ötös találatom legyen a lottón,” és az máris megvan, pláne úgy, hogy még ki sem töltötted a szelvényt. Szóval elment. A piacra, a templomba, vagy máshova, ahol a jó emberek is meg szoktak fordulni. De a lényeg, hogy dél körül visszament nagyanyámhoz egy szekér fával, és talán öt rubellel, ami akkoriban nagy pénz volt…és azt mondta:

– Anyuka, hoztam fát, tessék (apám még tetszik tudnikozta a szüleit, mi tegeztük őket, nagyanyámat is), szóval: tessék három rubelért felvágatni, és a maradék két rubelből valami ennivalót vásárolni. Most elmegyek, mert dolgom van. Este visszajövök. És engem is tessék megkínálni, mert éhes leszek. Meg egyébként is mindig az vagyok.

– Jó, fiacskám, jó – mondta a nagyanyám örömmel. – Úgy lesz, ahogy mondod. Gyere csak, gyere. Főzök valami finomat. És köszönöm, fiacskám, köszönöm. A fát meg a pénzt. Látod, milyen jó az Isten? Mindig megsegít.

Apám úgy tett, ahogy mondta. Elment, hogy este visszajöjjön. Vissza is jött. Jó kedvűen. Boldog volt, mert tudta, hogy ma este az anyja nem fázhat. Van tűzifája. Azt vitt. Meg vacsorája, mert adott rá pénzt. S abból ő is eszik.

A tűzifával, látta, nincs gond. Szépen felvágva ott sorakozott ahogy kell, glédába rakva az udvaron. A farakás, ahogy akkoriban mondtuk. Odament, megnézte, száraz–e vagy vizes, recsegni és pattogni fog–e a kályhában, vagy pediglen sírni. Pattogni bizony, ha begyújtják. Elégedett volt a fával, és magával is. Bement. Kezet csókolt az anyjának, majd leült a cserépkályha mellé, mely hál’ Istennek jól be volt fűtve, két tenyerét jól esően melegítve a kályha tűzénél. Kint úgy mínusz tíz fok lehetett. Aztán az anyjára nézett, aki mintha feszengett volna valamiért. Izgett, mozgott, szemét néha lesütötte, majd oldalvást ránézett a fiára.

– Anyuka, mit tetszett főzni? – kérdezte apám. Nagymama egyébként, bár ugye úriasszonynak nevelték, tudott sütni, főzni, de nem nagyon szeretett. Szívesebben olvasott inkább. Jókait, Zolát meg Kurtzmahlert szerette, és valamiért Adyt, vagy csak úgy elbeszélgetett az emberekkel. Mindenkivel, legyen az gazdag vagy szegény, orosz vagy ruszin, koldus vagy cigány, aki csak hajlandó volt vele szóba elegyedni. Mindenki számára volt mondanivalója, egy, két kedves simogató szava és nézése. Még meg is puszilta őket. Csak úgy, szeretetből. De ezt mintha már mondtam volna. Egyáltalán nem azért, hogy lám, ő az úrinő, ilyesmit sem restell megtenni. – Jaj, fiacskám, jaj – mondta szégyenlősen a nagymamám. Még el is pirult. – Nem tudtam ma vacsorát készíteni neked. – Hogy–hogy nem? Hiszen adtam pénzt, anyuka. Öt egész rubelt. Három rubelt a favágónak, és két rubelt ennivalóra. Nem tetszett kimenni a piacra? Miért nem tetszett venni semmit?  – kérdezte apám, és erősen bosszankodott. Meg haragudott is az anyjára.

Nagyanyám, aki a hazugságot halálos bűnnek tartotta, s ezért sohasem hazudott, pityeregni kezdett.

– Tudod, fiacskám, azt a két rubelt is odaadtam a favágónak. Borravalónak. Képtelen voltam elengedni borravaló nélkül. Nehéz munkát végzett, és megkínálni semmivel se tudtam. És még borravalót se adjak? Pont a szeretet ünnepe, Karácsony előtt? Meg aztán olyan aranyos volt az az ember. Hozott be fát, és tüzet is rakott. Pedig már végzett a favágással, akár el is mehetett volna. Olyan kedves, aranyos volt, még kezet is csókolt – mondta szegény, és könnyeit törölgette. 

 

Buli az Igaz Szónál

I.

Színpompás felvonulással, és pirosló arccal — mert már kora reggel feltankoltak, azaz koccintottak az ünnepre –, és természetesen sok piros zászlóval, rajtuk sarló– meg kalapáccsal, no meg pártunk és kormányunk lángeszű vezetőinek portréival méltatták dolgozóink a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. (hatvanadik) évfordulóját Ungvár városában. A Lenin téren emelt ünnepi tribünön a Kárpátontúli területi pártbizottság fejesei: a város és a megye teljhatalmú urai. És köztük lehetett, teljes megelégedésünkre és nagy–nagy boldogságunkra, szerkesztőségünk vezetője, Balla elvtárs is. Mondhatnék Bordást is, de minek a neveket változtatni. Változtasson a fene, úgyis mindenki magára ismer, aki itt szerepel, olvassa és fel is fedezi nevét valahol (ámbátor egy páran már’ nincsenek közöttünk – RIP). Szóval ott volt Balla, alias továriscs Bállá, alias Bakó (brrr!) László főszerkesztő elvtárs, a megyei magyarság egyetlen képviselője – mert fő a szocialista demokrácia, elvtársak, és a magyar nemzetiség képviselete –, aki a többiekkel együtt lelkesen integetett a két–három órás ácsorgás után már megcsappant lelkesedésről árulkodó demonstráció résztvevőinek. Még szerencse, hogy a vodkával kellő képen inspiráltaknak azért mégis csak sikerült a kókadozó lelkesedést pótolniuk, és így a hangosbemondó „hurrá”–ját a felvonuló dolgozó tömegek még hangosabb, háromszoros „hurrá” kiáltása követte. Ezzel a haza és a felvonulás becsülete meg volt mentve. A tömeg, miután elvonult a tribün előtt, feloszlott. Mindenki arra mehetett, amerre akart. Természetesen ünnepelni. Azaz csak aztán, hogy a kellékeket: a zászlókat, a transzparenseket, és pártunk és kormányunk lángeszű vezetőinek portréit a tehergépkocsikra rakták, amelyek aztán visszaindultak a megfelelő munkahelyek megfelelő raktáraihoz értékes portékájukkal, hogy ott őrizzék őket május elsejéig, a következő felvonulásig. November hetedikén, akárcsak a május elsejéken, mindenki ott volt, önként és dalolva, a felvonuláson, mert ha nem! Jújúj, ahogy asztat Rót (ő – ki tudja miért – ragaszkodott a Rot–hoz, hát akkor legyen), közismert nyelvész professzorunk szokta ott Ungváron mondogatni, arra még csak ne is gondoljunk, hogy mi minden történhetett azzal, aki „igazolatlanul” távol maradt az „önkéntes” felvonulásról. Minimum le–, meg– vagy isten tudja mék az igekötő helyes – szóval jól, úgy Isten igazából megkettyintették Ná kávjor. (Nyam, nyam, húsz éves vagy így, s a főnöknek hatvan éves orosz és 100 kilós debella felesége van, akire nem lehet ránézni, de azért pofázik, pofázik, ööö). Sok minden kellemetlen dolog megeshetett vele, de ezt most itt ne részletezzük. Ünnep van, ünnep van. Ne rontsuk el!

A szerkesztőség fordítói osztályának ügyeletes tagjai azonban nem voltak ott a felvonuláson. Ták szkázáty (úgy mond – Brezsnyev Leonyid Iljics, vagy egyszerűen csak Iljics, elvtárs kedvenc szavajárása), tartaniuk kellett a frontot az újságnál. Hisz a TASSZ és a RATAU ömlesztve szolgáltatta a híreket arról, hogyan ünnepel a nagy Szovjetunió, e hatalmas mamutbirodalom Nyugattól Keletig 100 vagy 120 ezer kilométer és megfordítva, minden köztársasága, nagy– és kisvárosa, községe és falva ezen a napon. Mármint Moszkva és Leningrád, Kijev és Ashabád, Vlagyivosztok és Komszomolszk ná Ámure (az Amur menti Komszomolszk, hallottál róla ugye?), Tartu és Baku dolgozói. Hogyan ünnepeltek? Természetesen óriási lelkesedéssel, zászlókkal és transzparensekkel, pártunk és kormányunk lángeszű vezetőinek portréival, háromszoros „hurrá” kiáltással a tribünök előtt színpompás felvonulásukon, melyeken egy emberként részt vettek kicsik és nagyok, nők és férfiak, az egészségesek és betegek, a sánták és csúnyák, szóval nagy hazánk minden dolgozó embere, pityókásan és józanul, de természetesen önként és dalolva. És ez oly óriási nagy horderejű esemény, melyet – szólt a szabad sajtónak kiadott központi ukáz — mindenképpen kötelessége közölni a szabad sajtónak teljes négy oldalon, rögtön másnap, az ünnepet követő virradóra. Mert ha nem? Ne is találgassunk: az a szerkesztőség a nép akaratából megszűnne létezni. Függetlenül attól, hogy milyen nyelven jelenik meg. Ha magyarul, hát magyarul. Ha lettül, hát lettül. Persze az orosz sem kivétel, elvtársak, mert rávnoprávije van, elvtársak. De a nagy horderejű dolgokat közölje, az istenfáját. Még akkor is, ha e nagy horderejű dolgokat a RATAU oroszul hozza le. Hisz végül is nem zakatolhatnak a gépek kínaiul. Vagy esetleg – belegondolni is szörnyű – a világimperializmus nyelvén, angolul. Csakis a nagy Lenin nagy nyelvén: oroszul: Já bilá bi tám, ti bilá bi tám. Hisz ezért vannak a szerkesztőségi fordítók. Az orosz szöveget fordítsák le. Ez a munkájuk. Ezért fizeti őket a párt, és a munkásosztály. A nyamvadt kis értelmiségieket, akik… Végül is, mit gondolnak magukról? Nincs felvonulás, és vodka. Dolgozni kell. Fordítani. Persze, előtte, utána, na és közben is, vodkázhatnak ők is, mint az összes többi becsületes szovjet ember. Hadd menjen a munka, mint a karikacsapás. Majd utána kiszórakozhatják magukat a többi munkatárssal a kötelező szerkesztőségi bulin, ná prázdnyike, jobb tvoju, melynek fénypontja az ünnepi alkalomhoz méltó fehér asztal, rajta mindazzal, ami szemnek, szájnak ingere. És főként vodka. Vodka, vodka, vodka. Egy egész nemzetnek szívet,lelket melegítő itala.

A kijelölt időpont a közös ünneplésre, „szerény keretek között”, déli tizenkettő volt, rögtön a felvonulás után. Ezt diktálja az ésszerűség: a jól végzett munka, akarom mondani felvonulás – mert az mégis csak más – után a megérdemelt jutalom. A terített asztalok, rajtuk sokféle finomság: francia saláta, felvágott, sajt, zsömle, és természetesen vodka, vodka és vodka – Sztolicsnaja, Moszkovszkaja, Eksztra, Percovka –, ki milyet szeret, a szerkesztőség nagytermében, ahol a letucskák (munka–megbeszélések) és a különböző gyűlések zajlanak (párt–, szak– meg mifene).

II.

A Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége talán egy éve, hogy új helyre költözött az egykori megyeházáról a a kispiac mellé, a Korjatovics térre, egy korszerűbb – nem 200–300 éves, mint a korábbi műemlék – épületbe, melyet a csehek építettek a húszas–harmincas években, persze nem szovjet stílusban, nahát. Hogy eredetileg milyen célból, azt már senki sem tudhassa, nyelvész professzor elvtárs. De volt ez már üzlethelyiség, az emeleten közkedvelt kávéház, biliárd– és pingpong–terem, meg miegymás, a szovjet érában, melyben logikát keresni szocska volt a köbön. Aztán valaki az obkomban úgy döntött, hogy a munkakörülményeket javítandó a két vezető lap: az orosz és ukrán nyelven megjelenő Zakarpatszka/ja Pravda és a szovjetizmusoktól hemzsegő magyar nyelvű Kárpáti Igaz Szó költözzön oda. A szerkesztőség dolgozói, a párt atyai gondoskodásáért érzett határtalan hálával szívükben, ezt meg is cselekedték. Így kerültünk az említett térre. Jobb oldalra tőlünk a híres ungvári patika, a legrégibb, állandóan félötöt mutató nagyórájával, kedvelt randevúzó hely (vsztretyimszja pod császámi – találkozunk az óra alatt), alattunk a korzó, rézsútosan szemben a kispiac. Nem volt ez kicsi, hanem épp ellenkezőleg: mindig népes, zsúfolt, és forgalmas, azaz meglehetősen nagy, és az egyetlen Ungváron. De mivel korábban, a cseh ésa magyar időkben létezett egy nagypiac átellenben a Kapos utcai temetővel (a nagypiacot rögtön, a kollektivizálás – értsd: a szebb jövő — keretében, a temetőt pedig később bezárták, talán már meg is semmisítették, mert mire az a sok kereszt, keresztény kegyelet meg ehhez hasonló megannyi badarság ebben a harcos ateista világban), ennek kispiac volt a neve, és az is maradt. Az új helyre való költözésben csak az volt a ráció, ha egyáltalán volt valami ráció az ungvári és kárpátaljai nagy fehér főnökök nem központi vezérlésre tett intézkedéseiben (mert ezen utóbbiakban legalább annyi volt a ráció, hogy fentről jött), hogy közelebb kerültünk a nyomdához, ahol az újságot is nyomtatták. S ahová egy héten egyszer minden újságírónak le kellett menni ügyeletesnek. Az ügyeletes kötelessége volt a lap nyomtatását engedélyezni, azaz garantálni, hogy nincs benne semmi, aminek nem szabad ott lenni. Szovjetellenes imperialista propaganda meg ilyesmi.

A két szerkesztőség egymás felett foglalt helyet az épületben. Az első emeleten volt a Kárpáti Igaz Szó, a másodikon és a harmadikon a Zakarpatszka Pravda, mert hát az nagyobb volt vala. A magyar újság — melynek (kvázi) önállóságát Balla László főszerkesztő harcolta meg, s teremtett ez által fórumot Kárpátalja magyarságának — kábé 30 ezer, míg „testvérlapunk” két nyelven talán 120 ezer példányban is megjelent a valamikor zömmel magyar lakta vidéken, ahol negyvenöt előtt a cirill betűt sem igen ismerték. Vagy csak nagyon kevesen. Akik erre szakosodtak. Ezt a módit illették minálunk azzal az eufémizmussal, hogy „internacionalista kultúra”, s nem pedig a saját nevén: erőszakos ruszifikálás és ukránizálás. Az előny a keleti szlávoknál. Rögtön, azonnal, még a meccs kezdete előtt. A magyar nyelvű szerkesztőség tehát az első emeleten rendezkedett be. Lift nem volt, porta is csak később. Bárki befordulhatott az utcáról az épület masszív tölgyfákból készült kapuján – a cseh építészet értette a dolgát – könnyíteni magán, ha a sok borozás, vodkázás vagy sörözés megártott volna. Erős is volt a húgyszag állandóan a bejáratnál. De senki sem törődött vele. Szovjet parfüm–illat, annyi az egész. Ha nem volna, hiányozna. De még mennyire! Ezen a folyosón voltak az összes szerkesztőségi nagy– és kisszobák. A már említett nagyterem, ahol valamennyien elfértünk, ha kellett. Aztán rögtön mellette, ill. szemben vele Wolf Andor, az ipari rovat, és Braun Henrik, a belügyi és sportrovat szobája munkatársaikkal, az ősi Beregszászról idekerült Turóczy Bélával és Balogh Balázzsal, akiknek a szocialista munkaverseny volt a szakterülete az iparban, ill. mezőgazdaságban. Itt volt Kovács Frédi fotósunk laborja is. Wolf mellett Andor Gyurka, a fő agronómus, aki szívesen vett át teljes terjedelmükben egész cikkeket magyar lapokból és folyóiratokból, és diktálta be szemrebbenés nélkül, mint sajátját, Icukának, Editkének vagy Katikának. És ha valaki rákérdezett, hogy mit diktál, Gyurka röhögve válaszolt: – Nem diktálok, te barom, hanem cikket írok. –  Wolf után következett a rövidlátó és nyájas Kroh Laci bácsi rovatvezető, később az első „emigránsok” egyike, akit ezért a szándékáért, mármint hogy családostul át akart települni az anya vagy inkább mindig is anyós országba, Balla pártos következetességgel, és nyilván „fentről jött” ukázra majdhogynem az infarktusba kergetett. Most már nem tudnám megmondani, hogy ki túlozta el a dolgot. Balla–e, aki túlbuzgó volt, mint általában mindig, felfelé is és lefelé is, vagy Kroh Laci bácsi–e, aki az infarktus színlelésével akarta megúszni a további dádát, és elérni azt, hogy engedjék mán ki az egykor fasiszta Magyarba. A neves kárpátaljai íróként (szocreál a javából) is számon tartott Krohnak E. Gabi és B. Mihály voltak a munkatársai. Mind a kettő őstehetség. Újságírónak születtek, pennával a kezükben. Viszont most volt egy kis vaj a fejükön: írtak egy cikket valamilyen alkoholista családról iit, a Szovjetunóban. Ezért aztán nagyon kikaptak Ballától „kommunistaellenes propagandájukért”. „Alkoholizmus a Szovjetunióban? Még mit nem? Mi nem a Szabad Európa Rádió, vagyunk, uraim, hanem egy szovjet pártlap,” dühöngött Balla. De nem csinált belőle ügyet, mert azt ő is tudta, hogy mi az igazság, és hogy mennyire tehetséges ez a két gyerek. Hej, be sok Isten adta talentum is volt Kárpátalján, akik közül nagyon kevesen, sőt: szinte senki sem futott be karriert, talán az egyetlen Behun Jánoson, Csián, kívül. Ő viszont korán agydaganatban meghalt, szegény. És itt volt a szerkesztőség híres–nevezetes fordítói osztálya a legnagyobb fluktuációval, ahol mindenki megfordult, és ahonnan mindenki menekülni igyekezett valamilyen rovathoz. Ez igazi gályarabság volt. Akár napi ezer sort is le kellett fordítania egy–egy munkatársnak egy műszakon belül, rövid határidőre, evezőjéhez (íróasztalához) láncolva. Méghozzá úgy, hogy a fejével játszott. Ha valamit félreértett, elírt, vagy valamit elírt neki a gépírónő, és ő nem vette észre (pl. „kommunista mozgalom” helyett „kommunista borzalom”), minimum kirúgták. De előbb meghurcolták: megbélyegezték párt– és szakszervezeti gyűléseken, elmondták közellenségnek meg miegymás. Jendrék Ödön és Nemes János kollégánk, akiktől precízebb és lelkiismeretesebb embereket aligha hordozott a föld, rengeteget szenvedett emiatt. És megint csak Balla elvtárs jóvoltából, aki nemcsak az újságcsináláshoz értett, hanem ahhoz is nagyon, hogy kimutassa kenyéradó gazdáinak: ő, mármint Balla, következetesen pártos szemlélet által vezérelve, mindent megtesz a kristálytiszta eszme és a kommunizmus világméretű győzelme – akkoriban ez volt a szlogen — érdekében. Ha kell, pofonokat osztogat, és ha kell, eltapossa azt, sőt mindenkit, aki nem, vagy rosszul szolgálja az ügyet. Hogy ő maga mennyire hitt az ügyben, azt nem lehetett tudni. Helyesebben, tudta azt mindenki: semennyire sem. Hisz volt esze, nem is kicsi. Legfeljebb csak gerince nem. Minek az? Vagy gumiból volt, ki tudja. De, mentségére legyen mondva, kinek nem abban a világban? Tudjuk, persze, hogy tudjuk: a szenteknek, no és az ostobáknak. Mindkét kategóriából akadt azért egy–kettő arrafelé is. De ahhoz, hogy valaki a Kárpáti Igaz Szóban „munkatárs”, vagy fordító legyen, nem kellett szentnek, vagy ostobának lennie. Egyikünk sem volt az. Szerencsére. Szerencsére? Kellett hozzá viszont, a nyelvtudáson kívül, egy kis rátermettség, állóképesség, jó humor és sok–sok alkohol. Főként vodka. Igaz, az alkoholizmus más országokban is zsurnaliszta betegség. De nehéz volt ez a munka így is. Szegény Ödön, meg János bácsi talán azért is szenvedtek sokat, mert az állandó stresszt nem tudták levezetni. Nem ittak, mert nem szerették az italt. Idősebbek lévén, régi burzsujnevelésben részesültek, régen, otthon, ánno dácu. Ezért sokkal messzebb voltak attól, hogy „igazi szovjet emberré” formálódjanak, mint mi. A munka pedig, amit végeztek (fordítottak), nagyon, de nagyon nehéz volt, és ráadásul tele buktatókkal és veszélyekkel. Nem véletlen, hogy Gróf Róbert kollégánk az újságnál folyó fordítói tevékenységet találóan fűrészelésnek nevezte. Csakhogy az itt használt „fűrész” gyors pergésű motoros fűrész volt, és ha nem vigyáztál, lekapta az ujjad, a kezed, a karod, és így tovább. Ezért, ha Balla valakit büntetni akart, a fordítói osztályra helyezte, ideiglenesen vagy akár végleg. Gályarabnak. És ahol kapta a korbácsütéseket a nyaka közé rendületlenül. Á, könnyebb volt vodkával. Több éves gyakorlat után a vodka kimondottan serkentőleg hatott az ilyen fordítást végző egyén agysejtjeire is. Arról már nem is beszélve, hogy a korbácsot sem érezte annyira. No de most ünnep van, és ne legyünk ünneprontók. Folytassuk. A szerkesztőségi buli fényét volt hivatott emelni a főnökség jelenléte is. Sorrendben: Balla László, a főnökök főnöke, a teljhatalmú főszerkesztő, hangos nevetéssel (ilyenkor jó kedvében volt) és szokásos csokornyakkendőjével, melyet, ha ideges volt, állandóan rángatott és csavargatott. Most békén hagyta, a csokornyakkendőt. Helyettesei, Vladimír Mihály, a párttitkár, Vidám Karcsi, a ravasz róka, akit csak a zsebe érdekelt, no meg a családja: orosz felesége, akitől félt, és pulykatojás képű, de amúgy meglehetősen csinos, nyúlánk és jó alakú Natasa lánya, akit most magával hozott, hogy közszemlére tegye és udvaroltasson neki a magyar fiúkkal. Az orosz lányok szerették a magyar fiúkat: szellemesebbek, műveltebbek voltak, mint szláv kortársaik. Legalább is Ungváron.  És a harmadik helyettes, Szabó Béla, téglási (cehlivkai) parasztgyerek, aki az egyszemélyes pártrovat vezetője és munkatársa is volt egyben. Később, igaz, „ajándékba kapta” B. Lujzát, a bátyui hölgyeményt, aki nem volt se szép, se csúnya, csak valamiért mindig morgós, és szeretett mindenkinek egy kicsit betartani. Valamiért élvezte. Ki tudja, miért. Itt volt aztán Csaba, a felelős titkár, szintén falusi gyerek, valahonnan Beregszász vagy Nagyszőlős környékéről. Nyakas, mint Ugocsa, mely non coronat, de volt érzéke az újsághoz. Máshoz nem is igen értett annak ellenére, hogy matematika és fizika szakos egyetemi diplomát is szerzett. És kedves nején kívül szerette az édes bort, a „krepuskát”, amelyből mindig tartott egy–két üveggel íróasztalának fiókjában. Itta is feszt, már miért ne itta volna. Nemes jó szívét meg az mutatta, hogy még meg is kínált vele mindenkit, színültig töltve egy két decis poharat, ha éppen arra akadt dolga, mármint az ő irodájában.  K. Rozika olvasó szerkesztő, mindentudó irodalmár, hatalmas lexikális ismeretekkel, öreglány, akinek aztán végül is sikerült férjhez mennie. S ennek minden bizonnyal jobban örült, mint éles szemének és eszének. Zékány Miklós barátom, tördelő szerkesztő volt Nagy Évikével felváltva. Ki tudja miért, valahogy úgy alakult, hogy a tördelők szobája volt nálunk a viccmesélő szoba, ahol mindig hangos volt a röhögés. És még voltunk egynéhányan. A fordítók: Jendrék Ödön, a jogász, Nemes János, a pedáns, Danielovics Pista, a tetőtől talpig úriember, mindenki kedvence, különösen a nőké. Továbbá T. Bandi, a sziporkázó agyú ifjú titán, író és műfordító, aki sehol sem tanulta a mesterséget, jött az úgy magától. Aztán itt voltak a hölgyek: a duci kis szépség Kósné Pásztor Mancika, jó nagy és domború popsival, amit mindig megbámultak a férfiak, és aki tehette, megpaskolta. A felsőbbrendű Tóth Éva és a mindig mosolygó Zsuzsa; a szépséges és domború, töltött galambra emlékeztető Joóné Schneider Évike, akit minden férfi szeretett volna megkapni, de csak Pistának sikerült. Itt voltak gépírónőink, szintén „gályarabok”, akik napi nyolc óra hosszát verték az írógépet: Ica néni, Kati néni, Edit néni az idősebbik korosztály, Juditka, Szilvike, Zsuzsika, a fiatalabbik korosztály. Ha csend volt a szobájukban, ami azt jelentette, hogy most per pillanat nem püfölik az írógépet, az mindenkinek feltűnt. Egyszer Miska bácsi egy hosszabb szünetbe (csendbe) beleszagolva, oda hívott valakit magához, és megjegyezte: „Hallod, hogy nem hallani?” Ezzel azt akarta jelezni, hogy a gépírónők állandóan panaszkodnak, hogy rengeteg a munka. Ugyan! Hisz ő, Miska bácsi, most is hallja, hogy nem dolgoznak, mert nem hallja, hogy dolgoznának. Szóval, majdnem mindannyian itt voltunk, összejöttünk a szerkesztőségi bulira. Miért ne? Hisz mulathatunk kedvünkre, és nem kell előre bevásárolni, hazacipelni mindent a hátunkon, s otthon sütni–főzni: a vezetőség fedezi a számlát, így hát lesz bőven ingyen kaja és pia, és a társaság is jó. Nagyjából kedveltük, sőt megkockáztatom: valahol szerettük is egymást. Végül is egy csónakban eveztünk, és egy többé–kevésbé összetartó, magyarul beszélő szigetet alkottunk a hatalmas szláv tengerben mindannyian. Az egymást különösen kedvelők kisebb csoportokat – hál’ Istennek nem egymással vetélkedő, egymást fúró klikkeket, hanem csak csoportokat — is létrehoztak a munkahelyen, s ennek keretében kávéztak, iszogattak, társalogtak, filozofáltak, s ugratták egymást. „Hej, Miklós barátom”, szólalt meg bús komoran Danielovics Pista, a már kissé kótyagos úri embert játszva a napi fordítói munka során elfogyasztott alkohol mennyiségétől, „be jó lenne, ha ma február másodika lenne, és nem november hét”. „Osztán miért?”, kérdezi vissza Miklós. „Mert akkor kijöhetne a farkas az odújából, és a tavaszt várnánk, nem pedig a telet.” „Nem a farkas, te marha, hanem a medve”, igazítja helyre öntudatosan a műveletlen Pistát a Miklós. „Akkor a faszát vedd be”, röhög fel Pista, s vele a körülötte ülők. Miklóst meg a gutman kerülgeti.

Jó volt összebújni is. Hát időnként összebujtunk. Mint most is. Kezdődhet a buli. El is kezdődött.

III.

– Halljuk, halljuk – kocogtatta meg tompa nyelű késével színültig töltött két decis vodkás poharát a mindig hangadó Braun Henrik, miközben ravaszul és sunyin pislogott bandzsa szemével. Főként az Évát próbálta bűvölni. Nem volt félszemű, de a bal szeme sokszor mintha mozdulatlan lett volna. Mint a kígyó, melynek van egy fél szeme. Féltek is tőle a munkatársak: ezért, vagy ki tudja. – Hagyjuk már Miska bácsit is beszélni, továrisok, hagyjuk a ricsajt — mondotta öntudatosan, s vigyorgott, no meg a nyála is csorgott, mert valamelyik csajt szívesen megdugta volna, akár ott helyben is, ha hagyja. Még nem döntött igazán, kit válasszon. A nagydarab Tóth Éva volt a kedvence, keltette is magát előtte rendesen, sugdosta is kétértelműségeit, de esélye szintén nulla… Akkor a kis pipi Juditka. Fiatal és ropogós, most múlt 17, egyenesen az iskolapadból. Talán egy kis vodka, no meg egy kis enyhe erőszak. Bedugja a kezét a bugyiba, megcsavargatja azt a kis micsodát, a csiklót, oszt beljebb. Ha már megujjazta, akkor… Csorgott a nyála, mint az istennyila.

Miska bácsi szólásra emelkedett. Ha általános zagyvaságokat kellett mondani, Balla mindig átengedte első helyettesének a szót. Ő – Balla, nehogy mán – csak komoly dolgokról komolyan volt hajlandó beszélni. Legalább is a szerkesztőségben. Így hát Miska bácsi hatalmas két decis vizes poharát csak félujjnyira töltve, hogy mindenki láthassa, miszerint ő nem alkoholista, ő nem szereti az italt, ő igazi pártember, és rendes ember, stb. Persze elnézi azt is, ha valaki, mint Braun Henrik, no és azok a semmirekellő fordítók, no és még sokan mások, ilyenkor kissé felöntenek a garatra. De ő nem. Ő csak szólásra emelkedik, és csak az ünnep tiszteletére iszik. Soha máskor.  – Elvtársak – mondja kicsit akadozva. Miska bácsi mindig akadozva beszél. No, nem dadogott, de egy kicsit akadozva beszélt. Ez különös bájt, ha úgy tetszik: sármot vagy színt kölcsönzött neki és mindig rövid rögtönzött beszédeinek. – E–elvtársak. Ugye, mindenki tudja, ho–hogy milyen napot is ünneplünk ma? Persze, hogy tudja. M–mint ahogy a vi–világ ö–összes békét akaró embere is tu–tudja. Ma van a na–nagy október napja. Nem mondom, hogy most be kell rúgni –, s itt jelentőségteljes pillantást vetett az érintettekre, mármint azokra, akik időnként hajlamosak voltak az ilyen apróbb kis eltévelyedésekre; s ők vették is a lapot, és mű bűnbánattal szemüket is lesütötték. – Hanem csak azt mondom, hogy erre igyunk – fejezte be nagyhatású beszédét Miska bácsi.

– Brávó, Miska bácsi! Jól kivágtad a rezet– hangzik innen is meg onnan is, főként Brauntól, aki megpróbálta az Éva combjára tenni a kezét, de kapott egy rúgást a térdébe és egy „veled oszt mán nem” sziszegést. Maradt a Katika, őt úgy sem szereti, senki, gondolta a Braun, és nem nagyon bánta a rúgást, amit azelőtt kapott… Kezek lendülnek, poharak csendülnek, és mindenki boldog, mosolyog. – Hát persze, hogy igyunk. Hogyne innánk. Vágjuk be, mint szél a budi ajtót – hangzik a szellemeskedőktől a szellemes kommentár, amire Miska bácsi rosszallóan a fejét csóválja. Ezek az újságíró ördögfiókák még ezen a szent napon is illetlenségeket beszélnek. Olyasmit, hogy „budi”. Ejnye, de ez már igazán ejnye–bejnye. Balla, jobb kezét a szék karfáján nyugtatva, mosolyog. Látszik rajta, hogy elégedett. Csapata rendben elvonult a tribün előtt, hurrát is kiáltott háromszor. A nagyfőnök meg is dicsérte érte: – Molodci, Kárpátyi Igáz Szo – mondta vas és arany fogait villogtatva Mazur elvtárs, a másodtitkár, aki verchovinai ruszin gyerek létére magyarul is elég jól tudott, de csak nagyoroszul szeretett beszélni. Mint Lenin, és a grúz Sztálin. Még akkor is és annak ellenére, hogy erősen lehetett érezni orosz beszédén a Kárpátok bérceit, más szóval a po násemut (a mi nyelvünket, azaz a ruszint). A ruszint és a keleti, irodalminak kinevezett ukránt csak szűk körben használta, és akkor sem szívesen. Még a magyar szavakat is oroszosan ejtette, mint most is. A dicséretre Balla elpirult. Jól esett, hogy a „legmagasabb” főnökség szemmel tartja tevékenységét, és értékeli. Jó érzés volt az is, hogy késés nem volt, a RATAU idejében tudósított, a fordítók se rúgtak be nagyon, az anyag rendben lement a nyomdába, a korrektorok, reméljük, minden hibát kifogtak, Brezsnyev Leonyid Iljics nevéből és címeiből nem maradt ki betű, úgy hogy minden rendben lesz. Nem lesz vigovor, vagy jobb tvoju, eto sto tákoje, sznová... „Mulassatok csak, gyermekeim, megérdemlitek.  Rendes srácok vagytok”, és Laci bácsi, vagy Balla elvtárs, kinek mi, „szeret benneteket. Csak ne lennétek olyan zabolátlanok. És nem nekem kellene mindenért tartani a hátam, mint legutóbb azért, mert a megyei első titkár nevét Braun elírta. No, de végül is, ezért is vagyok ebben a pozícióban,” – gondolja magában. Jaj, ne, mert például most is. Danielovics Pista már a harmadik pohár vodkát issza Turóczyval. „Jól van, jól. Nem sajnálom”, gondolja Balla, „csak aztán hülyeséget kezdtek majd beszélni, sok hülyeséget, meg majd még a rendszert is bíráljátok, nyíltan a közösségben, én meg tarthatom a hátam megint. Arról már nem is beszélve, hogy másnaposak meg harmadnaposak lesztek, s olyankor nem lehet hasznotokat venni. A munkának pedig mennie kell, nincs pardon,” keménykedik magában a főszerkesztő. És ha már idáig jutott gondolataiban, még egyszer szemügyre veszi beosztottjait, akik az ő katonái, „mert tűzbe mennének értem”, gondolja. Ezért érdemes vigyázni rájuk. Mert bizony, vigyázni kell rájuk is, nemcsak magára. Nagy a felelősség. Ugye, itt van például ez a Braun. Sunyi, alamuszi kis mitugrász. Persze, persze, Lusztig, Wolf és Kroh Laci sem kivétel, és az obkomban is akadegy néhány, akikkel együtt kell működnie. De azok legalább tudják, hogy hol a helyük. És nem fogják Jaszzer Arafatot szidni, meg a hatvanhetes háborút dicsérni. És soha sem mernének a háta mögött szervezkedni. Ha valami nem tetszik nekik, megmondják, előbb vagy utóbb. Viszont Braunnal nem tudja az ember, mit forgat a fejében. S vannak kapcsolatai. Még legfelül is. Aztán meg itt van ez a Misi. Őstehetség. Képzett is, meg művelt is. De sokszor berúg. A múltkor is, keresek valamit az íróasztala fiókjaiban, és mindenütt üres krepuska üvegek. Jó, egy újságírónak lehet inni, de ennyit. És szereti a nőket. „Beszélnem kell vele”, gondolja még magában Balla. „Meg Péterkével is”, folytatja gondolatait. „Túl sokat lép félre. Mindenki tudja, hogy most egy tizenéves csinibabával fut. Szegény jóra való kis orosz felesége teljesen ki van borulva. Nálam is járt panaszkodni. Meg hogy neveljem meg a férjét. Hát már csak ez hiányzik. Mi vagyok én, szárazdada? De valamit tenni kell, mert az asszonyka – jó orosz szokás szerint — az egész várost telekürtöli, hogy a férje, aki szotrudnyik gázeti Kárpátyi Igoz Szov, micsoda ámorálynij lator. S ezzel még az egész szerkesztőség rossz hírét kelti. Azt pedig, a kutyafáját, senkinek sem engedem. Neki sem, bármennyire is kedvelem. Ha így folytatja, kirúgom.” És szeme villogni kezd. A szerkesztőség jó híre Ballának még az atyaúristennél is fontosabb. Életművének java része. Vagy még ennél is több!

… Az asztalnál mindenki igyekezett úgy helyezkedni, hogy lehetőleg minél kellemesebb legyen a társasága. Minél szellemesebb vagy fogdosni valóbb partner, az üljön mellette. Nehogy mán az Edit néni, vagy az Ica néni, aki ha lemegy a bányába, feljön a szén. Az indulásnál. Aztán meg úgyis összekeveredik minden, amikor a vodka majd hatni fog. Pista Szilvike, no meg Mancika mellé. Mert hát a Pista olyan. Dzsentlömön, meg állítólag jó nagy neki, mondják róla a kolleginák.  Mondta is a Pista, hogy Mancika szeret vele… mármint a Pistával szexelni. Szegény Cigány, erről ő jut az eszembe.  Cigány, az egy kutya volt. Nem is kutya, hanem puli. A puli az puli, nem kutya. Szóval ahányszor a Pista felvitte a Mancikát a lakásra, kizárta a pulit, mert, hogy hát csak egy hálószoba vót. Az meg ugatott (a Cigány, nem a hálószoba): állandó jelleggel. A nem tudom hányadik kapcsolat után a Mancika, talán, azt mondta, hogy a Pista most mán válasszon: – Ezt nem lehet tovább bírni. A kutya csak ugat és ugat, és mit ugat? (No, mit csináljon, szegény, no, mit?).  Vagy a kutya, pardon a puli, vagy ő. – Pista persze, hogy választott.  És persze, hogy nem a Mancikát. Cigányt egy nőért! Ugyan mán!

Töltött galamb Joóné Schneider Évike szemében is megjelent egy sejtelmes fény: valakire ma kiveti hálóját. Ő már tudja, hogy kire. Az még nem tudja. Kati néni, aki az első generáció ugyan, vagyis a huszonéves bujálkodók szerint már nem fiatal, de már évek óta elvált, és él férfi nélkül, mer hálójába – úgy érzi nem akadt hal ezen a nagy múltú és velejéig romlott Ungváron – ma azt gondolja, hogy ennek már a fele se tréfa. Kinek és minek tartogatja szüzességét: valakit elkap, hogy megemlegeti. Figyel. Hátha sikerül megint azt a hülye nagyképű fordítót, Öcsit, behülyítenie, mint a múltkor, aki azért hülye, mert nem tudja, hogy minden nő itt a szerkesztőségben őt kívánja. Fiatal, sportos, és vág az esze, mint a borotva, csak hogy ő nem tudja. Berúgott, és csapni kezdte neki a szelet. Pedig nős meg minden, gyereke is van vagy húsz, huszonöt. De kit érdekel. És haza kísérte. A Bercsényi utca harminc fakapujának meg neki nyomta a kapunak, de úgy, hogy majd bedőlt az aa fakapu. Aztán lesmárolta, meg úgy megnyomkodta a mellét, hogy az minden volt, csak jó nem. Istenem, istenem, mikor volt is ez utoljára? Aztán meg a markába nyomta két méter húszcentis falloszát, be kemény volt, igazi fallosz, két markába sem fért el. Szagolni se szagolt ilyesmit vagy húsz éve. – Milyen szép nagy. – Csak ennyit volt képes kinyögni, és letérdelt. Egyenest a pocsolyába, vadonatúj harisnyájának annyi, de ki törődött vele, ott a kapu előtt. Döngött a kapu, félt is, hogy kijön valaki. Neki meg szopni kellett. Ki is szopta az utolsó cseppig, pedig vagy hárman is elmentek mellettük, és azt mondták, hogy fúj… Perverz disznók! Minek néznek oda?  S aztán itt van Zsuzsika, az ifjúsági laptól jött át, mint gépírónő. De már mutogatja oroszlán körmeit. Cikkeket ír, és fordít, s mindezt jól csinálja. Még sokra viszi, már csak azért is, mert a szerkesztőség férfi tagjainak legalább a fele szívesen henteregne egyet vele. A Peti sem jobb, csak csapja neki a szelet, pedig hát tudni kéne neki, hogy azért nő és nő közt van különbség. Hű, de belemártaná a nagy kést, mind a kettőbe. Mért nem vagyok én neki jó, mért kell neki más. Még ötven éves se vagyok, és kemény a mellem meg a seggem. Pedig csak egyszer kapnám meg – még egyszer – azt a hülyét az ágyban. Az agyát is… Azt is, bizony! És ez a liba talán majd azt is tudni fogja, kinek a barátságát érdemes maga mellé állítani. Most is sugdos Misi valamit a fülébe. Egy verset mond skandálva: – Elefántcsont palota, boltozatos melled – – mondja. Hülye Misi, mást sem tud. Neki is csak a csöcs meg a pöcs a minden. – Ezt Babits Mihály írta – teszi hozzá. – Be megsimogatnám mind a kettőt, ha ezt megen–geded. Ezt meg én – mondja. Nem egészen rímel, de mit számít az. Zsuzsa kissé elpirul, mert az illendőség úgy kívánja, de aztán hangosan nevet. S ilyenkor gödröcskék is vannak az arcán. Misit ez felizgatja. No, nem csak a gödröcskék, hanem mert Zsuzsika már a két tenyerét is odaadta, és az ágyékához dugta, persze csak úgy apropó. Csak egészen véletlenül. Az meg meleg, fürge és játékos. Mint a Nusikája, a Pi Nusikája, gondolja Misi, mennyi szaft lehet benne, te jó ég, és máris a zsebkendője után nyúl, de már későn. Elélvez. Szerencsére a nadrág sötét. Nem látszik rajta a folt. Ha–ha–ha. Tovább sugdos. Zsuzsának tetszik, amit Misi itt neki sugdos.  A Misi testéből áradó delej, és a vodka is, melegít. Braun meg besegíteni próbál. Mert az Éva az totál kudarc, a hülye kurva, Katika meg még félénk. Egyelőre. Harmadszor ajánlja Misinek – mármint a Braun –, hogy tegye fel Zsuzsának a klasszikus kérdést: – Mi lehet jobb egy vadonatúj tizenhét éves szűz pinánál? Na, mi? A válasz: – Kettő. De Misi nem kér az udvarláshoz segítséget, negligálja Braunt, amire az meg is sértődik. „No, várj csak”, gondolja Braun. „Jössz te még az én utcámba”. És a Katika combjára helyezi a kezét, és arcátlanul a bugyijába dugja. Szegény, mármint a Katika, nem mer ellenkezni. Nem jó, de nem is olyan rossz, ahogy ott kaparászik ez a ronda sárga fogú nyálas vénember. Mint amikor egy fűszál csiklandozza az orrod, és tüsszenteni kell. Ki lehet bírni. És tüsszenteni. Engedi az idősebb kollégának, hogy hüvelyk és mutató ujjával megcsípje csiklóját. Megfogja és csavargassa. A csikló még apró és félénk, de duzzadni kezd, mint a giliszta. Sic itur ad astra.

IV.

A társaság tagjai jól ismerik egymást. Mindenki tudja, hol a helye. Senki sem merev, megilletődött, ill. csak addig, amíg az isteni vodka nem hat. Oszt meg ki hogy. Van szamárlétra persze. Ezt sem azért tartják be, mert kötelező, hanem azért, mert illik.  Persze, amíg itt van a főnökség, és elsősorban Balla, no meg Miska bácsi, Karcsi és Béla, addig illik illedelmesen viselkedni. – De mi nem maradunk sokáig. Adni kell a látszatra – súgja Balla Miska bácsinak.  A többit meg gondolja: Egy vezető legyen megfelelően távolságtartó, ne vegyüljön össze egészen a plebsszel, és tudja, mikor kell távozni. Nehogy valami botrányba, csúnya veszekedésbe keveredjenek ittasan, vagy észrevegyék rajtuk, hogy nekik (a félisteneknek is) árt a vodka. Erre, kérem, nagyon oda kell figyelni egy vezetőnek. Ha nem ezt teszi, nos, hát nem sokáig lesz vezető. Tudja és gondolja Balla. Meg sok minden mást is. Ennek megfelelően él, s alakítja életstílusát, környezetét. Családját és munkahelyét. Mint a profi sportoló, szigorú szabályok szerint. De így is kell. Semmit sem bízhat a véletlenre. Ha ezt tette volna, sohasem lett volna a Zákárpátszkájá oblászty első számú nagy embere a magyarok között. Tőle többet magyar ember itt Kárpátalján EL NEM érhet. Aki tőle magasabb pozícióban van, az már a felsőbb rasszhoz tartozik: az már ruszin, ukrán vagy természetesen orosz. A ruszin és az ukrán nincs megbélyegezve, mint a magyar, aki – nem hivatalosan bár – de fasiszta. „Elvtársak, történelmileg ez így alakult.” No vajon ezt ki mondta?  Az orosz viszont „übermencs”, a Szovjetunió ura. A nagy orosz nép, meg a nagy orosz minden. Csak irigyelni lehet azt, aki ebben a világban orosznak született. Olyan fórral indul ebben az életben, hogy csuda. Bezzeg, aki magyar. Hát annak nagyon fel kell kötni az akármijét, hogy valamire vihesse. És főként ne legyenek skrupulusai, és gerince. Tudjon mélyre hajolni, ha kell, és erőteljes nyelvcsapásokkal haladni előre, a fényes jövő felé. Ő ezt tette, és lám, vitte is valamire. Persze, ő is követett el butaságokat, néha elnézett egy s mást. Mint például 44–ben, amikor a nyilasok jutottak hatalomra, azt gondolta 14 évesen, hogy igen, ez az igazi stílus. S ezért fölöslegesen buzgólkodott, levente meg kiscserkész, és engedelmes jó fiú volt. Magyar ünnepségeket szervezett, negyvennyolcat meg Szent Istvánt. Még szerencse, hogy akkor nem figyeltek fel erre, és ebből semmi sem került fel a káderlapjára. Ha feljelentik ezért, hogy horthysta, vagy fasiszta, de még az is elegendő lett volna, hogy magyar párti, mehetett volna ő is Donbászba. Mint a Szeles Frici haverja, az osztály első kis hülye, aki lószart dobott az orosz teherkocsikra, ahova aztán be is vagonírozták, mert nem volt meg a létszám. Oszt mi lett vele, ki tudja, biztos meghalt a sült bolond, a Gulágon, tizennégy évesen, ahonnan haza sem jött többé soha. Ja, igen, Öcsi, a fordító találkozott ott vele. Volt neki, mármint a Fricinek, mondja, egy csúnya orosz felesége, két orosz gyereke, meg két vagy három foga, aztán éldegélt, mindig mátyósan, ahogy itt Ungváron mondják. A szénbányába, a sötétbe le, aztán ki. Ő is, még ha túl is élte volna, biztos asszimilálódik. Ezt követelte volna meg tőle életösztöne. Hisz amúgy is megpróbált minél közelebb kerülni az uralkodó rasszhoz, az oroszhoz. Elvette azt a kis orosz bárisnyát, azt a Larisszát. A szülei moszkvaiak, vagy Moszkva környékbeliek voltak, és a párt küldte őket ide a szocializmust építeni a ruszinoknak és a magyaroknak. Akkor ő úgy gondolta, hogy kapcsolata a nagyoroszokkal majd segít előre lendíteni karrierjét. Számításában az volt a hiba, hogy a kis feleség utált mindenkit, aki nem orosz, és egy rettenetesen elkényeztetett hiszti volt. Mi kell, dárágájá, nerc bunda, vagy toronyóra aranylánccal? Ja, s ráadásul kurva. Bár ő, a Larissza, persze nem ezt mondta, csak azt, hogy a szovjet ember nem tagadja meg ösztöneit. Ha éhes, eszik, ha szomjas, iszik, és ha szexelni akar, akkor megteszi. Persze, nem ilyen csúnyán mondta, hanem, úgy, hogy „csúvsztvá jeszty czúvsztvá”. Jól hangzik nem?  Csak az nem kapta meg ezt a nőt, aki nem akarta. Még szerencse, hogy következmények nélkül idejében sikerült elválni, s nem maradt közös gyerek, meg közös vagyon meg ilyesmi. Ha az a Larissza gyereket szül neki, hát az ő karrierjének fuccs. És a második házassága, szerencsére, telitalálat. Jobb asszonyt, mint Babi, el sem lehet képzelni. Úgy látszik, mégis őt – Balla Lászlót — szemelte ki az Isten arra, hogy a magyarok szellemi vezére legyen Kárpátalján. „Jól van, Isten, az leszek, ez az én terveimmel is egybe vág”, döntötte el magában határozottan. De most már óvatosan, nagyon óvatosan. Először is nevet kell szerezni, meg ismeretséget. A költőt általában sokan ismerik. Meg aztán nincs is magyar költő a vidéken. Meg lehetne próbálkozni a versírással. Igen, persze, verset kell írni. Természetesen olyanokat, melyek tetszeni fognak az új rendszernek. Például: „A nagy Sztálin dicsőségét zengi sok–sok diadal,” meg azt, hogy „Fülemüle szól a kolhozkertben”. Ez jó. Csupa alliteráció. Olyan, mint az, hogy „elhull a virág, eliramlik az élet.” Ezt Petőfi írta. A „fülemülét” meg Bakó László, vagyis én. És ugyan, ki törődik ma azzal, hogy háta mögött ezekért megmosolyogják. Sőt, azzal sem kell törődni, hogy még a negyvenes évek vége felé egy zsúron az a csinos kis pesti lány papné, Gabcsu, meg Andor Gyurka, aki most beosztottja, és nyalizik neki, szóval ők ketten összenéztek és kiböffent belőlük a röhögés, amikor egyik versét elszavalta. Bántó, és sértő volt ez akkoriban, de végül is neki volt igaza. Sikerült benyalnia magát a felsőbb körökbe, és karrierje töretlen. „Hát, igen, igen”, meditál Balla magában. Csakhogy meghalt Sztálin, és jött Hruscsov. És leleplezte Sztálint. Ezzel meg Bakó László, mint költő, hidegre lett téve. Hisz mindegyik második verse a nagy Sztálint dicsőítette. Sztálint, aki igaz kommunistákat is bebörtönzött, és végeztetett ki, ártatlanul, mondta ki Hruscsov, Nyikita Szergejevics, a szentenciát. Egyértelmű, oda kell állni Hruscsov mellé, még akkor is, ha 56–ban tömegmészárlást rendez Budapesten. Budapest messze van, meg hát minek nekünk, magyaroknak, ugrálni, amikor az egész világ retteg a szovjet katonai erőtől. Szabadság! Ugyan, minek az nekünk? Még Amerika is beszart. Tehát: fejet kell hajtani előttük nekünk is, itteni meg ottani magyaroknak, ha élni akarunk. Aki ugrál, azt gatyába kell rázni, mondja Miska bácsi is. Úgy van! Sőt, világosodott meg Ballában, mi itt tulajdonképpen már nem is vagyunk magyarok, mert most már – ó, micsoda öröm és boldogság! – semmi közünk Magyarországhoz, mert mi, kárpátontúli magyarok, szovjet nép vagyunk. Így egyek vagyunk a szupertársasággal, az ukránokkal és az oroszokkal. És most ez a jó nekünk. Sőt, ez kell nekünk. Csodálatos! Csak el kell hinni, és másokkal is elhitetni. Ha pediglen ez nem sikerül, mármint a hit és az elhitetés, sebaj. Hirdetni kell. Mert a rendszer erre lesz vevő. Nagy ember leszek. Az is lettem. És nagyságomat senki se merje kétségbe vonni. Vagy valami hülyeséggel megtorpedózni. Aki ezt teszi, annak… nos, annak én, Balla László, saját kezűleg tekerem ki a nyakát.” Sic Balla László.

V.

Az apja mellett üldögélő tizenkilenc éves Natasa, Karcsinak a lánya, apucinak Nátásenyka, már két vizes pohár vodkát is felhajtott: a jobb kezénél udvarolgató és vihorászó Petyussal is mind a kétszer koccintott, és most jó hangosan sipítozza apjának oroszul: „Pápá, etovo cseloveka uvolyity! On gávno.” Natasenyka azért háborodott fel, mert Petyus azt találta neki mondani, hogy szívesen meghívná egy fordulóra, most rögtön. Kimennének a folyosóra, annak is egy sötétebb zugába, és ő, Petyus, ott őt, Natasenykát, ölbe kapja. Persze úgy, hogy Natasa előbb kibújna harisnyanadrágjából, és aztán bugyijából persze. A lány erre érezte úgy, hogy no, most már azért illik felháborodni. A felháborodás természetesen műfelháborodás, még akkor is, ha Petyus, beregszászi gyerek létére erős akcentussal beszéli Puskin nyelvét, és összetéveszti néha a „húj”–t a „kúj”–jal. Persze, azért már tud mindent ahhoz, sőt sokkal többet is — hisz orosz nyelven tanul az egyetemen a levelező tagozaton –, hogy időnként erősen kétértelmű dolgokat sugdosson Nátásenyka fülébe. Natasa apja, és természetesen az asztaltársaság többi tagja, nem reagál a kisasszonynak erre a kitörésére. Egy–két elejtett szóból, no meg a fiú és a lány felhevült viselkedéséből, és ahogy nézegetik, méregetik egymást, sejthetik, miről van szó. Nem érdemes ezzel foglalkozni, gondolják. Tökéletesen igazuk van. Petyus ugyanis teletölti Natasa poharát Izabellával, mert a lány kijelentette, hogy többet nem iszik. Ez általában oroszul azt jelenti, hogy vodkát nem. Bort, pezsgőt, sört meg ehhez hasonló „gyenge üdítőt” azért még lehet. Szóval Petyus megtölti Natasa poharát Izabellával, a sajátját vodkával, s a két pohár összekoccan. Petyus meg Natasának az italtól, no meg az udvarlástól lángoló arcába néz, és azt mondja, kihívóan meg pimaszul: „U tyebjá krászivije glázá, Nátásenyka.” Natasa erre már tökéletesen ki van békítve. Nagyot kortyol az Izabellából, hogy mámoros fejét és bizsergő ágyékát lehűtse, és boldogan kacarászik.

Töltött galamb Joóné Schneider Évike vele szembe helyezkedő Bandit, közvetlen kollégáját gondolta ma kipróbálni. Már egy jó éve dolgoznak együtt. Mindig is tetszett neki a fiú, és ennek többször is jelét adta, de a Bandi nem reagált. Nem is gondolt arra, hogy a tőle majd öt évvel idősebb Évike, ez az annyira távolságtartó rideg kolléganő, akit az egész szerkesztőség kíván, de persze nem tud megkapni, épp őt, a fiatal újságírót és közismerten bohém alakot szemelte ki magának. Eszébe sem jutott (no, legfeljebb álmában, amikor már unta az anyucit), és ezért Évike minden jelét félreértette, vagy nem is figyelt fel rájuk. Bandi most sem érti: pedig már jó öt, vagy talán tíz perce Évike néha–néha, mintha csak véletlenül érne hozzá, megbökdösi térdét hegyes orrú tűsarkú cipőjével, s közben meleg fényű két szemével bűvöli. A fiú viszont hangosan filozofál, senkivel sem ért egyet, mindenkivel vitatkozik, veszekszik. Már berúgott. Most valakinek arra a megjegyzésére pattog, hogy, lám, annak mindkét fia rögtön a középiskola után felkerült az egyetemre, méghozzá minden protekció nélkül, és ezt tulajdonképpen mindenki megteheti, aki szorgalmas és tanul, és sikeresen leteszi a felvételit. – Ugyan már — gesztikulál hevesen Bandi. – Hogy mondhat valaki akkora marhaságot, hogy nálunk csak a tudás számít, itt a nagy Szovjetunióban? Óriási szerencse, hogy a fent nevezett gyerekeknek az került fel a káderlapjára, hogy az apuka partizánokat bujtogatott, és amikor elmentek, meg is köszönték: dánke sőn, most pedig szovjet újságíró és nem magyar, hanem szlovák, román, még akkor is, ha szlovákul egy mukkot sem tud.  Mert ha például pap, kántor, kulák és magyar az apuka. No, akkor mi van? Még hogy a gyerek nem felel az apa bűneiért? Hogy az a magasságos atyaúristen meg minden szentek… Nem igaz, hogy ennyire marha és hülye legyen valaki! – Bandinak a rokonságában is van klerikális személy, az apuka volt evangélikus lelkész, és többszöri sikertelen felvételi kudarcát is ennek tulajdonítja. Pedig hát csak nem készült fel a felvételire, az az igazság. Alig bírják lecsendesíteni. Pedig Miska bácsit, akinek ez a vehemens kifakadás szólt (eredetileg az ő gyerekeiről volt szó), Isten ments megsérteni. Nem rossz ember az öreg, sohasem volt az, de nagyon vissza tud vágni, ha megbántják. Most is elengedi a füle mellett, hogy ifjú kollégája egyenesen marhának és hülyének titulálja. Gondolatban rálegyint: fiatal és forrófejű. Majd benő a feje lágya. Hogy is értené meg, hogy az ő gyerekei zsenik. Ezért is dolgoznak Moszkvában, ott, ahol, kell: a külügyminisztérium, diplomáciai testület meg a fityfene. A neje is genyerálsá. De ő csak megérdemli. Hisz még a papnak is megmondta a kántoriskolában, ahol akkor, anno dácumál, tanult, hogy a vallás badarság – ópium dlyá národa. Ja, akkor még nem volt ilyen perfekt a kiejtése, de értették. Ballával társalog, aki vele mindig tisztelettudó: nem cukkolja, mint mások, csak azért, mert egy kicsit kelekótya, süsü. Tudja ő, mármint Miska bácsi, hogy Laci, vagy Balla elvtárs, tudásban, képességekben, műveltségben jóval felette áll. Most is hiúságát legyezgeti, hogy meghallgatják, komolyan veszik, amit akadozó beszédével elmond, mármint azt, hogy ő, Miska bácsi, őt, Lacit, mindig is csodálta. Sok mindenért. De főképpen politikai éleslátásáért. Azért, hogy volt bátorsága, és ereje kiharcolni a megyei főnökségtől a Kárpáti Igaz Szó önállóságát (hisz ki ne tudná, hogy 1964–ig a lap a Zakarpatszka Pravda magyar nyelvű fordításaként jelenhetett csak meg), és önálló szerkesztőséget teremtett a semmiből, magyar újságírókat nevelt, vezeti és tanítja őket, mellette állandóan harcos cikkekkel jelentkezik, tankönyveket, regényeket és elbeszéléseket ír. És hogy ő, Balla, a kárpátaljai magyarság, és intyeligencija (Miska bácsi ezt így ejti) szellemi vezére. – Korifej vagy, Lacikám, korifeus. Azt tu–tudod, hogy mit jelent, nem? – Egy szóval, finoman udvarol Ballának, finoman hozsannázik. Ballának tetszik, és jól esik, hogy közvetlen helyettese, aki mégis csak idősebb elvtárs, ilyen őszintén nagyra értékeli őt. No persze, Mazur elvtárs vállveregetése kellemesebb, de azért ez a duruzsolás se kutya. Tud ez az öreg, ha akar, meg kell adni. Nem szereti, ha durván benyalnak neki, mint például Braun Henrik szokott. De ha finoman, mint Miska bácsi, a Csaba, Kroh Laci és Lujzika, az jól esik. Neki is kijár az elismerés. – Szóval, La–Lacikám – mondja akadozva Miska bácsi.  – Hi–hidd el, ha én mondom, hogy nagy dolgokat vittél véghez. Méghozzá politikusan, ügyesen és nagy–nagy diplomáciai érzékkel. – Igen, igen, Miskám, jól látod: nehéz feladat volt, és most is nagy a felelősség. És ti is sokat segítettek, amiért hála és köszönet jár nektek is – mondja végül is beletörődötten, de jól eső érzéssel és igaza tudatában Balla. Majd pillantása még egyszer végig fut fiókáin, és úgy gondolja, ideje lelépnie. A társaság már meglehetősen felöntött a garatra, hangoskodott, és sokan sokszor már nagy blődségeket is megeresztettek anélkül, hogy tudták vagy érezték volna, hogy hülyeség, amit mondtak. Olyasmit, mint hogy „ezt te elhiszed?” Juj, ez már veszélyes. A nagy helyzet tulajdonképpen az volt, hogy Balla nem szerette az alkoholt, és nem szerette a részegeket sem. Polgári neveltetése folytán, melyet mindig igyekezett leplezni, undorodott ettől. Ezt persze nem mutathatta ki feletteseinek, akik gyakran rendeztek kanmurikat a „fehér házban”, annak is híres nevezetes ötödik emeletén.

VI.

Ott kágébés katonák őrködtek csőre töltött géppuskával éjjel nappal, és ahol nemcsak irodák, hanem „igazi klassz kis zúgok”, pisnije mesztá: bárok és éttermek, kéjlakok és luxus lakosztályok is voltak eldugva, mint ahogy az ilyen illusztris személyeknek dukál, persze a nagyközönség szeme elől elrejtve, és a megfelelő alkalmakból megnyitva. Ilyenkor vedelték a vodkát és a pezsgőt, a vörös kaviárt (mert a fekete, a csornájá ikrá snassz volt) a megye párt– és tanácsi vezetői, a brancs és a hozzá tartozó uszályhordozók, disznó vicceket meséltek, főként oroszul, jó nagyokat böfögtek és röhögtek, kegyetlenül berúgtak. Paskolták a fiatal és csinos pincérlánykák fenekét, fogdosták mellüket. A főnökségnek mindig csinos és fiatal nőket rendeltek be felszolgálni az ilyen murikra, és persze, ha valamelyiket valamelyik fejes megkívánta, akkor rögtön az egyik szobában meg is kaphatta. Az esetleges gyermekáldást elkerülendő, íratlan szabály volt közöttük, hogy egyedülállónak (hajadon vagy elvált asszony) csak a szájába vagy a végbelébe volt ajánlatos spriccelni. Vagy kiverhette a farkát a melle közé a nő, ha azt parancsolta a nagy fehér főnök.  Asszonyok esetében szabad volt a vásár.  Akit elfogott a vágyakozás egy kis friss női husika után, oda lőhette spermáját, ahová akarta. Ha az asszonyka esetleg terhes lett! Kit érdekelt? Miért nem vigyázott… a férje? A marha!  Fizetni, vagy ajándékot adni a hölgynek lehetett, de nem volt szokás. Esetleg, ha kérte, elintéztek neki egy s mást. Szanatóriumi beutalót valamelyik rokonnak, külföldi nyaralást, és talán még a lakást is, de nagyon vonakodva. Egyébként vegye ezt a nő (a kurva) megtiszteltetésnek. Mármint azt, hogy nagy ember parancsolta őt az ágyba, és ajándékozta meg spermájával. Balla mindezt nem szerette, és mindig sikerült valahogy lelépni, még mielőtt a kanmurik odáig fajultak volna, hogy már csak a férfibecsület védelmében is illett az egyik vagy másik pincércsajt megdugni. Sohasem várta meg, amíg valamelyik nagyfőnök feltette volna neki a végzetes kérdést: – Mi az, te nem vagy férfi, vagy templomba jársz? Ánuká nye krivlyájszjá (ne játszd itt az eszed). – Szóval, megtanulta, hogyan kell finoman kivonnia magát e lakomák alól. Nem azért, mert prűd volt, hanem mert csakugyan kimondottan vallásos nevelésben részesült a szülői házban, és a szülők a paráznaságot belső keresztyén–református meggyőződésükből kiindulva elítélték, mint halálos bűnt. És talán ő is. De hát farkasok között nem lehetett nem farkas módra vonítani. Nem mondhatta kenyéradó gazdáinak, hogy „ez már igazán hallatlan”, mint ahogy beosztottjainak szokta volt mondogatni. Ám ebből kifolyólag a beosztottak mulatozását is el kellett néznie. Szovjet orosz világ járt arra is: a részegség nem szégyen. Sőt, ilyen alkalmakkor, mint ahogy szerte mindenütt, meg is kellett szerveznie „az ünnepi megemlékezést”. Felelős volt persze azért is, hogy ne fajuljanak el a dolgok, senki se igya magát hulla részegre (nem is volt ez szokás magyaroknál, de azért csak átvettünk egy s mást az orosz nagy testvértől), mint ahogy azért is, hogy ne legyen botrány, csepe, szép magyar nyelven mondva. De most már így is, úgy is elege volt az egész jól bepityókázott hangos társaságból. – No, mulassatok jól, elvtársak. Nekem még sok a dolgom, szólít a kötelesség – búcsúzott el Balla pártos egyszerűséggel munkatársaitól azoknak nem kis megkönnyebbülésére…

VII.

A buli folytatódott. Most már a főnök figyelő szeme nélkül, gondolhatták a résztvevők. És ha lehet, ettől még szabadabbnak érezték magukat. A vodkás üvegek lassan kiürültek. Utána „csak” pezsgőt, bort, sört és természetesen rengeteg kávét ittak a munkatársak. Ungváron mindenki szerette a kávét. Már csak azért is, mert sokszor volt hiánycikk, sorba kellett állni érte az Arany Kulcsocska presszó– és édességboltban, ahol szinte minden ungvári naponta legalább kétszer, háromszor szertartásosan megfordult. Ott lehetett kávé–illatot szippantani, nézelődni, társalogni, a világ– és ungvári helyzetet megbeszélni.

A buli további lefolyásáról Braun Henrik tartott izgalmas, részletekben bővelkedő beszámolót az első munkanap délelőttjén Balla László főszerkesztőnek. Azért Braun, mert szerette. Mindig sietett jelenteni, mószerolni. Rosszindulatú volt, és gáncsoskodott ő egyébként akkor is, ha erre senki sem kérte. Ez már így működött nálunk akkoriban. Minden szinten. A kis és nagyvállalatnál, mindenütt. Valakinek jelentenie kellett, hogy az tovább jelenthessen.

Ilyenkor Miska bácsi szerkesztő–helyettes, párttitkár szintén jelen volt Balla irodájában. Ezzel kellett demonstrálnia a párt éberségét. Braun élvezettel hadarta az eseményeket, melyekről írásos jelentést is készített, de abba se most, se máskor, bele se nézett. Egészséges szeme ugrált, mint egy pingpong labda, miközben hadarta:

– Lacikám, főszerkesztő elvtárs, nem fogod elhinni, amit mondok, pedig nekem elhiheted. Hát Karcsi barátunk jól befürdött Natasa lányával. Az a kis szuka teljesen megbolondította Petyust. Én mondom, nem a fiú a hibás. Ne báncsad majd őtet. Kisimogatta őt a folyosóra, s aztán bementek a Karcsi szobájába. Egy jó óra múlva Karcsi menni készült. De előbb bement a szobájába, hogy felvegye kabátját. Közben látja, hogy a Petyus meg a lánya mit műveltek ott, az ő szobájában. Lacikám, nem fogod elhinni, pedig nekem elhiheted, a Karcsi maga mondta, hogy az egész rekamié, mely az egyetlen a szerkesztőségben és ott van a Karcsi szobájában, össze volt kenve meg vérezve, mert a Natasa még menstruált, és az egész dívány, vagy rekamié foltos volt. Tudod mitől? Mindent összemaszatoltak, tejföllel, he–he–he. Szóval foltos, és véres volt minden. Hogy mit csinálhattak, el sem tudod képzelni. Én se pontosan, csak körülbelül. Nagyon csúnyán nézett ki az a rekamié. Karcsi meg, hogy leplezze, milyen lánya van, kénytelen volt hívatni rögtön másnap, még ünnepnap, egy kárpitost hatalmas dohányért, és mondta neki, hogy cserélje ki a húzatott. Fizetett neki, mint a katonatiszt. Saját kontóra. Számlát sem kért a kárpitostól. Ezért a rekamién most új huzat van. Megint be lehet maszatolni, he–he, hi–hi. Be is fogják, Lacikám, főszerkesztő elvtárs. Te csak ne félj attól. Kefirrel, tejföllel, he–he. Mert ugye, itt van Bandi és Évike, a Joóné Schneider Éva, tudod? Ők meg bementek a fordítók szobájába. Nos, Lacikám, mit gondolsz, minek mentek oda? Fordítani? Bandi az eset után jól becsípett, és saját maga mesélte el nekem, hogy még soha életében nem dugott egy olyan jót. Ölbe kapta az Évát, és gyerünk. „Isteni, fantasztikus, bomba nő ez az Éva”, mondta. El is hiszem neki. Engem is rá tudna beszélni, he–he, hihi. Aztán rosszul lett, és hányt, az egész vécé össze lett rondítva, meg… Szóval, mindent leírtam, Lacikám, főszerkesztő elvtárs. Majd elolvasod.

Balla kötelességtudóan végighallgatta, amit Braun előadott. Közben csokornyakkendőjét rángatta. Azon törte a fejét, hogy nem egészséges dolog az egész szerkesztőséget egy szobában összezárni, etetni, itatni, berúgatni, majd hagyni, hogy azt tegyék az elvtársak, a munkatársak, amit akarnak. Talán legközelebb, újévre vagy május elsejére, étterembe kellene menni. Vagy rendezhetnének egy közös majálist. Ahol ő is ott lenne végig, hogy vigyázhasson rájuk, a rendre, és ne legyen botrány. Hisz mindenki csak azt figyeli itt Ungváron, hogy a magyar szerkesztőség magyar tagjai (hisz ukrán, orosz, ruszin köztük nem lehet, mert nem ismerik a magyar nyelvet) mit tesznek, esznek, isznak és mondanak. S az ilyen beszámolók elkészítésével is másvalakit kell megbízni. Nem ezt a Braunt, aki sunyi és alamuszi, és csak arról beszél, hogy ki kivel és hogyan. Csak mószerol, ahelyett, hogy … „No, mindegy”, gondolja beletörődve. De közös összejöveteleket tartani kell. Mert a megyei pártbizottság szerint ez összefogja az újságíró kollektívát. Meg hát végül is az égvilágon nem történt semmi. Csak annyi, hogy egy–két ember megkívánta egymást. Haza nem mehettek, mert ott a család, szállodába se mehettek, mert ott megnézik a személyit, a pászportot, hát maradt a szerkesztőség. Meg hát ez mind semmi ahhoz képest, ami az ukrán testvérlapnál szokott előfordulni. Mint legutóbb például, amikor Vagyim Zimomrja szerkesztő–helyettes megívott egy üveg vodkát, utána sört, jó sokat, és felállt rovata ablakának a párkányára, és onnan pisilt le és ki a harmadik emeletről a korzóra. És még csak meg sem dorgálták. Egy kézlegyintéssel el volt intézve: részeg volt, nem tudta, mit csinál.

Odaült íróasztalához, hogy megfogalmazza jelentését Mazurnak, az Ukrajnai Kommunista Párt Kárpátontúli Területi Bizottsága másodtitkárának, akit első számú ideológusként ismertek a főkolomposok csapatában, a brancsban. A jelentés címe a következő volt: „A Kárpáti Igaz Szó munkatársainak ünnepi megemlékezése a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójáról”. Zárómondata így hangzott: „A szerkesztőség dolgozói továbbra is készek arra, hogy egy emberként teljesítsék a Szovjetunó Kommunista Pártja Központi Bizottsága Politikai Bizottságának minden határozatát az ideológiai munka hatékonyabbá tételéért.” Volt egy utóirat is: „A lap két munkatársát, T. Andort és B. Petyust, szovjet újságíróhoz nem méltó magatartásukért, megrovásban részesítem. Utóbbit eddig betöltött megbízatása alól felmentem, és büntetésként határozatlan időre a fordítói osztályra helyezem.”

VII.

Aláírás. Megkönnyebbült sóhaj. Megvívtunk még egy csatát a Kárpátontúli terület magyar lakosainak igazi szovjet emberré való formálásában. Aztán lehajtotta fejét, összekulcsolta kezét, és imádkozni kezdett: „Miatyánk, aki a mennyekben vagy, bocsásd meg… az én nagy bűneimet. És nagy a Te hatalmad, ezért szabadíts meg a gonosztól, szabadíts meg a gonosztól. Hogy eljöhessen (eljön–e még?) a Te országod… És ne utasíts majd ki onnan engemet… Én jó vagyok. De mit tehetek, mit tehetek?” Arcáról meg potyogtak a könnyek. Le se törölte. Minek. Hisz Mazur elvtárs úgy sem látja.

***

Az itt leírt események óta eltelt jó néhány esztendő, sőt évtized, és nagyot változott a világ. A fenti szereplők is, mármint aki még él, változtattak nézeteiken, azon az ideológiai meggyőződésén, ami persze nem is volt meg bennük igazán. Élni kellett akkor is, túl kellett élni a rendszert, és alkalmazkodni kellett hozzá. Hogy aztán a rendszerváltás után ki mennyire érezte át politikai, morális felelősségét azért, ahogy akkor viselkedett vagy épp nézte a világot, az egy másik kérdés.  De (talán) csak egyedül Miska bácsi maradt meg hithű pártembernek. De hát ő mindenképpen az az ember volt, egy igazi szocialista echte Don Quijote, akik) felett eljárt az idő. 

 

„Volt ott a börtönben egy kárpátaljai nő,

akinek feladata volt agyonlőni mindenkit,

akit csak kellett. Hátulról tarkón. Az első időben,

1945–46–47–ben ő volt a főlövő, szemrebbenés nélkül csinálta.

 (Egyik volt rabtársamtól) hallottam, hogy rémálmában néha

még ma is az ő nevét kiabálja, ne, Maruszja, ne!”

Zelei Miklós: A KETTÉZÁRT FALU. Dokumentumregény.

Harmadik, bővített kiadás. KORTÁRS KIADÓ, BUDAPEST, 2017. 163.old).

 

Maruszja, ne!

 

I.

Görcsöl a hasa, innia kell. Előveszi az üveget a szekrényből, tölt belőle a pohárba. Felhajtja, prüszköl. Hű, de rossz, mondja. Káromkodik: bljáty! Ilyenkor akárkivel, akárhol képes lenne. Mintha máskor nem. Az orgazmustól megszűnik a hasgörcs. Menzesz táján elönti a láva, semmire sem tud úgy koncentrálni, mint kellene, és ettől csak dühösebb lesz. A disznók. Mind disznó, ellenség. Ki kell nyírni őket. A melle viszket, az öle ázik. Meg kéne mosdani. De erre most nincs idő, menni kell, lőni kell. Nehogy elkéssen, mert akkor vigovort kap. Minden kurva reggel ez van. Vagyis majdnem. De képtelen magára kapni a kezeslábast, úgy görcsöl a hasa. Pedig fel kell venni, mert az áldozat vére fröcskölni fog, és véres lesz tőle az a szép egyenruha, amit annyira szeret és tisztel. Vigyázni kell rá. Bár ki akar itt vigyázni? Ő nem. De csak nehezen tudja összeszedni magát. Az előbb még ő is aludt, és álmodott.

Ott az üveg az asztalon.  Tiszta szesz egy kis csapvízzel hígítva. Mint fulladó a mentőkötelet, úgy ragadja meg, és húz egy jót belőle. Végigégeti a torkát, majd a gyomrát marja. Köhög, elővesz egy Kávkáz szivarkát és rágyújt. Aztán kibámul a hajnalba, karmazsin színe van.  Mindig ilyenkor ébresztik. A foglyot is mindjárt. Ezért nincsenek egészen ébren még a zuhanyozóban sem, amikor elsüti a pisztolyt. Attól majd felébrednek, fut át az agyán, de már nem ezen a világon. Ezen röhögni kell. Az izgató érzés, hogy indulnia kell, és tudja, hogy mit fog tenni, megmarad. Még egy adagot lehúz a piából.

Hajnali öt óra.  Prüsszög. A saját haláláról álmodott, pedig most sem ő fog meghalni. Még nem. Majd egyszer, de az még messze van. Feltűnt a bácsikája is álmában, de most ennek ehhez semmi köze, mint ahogy ahhoz az estéhez sem, amikor a gyertyafény mellett, kint a konyhában az ölébe vette és kockacukrot adott neki. Egy egész kockacukrot. Aztán csak simogatta, a lába közt is simogatta. Bugyi sem volt rajta, mert mindkettő, amije volt, még nem száradt meg mosás után. Az anyja nem volt otthon, az apja sem. A kocsmában voltak. Nem csodálkozott ezen, megszokta. De hogy a bácsi a lába közt simogatja, azon csodálkozott. Akkor még, mert először fordult elő. Nem tudta, miért kellett őt ott simogatni. Most már tudja. De még mennyire! Egyébként már akkor sem volt rossz. És ami aztán volt, az pláne nem.

De most nincs idő emlékezni. Várják. Leveszi a derékszíjat a fogasról, rajta a pisztolytáska. Benne a pistolyet Tokareva.  Tokarev tervezte még 1930–ban és 1933–ban rendszeresítették. Ő szereti. Nyolc töltény is elfér a tárban, nem kell minden lövés után újratölteni, mint a Nagantot. Könnyű, még egy kiló sincs, és a hossza is csak 195 milliméter.  Hatótávolsága ötven méter, de ez nem számít. Ő úgy is csak néhány centiméterről lő. És mindig csak az elítélt tarkójába. Durr! És vége. Nem akar szemeket látni, amikor lő. Csak később, amikor már nem él és elviszik. Akkor már nem zavarja, ahogy bámulja nyitott szemmel, melyben… mi is van? Semmi. Váratlanul érte a halál! Igaz, rögtön az után, hogy lőtt, fröcsköl az áldozat vére rendesen. Neki is jut belőle. De nem baj, hisz majd leveszi a kezeslábast, és a mosodában meg kimossák, és megint tiszta. Mintha rajta se lett volna. A fegyver zárszerkezete is egészen új. Nézegeti. Egyike a legmegbízhatóbb oldalfegyvereknek, félautomata működése, igénytelensége és sokkal könnyebb újratölthetősége miatt váltotta fel a Nagantot. Pedig az se volt rossz, da ez a pisztolyet mégis csak jobb, villan át az agyán szakszerűen. Gyönyörű!

Megy végig a börtönfolyosón. Ivanov őrnagy már várja. Egyedül, mint mindig. – Vszjo v porjádke? – kérdi. – Ő csak bólint, de nem beszél. Gombóc van a torkában, de erősnek érzi magát, egy félistennek, aki emberek sorsát tartja a kezében. Élet és halál ura, és nem fog kegyelmezni. Lelövi a disznót. Az ellenséget, ha már idekerült. Vesszen a náci fasiszta! Éljen a szovjet igazság és törvényesség! És lejjebb, hiába lucskos, még jobban kezd bizseregni.

A zárkából két őr veszeti elő a rabot, pucéron. Nincs rajta bilincs. Fiatalember, alig huszonöt éves, de már őszül a haja, mert kínozták, és borostás. Szomorúan csüng a pénisze. Fürödni viszik, dezinfekcijá, mondják, zuhanyozni kell, mert sok a tetű rajta. Meg mándávoskát is kapott valahol. Adnak egy kicsike rúd mosószappant is neki. Az ember belép a zuhanyozófülkébe, épp hogy elfér benne. Maruszja nem tudja kicsoda. De ez nem is érdekli. Ellenség, fasiszt! A fogoly elcsavarja a vízcsapot. A víz hideg, ám egyre melegebb lesz. Már gőzölög, olyan forró. A fülke hátsó falán van egy kisablak. Maruszja félrehúzza, és nézi, hogyan dörzsöli be magát az áldozat szappannal. Gúnyos mosolyra húzza piros rúzzsal vastagon kikent száját, megvillantja hegyes hófehér cápa fogait. Majd bal kezével az öléhez nyúl. Egészen lucskos. Jobb kezét a pisztolytáska felé nyújtja és előveszi a Tokarevet. Az áldozat feje alig húsz centiméterre van az ablaktól. Tőle csak egy kicsit messzebb. Célozni sem kell, csak lőni. Azt teszi. Durr! Az áldozat teste megvonaglik, összecsuklik, és máris fröccsen a vér. Maruszja arca is véres lesz, de nem érdekli. Megtörölgeti. Teste rángatózik az orgazmustól. Összeszorítja két combját és bal kezével is segít élvezni. Nem titkolja az őrnagy előtt sem, akinek arcizma sem rándul. Nem először látja, nem csodálkozik rajta. A csapból a víz tovább zubog.

II.

Amikor a szovjet csapatok „felszabadították” Kárpátalját, Maruszja huszonöt éves volt. Hirkán, magyarul Hegytetőn született és lakott, nem messze Rahótól. A „nem messze” azt jelenti, hogy vagy ötven kilométerre tőle, fent magasan a hegyekben. Szép kis falu volt Hirka, alig háromszáz vagy négyszáz lakossal, többé–kevésbé mind rokon. A férfiak fakitermeléssel foglakoztak, a nők meg főztek, vezették a háztartást és gyerekeket szültek. Szinte minden évben egyet–egyet. Nem igazán tehettek mást, hisz teherbe esni nem volt nehéz. A védekezésről nem is hallottak, de nem is akartak, a férfiak meg nem kegyelmeztek. Ha rájuk jött a szerelem, az asszonyt, a nőt ágyba parancsolták, vagy ott helyben meghágták. A nőt meg úgy kell érteni, hogy nem volt kimondottan előírás a faluban, hogy csak a feleséggel szabad házas életet élni, bármit prédikált is a pap. Pláne ha jött a tél, esett egy nagy hó, és a kis falu de facto akár egy fél évre is el lett zárva a külvilágtól. Az emberek, és nemcsak a férfiak, ittak, méghozzá méregerős répa– vagy krumpli–pálinkát, és ha berúgtak, rögtön szerelemre támadt kedvük. És mint mondtuk, a férfiak esetében nemcsak a feleséggel. Más feleségével vagy lányával, vagy akár a falu legvénebb boszorkányával is, ha már nagyon hatott a pálinka. És mivel a lakosok száma nem volt nagy, folyt a beltenyésztés is rendesen. Az unokatestvérek házassága megszokott volt. Nem véletlen, hogy debil gyerek is akadt bőven a faluban. Olyan is, akinek az apja vagy az anyja az újszülött gyermeknek volt a nagyapja vagy nagyanyja. Megesett az ilyesmi is nem egyszer. Mert ha egyszer rájött az apára az inger, meghágta a saját édeslányát is részegen, a süldő kamaszgyerek meg nekiment az anyjának is. Neki ment, mint tót az anyjának, állítja a közismert mondás. Pedig Hirka (Hegytető) lakosai nem is voltak tótok. Egytől egyig hucul ember volt mind. A Maruszja is. Nem is tudott más nyelven a lelkem, csak ezen az egyen (illetve csehül is egy kicsit, mert akkoriban épp azt tanították a négy osztályos elemiben), amit abban a faluban beszéltek. Amíg a „felszabadítók” nem jöttek és nem tanították meg őt, és mindenkit, aki Kárpátalján élt, a világproletáriátus, no és a nagy Lenin és a még nagyobb Sztálin nyelvére, az oroszra. De eltértünk a tárgytól. A lényeg az, hogy volt gyerekáldás egy családon belül is bőven. Abban is, amelybe Maruszja is beleszületett. Így mint minden gyerekkel, vele is voltak kisebb, nagyobb problémák. De erről majd később.

Szóval, a kis Maruszja szerencsétlenségére (vagy szerencséjére, ki tudja) épp ebben a faluban látta meg a napvilágot hatodik vagy hetedik gyerekként, senki sem számolta. Ő volt a legkisebb, s mire nagylány lett, a többi már kirepült a családi fészekből. Megszületett, felcseperedett, nagylány lett, de valahogy mégis csak pártában maradt, pedig az ottani lányok szerettek fiatalon férjhez menni. Akár tizennégy évesen is. Hogy miért nem kérte meg a kezét senki? Talán mert még ebben a faluban is rossz híre lehetett? Nemcsak lehetett, hanem az is volt. Mindenki tudta róla, és ő sem nagyon tagadta, hogy amúgy fehérmájú egy kicsit, no meg egyéb deviáns hajlamai is vannak. A saját neméhez is vonzódott például. Amikor már nagylány lett, úgy tizenhat éves, és erős, mint a bivaly (gyakran járt a férfiakkal az erdőbe fát kitermelni – és nem csak azért, másért is –, de mind a kettő nehéz munka), durván megerőszakolta az egyik vele egy idős szomszédlányt, aki hogy, hogy nem még szűz is volt. Hogy miért épp őt kívánta meg a mi Maruszjánk, csak gyanítani lehet. Talán azért, mert azt hitte, könnyű préda. Szép volt ugyan, de nem volt ki mind a négy kereke. Magyarán egy kicsit debil volt a szentem. Biztos valamelyik unokatestvér házasság, vagy talán még rosszabb, egy titkos testvérszerelem gyümölcse. Szóval megerőszakolta… méghozzá egy kukoricacsutkával. Becsalta a pajtába szegényt, a szénába, és mivel nem volt hajlandó önként a kedvére tenni, megverte, leteperte, összeharapdálta a mellét, a száját, véresre marta a combját, és a végén megerőszakolta. Igen, egy kukoricacsutkával. Közben három orgazmusa is volt, mesélte később hozzá hasonló deviáns barátnőknek. Akadt még rajta kívül is olyan. A szegény lány pedig egy hónapig feküdt és lábadozott Maruszja szerelmét követően. Akár bele is halhatott volna. Nem lett következménye, mert először is az volt a módi a faluban, hogy sosem az elkövetőt hibáztatták a szülök, hanem az áldozatot. Miért nem vigyázott, miért ment vele a pajtába, nem látta, nem tudta, kivel van dolga? Meg aztán ki nem volt itt deviáns. Csak hát Maruszja a többinél is még deviánsabb volt egy kicsit. Na és? Kerülje el, akinek nem tetszik. Ámbár a fiúk és a férfiak nem nagyon kerülgették, mert amúgy szép erős, magas és izmos lány volt a Maruszja, hófehér éles fogakkal, és szerette ő is azt, amit a férfiaktól kaphatott… No, de menjünk inkább tovább szép sorjában. Mert hát végül is, ami a Maruszja karrierjét illeti, az sem volt mindennapi.

Kezdjük hát valahol elől. Nézzük a szülőket, mert mint tudjuk, minden a szülőkkel kezdődik. Mert ha nincs valakinek apja vagy anyja, mert meghalt, akkor szerencsétlennek mondható az illető. Még akkor is, ha (ahogy Amerikában is mondják gúnyosan) „szegény gyerek, megölte apját, anyját, és most szerencsétlen, mert árva.” Szóval a szülők! Ki volt a lány apja és anyja? Alapjában véve rendes emberek voltak, olyanok, mint a többi szülő a faluban, de azért egy kicsit mégis mások. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy másabbak? Ettek is, ittak is, mint a legtöbb ember, de nem voltak bűnelkövetők. A gyermeknevelési módszert illetően pedig azt vallották, különösen a mama, hogy a gyereket jól el kell verni, akár megérdemli vagy akár nem. Mariska (mert akkor még az volt, Mariska) első emléke is úgy négyéves korából származott. Levert egy tányért, mely eltörött. Közben vendégeket vártak a soron levő ivászatra. A dühös mama azonnal elkapta a gyereket és püfölni kezdte. Ott ütötte, ahol érte. A kislány sikított, mint a malac, amikor vágják. Az anyja egyik kezével verte, a másikkal meg fogta, hogy el ne essen. Az apa meg nincs sehol. Hisz legtöbbször nem is volt, a kocsmában jobban érezte magát. Pedig a kislány akkor még úgy gondolta, hogy szereti az apját. Ám azon az estén megváltoztak az apja iránti érzései is. Még ugyanazon az estén apját hullarészegen hozták haza ismerősei. Az anyjától kapott kiadós verés után ott volt a konyhában, amikor férfihangokat hallott az utca felől. Onnan, azaz kintről zuhant be a papa, és pontosan rá. Megnémult, mert tudta, hogy nem jó, ha kiabálni kezd, mert akkor ismét csak verni fogják. Italszag és forró lehelet ért hozzá, aztán, ahogy megmozdult, lehengeredett róla az apja. Ott feküdt mellette, a sötétben elnyúlt hatalmas teste, világított a szeme, és mondott még valamit, amit ő nem értett. De látta apját, amint fekszik a döngölt padlón, szájából folyik a hab és arca bárgyú, mint a falusi idiótáké. Ez a kép megmaradt benne örökre. Nem tudott többé szabadulni tőle. S az a gondolat, hogy az erős férfi, aki azt jelentette neki, hogy mégis csak van valami az életben, ami szilárd, és ami biztonságos, eltűnt belőle, és helyére költözött a szégyen, a félelem, hogy részegen rosszul lesz, szégyent hoz rá, vagy meghal, mint sokan abban a faluban. Mert neki mégis csak az apja volt, akkor.

S aztán következett a másik emlék, mely sokszor előjött álmában, de most már kisebb fajta élvezettel is vegyült. Apjának volt egy öccse, neki tehát bácsikája, aki gyakran járt el hozzájuk. Szép nagydarab ember volt a bácsi, akár csak az apja, és nem is ivott annyira. Természetesen ő is a fakitermelésnél dolgozott. Vele, Mariskával, is kedvesen bánt, elbeszélgetett vele, és néha még azt is megkérdezte, hogy mit is tanított ma a tanító néni az iskolában. Számolni tanította, meg írni, olvasni cseh nyelven, mert akkor, amikor Maruszja gyerek, azaz még Mariska volt, épp cseh világ volt a Kárpátokban. Hozott is mindig valami ajándékot neki a bácsi. Úgy hat– hétéves korában faragott neki egy babát is, amit aztán színes rongyokkal szépen öltöztetgetett. Hol ezt, hol meg azt adta a babára, ha játszani engedték. Sok játéka nem volt, csak ez az egy, no meg az iskolajáték a barátnőkkel időnként. Énekelni és táncolni is szeretett, mint a faluban mindenki. És főként azért szerette a bácsit, mert ha hozzájuk jött, mindig adott neki egy egész kockacukrot. A kockacukor miatt veszítette el a szüzességét is úgy tizenkét éves korában.

Ez meg úgy történt, hogy jött egy este a bácsikája, amikor épp senki sem volt otthon. A mama és a papa is a kocsmában lehetett. A bácsi ezt biztosan tudta. Bejött, és azt mondta Mariskának, üljön az ölébe és ott szopogassa a kockacukrot. A kis Mariska úgy is tett. A bácsi meg puszilgatni kezdte az arcát, a nyakát, a fülét, és aztán a száját. Mariskának ez tetszett, és vissza is puszilta a bácsit. Egészen addig, míg a bácsi keze le nem siklott a két lába közé (bugyi sem volt rajta, mert az anyja kimosta) és ott kezdte simogatni. Még ez is tetszett a Mariskának. De amikor a bácsi bedugta a hüvelykujját a szeméremajka közé, az már fájt. A bácsi viszont már nem engedett. A szűzhártyát is az ujjával repesztette szét. Majd leteperte a döngölt padlóra a kapálózó és védtelen Mariskát és kegyetlenül meghágta. A kislány hiába sírt, kiabált, toporzékolt és vérzett, a bácsi nem kegyelmezett. Tövig dugta belé a dorongját és jó sokáig fűrészelte, mert úgy látszik másodszor már nehezen tudott elélvezni. Az első még a simogatás közben történt, amikor is már nem tudta visszatartani a magömlést, és idő előtt elélvezett. Ejaculatio precox. Mariska hiába sikoltozott a fűrészelés közben. A sikoltozás a bácsit csak még jobban felizgatta. Végül mégis csak sikerült másodszor is spriccelnie. Az első élvezet után megmaradt minden spermáját beléje lövellte. Így hát lenyugodott. Felállt, és megfenyegette a kislányt. „Ha szólsz valakinek, megöllek, és eláslak az erdőben. Rozumijes, gyitko?” – mondta.

Mariska nem szólt. Nemcsak azért, hogy a bácsi meg ne ölje, hanem azért sem, mert a kockacukorról sem akart lemondani. Meg volt valami azért ebben az egész durva aktusban (csak a vége volt durva), ami azért valahogy tetszett neki. Azelőtt is próbálkozott már kielégülni úgy, hogy simogatta a nemi szervét (akkor még nem tudta, hogy ez maszturbálás), és megpróbált valahogy valami örömet kicsiholni ezzel magának, de sikertelenül. Nem volt különösebben nagy öröm. Nem élvezte. Most meg… A bácsi kezét először nagyon élvezte.

 

A bácsi meg jött. Különösen akkor, ha tudta, hogy Mariska egyedül van, és elkezdett vele játszani. Puszilgatta az arcát, a nyakát, és simogatta ott lent, igen a lába között. És Mariska nem ellenkezett. Kezdett tőle bizseregni, és már szinte kívánta is, hogy a bácsi hatoljon belé azzal a szép nagy doronggal. Megijedt, amikor a bácsi először a kezébe adta. Tetszett neki, hogy milyen szép nagy és hogy tovább duzzad. Majd, amikor a földre fektette, és nyelvével kezdte ott neki nyalni, puszilgatni, érezte, hogy az egész teste megrándul egyszer, kétszer és többször, és olyan meleg és síkos lesz ott lent és belül, mint, mint… nem is tudta, hogy micsoda. De a fontos az volt, hogy ilyenkor, ha a bácsi beléje hatolt, már nem fájt, sőt nagyon is jó volt. Különösen az volt a jó, amikor azt érezte, hogy az a nagy kemény micsoda lüktetni kezd benne és elárasztja valami meleg, sőt egészen forró lávával. Akkor az ő teste is rángani kezdett, ami borzasztóan jó érzés volt. A fellegekben járt.

Később, amikor a bácsikája azt is megengedte neki, vagy inkább megkérte, sőt határozottan ráparancsolt, hogy azt a nagy vastag micsodát, amit annyira szeretett, ha benne van, nyalogassa és puszilgassa, aztán vegye a szájába és dugja le mélyen a torkába, olyan mélyen, ahogy csak tudja, már minden ellenkezésnek a szikrája kihunyt belőle, és sokkal inkább már ő volt az, aki később ilyesmit kezdeményezett. Meglepte továbbá az is, hogy már várja, mikor is jelenik meg újra a bácsi, hogy együtt lehessen vele. Ha nem jött két vagy három napig, mindig elfogta a kétség és a szomorúság. Már–már kezdett attól félni, hogy nem jön többet a bácsi, mert megunta, nem szereti, és akkor vele mi lesz. Ő nem bírja elviselni így az életet nélküle. Belehal.

III.

Nem halt bele. Elkezdte azon törni a fejét, hogy vajon ezt a jó érzést, ezt a gyönyört, csak a bácsikájától tudja megkapni és mástól nem? Úgy döntött kicsike eszével, hogy nem muszáj mindig a bácsikát várni, ha gyönyörre vágyik. Elég volt úgy nézni valamelyik fiúra, aki egy kicsit idősebb volt, mint ő, hogy rögtön megértse, mit akar. És akkor irány az erdő. Tavasszal ibolyát szedni, nyáron gombát, télen meg rőzsét. Persze a nyár volt a legjobb. Elmentek sétálni, leheveredetek egy szép árnyas tölgy alá, a sima fűre vagy mohára, és kezdődhetett a játék. Ha a legény félénk volt, Mariska, aki lassan Maruszjává cseperedett, hisz elmúlt már tizennégy, vagy akár tizenöt is, nem szégyellt kezdeményezni. Egyszerűen leteperte a fiút (a legtöbbtől erősebb is volt széles vállával, két izmos karjával, kemény és hosszú lábával), ráült a mellére, és megsúgta neki, mit akar. Kefélni. És aztán hátul, a fenekét se hagyja ki a fiú, mert ott még jobban tud élvezni. Na, ebbe a legtöbb legény benne volt, ha bírta. Sok bizony feladta, mert nem tudott a lánnyal lépést tartani. Neki sosem volt elég egyszer. Aztán a legény el is mondta a haveroknak, hogy milyen lány ez a Mariska–Maruszja. Úgyhogy lassan ő lett az a lány a faluban, akiről mindenki tudta, hogy rögtön kapható, ha valaki úgy érzi, hogy neki most és azonnal nőre van szüksége. Maruszja mindig elment az ilyennel. Aztán minden szégyenkezés nélkül bevallotta: „Ha egy fiú csak rám néz, máris kell nekem. És ha hozzám ér, már el is élveztem.”

Tizenhat éves volt, amikor rájött, hogy nemcsak a férfiakhoz vonzódik. Volt egy Okszán nevű barátnője, aki szép volt, mint az esthajnalcsillag, és vele ellentétben puha, szelíd és nőies. Sokat volt vele együtt, mert osztálytársak is voltak az elemiben. Mindig megölelték, megcsókolták egymást, ha találkoztak. Történt egyszer, hogy Okszán elment Maruszjához. A szülők, mint legtöbbször, nem voltak sehol. Most is megölelték, megcsókolták egymást, majd még egyszer, míg Maruszja úgy érezte, hogy ez nem elég, és újból megölelte és megcsókolta a barátnőt. Aztán még egyszer. Okszánnak tetszett, és viszonozta. Épp úgy bizsergett, mint Maruszja. A következő csók már szenvedélyesre sikeredett, és Maruszja elkezdte vetkőztetni a barátnőjét, és leteperte. Majd csókolni, harapni, fogdosni kezdte szép puha mellét, kerek fenekét. Órák hosszat nyalták, falták egymást, míg úgy nem érezték, elég. Ezt azonban nem csinálhatták gyakran, mert az ilyesmi nem volt divat Hirkán. Rossz szemmel nézték a lezbi lányokat az emberek. Akkor még. De azért szeretkeztek még így egymással egyszer, kétszer. Persze a fiúkkal is. Okszán is az a jó fajta volt, mint Maruszja, mondták róla. Összeillenek, mondták. De a lezbi szerelem úgy látszik már ilyen, mert Maruszjának több más csinos barátnő is tetszett, de egyikükkel sem járt sikerrel. Így nem erőltette. Csak egyszer, amikor azt kis lökött lányt megerőszakolta. Volt egy kisebb fajta felháborodás utána a szülők részéről, mert a lány sokáig nyomta az ágyat, de aztán napirendre tértek felette. Hát, mondták, ördöglány ez a Maruszja.

Talán csakugyan az volt. Ugyanis bármennyit is volt valakivel, a bácsikájával, vele is folytatta, mert azért ő volt neki a legjobb, vagy valamelyik fiúval, vagy éppenséggel Okszánnal, sosem érezte úgy, hogy kielégül. Míg egyszer…

IV.

Míg egyszer látogató nem érkezett a faluba. Egy húszon valahány éves fiatalember, szép volt és daliás, hátizsákkal, kampós bottal, és azt mondta a falusi embereknek, sportolni jött, hegyet mászni. Hirkán érte az este, s megkérdezte a kocsmában a falusiakat, ki tudna neki szállást adni. Maruszja apja is ott volt, és azt mondta, nála meghálhat az idegen a pajtában, ha jó neki a széna. Még vacsorát is kap, ingyér’. – Az jó lesz – mondta a fiatalember –, mert kutya éhes vagyok. És szomjas is. – Erre ott helyben, az egyik asztalnál megittak egy liter vörös bort az apával. Előtte meg néhány kisüstit.

Vacsora alatt összevillant az idegen és Maruszja szeme. „Szép ez a lány– gondolta a férfi. – Meghívom egy fordulóra.” És meghívta. A szülők aludni mentek.

A pajtában leheveredtek a szénára és dugtak egy nagyot. Volt egy kis sikoltozás Maruszja részéről, egy kis nyögés a fiúéról. Aztán vége, semmi. No, ez kevés. Próbálta Maruszja így is, úgy is felizgatni a fiút, de nem ment vele sokra. Már–már kezdett dühös lenni, amikor az idegen tett egy ajánlatot. – Tudod, szépségem, ez így nem fog menni. De ha megkötöznélek, akkor talán. Sőt, biztos – mondta a fiú. – Jó válaszolta Maruszja –, ha utána én is téged. – Rendben – volt a válasz.

Az idegen elővett egy kézi bilincset a zsákjából, és az egyik póznához bilincselte Maruszját. Majd vetkőztetni kezdte. Meztelenre vetkőztette, és ő is levetkőzött. Aztán nem csinált vele semmit, csak nézte, és marokra fogta a fütykösét és rángatta. Onanizált. Úgy öt perc alatt el is élvezett. Levette Maruszjáról a bilincset, és átnyújtotta neki. – Arra kérlek, te is ezt csináld – mondta. – Maszturbálj. – Jó – mondta Maruszja. – De esze ágában sem volt ezt tenni. Egészen mást akart. Egyszer végre igazán kielégülni.

Odabilincselte a fiút a póznához, és bement a házba. Kikeresett egy nagy és éles konyhakést és visszament a pajtába. Ő is leráncigált mindent a fiúról és magáról is. Majd elővett egy ostort, mellyel a tehenet szokták kihajtani a tisztásra, és verni kezdte az idegent. Az kiabálni kezdett, hogy hagyja abba, mert fáj, és hogy nem ebben egyeztek meg. De Maruszja csak ütött a korbáccsal, teljes erejéből ütött. Most igazán élvezett, jobban, mint soha azelőtt. Amikor érezte, hogy jön az orgazmus, abbahagyta. Kétrét görnyedt, amíg testén végig nem futott az áram, majd újból kiegyenesítette a derekát, kihúzta magát.  – Most aztán végzek veled, te rühes kutya, szemét, gennyes alak – mondta csendesen, minden düh és harag nélkül, de felhevült lucskos öllel, és odament a késsel a férfihoz. Ejtett két hosszú sebet keresztbe a mellkasán és tágra nyílt szemmel figyelte, hogy ömlik a vér. A férfi üvöltött fájdalmában és ijedtében, és Maruszjának ettől volt egy újabb orgazmusa. „Még, még – gondolta –, ez nem elég.” De nem tudott dönteni, mit tegyen. Kasztrálja? – futott át a fején. De akkor elvérzik, és… nos, akkor mi van. Odalépett a halálra ijedt férfihoz, felemelte a kést és… szíven szúrta. Újabb áramütés és remegés, és érezte, hogy végre valahára most megkapta, amire vágyott. Meg volt a várva várt nagy orgazmus. Most már tudta, mit akar. Gyilkolni fog. Gyilkolni! Mert csak az okoz neki igazi örömet. Szexuálisan is. A többi meg nem érdekes.

Az idegen testét és mindenét, ami volt, egy talicskára tette, az erdőbe vitte, és elásta. Mindennel végzett még hajnalhasadás előtt. Tiszta munka. Semmi nyomot sem hagyott. A szüleinek meg azt mondta, látta az idegent korán elmenni.

V.

Most ugorjunk egyet az időben, és éljük át a „felszabadulás” örömét. Hirkán ez nem sok változást hozott, legfeljebb csak annyit, hogy amikor Rahóra mentek a falusiak vásárolni, már nem tudtak pengővel fizetni, de az új pénzzel is csak akkor, ha hosszú ocseregyeket, sorokat kiálltak kenyérért, cukorért, vajért. A faluba meg érkezett egy párttitkár, elmondta, hogy milyen óriási fejlődésnek néznek elébe az emberek a szovjethatalom égisze alatt, mert Hirkán is ez lesz, ill. már itt is van, mármint a szovjethatalom, és hogy egy két, három, de négy év múlva egész biztos, beköszönt az általános jólét, a kommunizmus. A falusiak hitték is, meg nem is. Tették a dolgukat épp úgy, mint azelőtt. Kitermeltek a fát, oszt leúsztatták. A világ meg mit sem változott. Legfeljebb még kevesebbet jártak templomba, mert bezárták. Ha bánták is, nem nagyon. Van Isten, nincs Isten, nem mindegy? Nekik úgy sem segít. Csak a kocsmát ne zárják be, az nem lenne jó. Maradt is a kocsma, sőt még egy másikat is nyitottak a felszabadítók. Igya le magát a jó nép, ha boldog akar lenni, mert ez az új szovjet módi. Maruszja is úgy élt, mint azelőtt. A fiúkat sorba kefélte, mert leginkább ő volt a kezdeményező, de a nagybácsit is az ágyába engedte, ha nagyon akarta, meg nagy néha az Okszánnal is eljátszogatták kisded játékaikat. Megölni nem ölt meg senkit, mert… hát nem jött össze a dolog úgy, mint azzal az idegennel. De ha visszagondolt arra, hogy könyörgött, és rimánkodott neki az a szerencsétlen, hogy Maruszja, ne, az Istenért ne!, máris lucskos lett az öle. Ezért nem is érzett tökéletes kielégülést egyszer sem senkivel. Sem a fiúkkal, sem az idősebbekkel, de még a lányokkal sem, ha mégis csak sikerült valakit a barátnők közül is rávenni egy kis játékra.

Aztán mit ad Isten, jött egy orosz őrnagy egy dzsipen, kék parolin volt a vállán, és egy nagy ezüst csillag a váll–lapon. Először a főmuftival, a párttitkárral tárgyalt nagy titokban, szoversenno szekretno, mondták az őrnagy kiskatona kísérői, akiknek szintén kék váll–lapjai voltak, de csak egy vagy két, maximum három sárga stráffal. Meg is ijedtek az emberek nagyon. Miért jöttek, mit akarnak? Azt mondták, magyarokat keresnek, akik fasiszták. Ja, az más, mondták az emberek. Ilyenek itt nincsenek, ők mind huculok, rusznyákok, kárpátaljai oroszok, vagy jó, ha a nagy testvér úgy akarja, akkor ukránok. De nem magyarok. Sose voltak azok. Legfeljebb csak elfogadták a pengőt tőlük a negyvenes évek elején, mert azért mindent lehetett kapni. De ők nem magyarok. Magyarul se tudnak egy szót sem, bizonygatták. De aztán a párttitkár mégis csak üzent Maruszja szüleinek, hogy küldjék be a lányukat, mert az őrnagy elvtárs beszélni akar vele. A szülők halálra ijedtek. Maruszja is. Eszébe jutott a leszúrt és elásott idegen. De eltökélte, hogy mindent tagadni fog.

Hiába való volt a félelme. Az őrnagy kedvesen fogadta. – Szágyityesz, pozsáloszta – mondta neki a szovjet lingua frankán. A helyi dialektus nem imponált neki. De nem bánta, hogy Maruszja a saját nyelvén válaszolgat. Értette azt is.

– Magácskát nagy megtiszteltetés érte, bárisnya – mondta neki az őrnagy. – A párt úgy döntött, hogy felelősségteljes feladatot bíz magára. Felvesszük az NKVD soraiba, akik közt csak különleges emberek vannak. A vas Felix katonái. És mind kommunisták persze. Maga is az lesz. Kap egy kis katonai kiképzést és szolgálni fogja a szovjet hazát, és mint tántoríthatatlan csekista irtani fogja az ellenséget, az aljas és disznó fasisztákat és a gonosz imperialistákat – mondta az őrnagy, ellenkezést nem tűrő hangon.

– De hogyan és miért esett pont rám a választás, hisz csak egy egyszerű falusi lány vagyok, innen a Verchovináról? – kérdezte Maruszja félénken, mint egy kis nyuszika. Életében először érezte úgy, hogy óvatosnak kell lennie, és félt. Nagy erőt látott ebben az őrnagyban. És az egyenruhában, melyet viselt. Tetszett is neki.

– Maga tette el lába alól azt a Václávot, igaz? – kérdezte az őrnagy.

– Honnan tudják? – kérdezett vissza Maruszja halálra rémülve.

– Mi mindent tudunk – válaszolt az őrnagy. – Előttünk nincs titok. Jól tette. Veszélyes imperialista ügynök, spion volt az az ember. Így maga meg szovjet hazafi, amiért kitüntetést érdemel. Ezért is esett a párt választása magára. Vállalja?

– Persze, hogy vállalom – felelte Maruszja lelkesen. – Örömmel. Budu duzse rádá.

Így kapott Maruszja egy igazi Tokarevet és lett az ungvári börtön hóhéra, pardon: kivégző tisztje, vagy pontosabban NKVD szlengen takarítója az után is, hogy a Szovjetunióban hivatalosan megszűnt a halálbüntetés. Ergo elméletileg nem lehetett kivégezni senkit. De Maruszjának igen. Azt, akire az őrnagy az ungvári börtönben rámutatott. Hogy tetszett-e neki ez a „felelősségteljes megbízatás”? Biztosan. Sőt, nagyon is. Miután tarkón lőtt valakit, mindig jött egy áramütés és utána az a jól ismert hosszú bizsergés. Kétrét kellet hajolnia, úgy rázta az áram. És lent mindig olyan lucskos lett tőle, mint egy láp. Sokkal jobb volt, mint csak egyszerűen lefeküdni valakivel. Vagy bárkivel. S érdekes, nem is kívánta többé a normális szexet. Pedig találhatott volna erre is férfit, már csak azért is, mert féltek tőle. Hisz maga volt a kaszás halál. De nem kellett neki senki és semmi. A „munka” tökéletesen lekötötte, kielégítette. Végezte is „tisztességgel” Sztálin haláláig. Utána változott egy kicsit a világ és nem volt többé szükség „takarítóra” a börtönben. És Maruszját zászluzsennájá penszijára, azaz nyugdíjba küldték. Kitüntetést is kapott, meg prémiumot, és egy Nagantot hét darab tölténnyel. Kétszázharmincöt milliméter volt a hossza, a súlya nulla egész nyolctized kg, hatótávolsága meg 46 méter, ami nem számított, mert nem azért kapta, hogy lőjön vele, hanem azért, mert az egyik legmagasabb kitüntetésnek számított a párttagok körében. Már csak azért is, mert előszeretettel használta a politikai rendőrség, az NKVD, és a titkosszolgálat az előtt is, mivel a hangtompító nagyon hatásosan működött vele, annak ellenére, hogy minden egyes használt töltényhüvelyt kézzel kellett kiüríteni a fegyverből, és ugyan így kellett újratölteni is, ami elég időrabló mulatság volt harc közben. De az ilyen harc már a múlté, új szelek fújtak. Másra volt szükség. Olyan módszerekre, melyek az eddiginél is piszkosabbak, aljasabbak és gátlástalanabbak. S ezekre Maruszja már nem alkalmas. Ő viszont nem felejtette, hogy egyszer, egyetlen egyszer szembe fordult vele az áldozat, amikor lőnie kellett, a szemébe nézett, és rettegve mondta – kezét az arcához emelve – ugyanazt, amit az az imperialista ügynök Václáv: „Maruszja, ne… Maruszja, ne… az Istenért, ne…” De neki esze ágába sem volt rá hallgatni, és lőtt. Ez volt a feladata, a kötelessége, és élvezni akarta az orgazmust, amit ettől kapott. Nem mondott le róla most sem. Egyenesen az áldozat homlokának a közepébe lőtt egy kis lyukat. Még a vér sem spriccelt annyira, mintha tarakón lőtte volna. Nem is örült ennek annyira. Aztán, mint nyugdíjas öregasszony (pedig dehogy volt öreg, hisz még talán negyven se volt), de továbbra is tántoríthatatlan pártharcos, kemény csekista, akit a párt igencsak egy nagyon felelősségteljes feladattal bízott meg korábban, elég gyakran tűnt fel a városban az utcákat járva. Hajadonfőtt, karján kosár, és sötét szemüveg a szemén, széles keretes sötét szemüveg, de így is mindenki felismerte, és tudta róla, hogy kicsoda. Mindig abban az elegánsnak tartott NKVD-és ráncos csizmában járt, igazi bőrből készült, nem kirzából, és térden alul érő egyen–szoknyában, mint a börtönben, de legtöbbször egy kék, molyrágta pulóver volt rajta a gimnasztyorka helyett. Amikor valamelyik pultnál a kispiacon kért valamit és megkapta, köszönet helyett mindig azt mondta, magyarul: „Maruszja, ne…” Mondta, és továbbment. Állítólag meghibbant, és öngyilkos lett: egy nap holtan találták asztalánál ülve golyó ütötte lyukkal a fején. Pedig úgy tartják, bolond ember nem lesz öngyilkos. Ő meg mégis az lett. Vagy lehet, hogy még sem önkezével vetett véget életének?  Közrejátszott az isteni igazságtevés és valaki bosszút állt apjáért, nagyapjáért? Még azt is rebesgették, hogy annak a turistáskodó Václávnak lehetett a fia vagy az unokája az az ember, aki megölte. Ki tudja? A lényeg azonban az, hogy Maruszja halántékán volt egy lyuk, mely a „munkássága” elismerése jeléül kapott Nagantól származott. Így csak hat töltény maradt a tárban. A golyó meg ott maradt a fejében. Azt mondják, ha egy Tokarevvel lő, akkor biztos áthalad a fején a golyó. A Tokarevnek négy méterrel nagyobb a hatótávolsága ugyanis.

 

 

Mariazelli motorosok

 

Kissé keserűen néztem a világot akkoriban. Rám ült a bizonytalanság. Nem tudtam, mit hoz a jövő. Az a kis idő, ami még hátra van. Merthogy nincs szándékában meghosszabbítani a szerződésemet, mondta az igazgatóasszony, a szentfazék, negédesen mosolyogva. Ó, nem, nem, nem vagyok kirúgva, hogy gondolhatok ilyet, de menjek nyugdíjba inkább. Rég óta űzöm ezt a kemény mesterséget, a tanítást, és ő úgy vette észre, mintha elfáradtam volna kicsikét. Nincs bennem hév, meg ilyesmi. Meg hát a bérkategóriám is a legmagasabb. Egy kezdő tanár, aki fiatal, erélyes, és mindenképpen szebb nálamnál, meg férfiasabb, mint Schwarzenegger, vagy netalántán rámenősebb, ugye, jobban tetszik a fiataloknak, és ráadásul a felét sem kell fizetni neki, s ez megtakarítás az iskolának. S akkor az ő prémiuma sem lesz kevesebb. No meg egy fiatalnak nem kell valamit kétszer is mondani. Ugrik az azonnal, készségesen. Úgy hogy lássam be, no. Az élet már ilyen. Nem nyalóka.  Úgy van? De azért, ha akarok, még utoljára részt vehetek egy kedvezményes kiránduláson, ide Máriacelbe, a szomszédos Ausztriába. Hivatalosan zarándokútra megy oda a katolikus iskola, és nem kerül sokba. Az egyházatyák ugyanis állják az útiköltséget és a szállást. Az étkezést már nem. A sört sem. De János, a helyettese majd hoz jó egri borocskát, saját termés, és talán egy kis szíverősítőt is. Jó lesz, meglátom.

Köszöntem szépen, és azt mondtam keresztény főnökasszonyomnak, testvéremnek Krisztusban, hogy jó, megyek. Minek is tagadjam, elmúltam hatvankettő, bűnös vagyok, mint minden ember Ádám és Éva óta, mert hát vétkeztem. Isten és az emberek ellen. Nekem sem fog megártani egy kis vezeklés: egy prédikáció meghallgatása, egy mise, egy gyónás és áldozás a híres mariazelli székesegyházban. Unatkozni se nagyon fogok, mert a társaság jó, hisz kollégák, ismerem őket, és a borocska, pálinka, no meg majd egy kis jófajta osztrák söröcske is jól fog esni, és nem kell majd gondolni a jövőre. Minek bánkódni, búslakodni és keseregni, amíg szesz is van a világon.

Hát mit mondjak még? Az út csakugyan jó és szép volt. Útközben még megnéztük Sopron nevezetességeit, fürödtünk a Fertői tóban, Bécsben is megálltunk sétálni egyet a Kaertner Strassén, ettünk, ittunk, jól éreztük magunkat. Már Máriacellben volt egy kis gubanc ugyan, amit egyes kollégák szóvá is tettek, morgolódva. Ui. az egyházatyák is spórolni akartak kissé, s ezért a szállás, enyhén szólva, nem volt egészen komfortos. Sokba kerül ám egy éjszaka egy közép–európai szállodában, különösen akkor, ha a kelet közép–európai fizetéseket vesszük alapul. Így a komfortra már nem igen futotta. Vécé és mosakodás, csak úgy, egy száll lavórban, a folyosó végén, és hát sorba kell állni, mint régen Moszkvában vagy Leningrádban a toalett előtt. De hát Istenem, nem forró vízben és fürdőkádban lubickolni jöttünk Máriacellbe, hanem imádkozni. Krisztus urunk is sokat szenvedett. Mi is kibírjuk azt az egy, két éjszakát nyolcágyas szobákban is, fürdőszoba nélkül, nem?

Aztán bűneinket így levezekelve, összecsomagolva, megmosakodva, fogat mosva, s a biztonság kedvéért a vécét is meglátogatva még egyszer utoljára, indulásra készen álltunk hazafelé. De, úgy látszik, nem jól imádkozhattunk, mert kirótt ránk még egy megpróbáltatást a Jóisten. Épp indulás előtt az mondja pilóta, hogy baj van. Mi? – kérdezi bölcs keresztény testvérem az Úrban, az igazgatóasszony szokásos krisztusi mosolyával. Hát csak az, válaszolja a pilóta, hogy kifogyott a levegő a szisztémából. Ki kell hívni a szerelőt, nincs mese. A busz, magyarán, lerobbant. Nem indul. És itt Ausztriában a reparálás sokba kerül. A gatyánk is rámegy. No meg legalább egy fél nap. Hát akkor, adott határozottan utasítást a bölcs asszony, addig sétáljunk egyet még utoljára ebben a hercig kisvárosban. Nézzük meg ezt meg azt, amire nem volt időnk. Művelődjünk. Vagy nyaljunk el néhány fagylaltot, sörözzünk, vagy ha nincs pénzünk, mert már az utolsó forintot, azaz eurót is elköltöttük szuvenírre, igyunk vizet a díszes városi kútból azokkal az édes cuki kisangyal szobrocskákkal körülötte. Este hatkor találkozunk. Ugyanitt. Reméljük, addigra lesz majd levegő a szisztémában.

Róttam hát én is a városnéző köröket néhány kollégával együtt. Ittunk egy korsó jó hideg mariazelli sört, s ebből kifolyólag cefetül megszomjazván talán még kettőt, vagy hármat is, és aztán még kettőt. Ettől úgy látszik, meg a sok sétától elfáradván e gazdag és sokrétű kulturális program után leültünk pihenni egy padra a hercig, hangulatos, és kissé álmos városka főterén. Talán el is szunnyadtam kissé. Á, dehogy talán, hanem igazán. Mert egyszer csak nagy robajra és dübörgésre ébredtem. No már csak ez hiányzott, gondoltam. Még egy megpróbáltatás. Úristen, hol vagy? – kérdeztem magamban kétségbe esve. – Már szunyókálni sem hagyod a pityókás magyar embert ebben a Téged annyira tisztelő és szerető kisvárosban?

A jótékony álmot kitörölgetvén szememből, kerestem e robaj és dübörgés okát. Nem volt nehéz felfedezni. Egy motoros banda, úgy tíz, tizenkét személy, érkezett a főtérre drága és gyors Yamahákon. Mint amilyenek a rendőröknek is vannak. Nem sokat értek ugyan a motorokhoz, de hogy ezek nem voltak valami olcsó filléres járgányok, azt láttam. Csillogott, villogott minden a rájuk rakódott sár és por ellenére, meg hát a hangjuk is muzsika, gondolom, a szakértő fülnek. Talán egy kisebb családi kertes házat is lehetett volna venni azon a pénzen, amibe kerültek, idehaza. Szóval jöttek a motorosok, elől a fiú, méregdrága bőr szerkóban, bukósisakban, a sisak is egy vagyon, és mögötte meg a fiú derekát átölelve a lány, az ügyeletes cicamica. Szintén drága bőrszerkóban, bukósisakban. A sisak szintén egy vagyon. Némelyik lánynak a sisak alól szőke haja is kikandikált copfba fonva.

A bandatagok leállítják a motort, megszűnik a robaj és dübörgés, kitámasztják a járgányt, és kiszállnak a nyeregből. Előbb a lány, aztán a fiú. Ezt követően leveszi sisakját mindkettő. Előbb a lány, aztán a fiú. Nézem őket, és nem hiszek a szememnek. Egy–egy házaspár ült a méregdrága motorokon. Látni lehetett, hogy összetartoznak. Évek óta. Mert hogy hát fiatalnak nem volt mondható egyikük sem a tíz, tizenkét világjáró közül. Sőt, közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom, öregecske házaspár volt mindegyik. Ha egy „bölcs” ember „még bölcsebb” tanácsát is hajlandók lettek volna elfogadni, akkor tán már rég nincsenek együtt: az öregecske feleséget a férj fiatalabbra cseréli. Mert hát úgy a hatvanöt és hetven közötti éveket taposták ezek a fiúk és lányok. Fáradtan, porosan toporogtak, de nevetgélve, egymást ugratva társalogtak. Gerade wenn ich in Bade bin, muss man mich anrufen, mondja az egyik. Ami azt jelenti, hogy micsoda peche is van az embernek időnként, de amúgy milyen szép is az élet. A világot járva és látva, a kissé kopaszodó férjurammal, akinek csillogó fogsora már minden bizonnyal műfogsor, azért tud olyan szélesen és hangosan nevetni, a már enyhén ráncos arcú asszonykával, akinek enyhén ráncos az arca és őszbe csavarodott a haja, de hát azt szőkére is lehet festeni, és akit hogy–hogy nem a férj uram még most sem unt meg és nem cserélt le. Sőt szereti is, épp úgy, mint harminc, negyven évvel ezelőtt, amikor még egészen fiatal volt és bohó, és kapott nőt minden ujjára is vagy kettőt. Mert most is, lám–lám, milyen jól érzik magukat egymással. Száz, kétszáz, háromszáz kilométer után is itt nevetgélnek, viccelődnek. Megöregedtek kissé, de hát ebben az egészben épp ez a pláne. Van idejük bőven, nem kell munkába járni, ilyen vagy amolyan főnök miatt idegeskedni. Úgy hogy felpattanhatnak a motorkerékpárra, és nézhetik, bámulhatják, csodálhatják a világot, hogy milyen szép. Folytatódik az igazi nagybetűs Élet. Nem az jár a fejükben, mint nekem. Honnan lesz pénz? Meg hogy hát akkor hamarosan talán majd azt is előírják neki, hogy felejtse el, ami volt. Felejtse el, hogy „a társadalom hasznos tagja” is volt valamikor. Az volt. Most már csak nyűg ugyan annak a társadalomnak a nyakán. És jó, ha mielőbb megszokja, hogy pirosban kell átmenni az útesten. Mert vesszen a férgese.

Eleddig, amíg ezen öreg motorosokkal nem találkoztam, valahogy így gondolkoztam. Pedig úgy látszik, van a világnak olyan része, hogy ilyesmin nem morfondíroznak az „öregek”. Hanem egyszerűen csak tovább élnek. S lám, még tartalmasabban, mint azelőtt. Sport, friss levegő, újabb és újabb élmények. Csak meg kell találni a módját. Talán pénzzel könnyebb, az igaz, de lehet nélküle is. Követni kéne ezeknek az embereknek a példáját. Mely mintha azt sugallta volna, legalább is nekem, hogy az élet nem lesz szürkébb, csak más, ha valamiért váltani kell.

 

Szombat, 2018. szeptember 22.

Oldalak: 11

Leütések: 20. 000

O.P.

 

A selyemfiú

I.

– Na, ez jól esett – mondta Vili, miután egy jót húzott a kriglijében csillogó Zláty Bázsánból. A tetején ujjnyi hab, hideg és csillog, és az apró buborékok szemmel is jól láthatóan törnek felfelé alulról. Szóval úgy, ahogy elő van írva. Hogy jól esett, abban sem kellett kételkednem. Hisz, mint mondta, most jött az uszodából. Úszott egy keveset, több mint kétezer métert, majdnem hármat, mondta nagyképűen, szaunázott, majd a pezsgőfürdőben is ücsörgött egy jó fél órát. Jobb, mint a Riviéra, állapította meg jókedvűen, bizonyítandó, hogy milyen jól él. Naná, hogy ilyenkor csúszik a sör. Akkor meg pláne, ha már két felessel is melegített előtte.

–  Tudod – folytatta Vili –, azért szeretek úszni, mert a vízben úgy érzem magam, mint akár ötven évvel ezelőtt, vagy gyerekoromban. Úszni épp úgy tudok, csak már nem olyan gyorsan. Ezt a kétezer métert is tíz perccel több idő alatt teszem meg, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, de a technikám csak csiszolódhatott, haver, nem igaz? Szóval a vízben kimondottan jól érzem magam. Semmim sem fáj. Még a térdem se, ami amúgy mindig nyíllal. Most már megértem anyámat, amikor arra panaszkodott, hogy „jaj, fiam, úgy fáj, a derekam.” Csakugyan fájhatott. Oly annyira, hogy a végén már járni is alig tudott. Csak a fal mellett, hogy el ne essen. Meg minden székben meg kellett kapaszkodnia. Kiderült, hogy porckopása van. Azt meg műteni kellett. Csípőprotézisre volt szüksége. De azt akkor, úgy emlékszem, Ungváron még nem csinálták. Csak Magyarban.

– S itt lép a képbe Pityi, aki az osztálytársam volt – mondta Vili, s elgondolkodott. – Az az érdekes, hogyha valamiről mesélni akarok, akkor mindig az előző, az ungvári életem jut az eszembe. Most is az, bár Pityivel átcsúsztam a mába, itteni magyarországi életembe. Itt is történt velem sok minden, de az nekem valahogy nem érdekes, nem ébreszt bennem mélyebb gondolatokat. Nem tudom ki mondta, de mondta, hogy az emberben életének első negyede hagyja a legmélyebb nyomot, hagy benne olyan élményeket, melyeket aztán soha nem felejt. Ebben lehet valami. Mert bár itt Magyarországon is sok minden történt velem, például csóró ungváriból mégis csak lettem valaki, de ez mind nem érdekes. Jól éltem és élek. Egy olyan időszakban jöttem Magyarországra, amikor a szakmám, a nyelvek, főként az angol igencsak keresett cikk volt. Így nem csoda, ha a diplomámmal, majd a doktorimmal jó voltam tanárnak mindenütt. A gimnáziumban, főiskolán, de még az egyetemeken is. De ez mind az én szememben már nem olyan nagy vásziszdász. Mindössze egy magyarországi értelmiségi kisember mindennapi élete, melyben voltak kisebb-nagyobb sikerek, és kudarcok is persze. De már nem kellett a „priuszos” múltammal törődni, meg azzal, hogy magyarnak születtem. Ergo abban a szovjet világban automatikusan fasiszta, meg minden egyéb voltam, amit egy magyarra ott mondhattak (és mondanak, mint tudjuk, ma is akkor is, ha az a világ már nem szovjet, hanem valami más). Persze az segített, ha az ember, magyar vagy nem magyar, eladta a lelkét az ördögnek, belépett a pártba, mert úgy döntött, hogy úgyis minden ízébe be kell lépni egyszer, ha nem is két lábbal, de eggyel legalább. De csak azért, mert mi mást tehetne ebben a világban, no meg az esetleges karrierért, ha az átlagnál erőteljesebb nyelvcsapásokkal tudott haladni a fényesebb jövő felé. Ezért nem tartom életemnek ezt a későbbi szakaszát különösebben érdekesnek. Az az érdekes, ami azelőtt volt, ott Ungváron. És igen, Pityi is életem azon szakaszának a része, mert egy iskolába, egy osztályba jártunk. Nem voltunk kimondottan haverok, de jól ismertük egymást. Barátok itt, Magyarországon lettünk. El is mondom, hogy miért. De jó, ne vágjunk a dolgok elibe. Kezdem a legelején.

– Először is, Pityi nem annyira anyámmal kapcsolatban jutott most eszembe, hanem egészen mással. A végén majd elmondom, hogy mivel.

– Természetesen nem Pityi volt eredetileg a neve, hanem István, és ebből lett Pista, illetve Pityi. Mi azonban – rosszul is esett neki nagyon – csak selyemfiúnak hívtuk egymás közt az osztályban. Mégpedig azért, mert nem volt olyan vagány, mint mi. El is mondta szegény később nekem, meglehetősen szemrehányóan, hogy szeretett volna ő is olyan nagyszájú vagány lenni, mint például a Havasi Miki, aki még a rettegett Szimacskó töri tanárnak is visszapofázott, amiért ő, a tanár, majd agyoncsapta egy vastag kulcs-csomóval. Ha Miki, aki történetesen jó bokszoló is volt, el nem kapja a fejét az utolsó pillanatban, hát meghal. Bele is sápadt Ivánku (Szimacskót mi így hívtuk, mert Iván Ivánovics volt), hogy mit tett. Ha eltalálja Mikit, simán ment volna a börtönbe. Vagy olyan, mint a lányok bálványa, a Pipás, aki már tizenhat éves korában az ungvári mestercsapatban játszott. Vagy én, aki kézen állva jött le a harmadik emeletről a földszintre a lépcsőn. Vagy ha nem vagány, hát tiszta ötös, mint az Ordódi Jancsi, a matek zseni, aki öt perc alatt úgy levezette a táblán a legnehezebb matematikai tételt is, hogy még Pubi, a matek tanárunk is elismerően csettintett, és azt mondta, hogy „ez igen.” Vagy a Rátkai Marika, aki úgy beszélt oroszul, mint Puskin és Lermontov együtt. De hát ez neki, Pityinek, nem ment. Nem volt ő rossz tanuló, olyan négyes, ötös volt a lelkem, meg a tornaórán is megcsinálta, amit kellett, de nem volt tiszta ötös, sem pedig vagány élsportoló. S ezt irigyelte tőlünk a Pityi. De mi nem ezért tartottuk selyemfiúnak, hanem egészen másért.

– Ő azon szerencsés gyerekek egyike volt, akinek mind a két szülője otthon maradt. Nem vitték el az apját az oroszok kényszermunkára, mint a legtöbbnek. Valahogy megúszta. Szóval nemcsak anyja, hanem apja is volt, mármint otthon. Azonkívül szép nagy lakásuk is volt a Szobránc utca elején. Nem az az „ó de nagy,” hogy államosították volna a szovjetek, de kicsi sem volt. Úgy hogy meghagyták. És szépen, úriasan, ahogy a régi világban volt szokás, be is volt rendezve az a két vagy három szoba. Nem „zabráltak” el semmit, ami persze mai szemmel nézve tulajdonképpen nem is volt sok. És az anyukája a Pityinek szintén a régi világot képviselte egy kicsit. Jó ruhákban járt, festette magát, vezette a háztartást, olvasott és cigarettázott. No és a legfőbb, ami miatt mi selyemfiúnak mondtuk, az volt, hogy a Pityit is olyan „úriasan” nevelték. Zongoraórára járt, németet tanult egy madámtól, szép tiszta ruhát, jó cipőt hordott, míg mi a legtöbben rongyos nadrágot és lyukas kalucsnit. A német meg a zongora miatt is kinevettük. Szóval ő is egy, a régi világból idetévedt úri gyerek volt, selyemfiú a mi szemünkben. Nem bántottuk, de nem volt népszerű.

II.

Aztán természetesen múltak az évek. Mindenkinek alakult a sorsa valahogy. Kinek könnyebben, kinek nehezebben, és bizony szem elől is vesztettük egymást. Csak nagyjából tudtuk, mi van, mi lett ezzel, vagy azzal. Nem igen sikerült azonnal az egyetemi felvételi még a legjobbaknak sem lett lévén az illető magyar, ergo lásd lent, mint fent „fasiszta” és a többi. Bezzeg, ha valakinek partizán, ellenálló vagy legalább egy kis pártfunkci volt valamelyik felmenője a városban, megyében vagy a járásban, nyitva állt előtte az út. De így az érettségi után jött valamilyen fizikai munka, a fiúknál a szovjet hadsereg: a legjobb álkás (alkoholista) képző a világon, utána meg úgy, ahogy sikerült. Munka, család, állni a sarat, vagy lefelé a lejtőn és meghalni nyomorban. Az álmok álma Nyugat: értsd Magyarország, vagy esetleg Csehszlovákia volt. Vagy inkább az a jelszó, hogy el innen, ebből a ványucsájá sztránából, ebből a Szovjetunióból, büdös szovjet országból, ha lehet mielőbb, és nem meghalni magyarként Afganisztánban, ha nem muszáj. Mert ez is előfordult, haver; de még mennyire, hogy előfordult. Hozzak fel példákat? Majd legközelebb, jó?

– Pityinek aránylag szerencsésen alakultak a dolgai – folytatta Vili, miután a harmadik korsó Zláti Bazsánt is legurította. A negyediket is megrendelte, de egyelőre csak mélázott előtte. Kellett még valami az ihlethez, hát kért még egy fél decit. Természetesen vodkát. A whiskyt nem szerette. – Szóval, aránylag, ahogy ő maga mondta. Talán azért, mert makacs és szorgalmas volt. Orvos akart lenni mindenáron. Az orvosira is felvételizett Ungváron, de természetesen nem vették fel. Nem volt „priuszos,” mint a legtöbben közülünk, vagyis az apja nem „ült”, azaz nem hurcolták el negyvenötben sem Szibériába, sem Vorkutára, de hát mégis csak magyar, s az ilyen ne rontsa itt a levegőt, ha nem muszáj. Kell a hely a friss vérnek, a keleti orosz és ukrán bevándorlónak. Úgy hogy elhelyezkedett valamilyen link állásba, az kellett, mert nehogy mán az kerüljön be a kartonjába, hogy munkakerülő, oszt nekiment másodszor is a felvételinek. De már akkor Szentpéterváron, aminek akkor stílusosan Leningrád volt a becsületes neve. Mi kárpátaljai magyarok tudtuk, eljutott hozzánk is a fáma, hogy bent az országban az egyetemi górék nem nagyon nézik, ki milyen nemzetiségű. Végül is 154 nemzetiség van a nagy Szovjetunióban. Talán magyar nincs egy se. Sőt, nem biztos, hogy hallottak ilyenről is azok, akik a káderlapját nézték. Persze, hogy kinek mi az apukája, arra ott is figyeltek. Ám summa summarum, sikerült. Pityit felvették a Leningrádi Állami Egyetem orvosi karára, ahol kitüntetéssel végzett. Mert egy kis szerencséje volt ott is. Pityi elég sokat mesélt később leningrádi kalandjairól. Akkor már mi irigyeltük. Elmondta többek közt, hogy nagyon bevágódott a dékánnál azzal, hogy tudott németül. Ui. NDK-beli fiúk és lányok is tanultak az egyetemen, akik eleinte nem igen tudtak oroszul, németül meg viszont az oroszok nem tudtak. Pityi meg jelentkezett tolmácsnak, ingyér’. De neki nagyon megérte, mesélte. Először is bevágódott a vezetőségnél, ami azért, nehogy mán tagadja, a vizsgáknál is számított egy kicsit, másodszor meg gyakorolhatta a nyelvet. Itt Ungváron a Hoch Deutsch-öt sajátította el Ligeti nénitől, de az NDK-beli fiúk meg lányok többsége berlini volt, és Pityi is áttért a berlini kiejtésre és szlengre. Egész jól ment neki, hallottam beszélni németekkel. A harmadik hozadéka a nyelvtudásnak meg az volt, hogy egy német kislánnyal egymásba szerettek, és együtt is voltak vagy hét évig (az orvosin ennyit kellett ott tanulni), amennyire csak lehetett - mert a Szovjetunóban, mint tudod, igencsak „vigyáztak” a diákság erkölcsi tisztaságára – egészen a diplomaosztásig. Aztán meg… Szóval, az élet nem fenékig tejfel. Vagy érthetőbben, nem nyalóka, ahogy jó anyám is szokta volt mondani. A kislány haza ment az NDK-ba, Pityi meg visszajött Ungvárra. Illetve kiküldték valami Isten háta mögötti kis faluba körzeti orvosnak. Itt valahol, Kárpátalján. Még szerencse, hogy nem a Kuril-szigeteken valahová. Hisz az is része a nagy szovjet hazának. Ott is szükség van orvosra. Aztán a minisztériumokban nem igazán voltak e földi istenek olyasmire tekintettel, hogy az illető a hatalmas mamutbirodalomnak történetesen épp a másik végében lakik, és oda köti minden: szülőföld, nyelv, közösség, papa, mama, a barátok, és minden más ilyen apróság.   

– És itt elváltak útjaink Pityivel egy időre – mesélte Vili. – Ő ugyanis hamarosan Magyarországra költözött a szüleivel. Én itt maradtam Ungváron, és csak jóval később sikerült az Isten lábát megfogni, átjönni a hazámba, mert nekem mégis csak Magyarország a hazám, és nem az a (kurva… kibaszott…) Szovjetunió, és itt egzisztenciát teremteni. Nem volt könnyű, hisz… mit is mondjak. Kérdeztek például tőlem is olyasmit nagy okos emberek és hazafiak, hogy „mit keresel te itt Magyarországon, te ruszki?” Vagy… No, sehogy sem tudom megállni, úgy hogy elmondom. Nem velem történt, de tipikus eset. Tanulj belőle, mert nagy az Isten állatkertje, és sok állatfaj van benne. De ezt biztos te is tudod, úgy hogy nem ragozom. De az eset a következő. Ezt is a Pityi mesélte, mert vele történt, ezért az első személy.

III.

– Akkoriban (a hetvenes évekről beszélünk), tudod, az úgy volt, hogy le kellett mondani előző állampolgárságodról, mely az én esetemben a szovjet volt, és aztán kérvényezni a magyart, hogy aztán megkapjad a sárga és a kék után a barna fedeles személyit. No, eljutottam odáig, hogy bemehettem a rendőrség illetékes osztályára, ahol egy rendőrhölgy intézte a dolgaimat, hogy kérelmezzek. Hát akkor lássuk, mondja hölgy. A neve? Mondom. Születési év, hónap és nap? Mondom. Helye? Mondom, hogy Ungvár. Beírja. Ország? Mondom, hogy Magyarország. Néz, majd a fejét rázza. – Ungvár – mondja - nincs Magyarországon. Azt kell beírnom, hogy Uzsgorod (sic!), és hogy Szovjetunió. – Mondom erre, hogy amikor én születtem, 1942-ben, Ungvár Magyarország volt. Nem, az nem lesz jó: Uzsgorod, Szovjetunió, kardoskodik. Erre azt mondom neki: - Nézze, hölgyem, az első magyarországi zsidó gettót 1943-ban Munkácson hozták létre, ami most szintén a Szovjetunióban van. Ott közvetlenül Ungvár mellett, negyven kilométerre. Akkor most az első magyarországi zsidó gettót is a szovjetek létesítették valahol ott a Szovjetunióban? A hölgy nagyot nézett, de szó nélkül beírta: Ungvár, Magyarország. Ezt is megharcoltam. – Mesélte Pityi, én meg szóról szóra az agyamba véstem, és ha történetesen az én esetemben sem lettek volna hajlandóak elismerni, hogy Magyarországon, Ungváron születtem, akkor biztos én is így cselekszem. Vagy át se veszem a személyim és maradok cigánynak. No, mindegy. Folytassuk. 

– Itt Magyarországon Pityivel Pécsett találkoztam ismét. Mert ott lakott. Ezt tudtam, és amikor úgy alakult, hogy Lux Alfrédné igazgatóasszony oda küldött szakmai továbbképzésre már a budapesti Arany János Gimnáziumból, ahol, mint angol nyelvtanár működtem, hát felkerestem. A fent említett dolgokat is, mármint azt, hogy milyen rosszul esett neki, hogy ő volt a selyemfiú az osztályban, és a többit, akkor mondta el nekem egy nagy adag szemrehányással a hangjában.

- Pécsett jól ment a sora. A városi kórház sebészeti osztályán lett főorvos, és nem is akármilyen. Volt valaki, akit igazán respektáltak, elismertek a városban, sőt az országban. Már külföldön is volt neve. Hasi sebész volt Pityi, nagyon bonyolult műtéteket végzett, legtöbbször mindenféle balesetek áldozatait operálta meg. Sokan köszönhették neki az életüket bizony. Rengeteget dolgozott, és nagyon szerette a munkáját. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy „te, Pityi, hogy bírsz roncsolt belekben, vérben, fekáliában meg ilyesmikben vájkálni? Nem undorodsz?” Rám nézett értetlenül, és így válaszolt: „De hisz ettől nincs is szebb a világon!”

– Példás volt a családi élete is. A felesége, Éva, nővér volt abban a kórházban, ahol a Pityi orvos. Pityi nem beszélt róla, de azt hiszem ez egy olyan orvos-nővér szerelem lehetett, melyről kedvenc szerzőm, F. Scott Fitzgerald is sokat írt elbeszéléseiben. Egy esetet azonban elmondott vele kapcsolatban. Még pedig azt, hogy amikor még fiatal orvosként Pécsre került dolgozni, más fiatal kollégákkal, lelkes, de bohó fiatalokkal, akárcsak ő, akikben csak úgy tomboltak a hormonok, az ifjúi vér és hév, szívesen nézegették a pécsi gimnáziumok végzőseinek tablóképeit, természetesen elsősorban a csini kis csajokat gusztálták, és megbeszélték, hogy melyik is az a kis első bálozó jányka, akit a legszívesebben felkérnének egy-egy fordulóra. Pityinek határozottan megakadt a szeme az egyiken, és mondta is, hogy azt akár feleségül is venné. És mit ad Isten, akit elvett, mint később kiderült, amikor felsége régi fényképeit nézegette, hogy az a végzős debutanté, aki akkoriban Pityinek annyira tetszett, nem volt más, mint Éva, vagyis a felesége, akit elvett. Ezen jót kellett nevetni. Meg is tették.

– Két gyerekük volt, akiket Pityi kábé úgy nevelt, mint ahogy őt a szülei. A fia a kötelezőn kívül franciául is tanult. Egyszer egy válogatott mérkőzés előtt halottam, ahogy a francia himnuszt énekelte, echte francia kiejtéssel. A lánya természetesen zongoraórákra is járt. Szép nagy lakásuk volt a belvárosban. Az anyós is velük élt, akit Pityi szeretett, mert jól megértették egymást, különösen az óta, amikor látta, hogy összegyűjti nyálát és leköpi (mármint az anyós) a szovjet „felszabadítók” emlékművét. Ezek szerint egységes ideológiai platformon álltak, melynek alapja a szovjetgyűlölet volt. Persze, ezt akkor nem igen volt szabad mutatni itt Magyarországon. Hisz tudjuk, a Kádár rendszer a marxizmus-leninizmusra, a szovjet-magyar druzsbára épült. A Szovjetunióra egy rossz szót sem volt szabad mondani, még Hofinak sem, mert akkor… A Pityi esetében ez mondjuk azt jelentette volna, hogy nem lesz főorvos ebben az életben soha.

- Azért is emlékszem Pityire szeretettel, mert nemcsak haver, hanem önzetlen, segítőkész jó ember is volt, akinek nem a szája, mint Mikinek, hanem a szíve volt nagy. Fentebb már említettem, hogy anyám sokat szenvedett a porckopása miatt, és műteni kellet. Amikor elmondtam Pityinek, hogy ezt Ungváron nem tudják még csinálni, és hogy anyám mennyire szenved, rögtön felajánlotta, hogy idehozatja Gabi nénit Pécsre, és megkéri barátját, a legjobb specialistát itt Magyarországon ezen a téren, Forgon professzort, és ő megműti. Természetesen nem győztünk hálálkodni, de Pityi csak legyintet: hagyjuk már, hisz ez csak természetes, nem? De amikor anyám már itt feküdt a kórházban, akadt egy kis galiba. Csak annyi, hogy kiderült, hogy anyám nem magyar állampolgár, hanem szovjet, azaz külföldi. S ez esetben meg kell bizony fizetni a műtét árát, mert ez a törvény itt Magyarországon. A kérdés csak az volt, hogy miből fizessünk. Szovjet nyugdíjból? Vagy akár a magyarországi tanári fizetésemből? Százezreket? No, erre mondta Sinkovics a Tizedes és a többiekben, hogy „ne nevettess, mert cserepes a szám.” Mehettünk volna vissza Ungvárra műtét nélkül. De Pityi nem hagyta annyiba. Két hétig kilincselt az illetékeseknél, még a minisztériumba is felutazott Pestre, és… győzött. Hogyan csinálta, nem tudom, de Forgon professzor megműtötte anyámat, ingyér’. Szegény anyám, még sokáig élt ez után fájdalmak nélkül. Egy kicsit bicegett ugyan, és botot is használt, de járt. Egyenesen, nem kellett minden székbe megkapaszkodni.

– Tovább is ragozhatnám Pityi barátom tetteit, de nem teszem. Így hát csak annyit mondok még, hogy szép és tartalmas életet élt ungvári osztálytársam, akit mi egy kicsit lenézően kereszteltünk el úgy, hogy selyemfiú. Dehogy volt ő az! Derék, egészséges, erős ember volt a Pityi. Na, hallod! Nyolc órán át is ott állt egy szerencsétlen mellett, aki vagy meghal, vagy életben marad, és ez csak tőle függ, és aztán vágni, vagdosni, majd aztán összevarrni. Hát kell egy kis fizikum hozzá, nem? Egyszer kirándultunk is valahová a környéken, és úgy legyalogolt, engem, a sportembert, hogy csak úgy füstölt. Dehogy volt ő selyemfiú…

– Sajnos, a végén őt sem kerülte el a nagy élet-tragédia. Úgy hatvan valahány éves korában elvesztette leghűségesebb társát az életben, a feleségét, akit imádott. Méhrákja volt, és amikor észrevették, már késő volt. S ezt Pityi sehogy sem tudta megbocsátani magának. Hogy ő, a nagy profi sebész, ezt nem látta, nem vette észre, hogy lehet? Miért büntetsz ezzel, Isten? Saját magát hibáztatta. És ezt a tragédiát, sajnos, sehogy sem tudta kiheverni. Egy, két évre rá, utána is ment szépen. Ó, nem lett öngyilkos, dehogy lett az. Ahhoz ő túlságosan is tisztelte az életet. Csak elment szépen utána, utánahalt. Mint ahogy… Mint ahogy… Szóval elmondom.

– Fentebb, ugye, azt írtam, hogy Pityi nem annyira anyámmal kapcsolatban jutott most per pillanat eszembe, hanem egészen mással, és hogy a végén elmondom, hogy mivel. Hát akkor legyen.

– Nem is olyan régen fordítottam le magyarra Jeszenyin egyik prózai művét, egy elbeszélést: Bobily i druzsok volt a címe oroszul. Egyszerű kis mindennapi történet, bárhol előfordul vagy előfordulhatott. De maga az írás a legtökéletesebb líra prózában, mint minden, amihez Jeszenyin csak hozzányúlt. Szólt pedig a történet egy szegény parasztról (Bobily), annak meg egy korcs kutyájáról, aki hűséges társa és barátja (Druzsok). A szegény parasztnak magának sem volt mit enni soha, de a kutyát nem hagyta volna el a világért sem: az utolsó falatját is megosztotta vele. Hiába mondták neki a falubeliek, hogy kergesse el, hisz nincs semmije, de nem tette. Szerette, társa volt az egyedüllétben, akivel gyakran még beszélgetett is. De aztán, mint lenni szokott, a szegény paraszt megbetegedett, és meghalt. És amikor a falusiak eltemették, a kutya odafeküdt a sírjához, lábával kaparta a földet, hogy kiássa onnan a gazdit, a barátját, sírt, nyüszített, vonított, és… ott maradt. A sír mellett meg volt egy fa, annak az egyik ágára rászállt egy kakukk, és elkakukkolt egy szép mesét hűségről, barátságról a szegény paraszt és a kutya felett.

– Nos, egy ilyen kakukk szerettem volna most én is lenni, aki megpróbál szegényes kakukk nyelvén eldadogni egy igaz mesét hűségről, barátságról, helytállásról, egy régi barátjáról. Requiescat in pace, kedves barátom… Te meg ne haragudj, haver, ha sokat pofáztam. Igyunk inkább még egy korsóval, Pityi barátunk emlékére is. 

 

Kedd, 2019. július 30.

- csütörtök, 2019. augusztus 1.

Oldalak száma: 21

Leütések száma: 49.00

Írta: O.P.

Gyima

 

– Tudod, kedves barátom – mondá szelíden és nagy okosan Vili, miközben egy jót húzott sörös poharából kedvenc kocsmájában itt nálunk a sarkon – gyakran elgondolkodom azon, amit a múltkor is oly lelkesen hangoztattál. Nem is lelkesen, hanem már egészen vehemensen. Mármint azt, hogy az ember ne a szülőket, a társadalmat, a rendszert, vagy a környezetét hibáztassa, ha nem úgy alakul az élete, ahogy szeretné, mert végül is mindenki a saját sorsának a kovácsa. És ha elront valamit, hát ő a hibás, és nem valaki vagy valami más… 

Itt Vili elmélázott kissé, de azért folytatta.

– Igen, biztos igazad van, barátom, de csak úgy nagyjából, általában. Mert ha a nem is az annyira messzi múltat nézem például, a világháborút, és azt, ami utána jött, azt a bizonyos „felszabadulást,” a sztálinizmust, majd az azt követő enyhébb hruscsovi, és brezsnyevi diktatúrát itt nálunk Kárpátalján, vagy akár az egész hatalmas szovjet mamutbirodalomban, akkor bizony ellent kell, hogy mondjak annak, amit állítasz. Sőt, engedelmeddel kerek perec kijelenteném, hogy azt, hogy ők saját maguk tehetnek arról, ami történt, ne nekem mondd, hanem azoknak a millióknak, akiket ez a rendszer nemcsak anyagilag vagy morálisan tett tönkre, hanem fizikálisan is elpusztított. Na és azoknak a hozzátartozóit, a gyerekeit is taccsra vágta. Akik apa nélkül, sokszor a mélynyomorból, megbélyegezve, mint a nép ellenségeinek gyerekei, vágtak neki az életnek. Na, de erről már sokat beszéltünk. Meg aztán még a mélynyomorból is ki lehetett vergődni, mondod. Mert itt van a kis Szabó Jotya például, a nagy focista, sokszoros szovjet válogatott. Nekem is beszéltél róla eleget. Meg jó néhány más, derék ember, aki kommunista rendszer ide vagy oda, mégis csak vitte valamire. Tanár, tudós vagy esetleg kutató lett. Hát igen, ez igaz, és lehet is rajta gondolkodni. De mégis, azért, ha jobban megnézzük, hát… Beszéltem neked, ugye, a Petrusz Öcsiről? Vagy arról a hogyishívják asszonykáról, akit minden galiba ellenére végül mégis csak kiengedtek a lányával Izraelbe? Csinkvettinek hívták itt Ungváron.

– Persze, mondhatod – folytatta Vili, és már intett is a pincérnek a következő két pohár sörért, egy-egy fél vodkával természetesen, hisz a nélkül nem lehet mesélni – szóval mondhatod, hogy sokan azért jól éltek, mert ügyesek voltak, és tudtak alkalmazkodni. Említetted például a volt főnöködet, Baló főszerkesztőt, akitől azt hallottad egyszer, te mondtad, hogy nevetve mesélte mindenkinek: „szeretném látni azt a rendszert, amelyiket én ne tudnám kiszolgálni.” Igen, van ilyen, voltak, vannak, és lesznek is olyanok, akiknek csak születni volt nehéz. A többi meg ment magától, mert nem a gerincesek közé születtek. De rendben van, mondod te, ne az ilyen Balókat nézzük, hanem a Szabó Jotyákat inkább, vagy jó, azt a sok rendes embert, aki mégis csak állta a sarat, megállta a helyét lett légyen munkás, tanár, orvos, vagy akár futballista.

– Igen, itt megállnék, és csakugyan elgondolkodnék – mondá ismét nagy bölcsen Vili. – Mert hát az emberiség zöme mégis csak rendes, becsületes, dolgos, és talán nem is megalkuvó még egy kommunista rendszerben sem. És ha így nézzük a leányzó fekvését, akkor minden bizonnyal igazat adnék neked. Csakhogy mindennek ára van, tudod. Kicsi vagy nagy, de ára van. Mert… Most jut eszembe. Tudod, kivel találkoztam a minap? - kérdezte Vili hirtelen és közben egészen furcsán meresztette rám a szemét.

– Nem tudom – mondtam a rend kedvéért. – Honnan tudnám.

– Gyimával – mondta.

– Az meg ki? – kérdeztem.

– Na, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, ki az a Gyima Dubrovszki. Évekig ő volt az egyik legnagyobb sztár itt Ungváron. A mestercsapat középcsatára volt. Minden meccsen rúgott gólt, többet is. Szerették is a drukkerek. Ha meglátták, hívták is rögtön egy italra. De ő sosem engedett az invitálásnak. Sportszerűen élt. Vigyázott a rezsimre.

- Ja, az a Gyima – feleltem. – Igen, én is láttam őt játszani akkoriban, elég sokat. Csakugyan jó focista volt. De mi köze neki ehhez a témához, amit most felvetettél?

– Csak annyi – válaszolta Vili a poharát megemelve és a sörét vizsgálva –, hogy találkoztam vele. Régebbről is ismertük egymást persze. Nem volt a barátom, de beszélgettünk. Mint most veled. S amit legutóbb mesélt magáról, az életéről, az, ha közelebbről nézzük, pont egy olyan emberé, aki úgy boldogult, hogy keményen dolgozott, becsületes maradt, soha nem bántott másokat, se szóval, sem tettel, és hát… szóval egy rendes ember. Minden tekintetben az.

– Akkor ezek szerint te is belátod, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa?

- Igen is, meg nem is. Mert mint mondtam fentebb, mi van azokkal a bizonyos milliókkal, akiknek a sorsa nem épp úgy alakult, ahogy szerették volna? Mert nem hiszem, hogy ők maguk kovácsolták azt úgy, hogy aztán egy munkatáborban valahol éhen haljanak, megfagyjanak?

- Jó, ezt hagyjuk. A történelemnek vannak viharai, és az meg áldozatokkal jár.

– Jó, hagyjuk. Nézzük akkor inkább ezt a Gyimát. Azt, ahogy ő boldogult ebben az életben. Lehetett volna ő is áldozat, persze, de nem lett az. Csak egy kicsit, és főként az elején. Meghallgatsz?

– Csupa fül vagyok – válaszoltam, mert valóban érdekelt, hogy vajon hogy is alakult ennek az egykori kis ungvári sztár focistának az élete az után, hogy szögre akasztotta a csukáját.

– Szóval nem is olyan rég összefutottam vele valahogy, és meg is hívtam egy zaccos feketére ide a Verchovinába – kezdte Vili a mondókáját. – Elfogadta. Sőt, mint mondta, a szőrt is vele, mármint azt a fél konyakot. Aztán többet is, de láttam rajta, hogy nem alkoholista. Csak a találkozás, no meg az eddigi langyos barátságunk kedvéért ivott, amitől felszabadult kissé, és megeredt a nyelve. Én meg hagytam beszélni őt, mint ahogy te most engem, amit köszönök. És elmondom, amit megtudtam róla.

***

Gyima úgy két, hároméves lehetett, amikor a második világháborúban Nyugat-Ukrajnát, pontosabban, vagy inkább más néven Galíciát, a szovjet csapatok visszafoglalták a németektől. Gyima valamikor tavasszal született, nem tudja pontosan mikor, de azt igen, hogy a falu neve Sztárij Ugrinov. Arra is emlékezett, hogy apja pap volt, görögkatolikus pap, de azt természetesen nem tudta, hogy pechére Sztyepán Andrijovics Banderának, a nyugat-ukrajnai nemzeti mozgalom vezetőjének egyik bizalmasa, vagyis kétszeresen is fasiszta az akkori háborús időkben a szovjetek szemében: vatikáni bérenc és náci bandita. Így nem csoda, hogy a papát az NKVD emberei rögtön elkapták és minden vizsgálat meg ehhez hasonló fölösleges huzavona nélkül ki is végezték. Anyját a gyermekkel együtt egy marhavagonra tették több más „fasiszta” asszonnyal és gyerekkel együtt, hogy valahová Szibériába vagy a Kolimára vigyék. De a gyerek valahol Lemberg környékén lemaradt a vonatról. Vagy megszökött, vagy az őrök nem figyeltek, és otthagyták egy állomáson, amikor kipjatokért (forró teavízért) ment. A lényeg, hogy egyedül maradt három vagy négy évesen. Bőgött is, mint a záporeső, az anyját kereste, akit elvitt a vonat. Valami jó emberek befogadták, nem emlékszik rájuk, de aztán elvitték egy árvaházba Lemberg valamelyik külvárosában. Hogy mi lett az anyjával, nem tudja. Az árvaházban eleinte sokat betegeskedett, mindenki azt hitte, hogy meghal. De életben maradt. Hogy milyen volt az élet az árvaházban? Nem volt egy leányálom. Nagyon félt a sötétben, amikor leoltották a petróleumlámpát, sokszor volt éhes és fázott, meg is verték a nevelők hol ezért vagy azért, sírt is sokat, de amúgy ki lehetett bírni. Egyszer kapott egy kedves asszonytól egy egész bulocskát, zsömlét, friss volt és meleg, és az volt a legjobb, amit egész életében evett, és úgy érezte jól is lakott. Először életében. Kérdezték, hogy ki fia-borja, de ő csak arra emlékezett, hogy Gyima a neve, és hogy volt egy rokona, akit úgy hívtak, hogy Dubrovszki. Jó, akkor legyen Gyima Dubrovszki. Voltak barátai is az árvaházban, de nem szerette őket, mert verekedtek, és loptak. A városban úgy is hívták őket, hogy zsulyiki, tolvajok. Aztán tanulni is kellett. Nem szeretett. De sportolni igen. Lehetett kosárlabdázni, röplabdázni, korcsolyázni, és focizni. Ő focizni szeretett. Iskolameccseken, iskolabajnokságokon is részt vett. Jó ifjúsági futballista volt. A tíz osztály befejezése után (úgy ahogy sikerült befejezni) kitették az árvaházból. Lembergben kezdett dolgozni egy gyárban, mint stampovscsik, sajtolómunkás. Utálta. De dolgozni kellett, ha nem akart éhen halni. Egy munkásszállóban lakott. Jobb volt, mint az árvaház. Két vagy három évig dolgozott, és aztán behívták katonának, a szovjet hadseregbe. Ez jobban tetszett, mint a gyári munka. Megtanították vigyázz állásba állni, masírozni, tisztelegni, meg mindenre, amit egy jó katonának tudni kell. Egyszer elfelejtett előre tisztelegni az őrmesternek, amiért soron kívül háromszor kellett mosogatni. De volt egy focicsapat is, és már az első meccsen kiszúrta egy tiszt, és átvezényelték egy szportrotába.

Ez már maga volt a csoda. Igazi paradicsom. Na, hallod! Masírozni sem kellett, csak focizni. Meg edzeni, néha naponta kétszer is, és játszani. Voltak más sport-századbeli csapatok elleni meccsek, hadseregmérkőzések, és a harmadik, utolsó év elején már a szovjet bajnokság B osztályában játszott a csapat. Már pénzt is kapott érte valamennyit a teljes ellátáson kívül.

Gyima most már egyáltalán nem volt az a típus, aki mindjárt meg fog halni. Erős volt és egészséges, mint a makk, izmos és edzett, és természetesen fiatal. Mondtam már azt is, hogy jóképű? – kérdezte Vili. – Igen, az volt. Szép magas, sötét szőke, és szép arcú fiú volt a Gyima. És természetesen állandóan szerelmes. Minden csinos lányba az volt. Ha meglátott egyet, máris hevesebben vert a szíve, és keményedni kezdett a farka. Amíg a gyárban dolgozott, eljárt rendszeresen a bálba, amit a vallás-szabadság nagyobb dicsőségére a városi zsinagógában rendezett az illetékes kultúra-osztály, lassúzás közben magához is szorította a lánykákat rendesen, a combjuk közé is igyekezett befurakodni a térdével, ha hagyták, néha még el is élvezett a nadrágba, ha a lány a kemény kukoricacsutkára ráérezve odadörgöltre ágyékát, amit röstellt, mert a nedves vászon aztán a combjához tapadt. Néha találkát is kért némelyiktől, de valahogy ódzkodtak tőle. Egyszer az egyik meg is mondta, hogy miért. „Büdös vagy, málycsik,” mondta neki a lányka. És csakugyan az volt. A munkahelyén csöpögtek a gépek az olajtól, és nemcsak a munkaruháját járta át ez a büdös olaj, hanem a bőrébe is beszívódott, amitől aztán bűzlött is szegény Gyima, mint a városi klozet. Hiába fürdött, mosakodott, és járt el a gőzfürdőbe havonta egyszer, kétszer, az igazság mégis csak az volt, hogy kellemetlen olajos gyári szagot árasztott magából. Még egy év után is látott gyári ténykedésének köszönhető fekete olajos pettyeket a combján a katonaságnál. Csak lassan szűnt meg mindez, és vele együtt a kellemetlen gyári szag is. Ám a katonaságnál is hiába járt el kéthetenként a bálba (ennyi volt engedélyezve kimenőnek), ismerkedni nem igazán tudott a lányokkal. Egyszerűen nem volt elég ideje hozzá, no meg hely sem volt, ahol megtehette volna azt, amit szeretett volna. Egyszer, kétszer csókolózott ugyan egy-egy csúnyácskával valahol a ház falánál, meg is fogdosta rendesen, amije volt annak a lánynak, de még azt se tudta randevúra rábeszélni. Egy bakával mégsem, gondolhatták a lányok. Úgy hogy maradt az önkielégítés, ha már nagy volt a szükség. Az meg egyre csak nagyobb lett. Gyima már majd megőrült, úgy kívánta a nőt.

Míg egyszer egy rigai meccs után, a Daugavpils Riga is abban a csoportban játszott, amelyikben Gyimáék, az öltöző előtt egy szép fiatal nő várta. Úgy huszonöt-huszonhat éves lehetett, Gyima meg húsz és gyönyörűnek látta. „Maruta Szárdiko vagyok – mondta a nő. – Láttam a meccsen. Nagyon jól játszik. Eljönne velem vacsorázni.”  Jaj, szegény Gyima! Ment volna rögtön azonnal, szívesen, de nem tehette. Meccs után haza indult a csapat. „Akkor hát, mondja meg, mikor tud velem találkozni. Leutazom magához Lembergbe is, ha akarja,” mondta a Maruta, a szép szőke huszonöt éves rigai bombázó. Ezt a mázlit! Naná, hogy akarta.[1]

És egy nap Maruta valóban lement hozzá Lembergbe. Mi az a cirka ötszáz, hatszáz km egy szerelmes szívnek! És Gyimát is elengedte a századparancsnok három napra. Maruta meg bérelt egy szobát egy szállóban valahol az operaház mellett, és három napig el se engedte maga mellől. Órákig szerettkeztek, egymás után, megállás nélkül. Gyima is élvezte persze az első húsz, vagy harminc menetet (a szép rigai lány tuti fehérmájú lehetett), de aztán akadt egy kis probléma. Szűz lévén fitymaszűkülete volt, és a makkja úgy megdagadt, mint egy duda, és bizony szeretkezésnél rettenetesen fájt. Maruta ezzel sem törődött. Még egy utolsó búcsú szexet is kért a fiútól a vonatindulás előtt fél órával. Aztán Maruta visszament Rigába, Gyima meg a kaszárnyába a mézes napok után. Tíz kilót is lefogyott. A társai halálra röhögték magukat, mert lötyögött rajta az egyébként mindig feszes angyalbőr. Még a lába szára is mintha vékonyabb lett volna a kirzában. A halálra rémült Gyimát (nem tudta, mitől olyan gyenge, mint egy sápkóros angolkisasszony, meg hogy mi ez a hatalmas piros duzzanat a lába közt, ilyen még sose volt neki) aztán rögtön másnap beutalta a felcser a városi kórházba, ahol egy fiatal, és roppant csinos, ruszki kis orvosnő vette kezelésbe. Egy fél perc alatt visszahúzta a fitymát a megduzzadt makkra. Bele se izzadt a lelkem, mert még a homlokát se törülte meg a maszk felett. „Aztán jó volt-e?”– kérdezte még kajánul a fiatal és szép orvosnő a „műtét” után. Gyima őt is azonnal megkívánta, és dagadozni kezdett. Már nem is fájt annyira.

Hogy mi volt ez után? Semmi. Váltottak még egy-két szerelmes levelet Marutával, és Gyima még azt is felajánlotta gavallérosan a rigai lánynak, hogy feleségül veszi, de aztán mégsem volt folytatás. A lényeg azonban lényeg maradt: a katonaságnál mégis csak sikerült Gyimának a tűzkeresztségen átesni, és megtudni, hogy milyen is az az az igazi nagy szerelem.

Aztán leszerelt. És felajánlották, hogy maradjon a csapatnál, persze most már rendes fizetésért, ami akkoriban – bár a Szojuzában hivatalosan sosem volt profizmus – egy gyári melós háromszorosa is lehetett a szovjet bajnokság egy B osztályú csapatánál. Úgy hogy maradt. Most már civilként, jó fizetéssel, teljes ellátással, és mindig egy-két csinosnál csinosabb barátnővel. Hisz ez már járt neki, profi futballista volt. Szeretett és tudott játszani, oly annyira, hogy a kijevi Dinamóban is ült a kispadon két vagy három szezont, sőt válogatott kerettag is volt, ami nem semmi. Hisz tudod, a szovjet válogatott egész története során mindig ott volt valahol a világ éllovasai között, az élbolyban.

Ungvárra meg úgy került a Gyima, hogy amikor a kijevi Dinamónak és a válogatottnak már nem kellett, hát ideszerződött. Többször is hívták ugyanis. Meg is hálálta a bizalmat rendesen. Több győzelmet is köszönhettek neki az ungváriak, mert ontotta is a gólokat, ahogy egy középcsatárnak kell. Talán egyszer sem végeztek volna az élen nélküle. Nem tudom pontosan, hány szezont is játszott, amíg le nem sérült, eltört a kulcs-csontja, de sokat. Te ezt, mint focidrukker, biztos jobban tudod. Engem egyébként Gyima történetének ez a része nem is annyira érdekelt.

– És mi az, ami érdekelt? – kérdeztem.

– Szóval, az, amiről az elején beszéltünk. Hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa, vagy sem.

– És?

– Nem tudom. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Vagy inkább csak részben. Gyimánál például az volt a helyzet, hogy először is rossz helyen született rosszkor. Aztán apját, anyját is elveszítette. De ha történetesen tovább megy a vonattal és az anyjával Szibériába vagy a Kolimára kerül, akkor mi van? Életben maradt volna egyáltalán, hisz már kisgyerekként is sokat betegeskedett? És ott a mínusz ötvenben mi lett volna vele? Focista biztos nem. És Ungvárt sem látja meg soha. Szóval ő rendezte ezt így? Aligha.

– Na, jó. Hagyjuk a filozófiát, a tényeket nézzük. Hogy alakult az élete a focista karrier után? Megállt a saját lábán? Vagy kellett a mankó? Vagy lecsúszott? Erre lennék kíváncsi.

– Látod, ezt se nagyon tudom. Mert látszatra minden jól alakult, számára legalább is. Bár az, hogy idő előtt lesérült, pech, ami a fociban megesik, nem ritka. De nem csúszott le, mint sokan ilyen esetben. Mert tudok rá példát, nem egyet. Ő számított ilyen eshetőségre is, mármint arra, hogy egyszer abba kell hagyni a focit, nem lehet élete végéig profi futballista. Úgy látszik tudta, hogy a futballkarrier olyan, mint a kutya vacsorája. Bizonytalan. Ezért meg kell teremteni a hátteret.

– És megteremtette?

– Igen. De ha nem jön közbe egy újabb véletlen, akkor… Ez az, amit sose tud meg az ember.

- Akkor hát mesélj? Mi lett a Gyimával az után, hogy abbahagyta a focit?

– Mint mondtam, focistaként jól keresett, volt pénze, de semmi mása. Se inge, se gatyája, se kutyája, se macskája, de még egy szál lakása sem. Szülei, de még rokonai se voltak, akiktől örökölhetett volna valamit. Mondjuk, egy kéglit legalább. Szóval intézkedni kellett. Hogyan? Több módja is van ennek természetesen, és az egyik a házasság. Ha nincs semmid, akkor úgy nősülj, hogy hozzon valamit az asszony. Úgy hogy felhagyott a barátnőkkel, ill. meghagyta azt, akinek volt mit aprítani a tejbe.

– És ki volt az?

– Ismered Ohrjázánszkit?

– Nem. Ki az?

– Most már nyugdíjas, mert nyugdíjazták, de néhány évvel ezelőtt, és évekig, ő volt az Őrdalmai Szovhoz gyümölcsösének az igazgatója fele annyi fizetéssel hivatalosan, mint, mondjuk, amennyit akkor a Gyima kapott. De mint tudod, a SZU-ban nem a fizetéséből él meg az ember.

- Persze, hogy tudom. A legnagyobb átok, ami abban a híres orosz filmben is elhangzott, az az, hogy stob té zsil ná szvoju zárplátu, vagyis élj meg a fizetésedből. Ami lehetetlen.

– Szóval, ez az Ohrjázánszki sem a fizetéséből élt meg, méghozzá jól, nagyon jól, hanem abból, hogy leszállított. Májusi cseresznyét, őszibarackot, friss epret, szamócát, almát, körtét, mindent, ami ott abban a szovhozkertben megtermett. És figyelted? Azt mondtam, hogy leszállított. Természetesen annak, akinek kellett. És ő természetesen azt is tudta, kinek kellett. A tanácselnök sógorának, a párttitkár unokájának, a KGB-és fejeseknek… Szóval, értett hozzá. Természetesen elvárta a viszonzást is. No, és ebből szépen megélt. Őrdalmán például volt egy kacsalábon forgó kis palotája. És minden egyebe.

– Jó. De mi köze Ohrjázánszkinak Gyimához?

– Csak annyi, hogy van egy Mariska nevű lánya is, aki a Gyima barátnője volt. Volt. Mert most már a felesége. Csúnyácska egy kicsit, de a papa gazdag. Vagy inkább ő is csak volt, mármint gazdag.

– Hogy hogy volt? Mi történt vele?

– Csak az, ami a Szojuzában akárkivel megesik, vagy megeshet, akinek sokat jár a szája. Neki meg sokat járt. Arról, hogy ő milyen nagy ember, és mindenkit a markában tart, mert ezt és azt adott neki… Valaki aztán megirigyelte a papa mindenhatóságát, és feljelentette. Oszt jött egy revizor, és annak meg elegendő volt csak egy pillantást vetni a főkönyvre, hogy lásson. Ha a bíróság elé viszi a dolgot, sima tíz év.

– És megúszta?

– Igen. Mert a revizornak sem volt érdeke, hogy leültesse. Inkább figyelmeztette, hogy azonnal menjen nyugdíjba, de előbb neki is szállítson le ezt meg azt.

– És Gyimáék?

– Mondtam, ugye, hogy azért a Gyima sem esett a feje lágyára. Igyekezett ő is megkovácsolni a saját szerencséjét. Ha azt, hogy valaki tisztességes, és becsületes, és nem lop a szovhozkertből, mert nem ő az igazgató, s így nem is teheti, szerencsének nevezhetjük. Kért a Mariskától, illetve a papától, még amikor az Krőzus volt, egy lakást, egy autót, és talán egy kis pénzt is egy bankbetét erejéig. Egy gyorstalpaló egyetemet is elvégzett levelező úton, hogy azért legyen valamilyen papírja meg szakmája. Ná vszjékij pozsárnij, ahogy azt a második anyanyelvünkön mondjuk. Ha meg valamelyik tárggyal nehezen tudott megbirkózni azon a levelező ízén vagy micsodán, vagy nehezen ment valami, mert a tanulás azért továbbra sem volt az erőssége, akkor meg segített a cseresznye-leszállítás, vagy az az egy-két demizson szerednyei, amit a vizsga előtt vitt le a tanárnak, hogy nehogy mán megbuktassa. Úgy hogy most Gyima teljesen független a papától, meg a Mariskától, ha az netalántán válni akar. De rendes lány. Nem válik. Már azért sem, mert gyerek is van kettő.

– Értem. De mit akarsz ezzel az egész Gyima mesével nekem beadni? Hogy az ember mégsem a saját sorsának a kovácsa? Vagy épp az ellenkezőjét?

– Nem tudom, miért történik valami úgy, ahogy történik. De hogy nem ő, az ember, egyedül intézi a sorsát, az biztos. Ámbátor ezt már Ha Nocri is megmondta Pilátusnak, amit Bulgakovnál is olvashatsz, komám, a Mester és Margaritában, ha szeretsz olvasni és nem félsz attól, hogy korán megöregszel, mert kíváncsi voltál – mondta ki végül Vili nagy okosan a végső szentenciát, és rendelt még gyorsan egy újabb pohár sört. Egy fél vodkával persze, kísérőnek. Nekem is, mert volt türelmem őt meghallgatni.

 

Péntek, 2019. január 4.

- péntek, 2019. január 4.

Oldalak: 13

Leütések: 21.000

O.P.

Piroska a nagyvilágban

I.

Érzi, hogy elnehezedik a szempillája, és mindjárt aludni fog. Sok volt neki ez a mai nap, nagyon sok.

Hol is kezdődött? Igen, azzal, hogy megérkezett a New York-i gép Ferihegy kettőre.  Amikor a kerekek a kifutópályára huppantak egyet, majd még egyet, na és még egyet, elfogta valami csodálatos érzés. Itthon van, itthon! Nem idegen földön. Elege van az idegen földekből. Még ha Amerika is az. Hazaérkezett. És most már minden jó lesz, nagyon jó.

Amíg a csomagjára várt a futószalagnál, már el is döntötte, hogy mi a sorrend. Megünnepli a hazatérést, persze, hogy megünnepli. Hogyan? Hát van itt ezen a gyönyörű reptéren egy csodálatos váróterem, és rögtön a második emeleten egy még csodálatosabb falatozó, magyarul büfé, és ott iszik egy pohárkával. Vodkát természetesen. Az az ő itala, régi jól bevált orosz ital. Méghozzá sörrel, hogy hasson.  Vagy két vodkát sörrel. De az sem baj, ha három lesz belőle, vagy négy, és kurva drága, mint minden ezen a reptéren, csak azért mert reptér. De kit érdekel?  Inni kell, hisz hideg van kint, mínusz tíz fok, gondolta és kuncogott magában. De a lényeg, hogy csússzon, és jól essen az a vodka.

Hát csúszott is, meg jól is esett. Na, hallod, a több mint egy éves magára kényszerített absztinencia után, ha azokat a szigeteket nem számítjuk.  Igen, és aztán? Telefonálni kell. Hogy kit fog felhívni? Ó, ő azt már régen eldöntötte. Török Gábor főorvos urat a Honvéd kórházban. Muszáj! Látni akarja! Most azonnal! Hisz ezer éve, sőt több, hogy nem látta. Pedig de sokszor gondolt rá. Különösen akkor, amikor az a férfi… De ezt most hagyjuk. Később még kielemzi. Most csak az a fontos, hogy telefonáljon. Rögtön, innen a reptérről, egy automatából. Mi is az a szám? 36… Nem, ó, nem, a 36 elhagyható, hisz az az ország hívó száma. Magyarországé. De most már Magyarországon van. Itthon, mert hazajött.  De előbb iszik egyet és gondolkodik. Mi is vár majd rá itthon azok után, hogy elment odaátra szerencsét próbálni? Mindegy. Nem töri most ilyesmin a fejét. Minek?  Itthon van, és ez csodálatos.

Miután, szerinte, eleget ivott, és szomját oltotta, lement a földszintre. Az egyik automata-fülkébe lépett, levette a kagylót, s amikor hallotta a búgást, tárcsázott.

– Gábor, te vagy az Gábor?  Én vagyok – mondta.

– Te? Most hol vagy?  - hangzott a kérdés.

– Itt a Liszt Ferenc repülőtér várójában, Budapesten.

–  Komolyan? Akkor gyere ide, ha tudsz. Azonnal. Egyenest hozzám, a szobámba. 

–  Jó, de előbb elrendezem a csomagot.

– Ó, hagyd a franc nyavalyába azt a kurva kibaszott csomagot, hallod? Hagyd a poggyászmegőrzőben azt a kurva csomagot. Gyere.  Várlak. Érted? Várlak.

– Megyek.

Taxi! Jé, már nincs egy szál taxi sem a standon. Hová lett? Pedig máskor annyi van, mint a nyű. Nahát, micsoda disznóság. Hát nem mind elvitték azok a kurva utasok, amíg ő vodkát szopogatott. Kár volt annyi időt elpazarolni a piálásra. Meg talán sok is volt az a vodka. Pláne sörrel. Érzi, hogy spicces, ami viszont jó. A mínusz tíz ellenére is olyan szép most itt minden. Gyönyörű, csodálatos. Nincs egy ránc sem a lelkén, sem a homlokán, egy szál se. Nem baj, hogy nincs taxi. Minek? Itt a busz, az ötös, alig száz méterre innen, ha jól emlékszik, és a metró. De majd még át kell szállni a kis földalattira. Nem baj. Így is jó lesz. Nem érdemes taxira várni. Vannak már előtte. Aztán meg úgysem állíthat be üres kézzel a főorvos úrhoz, kuncogott magában megint. Vennie kell egy üveg pezsgőt, és kaviárt. Gábor azt szereti a legjobban. Rajtam kívül természetesen, ha kellek még neki, gondolta magában. Mosolygott, és elöntötte a forróság.

Már is itt a Hősök tere. És aztán rohant is a Honvéd kórház felé. Igen, van itt egy kis közért a sarkon. Butélku sámpánszkovo, ugrott be valahogy második anyanyelvén. Egy butélia pezsgő és kaviár. Mennyi lesz? Hű, a zanyját, de felmentek itt egy év alatt az árak. 

Igen, itt a kórház. Pont olyan, mint régen. Semmi sem változott. A portásfülke is a régi, de a portás nem. Egy srác, egy gyerek, egy fiatal fiú. Rá sem nézett, ahogy elsuhant előtte. Minek nézzen? Ezrével járnak itt a betegek és a nem betegek egész nap. Ott a lift, csukódik. Hé, várjon! Ő a harmadikra megy, csak a harmadikra.  Gábornak ott van a szobája. Tudja hol. Sokszor megfordult nála. Az 565-ös szoba. Ez itt, ni.

Nem kopog. Csak elfordítja a gombot az ajtón.

És lám, kit látnak szemei? Gábor. Szép tiszta fehér köpenyben, Gábor. Micsoda szép szál legény ez a férfi. Széles a válla, erős a karja, kék a szeme, szőke a haja, és… és… 

Kabátostul ugrik az ölébe.

– Gábor!

– Te kurva!

Az első csók. De jó, de forró. Érzi, hogy elönti a testét a hőhullám. Igen, ő az a férfi, akit szeret. Ő kell neki. Senki más! Hogy tudta itt hagyni? Micsoda hülye volt. Hülye tyúk!

Gábor kulcsra zárja az ajtót, majd erősen magához szorítja. Ő is ezt teszi. És aztán mintha csak elhangzott volna egy parancs, már dobják is le magukról azt a sok göncöt. De nagyon sok rajtuk ez a gönc. Gyorsan, gyorsabban! Gyerünk!

– Ez nem igaz! Mese! – nyögi még Gábor fülébe, és beleharap a karjába. Harap és harap, és csak akkor hagyja abba, amikor látja, hogy kicsordul a vére.  A Gábor vére…

Érzi, hogy elnehezedik a szemhéja, lecsukódik… Aludni, igen, aludni. Sok volt neki ez a mai nap, nagyon sok. Nem kellett volna annyit innia sem. No és ez a szex! Nem is volt igaz! Mese!

De még látja, hogy Gábor feláll mellőle, csupasz hátán mély karmolások nyoma, két izmos karján a harapásoké, ő harapta össze, amikor jött az orgazmus, az első, a második és a harmadik… Lehajol, betakarja.  Majd öltözködik. Ismét föléje hajol, csókot lehel az arcára és azt súgja:

– Most mennem kell, szívem. Jó voltál. Aludj. Itt leszek, amint tudok.

Igen, tudja, hogy mennie kell. Török Gábor főorvos úrnak mindig sok a dolga ebben a kórházban. De ő szereti, ha sok. Igazi profi. Hadd menjen. Ő meg úgy is fáradt, nagyon fáradt. Ó, Istenem, de jó vagy…

Elalszik. Álmodik.

II.

Ungváron van, egy kis üzlet előtt a tömegben, valahol a bútorgyár és a villanytelep környékén. Sorban állnak az emberek, nagy sűrű, tömött sor, ocseregy: Két ember közé aligha fér be egy harmadik. Az anyja kezét fogja, és sír. A legkisebb testvére is hangosan bőg, aki most az anyja karján, az ölében ül, hogy háromnak adjanak kenyeret. A tömeg zúg, morgolódik, zajong. Adják már gyorsan azt a buhánkát! Mi ez az ácsorgás ott az ajtó előtt? Gyerünk már, gyerünk, gyorsabban, éhesek vagyunk, a gyerekek is éhesek otthon. Egy magas, vállas férfi, két hóna alatt mankóval, mert csak fél lába van, felügyel a rendre. Protestáló sorban állókat félretolva az egyik mankóval előre segíti az anyát egy kicsit a két gyerekkel. Morog, mint egy bolhás kutya, és mond egy csúnyát az előtte állóknak. Job tvoju, mondja. Piroska nem tudja, mit jelent. De azt, hogy csúnya, igen. A kenyér barna, mint a sár, de meleg. Majdnem forró. Biztos nemrég vették ki a kemencéből, Az anyja letöri a kenyérhéját legfelül, a gárbuskát, és Piroskának adja. Ó, milyen finom. Majszolja, lassan eszi, hogy tovább tartson. No meg azért is lassan, mert a nagyanyja egyszer nagyon megszidta, amikor azokat a szép kis szalámi-szeleteket, melyeket a szomszéd és jó szívű orvosfeleségtől kapott valami csecsbecséért, úrinő nagyanyja azzal csencselt, hogy valahogy megéljen, egy falásra megette, mert éhes volt nagyon. „Egy úrilány nem eszik mohón,” mondta a nagymama csendesen. „Jegyezd meg, kislányom, hallod?” Sületlen magok ropognak a foga alatt most, ahogy a gárbuskát eszi. De nem baj. Az is jó.

Most meg az óvodában van. Kistestvére ott sír mellette egy rácsos kiságyban. Sír, mert még alig kétéves, és nem tudja, miért van itt. Még nem is óvodáskorú, de Mária Filipovna, az ukrán igazgatónő, aki egyszerűen jóságos, felvette ide, a szoroskába, mert a párttitkár parancsára a másikból, a ceholnyai óvodából kitették. A nép ellenségének gyerekei se egyék a nép kenyerét, mondták nekik. Csitítgatja, babusgatja kisöccsét. „Ne sírj, Jencike, ne sírjál,” mondja. A gyerek megnyugszik. Elhallgat. A szájába veszi a hüvelykujját, szopja, és már csak egy kicsit hüppög. 

Most meg azt látja, hogy ő fekszik otthon a betegágyban. A torka bekötve, mert fáj. Magas láza van, majdnem harminckilenc. Meghűlt, mert a cipőjén becsorgott a hólé, és nem vette le azonnal szárítani, amikor hazajött. – Miért nem vigyázol jobban, kislányom – fedi az anyja. – Megint beteg akarsz lenni? – Énekel is neki halkan, mert csakugyan beteg. Nagyon szép az, amit anyu énekel: Gyere Bodri kutyám, megleszünk egymással. És az anyjának a hangja is nagyon szép, szoprán. Aztán betakarja, jó melegen a beteg kislányt a mama, a cserépkályhában ég a tűz, hoztak hulladék fát a jó emberek, fel is vágták nekik, csak úgy pattog a kályhában, és jó meleget ad. Egy vastag könyvet vesz a kezébe az anyja, bőrkötéses könyvet. Arany János összes művei áll a fedelén. A Toldiból olvas, szép dallamos hangon. Hogy tud írni ez az Arany! És ez a Toldi, gondolja Piroska. Milyen bátor és erős legény. A farkasokat is megöli, csak úgy puszta kézzel. Aztán meg odafekteti a testvére ágyához. „Tente, tente, tente szépen/Testvérbátyátok fekszik itten éppen.” Ez milyen vicces. Piroska hangosan kacag.

Felébred, de még mindig rázza az állombeli kacagás. Igen, nagyon vicceseket tudott írni ez az Arany János. De szépeket is, akárcsak Petőfi. Hogy milyen szépen leírta ez a költő, hogy mi is az a lét: „Elhull a virág, eliramlik az élet.” Ezen meg sírni muszáj, nem nevetni. Jaj, de hol is van most?  Ja, igen. És Gábor még nem jött vissza? Pedig ő biztos sokat aludt. És amit álmodott sem volt rossz. No, nem egészen, de azért mégsem volt rossz. Gyakran álmodik gyerekkoráról, a nehéz napokról, de a szépekről is. Arról, hogy karácsonykor egyszer a Jézuska egy kis kaucsuk babát hozott neki, amit Kijevben vett az Ilonka nagynénje, akit úgy szeret. És a Tamás bátyja is megkapta akkor azt a két bulocskát, amit a Jézuskától kért, hogy egyedül ehesse meg. Meg is ette, nem is adott nekik egy harapást sem belőle. Pedig ők is éhesek voltak. De Tamás a legéhesebb.

Nemcsak álmodni szokott a múltról, hanem gondolni is sokat gondol rá. Az anyjára, aki annyi áldozatot hozott értük, dolgozott, robotolt, hogy enni adjon nekik, vigyázott rájuk, és nevelte őket. Egyedül. Mert az apjuk nem volt itthon. Börtönben volt, mert elvitték a rossz emberek. Hogy nevelte, Piroska nem tudja. Csak nevelte. Követelte, hogy jól viselkedjenek, tanuljanak, járjanak templomba. A Jó Isten majd vigyáz rájuk, és mindent megad, csak kérni kell. Kérjetek, és megadatik nektek, mondja a Biblia. És Piroska imádkozott is, kérte az Istent, hogy hozza haza aput. Ők a másik két testvérrel hallgattak is az anyjukra, csak Tamás nem. Rossz gyerek volt a Tamás.  Az anyja sokszor elverte, fakanállal verte, mert rossz volt. Az asztal alá bújt például, ugatott és megharapta a vendégek lábát. Meg verekedős is volt. Állandóam verekednie kellett, a testvéreivel is. De, amikor őt verte az anyja fakanállal, bőgött és ordított, a földön fetrengett. Majd, amikor vége volt a verésnek, vakarózott és nevetett, hogy nem is fájt. Piroska, sosem tudta, mit tegyen. Vele nevessen, vagy sírjon, mert mégis csak a testvére, és úgy kikapott.

– De miért nincs itt Gábor? Hol van már az a gazember? – gyötörné magát a kérdéssel Piroska. De aztán mégis csak megnyugszik. Tudja, hogy Gábornak mindig sok a dolga. A másik oldalára fordul a rekamién, és újra elalszik. Most mélyebben, mint azelőtt. Az álom is elkerüli, olyan mélyen alszik. A nyála is kicsordul a szája szélén. Mint egy gyereknek. Aludj csak, Piroska aludj. Itt van Vili, s ő majd elmondja a többit helyetted.

III.

– Azt kérded, haver, honnan veszem a bátorságot, hogy mindazt, amit fentebb olvastál, elmondtam neked Piroskáról? Honnan tudok ilyesmit, kérded? – meredt rám Vili, és aztán rám kacsintva figyelmeztetően emelte a jobb keze mutatóujját a magasba a pohara felett. Mindig így szokta, ha valami nagyot akart mondani. – Hát csak onnan, kedves barátom, hogy Piroska a testvérem. S úgy ismerem, mint a tenyeremet. Az életét is. Hisz ami vele történt, az velünk is megtörtént. Részben. És ha nem is ugyanúgy, de megtörtént. No és a testvérek beszélni is szoktak egymással, kommunikálnak, ugye, egymással, ha szeretik egymást. Informálódnak, hogy hogy s mint? Nem? Így mi is.

Itt Vili ismét kacsintott egyet, és a szájához emelte a poharát. Kortyintott is belőle egy nagyot. Aztán letette, és ismét kérdezett valami nagyot. De ez már meg sem lepett. Megszoktam.

– Meghallgatsz?

Ez teljesen fölösleges, vagy inkább költői kérdés volt, mert ha Vili beszélni akart, akkor beszélt. Nem volt a világon olyan erő, mely befoghatta volna a száját ilyenkor.

– Akkor hát kezdem a legelején, vagyis ott, ahol abbahagytam. Ám a gyerekkor, amit itt nekünk fentebb Piroska megálmodott, mondjuk, hogy kipipálva. Volt, ugye, ocseregy kenyérért, síró öcsike, betegség meg minden, ami volt abban a világban. Jöhet az iskola, a tanulás. Azzal folytatnám, engedelmeddel.

Szóval, jó tanuló volt a Piroska. Olyan ötös, négyes. Olvasni nagyon szeretett. Mert tudod, szép nagy könyvtára volt a nagymamának. Igaz, hogy a nagyapát nemcsak lágeri munkára, hanem vagyonelkobzásra is ítélte a mélyen demokratikus – idézőjelben természetesen – szovjetbíróság, mert „elárulta a szovjet hazát” – ezt a cinizmust! –, de a nagyapa könyvtárának nagy részét még sem kobozták el, meghagyták. A könyv nem különösebben érdekelte az elvtársakat. Talán az sem tudták, milyen értékesek azok a könyvek. Amit nagymama aztán lassan eladogatott, hogy enni is tudjunk azért, meg ő is tudjon. Mert munkája nem volt. Mármint állása. Ugyan! Egy nép ellenségének a felesége miért kapjon munkát? Szó se lehet róla. Így részben a könyvtár, vagyis az a pénz, amit a könyvekért kapott, és Emka nagynénink tartotta el őt, és adott nekünk is enni sokáig. Neki, Emka néninek, volt állása, tudott könyvelni. Ő nem volt népellenség, mert nem volt férje, aki népellenség lett volna. Olyan vénkisasszony volt, tudod. De azért nem minden könyvet adott el a nagymama, maradt könyv bőven, vastagon sorakoztak a polcokon a kis lakásban, és a legtöbbet bizony elolvastuk. Még a tiltott könyveket is, nemcsak a Gárdonyi összest. Az olyanokat, mint amit Zola írt. Vagy Maupassant. Haragudott is érte Emka néni. Hogy a taknyos kölykök miket olvasnak, csapkodott az áldott jó lélek. Mert neki csak taknyos kölykök voltunk, amiért pedig mi haragudtunk, és bosszantottuk is érte eleget. A rosszcsont Tamás különösen. De Piroska is az egyik olyan taknyos kölyök volt mindössze neki, aki mindent elolvasott, ami a keze alá került. Ilyen volt, ilyenek voltunk.

Iskolaéveiről talán még azt érdemes megemlíteni, hogy eleinte sok barátnője volt. Csak úgy lesték a kegyeit a barátnők, osztálytársnők. Gondolta, azért, mert hát ő olyan rendes és népszerű. De aztán rájött, hogy a lányok jóképű fiú testvéreinél szerettek volna inkább bevágódni, és azt remélték, hogy Piroska majd beprotezsálja őket valahogy. De mivel ez nem történt meg, hát lassan elmaradoztak ezek a jó barátnők. Furcsa mód, csak az egyikük maradt hűséges. A lányt Holupko Valériának, Valinak hívták, és a megyei pártbizottság egyik fejesének volt a lánya. Így nagy volt a társadalmi különbség köztük. Egy nagykutya pártember és egy népellenség lánya. De Vali mégis szerette Piroskát. Talán megsajnálta, amikor egy télen elővett a táskájából egy szép piros almát, készült beleharapni, és Piroska, aki még nyáron se túl gyakran lakomázott gyümölccsel, csendesen megjegyezte, és sóhajtott is hozzá: „Milyen szép!” Valéria ösztönösen átnyújtotta. Mert kedves adakozó lélek volt a Vali, szeretett adakozni. Talán ezért is lett a város egyik legismertebb olyan nője később, akit könnyű megkapni. Vagy ki tudja miért? Lehet, hogy így akarta a tudomására hozni a világnak, hogy ő nem ért egyet apja kommunista eszméivel? De hát ebben is van ellentmondás, mert Lenin, Sztálin, de még Trockij, Zinovjev és Kamenyev, no meg a többi nagy és kis komcsi elvtárs, a házasságot is legszívesebben eltörölték volna. Minek az ilyen ósdi intézményrendszer, mondták. Bonyolítja az életet, ami úgy is bonyolult ezekkel a burzsujokkal. Csinálja csak mindenki mindenkivel, és a gyereket majd felneveli az állam. De bocs, eltértem a tárgytól. Ott hagytam abba, ugye, hogy Piroska és Vali igazi jó barátnők voltak. És érdekes, hogy ez a barátság a később is megmaradt köztük, amikor Vali fogta magát, férjhez ment, és Budapestre költözött, hogy soha senki se tudja, ki ő. Illetve, hogy ki volt. Tisztességes életet kívánt élni. Mint rendes feleség és dolgozó nő. Már nem a régi értelemben, azaz mint könnyű nőcske. Úgy tudom, állta a sarat.

Piroska nemcsak jó tanuló, hanem jó sportoló is volt. Eleinte nem volt az, de amikor édesapja hét éves lágeri fogság után hazatért, ragaszkodott hozzá, hogy a lánya sportoljon. És mivel egyik testvére már évek óta tornázott Marcsák Jani bácsi keze alatt. Piroskát is beajánlotta neki. Piroska eleinte sírt, toporzékolt, nem akart edzésekre járni, mert mindig leesett a gerendáról, a korlátról, megütötte magát, és az fájt. Sírva panaszkodott anyjának: „Azért jött haza apu a lágerből, hogy engem kínozzon?” De aztán belátta, hogy apunak igaza van. Lassan megszokta a kemény edzéseket, megszerette Marcsák Jani bácsit, őt mindenki szerette, mert egyszerűen olyan embervolt, akit nem lehetett nem szeretni, és lám Piroskából bajnoknő letti. A szomszéd Tóth János megengedte, hogy korlátot fabrikáljon az apa a kertjében, és Piroska minden áldott nap gyakorolt rajta. Meg is lett az eredménye. A kilencedik osztályban már ifjúsági bajnok volt a megyében a mi Piroskánk. És az eredetileg kissé dundi kislány szép sudár nagylány lett. Nyüzsögtek is körülötte a fiúk, mint a legyek. De ő csak elhessegette őket. Hess, fiúk, hess!

Igen ám, de a diákéveknek is, mint minden másnak az életben, egyszer csak vége lett. És most mi legyen? Kötelességtudóan elment felvételizni a lembergi egyetemre, az angol szakra, de nem vették fel. Hiába volt a jó bizonyítvány, az ifjúsági bajnoki cím, ha egyszer rossz volt a káderlapja. Az apja népellenség és priuszos, ült. Hogy semmiért, az nem számít. Egy demokratikus szovjetbíróság senkit sem ítél el semmiért, mondták a kommunisták. Biztos volt valami a füle mögött. Így a gyerekeinek is. Piroskából nem lehet szovjet egyetemista. Menjen csak dolgozni ez a kis fasiszta magyar lány. Hát elment. Sok választása így sem volt ugyan, mert ha teszem fel, egy irodába jelentkezett, ahol nem kellett volna futószalag mellett dolgoznia, a munkaügyis csak egy pillantást vetett a káderlapjára és elküldte. Nekik ilyen nem kell. Az ő szemében is csak egy kis magyar fasiszta lány volt a Piroska. Mind ilyen, fasisztki, mondta a káderes.

A Peremoha gáztűzhely-gyárban kapott munkát. Felvették sajtolómunkásnak. Hogy mi volt a dolga? Maga a pokol. 

IV.

Maga a pokol. Hogy miért? Könnyű elképzelni. Van egy tizenhét éves szép, sportos idealista gondolkodású kislány, aki segíteni akar a szüleinek és munkába áll, hogy keressen. De a fizetés kevés, mert darabszám után fizetnek, ő meg nehezen bír azokkal a vasakkal és a nagy csúnya olajos gépekkel. És aztán egész nap ott ülni a gép előtt, nyomkodni a pedált, hogy durr, bum, majd megint, durr, bum, és így nyolc órán át. Plusz még éjszakai műszak is van, amikor – hiába alszik nappal – a szeme majd leragad. És amit a legjobban utál, az azt a hideg olajos munkaruhát felvenni a műszak előtt. Ragad és tapad, és hideg. Undorító. Még azoknál az ajánlatoknál is undorítóbb, amit az ifjú kollégák tesznek. Pirosko, á, mondják oroszul, kák nászcsot távo! Ám a felnőtt kollégák, a főnökök sem különbek. – Piroska, nem akarsz átjönni hozzánk, az irodába. Csak egy szavadba kerül! – mondja a hájas Braun és pislog kancsal szemével. Piroska azért már nem olyan naiv, hogy ezt ne értse. De már azt is utálja, ha ez a Braun ott áll mellette, és ráliheg kéjvágyó vodka és sörbűzös szájával. Hozzá ne nyúljon, mert kikaparja a mind a két szemét, gondolja.

Két év! Be sok és hosszú idő. És kegyetlen. Szabadulni, muszáj szabadulni, gondolta Piroska. Másodszor is felvételizik Lembergben. Nem veszik fel az ukránok. Harmadszor is Leningrádban. És láss csodát, az oroszok felveszik. – Hála Istennek, mondják otthon a szülei. – Látod, milyen jó az Isten. Egyetemen fogsz tanulni, lányom.

Igen, az egyetem. Piroskának nem kellett mondani, hogy tanuljon. Tanult ő magától is. Neki volt a legjobb kiejtése a csoportban. Őt Krájzmánné tanította a magyar iskolában, akit Angliából vetett Kárpátaljára és közéjük a sors, és ő mondta is neki sokszor, feleléskor és utána, hogy „very good, Piroska, very good.” Míg a csoporttársai, de még a szaktanárok is, ki tudja, milyen akcentussal beszéltek. Ó, igen ő, mármint Piroska, könnyen felismeri a grúz, örmény vagy az ukrán kiejtést, de itt ebben az országban százötvennél is több náció él. Leginkább Marutával, egy rigai lánnyal barátkozott, aki kedves és aranyos volt, és a szája is nagy, és nem titkolta, hogy egy kicsit fehérmájú. Soha nem kérette magát, ha egy fiú felkérte egy fordulóra. Vagy akár kettőre, háromra. És amikor Piroska rákérdezett, hogy Maruta, miért teszed, a válasz egyszerű volt. „Szeretem a szexet, Piroska. Te nem?”

Piroska nem tudta. Talán igen, talán nem. Még nem volt szerelmes soha. Azaz egyszer, abba a Györfi Tikába, aki talán a legjobb képű srác volt Ungváron, és testvéreinek a barátja, egyikük osztálytársa, de becsapta. Egyszer csak, máról holnapra, minden előzmény nélkül Tika hevesen udvarolni kezdett Piroskának, mondott neki minden szépet, még azt is, hogy lehozom a csillagot érted, drágám és egyetlenem, de amikor Piroska megengedte neki, hogy a szoknyája alá nyúljon, és ő, Piroska, már-már engedte is volna tovább, hisz olyan édes volt a csókja, akkor Tikát elfogta a nagy magyaros őszinteségi roham. Úriemberként bevallotta Piroskának, hogy fogadásból csinálja. Mit? Azt, hogy megjátssza a nagy szerelmest. De ő nem gazember, nem szélhámos, mondta, hanem gentleman, mondta, és ezért elmondja, hogy fogadott a testvéreivel, akik azt állították, hogy ő, Tika, nem tudja őt, Piroskát meghódítani, mert Piroska nemcsak szép, hanem okos is, és rögtön átlát majd a szitán. És lám, Tika megnyerte a fogadást. Piroska hiába szép, és hiába okos, még sem annyira, mert nem látott át a szitán. Hogy micsoda borzalmas „heartache”-je volt ez Piroskának, gondolom, nem kell ecsetelni, tette hozzá Vili szomorúan. Belátta, hogy disznóság volt, amit a testvérükkel tettek. Tikát nem érdekelte. Ő csakugyan minden lányt meg tudott hódítani. Jó képű volt, sportos, a legjobb úszó a strandon, és füllenteni is tudott a lányoknak nagyokat. Nem ment érte a szomszédba. Mármint a füllentésekért.

Piroska nem volt prűd, és Marutát is megértette, de a barátnő életformája nem volt az, ami az ínyére lett volna. A vallásos nevelése is gátolta ebben. De azért úgy gondolta, hogy egy jó barát, aki szereti, és megteszi neki ezt meg azt a szeretetéért cserébe, és megkönnyíti az életét, jó lenne. Ezért úgy gondolta, most rajta a sor, és beveti a Tika-technikát. Meghódít valakit…

Maruta barátai közt volt egy fiatal mérnök, Szásának hívták, aki nem volt ellenszenves Piroskának. Akkor hát, gondolta, legyen a Szása. És kivetette rá a hálóját. Egy hét múlva be is engedte a szobájába a diákszállóban, ahol lakott, úgy, hogy a két másik szobatársát elküldte valahová, ill. megkérte, hogy hagyják egyedül, mert jönni fog a Szása. És hát jött is a Szása. Egy kicsit rámenős volt meg erőszakos, de hát, aki át mond, az mondjon b-t is, gondolta Piroska, és engedett. El is vesztette szüzességét rendesen. Fájt, és talán ezért egyáltalán nem is tetszett neki ez a szex. És meg is mondta Szásának, hogy kányec, Szásá, pányimájes. Já tyebjá nye lyublyu, nem szeretlek. Piroska már másodikos, vagy harmadikos volt akkor, már pontosan nem emlékszem.

A Szása azonban nem akarta megérteni. Kétségbeesetten folytatta az udvarlást, sírt, zokogott, és még öngyilkossággal is fenyegetőzött, ha Piroska nem lesz az övé, és végül, amikor térden állva esdeklett a kezéért, Piroska engedett. Utóvégre miért lenne baj, ha nem kéne éhkoppon, egy diákszállóban élni. Így legalább lesz valaki, egy család, külön lakás, ami főnyeremény ebben a szép nagyvárosban. Nagyszerű lesz így az élet, gondolta „Ládno – mondta Szásának Piroska. ­– Budu tvojej zsenoj. A feleséged leszek.”

Közben angol nyelv és irodalom-szakos diplomát szerzett, és mivel piros volt ez a diploma, ami azt jelentette, hogy jeles, felajánlották, hogy írjon kandidátusit és legyen oktató az egyetemen. Maradt, ami jó is volt, meg nem is. A karrier szempontjából jó, a szívének nem. Ez a város, ez az ország azért sehogy sem volt az övé. Idegen volt neki. Hazahúzta volna a szíve. Na de hallod, egy angol nyelvtanár a Leningrádi Egyetemen mégis csak valami. Ilyen fiatalon. Nem semmi. Eljutni az értől az óceánig, vagy inkább az Ungtól a Néváig. Elismerésre méltó teljesítmény. De a házassága valahogy nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Nem igazán volt jó. Sőt, kimondottan rossz volt. Szása kezdeti nagy szerelme ellenére sem. Vagy inkább épp ezért. Ui. a férj rettenetesen féltékeny volt. Elviselhetetlenül féltékeny. És mint az oroszok általában, nem vetette meg a vodkát sem. Ami azt illeti, Piroska se nagyon. Rászokott lassan ő is. Nem is volt soha születésnap, prázdnyik, ünnep, vagy akárcsak egy kisebb baráti összejövetel: szábántuj, bőséges vodkaáldás nélkül.

Csúnya dolog ez a féltékenység, Shakespeare is megírta. The green-eyed monster, a zöld szemű szörny. Piroska, ha csak egy percet is késett, vagy nem tudott elszámolna az idejével, a Szása már tombolt, ordítozott, azzal vádolta, hogy mindenféle férfiakkal hempergett ki tudja, hol. G-gye té bélá, bljáty? – kérdezte ilyenkor vérbe borult szemmel, és felpofozta. Vagy ököllel az arcába ütött, ha részeg volt. Sokszor volt az, mert a munkahelyen sokszor volt szábántuj, hol ezért, vagy azért. És Piroska tűrte. Talán az állása miatt, mert szeretett dolgozni. Elismerték, hogy tud, és becsülték is ezért. Echte angolos kiejtését meg az egész tantestület irigyelte. Hol szedte fel? – kérdezték. Ezért maradt. No, meg a kandidátusiját is meg akarta még írni és védeni. Két évvel az után, hogy lediplomázott meg is írta és meg is védte. „The Use of the Present Perfect Continiuos Tense in Modern English” volt a disszertációjának a témája, amihez a nyelvészeti szakirodalmon kívül rengeted szépirodalmat is el kellett olvasnia, hogy állításait példákkal is tudja illusztrálni.

Piroska disszertációját megírta és meg is védte. A védés után szűk körben fogadást adott. Vodka, pezsgő, kaviár meg ilyesmikkel. És a munkatársak gratulációikkal. Piroska éjféltájt ért haza. Még épp elcsípte az utolsó metrót hazafelé.

A férj dühe mérhetetlen volt. Sznová blyádoválá, szuká! – ordította és az arcába vágott. Egyszer, kétszer, háromszor. Piroskának orrán, száján eleredt a vér. A fürdőszobába menekült feldühödött férje elől, kulcsra zárta az ajtót, megállította a vérzést, megmosakodott, rendbe hozta magát. Kiment, elővette egyetlen nagy bőröndjét, amivel idejött, és csomagolni kezdett. A férj dühösen felpattant.– Hová már megint? Ná bljádki? – kérdezte, és máris ütni készült. Piroska felnézett, bemérte a távolságot az ökle és Szása álla között és egy horoggal, amit testvérei ökölvívó barátainál látott a szorítóban, és erős, szertornában edzett karjával egyetlen ütéssel kiütötte. Ha százig is számol a bíró, Szása akkor sem áll fel a padlóról. Aztán, volt otthon telefon, felhívta Marutát, aki továbbra is a kollégája volt a tanszéken, és arra kérte, hogy engedje meg, hogy ott aludjon. Taxit hívott, és távozott. Vissza se nézett. De félszemmel még látta, hogy Szása nagy nehezen feltápászkodik, és mereven nézi, ahogy elmegy.

A tanév végéig maradt. Levizsgáztatta még a csoportját, de aztán kérvényezte az elbocsátást. Július elején hazament Ungvárra. A szüleihez költözött. Úgy gondolta, könnyen el tud helyezkedni, ha nem is az egyetemen, de egy iskolában biztos.

V.

El sem tudta képzelni, hogy Ungváron egy leningrádi egyetemi diplomával és kandidátusival nem tud elhelyezkedni valahol. Nem tudott. Először is rögtön megkérdezték tőle, hogy miért jött el, ha olyan jó munkahelye volt Leningrádban. Talán kirúgták? Másodszor meg azt, hogy ennek, és ennek a népellenségnek a lánya? Igen? Annak, aki ezért ült is? No, nem baj. Felveszik, csak akkor lépjen be a pártba. Vagy inkább legyen a KGB ügynöke. Ott szívesen alkalmaznák a nyelvtudásával. De Piroska nem akart sem párttag, sem pedig KGB ügynök lenni. Sehol másutt nem tudott így elhelyezkedni, míg egyik ismerőse nem ajánlotta a Kárpáti Igaz Szót. Menjen el Balla László elvtárshoz, aki a főszerkesztő. Ő biztos felveszi, mondták neki többen is.

Piroskának szimpatikus volt Balla okos arcával és szemével, amint csokornyakkendőjét rángatta állandóan. Őszintén elmondta neki, mi a helyzet. Balla megértette és azt mondta, hogy szívesen alkalmazza, mint fordítót a fordítói osztályon, ahol mindig sok a munka, ezért senki sem dolgozik ott szívesen. Inkább cikket ír zsíros honoráriumokért. Jó, mondta Piroska, de azért megkérdezte, hogy lehet, hogy ő, Balla, szó nélkül felveszi, amikor mindenütt máshol azt mondták, hogy „nyet.” Balla elmagyarázta, hogy ő sem kap piros pontot azért, hogy felveszi, de azt kénytelenek az elvtársak megérteni ott a magasságos obkomban, hogy csak olyan embert tud alkalmazni, aki tud magyarul. Végül is ez az elsődleges szempont. Aztán a többi, a káderlap meg az ilyesmi. Piroska örült neki. Szerette a nyelveket, magas tudományos szinten tudott magyarul, oroszul és angolul, ismerte a nyelvek lelkét, s így egy-kettőre megtanulta a fordítás fortélyait is. Ment az, mint a karikacsapás. Csodálták is érte.

A leningrádi egyetemi tanári állása után a Kárpáti Igaz Szó fordítójának lenni nem volt a karrier csúcsa. De megértette, hogy olyan családi háttérrel, mint az övé, itt ebben a megyében, ebben a városban soha nem fog labdába rúgni. Amúgy meg volt elégedve a helyzetével, bár az új munkahelyén is előfordult malőr. Volt itt is például egy Braun, mint a Peremoha gyárban, aki a „szerelmével” üldözte. Ha bent ült a gépírónők szobájában és dolgozott, akkor gyakran előfordult, hogy bejött ez a Braun, csúnya kéjvágyó mosollyal az arcán, kétértelmű megjegyzéseket tett, odament hozzá, simogatta a vállát, a karját, úgy hogy néha, mintha csak véletlenül tenné, hozzáért a melléhez, combjához, és aztán rögtön bocsánatot kért, de csak vigyorgott tovább és csorgott a nyála. Piroska undorodott tőle, és úgy döntött, hogy ezt lerendezi. Egyszer, amikor tudta, hogy Braun bent ül a szobájában egyedül, bekopogott hozzá, és belépett mosolyogva. Braun, ahogy meglátta, micsoda óriási meglepetés felkiáltással felállt asztala mellől, és odament Piroskához, és vigyorgó arccal máris cirógatással próbálkozott. Piroska, továbbra is csak bájosan mosolyogva, megfogta a nyápic kis Braun két vállát, magához húzta és a térdével jól tökön rúgta. Braun úgy esett össze, mint a colstok. Ezek után soha nem próbálkozott „kedves” lenni. Ha meglátta Piroskát, arcára fagyott mosollyal tisztelettudóan köszönt: kezicsókolom.

Piroska már két vagy három évet is lehúzott az újságnál, amikor úgy döntött, hogy ettől azért többet érdemel. El kell mennie ebből a borzalmas országból, kerüljön bármibe.  Mielőbb, ha lehet. A szülei is támogatták ezt a tervét. – El kell menned innen, kislányom – mondta neki az apja és az anyja is. - Ez itt nem élet neked, kislányom. Menj ki Magyarba.

Egyik útja során, amikor mint „maszek” idegenvezető magyarországi turistákat kísért Kijevbe, ismerkedett meg Jocóval, aki aztán úgy iszogatás közben – potom százezer forintért – felajánlotta a kezét és a szívét Piroskának. Hm, gondolta Piroska, ez nem is lenne rossz. Csakhogy van-e annyi pénzünk. Volt nagy nehezen, és a házasságot is nyélbe ütötték valahogy. Most már csak annyi dolga volt Piroskának, hogy megkapja az útlevelét.

Itt Vili elmélázott kissé. De aztán folytatta.

– Tudod, haver, most erős kísértést érzek arra, hogy elmeséljem neked, mit is élt át Piroska, mit fizetett és kinek, hogy kikerüljön ebből a ronda kommunista országból, de ezt egyszer már részletesen leírtam korábban a Meghívás beszélgetésre című novellámban, és nagyon nem volna fair, ha ismét ugyanazokkal az elbeszélői tollakkal szeretnék dicsekedni. Az az elbeszélés természetesen nem a Piroska esetét írja le, de nagyon hasonlót, és épp oly kegyetlent. Majdnem ráment az élete is annak a szerencsétlen fiatalasszonynak épp úgy, mint Piroskának, hogy megkapja az útlevelet. Szerencsére csak majdnem. Ezért itt csak azt említem, hogy akkoriban az olyanok, akik önként szerették volna elhagyni ezt az országot, tüstént és kategorice hazaárulóknak lettek minősítve. Ami azt jelentette a Piroska estében is, hogy a Kárpáti Igaz Szónál – egy megyei pártlapnál, hogy gondolod? – semmiképpen sem dolgozhatott tovább. Ki kellett rúgni onnan, és Balla természetesen kirúgta. Hogy aztán mi történik vele, az senkit sem érdekelt. Járhatott az OVIR-ba beszélgetésekre, ahol csak mindig lehordták, hazaárulónak bélyegezték, és azt mondták neki, hogy szó se lehet arról, hogy a Szovjetunióból kiengedjék. Mit nem? Hogy aztán a hadititkokat eladja az imperialistáknak? Azt bizony nem. Ne is számítson rá.

Summa summarum, Piroska is megkapta az útlevelét… pontosan két év után. És mint nekem és másoknak is elmondta, élete legörömtelibb pillanata az volt, amikor a szovjet határt jelző szöges drótot már a másik oldalról látta. 

VI.

– Hogy alakult Piroska sorsa Magyarországon? Nos, azt is elmondom, még hozzá akkor is, ha nem is vagy rá kíváncsi – folytatta Vili és bólogatott hozzá nagy bölcsen. – De hogy megkíméljelek, a részleteket elhagyom. Például azt, hogy mennyire ráfaragott Piroska a férjére, a Jocóra, akivel azt a névházasságot megkötötte.  Kiderült, hogy ez a Jocó, ha nem is nagy, de mindenképpen egy szélhámos, és piti gazember. De most nem róla lesz szó, hanem Piroskáról. 

– Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy itt aztán mindent megkapott a mi Piroskánk spontán, amit szeretett volna. Egy-két szerencsétlennek mondható kísérlet után sikerült is jó munkát kifognia. Először a szovjet kultúra házában volt tolmács, az egyik legjobb, mint mondták, de aztán gyorsan váltott. Végül is, nem azért jött át Magyarországra, hogy ismét az oroszokkal legyen dolga. Váltott, amint tehette. Angol nyelvtanár lett az Arany János gimnáziumban. Az életnek talán kisebb fintora, hogy eleinte még a kötelező oroszt is felkérte az igazgatónő, hogy vállalja, amit meg is tett. Ugyanakkor az igazgatónő, Lux Alfrédné volt a neve, és most már Isten nyugosztalja, határozottan megtiltotta, hogy oroszból valakit is megbuktasson. „Tudod, lelkem – mondta egyszer őszintén Piroskának poharazgatás közben (az iskolavezetésen kívül ahhoz is nagyon értett) –, nálunk az Aranyban soha senkit sem buktatunk meg… oroszból.” Angolból már lehetett buktatni, és egyesekre nagyon is ráfért a buktatás, mert azt hitték, hogyha egyszer az oroszt, mint idegen nyelvet nem kellett sohasem tanulni, akkor az angolt sem kell. Az majd úgy magától fog ragadni, mint a kosz. Csakhogy a nyelv nem ilyen.  Kemény dió, amit nem könnyű feltörni csak úgy, fél kézzel.

Piroska négy évig dolgozott az Aranyban, és talán élete végéig fogja sajnálni, hogy elment onnan, mert az óta sem volt olyan jó munkahelye. Szerették őt a kollégák, a diákok, tisztelték tudásáért, no és azért is, hogy mint az angol nyelvészet tudós kandidátusa, ami igen csak nagy szó volt akkoriban, nem vágott fel vele. Nem is, mert nem volt a szokása. Úrilány volt a Piroska, és az ilyen nem csámcsog, nem habzsolja az ételt, ezt már, ugye, gyerekkorában megtanulta a nagymamától, és az ilyen természetesen nem vág fel még akkor sem, ha lenne mire. Mert kinek volt akkor doktorija a tanárok közül? Senkinek. Sőt, még képesítés nélküli pedagógus is előfordult akkor ebben az országban. Jó, hogy még orvos nem volt ilyen.  

A karrierje is tovább ívelt felfelé rendesen. Hívták ide is, oda is. Például a Kandóba, ahol csak a lábát kellett volna lógatnia, az ELTE-re és a Közgázba is. Piroska végül ez utóbbi mellett döntött. Nagyon jól érezte magát ott mindaddig, amíg a tanszékvezetőt, dr. Eördögh Miklóst, a gonosz kis kollégák meg nem fúrták. Biztos irigyek voltak rá, mert nagyon tudott a Miklós. Öt nyelven beszélt folyékonyan, angolul és oroszul szinte perfekt, igaz, jó erős hortobágyi kiejtéssel. Talán azért is tetszett neki a Piroska British English-e annyira, mert ő úgy nem tudott. Ám Piroskának Miklós menesztése után sem voltak munkahelyi problémái, bár nagyon sajnálta, hogy elveszítette ezt az embert. Lasszóval fogták akkor az angol tanárokat az után, hogy az orosz már nem volt kötelező többé, és Piroska minden ujjára talált volna munkahelyet akár többet is. Be is dobta magát rendesen a mély vízbe. Időnként tizenkét órát is tanított egyfolytában, a közgázon kívül is, hogy keressen.

Csak az volt a baj, hogy Jocó és az anyós el is szedték tőle azt a pénzt, amit keresett.  Ugyanis nem igazán sietett egyikük sem semmisnek nyilvánítatni ezt a névházasságot: nehogy mán hagyják az aranytojást tojó tyúkocskát elfutni. Azt mondták, hogy minek sietni, hisz amúgy nagyon jó helye van Piroskának Budapest XI. kerületében, a Szakasits utca 45-ben, hisz ez a világ közepe, a legjobb hely, amiért természetesen fizetni kell.  Ezért csak adja ide a fizetését, ha lehet az egészet. Na és a pluszkeresetét is. Majd kap finom vacsorát, ebédet, és Jocótól szerelmet. Piroska jó ideig észre sem vette, hogy kihasználják. Hagyta. Vagy inkább nem is érdekelte. Egészen addig, míg nem találkozott Gáborral.

Gábor az egyik kolleginának – Sárának hívták amúgy – volt a férje. Egyszer eljött a felesége után, de épp Lux Alfrédné igazgatónő születésnapja alkalmából kisebb bulit rendezett a száztagú tantestület, és hát ő, Gábor is ott ragadt. Nem ivott, de hagyta, hogy a felesége jól érezze magát. Jól is érezte, mint mindenki más is. Piroska is természetesen. Örült, hogy végre itt is van egy igazi szábántuj, ahol elengedheti magát. Azt sem bánta, ha berúg. Senki sem bánta. Az igazgatónő járt elől jó példával. Egymás után gurította le a kisüstit konyakkal, vodkával és vermuttal vegyesen. „Abból töltsél, drágám, abból még nem ittam,” mondta többször is Piroskának. Százhúsz kilós lévén, Lux Alfrédnén ez nem látszott. Az összes többi poharazgatón viszont igen. Piroska is olyan részeg volt már, hogy nagybőgőnek nézte az eget. És akkor így borgőzösen odament Gáborhoz, lesmárolta,  a két szemébe nézett, és fátyolos hangon azt mondta, hogy ő még ilyen szép férfit nem látott. Csoda, hogy Gábor tüzet fogott. Egy olyan szép nő mond neki ilyet, aki mellett a felesége egy szurtos kis mosónő. Oly annyira lángolt, hogy aztán állandóan hívogatta Piroskát telefonon még akkor, amikor a Szakasitson lakott. Randevút is kért tőle mindig, amit Piroska megadott. Aztán Gábor kivett egy szobát valahol, és reggelig randevúztak egymást tépve, marcangolva. Egy-két hét után Piroska már tudta, hogy halálosan szerelmes. Tudta, hogy nem szabad, rossz, amit tesz, de mégsem tudott parancsolni magának…  és a vérének. Talán, ha Gábor dobja, akkor talán erőt vesz magán. De Gábor nem dobta. Sőt, ha már nem látta egy, két napig, már rosszul volt, nem találta a helyét. Viszont elválni sem akart, a gyerekek miatt. Kettő volt neki, egy fiú, meg egy lány. No és Sára, a felesége. Valahogy nem volt szíve otthagyni azt a csúnya nőt. Mi lesz vele egyedül, gondolhatta. Mert azért jó ember volt a Gábor, csak hát szerelmes. Lángolt, mint a rőzse. És a tüzet eloltani csak Piroska tudta.

Aztán, amikor jött egy delegáció az Ohiói Állami Egyetemről (OSU) már a Közgázra, és egy éves tanárcserét ajánlott tapasztalatcsere címén, Piroska azonnal ajánlkozott. Gondolta, hogy ezzel a probléma lezárva. 

VII.

Nem lett lezárva.

De Amerika, mint tudjuk, maga a földi paradicsom. És végre egy olyan ország, ahol azt a nyelvet beszélik az emberek – még ha másként is, mint ő – melynek egész életét szentelte. A dolga csak annyi, ismertették vele a programot, hogy hetente négyszer előadást tart nyelvészetből és fordításelméletből a tárgy iránt érdeklődő egyetemistáknak. Ők Translation Studies-nak nevezik ez utóbbit. Van érdeklődés, de nem igazán nagy. Olyan közepes. A kollégák jók, kedvesek. Szívélyesek, segítőkészek, de megmosolyogják furcsa „British” akcentusát. Különösen az egyik férfi kolléga, úgy ötven valahány éves, tanúsít iránta nagyobb érdeklődést. Piroska megtudja, a szüleivel jött, mint ötvenhatos magyar menekült, és jelenleg az egyetem vívócsapatának az edzője. Nagy sportélet van az egyetemen. A sport fontos része itt az életnek. Charlie-nak hívják a férfit, és özvegy. Tud magyarul is egy kicsit. Még a szüleitől tanulta. Itt, Columbusban él, három háza is van a kertvárosban, kettőt közülük ki szokott adni. Egyszerre háromban úgy sem tud lakni. Felajánlotta Piroskának, hogy lakjon nála, albérletben, nem kell fizetni. Annyi pénzem van, mint a pelyva, very much money, dear, mondja, minek nekem az a néhány dollár magácskától, from you, dear. Inkább kísérje el egy ingatlanközvetítőhöz, mert épp az egyik házát akarja kiadni. Az irodában egy elegáns fekete úriember tárgyal a közvetítővel, még nem végzett. – És bárkinek kiadhatom a házát – kérdi a közvetítő. – Természetesen – mondja a fekete úriember. – But don’t let it out to blacks. Csak feketéknek ne. Azok összerondítják. Piroskát meglepi ez a rasszizmus egy feketétől a feketék iránt. Nem érti. Charlie igen, de nem magyarázza. Charlie-nak van egy lánya, azzal barátkozhat is Piroska, ha akar, de Piroskának nem szimpatikus a Csilla. A férje viszont igen, nagyon tetszik. Jó vágású amerikai, olyan igazi cowboy. De még a nevét sem tudja, viszont úgy érzi, állandóan mosolyogni kell rá. Charlie ezt észreveszi, és a fejét csóválja. Fred, most már tudja, hogy így hívják, nagy szoknyavadász. Jó lesz vigyázni.

Vége a tanévnek, a csereprogram is lejárt. Haza kéne menni. Menne is, de Charlie próbálja rávenni, hogy maradjon. Legyen az élettársa, vagy akár el is veszi, ha karja, de maradjon. Nem kell csinálnia semmit, ha nem akar, csak éljen vele házas életet. Heti kétszer, háromszor elég, neki nem kell több. De ha Piroskának úgy érzi, nincs kielégítve, forduljon Fredhez, ő nem bánja. De azért Csilla azt ne tudja meg, mert akkor jön az ajtócsapkodás. Jó, mondja, Piroska, meggondolom. És addig? – kérdi Charlie. Jó, mondja Piroska, próbaházasság. És megpróbálják. Piroskának nagyon nem ízlik. Nem szereti Charlie-t. Egyszer, kétszer Freddel is félrelép, aki jobban tetszik neki, de az ilyesmi nem az ő világa.

Itt a nyár, és tanítani sem kell senkit. Az egyik kollegina megkérdezi, nem akar-e esetleg egy orosz üzletembernek– gyágyá Sztyopa a neve – tolmácsolni jó pénzért. Már hogyne akarna, nagyon szívesen. Piroska örül a lehetőségnek, meg egy kis plusz zsebpénznek. Csak az a probléma, hogy a munkaidő nem kötött. Néha három napig semmi, de aztán egész nap és egész éjjel ott kell lenni az üzletemberrel, mert mindig van valami tárgyalni valója valakivel. Sokszor azt sem tudja, mi a téma. Olyan virágnyelven folyik a beszélgetés, neki csak a szavakat, a mondatokat kell lefordítani. Hogy miről van szó, nem fontos. Gyanús ez neki. Úgy érzi, nem minden kóser. Drog, lányok? Valami ilyesmi van a háttérben Jobb lelépni, mert még börtönt is kaphat bűnrészességért. Mondja is a gyágyá Sztyopának, hogy most már nem tudja tovább csinálni, elmegy. Ezer dollárt kap tőle ezért a hétért. És persze sajnálja, hogy nem maradhat tovább. De azért gondolja meg. Meggondolta, nem tud maradni. Elmegy.

Aztán megy minden tovább, ahogy már megszokták. Éttermek, sport, kirándulások, próbaházasság, Fred… Egész jó kis ribanc lettem, gondolja magában Piroska. Tudós kis ribanc, aki mások a nyakán élősködik. De marad, mert azt ígérték, az OSU idén is ad még neki órát. Jó, akkor marad.

Maradt még karácsonyig, de aztán úgy dönt, hogy a pénzt, amit a gyágyá Sztyopától kapott, elkölti egy hajókirándulásra. Miami Beach-Bahama szigetek, biztos jó lesz. Az is. Udvarias, pazar kiszolgálás, ökörsütés egy „lakatlan szigeten,” Nassau és boltjai, tele mindenféle csecsebecsével, szuvenírekkel. Sétál a városban, amikor elkapja egy zápor. Esik, mintha dézsából öntenék, mondja a fa alatt, ahová az eső elől menekült, egy idősebb néger asszonynak. Ez nem eső, mondja az asszony, hanem liquid sunshine. Folyékony napsütés. Ezen jót kacag. A néger asszony is kacag azon, hogy ő kacag. Amint eláll az eső, máris forrón süt a nap, és Piroska folytatja felfedező útját a városban. Egy kis mellékutcába téved, ahol vagy fél tucat néger támasztja a falat, kezükben whiskys üveg. Jó részeg mindahány. Mindegyik mosolyog, nevet, mutatja elefántcsont fehér fogsorát, nyújtja feléje az üveget és azt mondja: Have a drink, girl, have a drink. Igyál, kislány, igyál. Miért ne, gondolja Piroska, és sorban meghúzza mind a fél tucat whiskys üveget. Olyan részeg, hogy alig áll a lában, és csak nagy nehezen talál vissza a hajóra. De aztán mégis csak odatalál. Van ideje aludni is, s aztán este majd folytatja a várossal való ismerkedést. Csak másnap indul a hajó.

Charlie nincs otthon, amikor hazaér. Nem is keresi, nem is mond neki semmit. Összepakolja holmiját, kimegy a buszmegállóra, ahonnan van járat a buszállomásra. A buszállomásról egy Greyhound viszi majd Cincinnatiba. Onnan repülőgép New Yorkba. Ott meg egy budapesti járatra fog felülni. De még Cincinnatiból telefonálni fog Charlie-nak. „Ne haragudj, de a próbaházasság megbukott.”

Good-bye, Amerika.

VIII.

 

Felébred, de még mindig ott van a szemében az álom. Az egész eddigi élete, ahogy így lepergett előtte. Vagy inkább elsuhant, mint egy gyorsvonat. 

– Gábor?

– Itt vagyok, szívem. Jól aludtál?

– Nagyon.

– Akkor megyünk?

– Hová?

– Gyulára. Foglaltam szobát az Erkel Szállóban. Három napig ott leszünk.

– Csak három napig?

– Tovább is maradhatunk, ha akarod.

– Jó, akkor menjünk, Gábor.

 

Péntek, 2020. február 14, Valentin napján

Leütések száma: 24.00

Oldalak száma:14

Írta: O.P.

 

Bálint napi mese, hab nélkül

 

Nagyon hideg idő volt ezen a ködös és párás, zimankós napon, ezért még szorosabbra húztam magamon a téli kabátomat, amint igyekeztem minél szaporábban szedni a lábam, hogy felmelegedjek, a szokatlanul üres korzón. Disznóság, február közepén se nap, se meleg, ki hallott már ilyet Ungváron!  Pedig mindig, és mennyire reménykedve, mondtuk a hideg télidőben, amikor esett a hó, és mínusz tíz fok volt kint a levegő, és majd megfagytunk, ha kiléptünk az utcára divatosan rövid télikabátunkban, vékonytalpú félcipőnkben, hogy sebaj, január, február, s itt a nyár. De valahogy nem úgy nézett ki, hogy most valóra válik ez a reménykedő jóslat. Szidtam is az időjárást magamban, mint a bokrot, mert valahogy nagyon fáztam, amikor megpaskolta a bal vállamat valaki hátulról. Ismerős volt ez a paskolás, két gyors, és aztán szünet, majd még egy, és ezért rögvest a jobb vállam fölé néztem. Eltaláltam. Ő, mármint a kedves Vili barátom, szokott imígyen, ily kedvesen barátaival viccelődni. Azt várta ui., hogy az illető afelé fog nézni, ahol megérintették, és ott persze, hogy nem lát semmit és senkit. Akkor meg lehet nevetni azon, hogy ez a haver milyen barom.  De azért nem jött zavarba attól, hogy ráhibáztam, s ezzel elrontottam a jókedvét, mert köszönés helyett angolul kérdezte vigyorogva:

– Antcha cold? [2]

– Yes, I am – válaszoltam roppant bölcsen, hogy lássa, kivel van dolga.

– No, akkor biztosan nem fogsz elutasítani, ha meghívlak egy Izabellára. Esetleg kettőre. Vagy igen? Csak ide a Szkálába. Itt van, ni, az orrunk előtt.

Nem igazán tudtam ellenállni szívélyes invitálásának, pláne az után, hogy elmondta, per pillant és most nincs pénze, mert még nem kapott honoráriumot, de hamarosan kap, ezért nem bánja, ha én állom a cechet, de majd legközelebb, Isten bizony, ő fizet. – Isten bizony – mondta, és megismételte. – Isten bizony. 

– Oké – mondtam, megint csak nagy okosan amerikaiul. – Menjünk.

Majd ott, mármint bent a Szkálában, megeredt az én Vilikém nyelve. Szóhoz se hagyott jutni, mert csak beszélt és beszélt. Amúgy se volt túlzottan szófukar, de mivel gyanítottam, hogy szívélyes invitálásának lehetett egy másik, kisebb oka is, mégpedig az, hogy már előtte is ivott egy keveset valamelyik jófajtából, de az is lehet, hogy vodkát vagy konyakot egy kis sörrel kísérőnek, és mint minden rendes ungvári álkás,[3] ettől ő is borzasztóan megszomjazhatott. Ezért hagytam, hogy beszéljen. Közben rendeltem is két pohárral. Vagyis nem rendeltem, hanem letettem eléje. Mert úgy látszik ezen a napon a többi borissza ungvári honfitársam is igencsak fázhatott, mert a gyevuska előtt a pultnál többen is vártak sorukra, majdhogy nem tolongtak, hogy mielőbb megkapják azt a mismást.[4]  – Mis-más? Mis-más? – kérdezte a legtöbbtől a gyevuska oroszos hanglejtéssel, és már tolta is oda egyik kezével a poharat a kuncsaftnak, míg a másikkal begyűjtötte a pénzt. Rólam tudta, hogy a prominensebb vendégei közé tartozom, mint törzsvendég és újságíró, ezért nem mismást adott a drága, hanem szótlanul kitöltötte az Izabellát két pohárba, amikor mutattam neki két ujjammal, hogy hányat kérek, és mosolytalanul elém tolta. No, ezt a két poharat tettem Vili elé, hogy aztán melléje telepedjek a priccsen a mindig kocsmai zsongástól zajos cigarettafüstös Szkálában a korzón.  

– Hát aztán tudod-e, komám, hogy milyen nap van ma? – kérdezte Vili miután húzott egy jót a poharából.

– Már hogyne tudnám – mondtam. – Szerda.

– Jó, jó, de hányadika? – erősködött az én Vilim tovább.

– Talán február 15 – mondtam.– De nem, az csak holnap lesz.  Ma tizennegyedike van.

– Okos vagy komám, nagyon okos – mondta Vili gúnyosan. –  És az meg milyen nap?

– Honnan tudjam? Semmilyen – feleltem bosszankodva.

– Pedig illene tudnod – vágta rá Vili gyorsan. – Ma van Bálint napja.

–  Na és? S az meg miért érdekes? – kérdeztem.

– Van feleséged?

– Persze, hogy van. Te is ismered Mariskát, nem?

– És szereted?

– Már hogyne szeretném. Kutya kötelességem. 

– Akkor mit adtál neki ezen a napon?

– Semmit. Mit kellett volna adnom?

– Ejnye, bejnye, komám – csóválta a fejét Vili és vigyorgott hozzá vidáman, ám egy kis enyhe gúnnyal a hangjában. – Hát nem tudtad, hogy szerte az egész világon, de Amerikában mindenképpen, ez a nap Valentin Nap, Valentine’s Day. S ezen a napon elhalmozza egymást virággal, bonbonnal meg ki tudja még milyen micsodával az a sok szerelmes. Ezek szerint ti már nem is vagytok szerelmesek?

– De igen – mondtam. – Nagyon is szeretjük egymást Mariskával. De ez a nap sem nekünk, sem az oroszoknak, vagyis itt a Szojuzában nem ünnep. Eszembe se jutott az ajándékozás, se nekem, se neki. Majd, március nyolcadikán, a nemzetközi nőnapon. Az az igazi nagy ünnep, barátom, amikor minden valamire való orosz nő, aki ad magára, a sárga földig leissza magát sörrel, borral, vodkával. Brezsnyev elvtárs még szabadnappá is tette. Nem tudtad?

– De. Szóval azt mondod, hogy a Valentin nap nem ünnep – szólt Vili bölcsen. – Ugyanakkor én azt hiszem, hogy egy-két évtized, vagy akár egy-két év múlva az lesz. Mert hát módi, tudod? És az emberek szeretik a módit. Ergo terjed is majd, mint a nátha.

– Lehet – mondtam elgondolkodva. – A nyugati imperializmus is teszi a dolgát, nemcsak a szovjet. És akkor te kit fogsz megajándékozni?

– Mármint én? Nekem mindig csak két lányt, ill. két nőt kell majd megajándékoznom?

– Ne légy ilyen cinikus, haver. És ki az a kettő?

– Hát az egyiknek Fű, a másiknak meg Fa a neve. Tudod, én mindig folyamatosan szerelmes vagyok mostanában. Fűbe, fába. Vagyis mindig van egy csinos lány, egy szép nő, akibe halálosan szerelmes tudok lenni az adott pillanatban.

– Ha-ha – nevettem udvariasan, mert tudtam, hogy a Vilinek sokszor van nagyzási mániája.

– Tudod, talán jogos, hogy kinevetsz. Mert az igazság az – mondta Vili most már egészen szomorú arccal –, hogy én nem hiszek az igazi nagy szerelemben. Mert nincs. És ha van, az nem olyan, hogy mindent legyőz. Van, amit nem tud legyőzni, ami erősebb, mint a szerelem.

– Biztos nem is voltál szerelmes, Vilikém, ha ezt mondod. Mert mi lehet erősebb, mint a szerelem. Az a sok óda a kedveshez, a gyönyörű egyetlen, utolérhetetlen nőhöz, az a sok szonett, meg Rómeó és Júlia, az neked smafu? Egyszerűen neked fogalmad sincs arról, hogy mi a szerelem. Valld be, hogy sosem voltál szerelmes, Vili barátom.

– De igen, voltam – mondta szomorúan.

– És kibe, ha szabad tudnom?

– Szabad – felelte Vili. – Egyszer még kamasz koromban, egy szép szőke tornásznőbe, velem egy idős volt a kislány, és Gálya Mihajlovának hívták. A hármas számú orosz iskolába járt, s ő is Marcsák Jani bácsinál edzett a kettes iskolában, mint én. Mindig néztem, ahogy ült a padon, vagy, ahogy dolgozott a gerendán, a korláton, a talajon, bámultam, hogy milyen szép, és akkor valahogy mindig elszorult a szívem, de sosem gondoltam arra, hogy mi lenne, ha mi ketten egyszer valahol egyedül vagy ilyesmi… Csak szerettem és kész. Sosem mondtam neki, nem is mertem, mert úgy gondoltam, hogy kinevet, és akkor én elsüllyedek szégyenembe.

– És? – kérdeztem. Kezdtem már kíváncsi lenni.

– Nincs és – mondta Vili.  – Leérettségiztünk, én a tízes iskolában, ő a hármasban, én abbahagytam a tornát, ő nem, de nem tudom, mi lett vele. Illetve tudom, hallottam valakitől, hogy később Leningrádba[5] ment tanulni. És talán ott is maradt. De a lényeg, hogy én többé nem láttam. Csak a szívem fájt utána sokáig.

– Szóval itt maradtál szerelem és nő nélkül?

– No, azért nem egészen. Voltak barátnőim, de nem voltam szerelmes, mert valahogy csak a Gálya képe élt bennem. De aztán…

Vili itt elhallgatott.

­– Aztán mi volt? – faggattam. ­ – Mondd, ha már elkezdted.

– Végül is elmondhatom – szólt Vili egy nagyot sóhajtva, és fenékig ürítette a poharát. – Mint ahogy azt is, miért állítottam azt, hogy van valami, ami erősebb, mint a szerelem. Kérj még egy pohárral ebből az Izabellából, mert ki tudja miért, de nagyon szomjas lettem. Biztos a Gálya miatt.

– Azt tudod, hogy volt feleségem, sőt ismerted is, a Katit, hisz eljártál hozzánk. Talán azt is, hogy ki és mi volt, és hogy ismerkedtünk meg egymással.

Bálint napi mese

(Folytatás)

– Hallottam ezt, azt, de a részleteket nem ismerem.

– Akkor, ha megengeded, elmondom – szólt Vili s koccintásra emelte poharát.

– Hallgatlak – mondtam, mert mást nem is mondhattam volna, hisz tudtam, hogyha Vilinek mesélni van kedve, akkor ő aztán mesélni fog. Mert hát ilyen nagy mesélő volt az én Vili barátom, ha ahhoz volt kedve poharazgatás közben.

– Azt biztos tudod, hogy a Katinak előttem már volt egy házassága.

– Persze – bólintottam.

– De azt már nem, hogy tulajdonképpen én voltam az oka annak, hogy elvált az első férjétől. Nem is az oka, mert, mint mondta, elvált volna ő úgy is, nélkülem is, mert már nem bírta cérnával.

– Mit nem bírt cérnával?

– Hát a férjét. Tudod, ki volt?

– Nagyjából. De azért mesélj.

– Először elmondom, hogy ki és mi volt az én Katám. Nem volt benne semmi rendkívüli. Egy kicsit szeleburdi, nagyon csinos fiatal lány volt a Kati, aki nyilván úgy gondolta, hogy mivel szép és kívánatos, meghódíthatja az egész világot. Vagy ha nem is az egész világot, hát Ungvárt mindenképpen.

Úgy ahogy elvégezte a középiskolát. Nem volt jó tanuló, csak olyan kettes, hármas, de nem is igyekezett. Szép volt és kész. És ha megjelent akkoriban itt a korzón, az akkor divatos kis abszolút miniben, félsarkú magas cipőben, hát minden férfiember, vén vagy fiatal, csak eltátotta a száját és nem tudta levenni róla a szemét. A kortársnői meg, akik nem voltak közvetlen barátnői, persze lekurvázták. Mert hát a nők már ilyenek. Bár biztos nem volt kurva a Kati, legfeljebb csak egy kicsit (és ki nem az), de hogy csinos volt, az biztos, és ez legtöbbször elég is, hogy egy fiatal lányt leszóljanak.  No meg aztán zsongtak is körülötte a férfiak, mint a legyek. Az idősebbek és a fiatalabbak egyaránt.

Ott volt köztük a leendő férj, Szvitelszki Karcsi is, aki, tudod, az egyik helyi szervezet vagy pártorganyizácijá fő góréjának volt egy szem fiacskája. Már akkor is nyomorék volt, de még nem tolószékes. Csak később lett az. És ez a Karcsika annak rendje s módja szerint belehabarodott a Katiba. Meg is mondta a szüleinek, akik először hallani sem akartak róla. Az ő fiacskájuk és egy kis kukorica!  Na, nem, azt már nem. Ők, a felsőbb, sőt a legfelső tízezer tagjai, akik mindig és nyakig jólétben éltek, befogadjanak egy ilyen egyszerű kis valakit, egy ilyen kis ribancot. Nem, szó se lehet róla. A papa, aki párttitkár, meg megyei pártbizottsági tag, a háza előtt ott áll mindig a fekete Csajka a sofőrrel, ha dolgozni megy a nagyságos úr, és a nacsasszony mama, akinek nem kell sorban állni húsért, vajért meg ilyesmiért a városban, mert csak elküldi a priszlugát[6] a párttagoknak fenntartott külön boltba, szóval, hogy ők befogadjanak házukba egy ilyen lányt, azt már nem. Nincs az az Isten! Így nem csoda, hogy a Karcsika, aki hátul gombolós kora óta mindig és mindent megkapott, s úgy el lett kényeztetve, mint a pinty, a szó szoros értelmében halálosan kétségbeesett. Ráadásul még beteg is volt szegény, ugyebár, és nemcsak testileg, de gyaníthatóan lelkileg is. Se Istene, se hazája az ilyennek, hisz tudod, hanem csak az, amit ő akar. És naná, ha egyszer meglátta a Katit, hát megkívánta. És ha egyszer a Karcsika valamit megkívánt, azt ugye neki meg is kell kapni. Mondta is a szüleinek, ha a Kati nem lesz az övé, ő bizony felakasztja magát. Vagy az Ungba ugrik. Illetve oda nem, mert azért nem volt annyira sportos, hogy ugorjon, és már az Ung vize sem olyan mély, mit régen. Hát akkor bevesz egy marok altatót, vagy elkövet valami mataharit (vagy a harakirit – ezt a kettőt mindig összetévesztem mondta Vili és nagyokat kacagott), szóval, vegyék tudomásul a szülei, ő a Kati nélkül nem akar élni, és ha nem varázsolják neki oda Katit az ágyába rögtön, akkor a szüleit furdalhatja a lelkiismeret egyetlen fiacskájuk halála miatt, amíg csak a földön vannak.

Mit volt mit tenni ezek után? A szerető szülők beültek bizony a fekete Csajkába, és leviziteltek a Katiék szegényes Sahta[7] környéki házában. Vittek virágot, bonbont, konyakot, gyémántos karkötőt a Juszti juvelirnájából[8] (komolyan) és annak rendje s módja szerint megkérték a Katika kezét. Katika nem sokat gondolkodott. Minek is tette volna? Unta már a mamát, aki szeretett félrelépegetni az alkoholista papa mellet, a papát is, mert félt tőle, hogy megveri, sőt részegen megerőszakolja, mert már próbálkozott ilyesmivel, nem is egyszer, amikor be volt rúgva, s unta sufnit és a szegénységet, és azt mondta, dá.

Így hát Katika tizennyolc évesen férjhez ment Karcsihoz. Volt egy szép nagy esküvő, ettek, ittak, mulatoztak az illusztris vendégek, még Rusznák, a megyei pártbizottság első titkára is ott volt a Koronában, pardon a Verchovinában, ahol Karcsika utána ment menyasszonyának a női vécébe, mert már nem bírt gerjedelmével, és ott akarta magáévá tenni először, mielőbb, letolt gatyával. S annak ellenére, hogy a Kati nem is ellenkezett különösebben, az aktus nem sikerült az ifjú férj ejaculatio precoxa miatt. Vagyis idő előtt elsült Karcsinak a farka, és a sperma végigcsorgott fekete nadrágján legfelül. A Kati elnevette magát, és kiment. A férj sunyítva kullogott utána, ill. a férfi mosdóba, ahol megpróbálta rendbe hozni magát. Fél óráig is dörzsölte a nadrágját szivaccsal, hogy tisztességgel visszamehessen a vodkával és sörrel már jól feltankolt bendőjű részeg társaság és a nagyokat kurjantgató „nagy emberek” közé.

Így lett jó dolga a Katinak. Szép lakás, szép ruha, egy kicsit főz, ha akar, egy kicsit takarít, ha akar, és mivel nem akart állandóan otthon ülni, a férje minden ellenkezése és féltékenysége ellenére elhelyezkedett bártündérnek az Edelweis resztoránban. Nyolc órát ült vagy állt a pult mögött, felszolgálta az italt, ivott is, ha a vendégek meghívták, és volt társasága. Sok férfi is volt körülötte állandóan, akikkel kacérkodott.  Természetesen, mivel szép volt és csinos, no meg kacéran kedves, mindenki megpróbált udvarolni is neki. Én is. Először csak finoman.

Ez eltartott úgy két-három évig. És hogy őszinte legyek, tetszett nekem a Kati. Nagyon tetszett. Meg is mondtam ezt neki egyszer, amikor arra jártam, ami nem egyszer, sőt inkább gyakran előfordult. Ő ezt tudomásul vette, de nem omlott rögtön a karjaimba. Egyszer azonban munka után még táncoltam is vele a fenti étteremben és csókolóztunk. De aztán sokáig semmi. Vagy egy évig semmi.

Amíg egyszer, amikor ott ültem előtte a bárpultnál a széken, egészen váratlanul, minden előzetes kézsimogatás nélkül, ami egyébként szokása volt más férfiakkal is, láttam, meg anélkül, hogy különösebben ellágyult volna, erősen rám nézett, elhomályosuló szemekkel, s azt mondta, egyenesen a szemembe, hogy elválik a Karcsitól, és hozzám jön feleségül, ha akarom, mert szeret. Meglepődtem, de jólesett, és forrni kezdett bennem a vér rendesen. Na, hallod, ha egy húsz, huszonegy éves nagyon szép, csinos és jó alakú fiatal nő azt mondja, hogy elválik férjétől, mert szeret, mit tudsz erre mondani neki. Nem sokat gondolkodtam. Úgy hogy egy kis ostoba bambulás, mert hát először még levegőt sem kaptam a meglepetéstől, meg még három feles után azt mondtam, hogy jó. Nagyon örülök, én is szeretem őt és feleségül veszem, ha akarja. – Akarom – mondta, és ezzel az ügy el lett intézve.

Persze, ezt az egészet az követte, hogy „őszintén” elmondta, miért is akar elválni a Karcsitól. Legfőbb sérelme az volt, hogy otthon, mármint a Karcsi szüleinek a házában kutyába sem veszik, mert egy szál nyamvadt kis érettségije van csak, semmi tisztességes szakmája, még gyors- és gépírni sem tud, és fogalma sincs arról, hogy mit írt Thomas Mann vagy Dosztojevszkij. Ezért a szülők lenézik, és a férj is csak állandóan játssza előtte az eszét azt bizonyítandó, hogy ő micsoda entellektüel, míg a Kati csak egy buta kis csaj, de facto egy senki. De még ez nem is lenne olyan nagy baj, ha az a Karcsi nem lenne halálosan féltékeny, nem azzal izélgetni nap, mint nap, hogy a munkahelyén mindenkivel lefekszik, a pincérekkel és a vendégekkel is egyformán. Jó még ezt is elfogadná, hogy mondja, hisz úgy sem igaz, de akkor legalább ő, a férj tudná bizonyítani neki, hogy mácsó, igazi férfi, és legalább egy héten egyszer kielégítené rendesen. De erre sem képes, mert csak egy nyamvadt kis nyomorék, mondta Kati nekem először azóta, hogy ismert.

Úgy hogy a Kati elvált, és aztán rá egy héttel titokban lementünk homoki a zágszba,[9] hogy Ungváron minél kevesebben tudjanak róla, és összeiratkoztunk. Vagyis házasok lettünk.

Természetesen házasságkötésünk nem maradhatott sokáig titokban, mert hát Ungvár mégsem az a nagyváros, és előbb, utóbb mindent megtudnak egymástól az emberek. Meg aztán laknunk is kellett valahol (a Kati szüleihez költöztünk, akik nem repestek ugyan az örömtől, de elfogadták a tényt, ha egyszer így alakult), meg dolgoznunk is kellett. Ám nem kellett sok idő ahhoz, hogy megtudjuk, Karcsi haragszik, s a keze messzire tud nyúlni. Megpróbált áskálódni és ártani, a szülei révén is, ott, ahol csak tudott. Katit például kirúgták a resztoránból, mert „megsértett” egy pártembert. Én is persona non grata lettem bizonyos „felsőbb” körökben. Summa summarum, csúnyán megüthettük volna a bokánkat, ha nem vigyázunk El kellett tűnnünk valahová egy időre, de nem tudtuk, hová.  Nem tudtuk, mit tegyünk, amikor mégis jött valahonnan a segítség. Mert végül is barátunk sok volt, és az egyik segített. Millbauer Zoli volt a neve ennek a barátomnak. Évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Munkácson lakott, de felhívott valahogy, és azt mondta, hogy rám gondolt. Mert, hogy épp állást ajánlottak neki Kelet-Ukrajnában, a Kommunarszki[10] Kohászati Műveknél, ahol pakisztáni mérnök-tanulóknak kéne tolmácsolni. Lesz szolgálati lakás egy kommunálkában,[11] jó a fizetés. Ő szívesen átadná a helyét nekem, mondta, mert hát ő már nem tud menni, mivel épp arra készülnek, hogy családostul áttelepülnek Izraelbe. – Hű, Zolikám – mondtam. – Köszönöm, barátom, nagyon szépen köszönöm. Életeket mentesz… Máris megyünk.

Úgy hogy nekivágtunk. Három évig voltunk ott a Katival, és úgy nagyjából jól megvoltunk. Kati egy szupermarketben kapott állást, mint bolti eladó. Én meg angol-orosz, orosz-angol tolmács lettem egy hatalmas üzemben. Aránylag jó fizetést kaptam, jól megvoltam a kollégákkal, a külföldi diákokkal. és sokat tanultam. Az orosz-angol kohászati terminológiával együtt szinte minden munkaműveletet megismertem, töviről hegyire.

Itt már én nem bírtam tovább cérnával és félbeszakítottam Vilit.

– Figyelmesen hallgattam életrajzírásodat, kedves barátom, Vili, de ebből sehogy sem derült ki számomra, hogy mi az, ami erősebb a szerelemnél.

– Látod – szólt kenetteljesen Vili – most épp ahhoz a helyhez értem, melyből ez kiviláglott volna, de úgy veszem észre, üres a poharam. Nem rendelnél-e még egy pohárkával, hogy hangszálaimat benedvesítsem, mert így száraz torokkal nem tudok előadni. Belátod, nem?

Beláttam, és intettem is a gyevuskának, hogy még kettőt: jescso dvá.

Miután húzott egy jó nagyot a friss csapolásból is, így folytatta.

– Tudod, a lényeg csak most jön. Nem felejtettem el, csak a végére hagytam, hogy izgalmasabb legyen. Szóval az úgy volt, hogy könnyű szívvel és könnyű poggyásszal vágtunk neki Katival a hosszú útnak. Fiatalok voltunk és bohók, erősek és vidámak, és hát nagyon szerettük egymást, gondoltuk. Mert ha nem, akkor biztos nem házasodunk össze. És hát tele voltunk jó szándékkal meg sok szép reménnyel. Csakhogy nem volt sok pénzünk. Sőt, ha pontosabban akarok fogalmazni, szinte semmink sem volt. Arra számítottunk ui., hogyha megérkezünk, rögtön kapunk valami kis pénzt, amit leendő munkáltatóim podjomnij-nak mondtak, amivel ellehetünk egy darabig. Hisz ezt ígérték. És talán nem is a munkaadóim voltak a hibásak abban, hogy elszámítottuk magunkat egy kicsit. Vagy nagyon. Mert valahogy úgy jött ki a dolog, hogy péntek délután érkeztünk Kommunárszkba, éhesen, rongyosan, összefagyva, s a vonatról egyenesen a megjelölt szállásra mentünk, onnan meg az irodába. Csakhogy ott senki sem volt már. Illetve volt, de azt mondták, hogy a könyvelőség délután már nem tud pénzt kiadni. Jó, de nekünk egy kopekünk sem volt, és már egy napja nem ettünk. Talán volt még egy kis kenyérmaradékunk, úgy üresen. De pénzünk egy szál se, és senkit sem ismertünk. Úgy hogy szépen haza mentünk a szállásra, és lefeküdtünk aludni úgy, ahogy voltunk, üres gyomorral. Másnap szombaton sem vehettünk fel pénzt, mert az iroda zárva volt. Vasárnap úgyszintén. Úgy hogy két napig koplaltunk rendesen, ahogy kell. Egészen pontosan, semmit sem ettünk. Aztán jött a hétfő, amikor már mindketten kóvályogtunk az éhségtől, és már biztos csak az a remény tartotta bennünk a lelket, hogy mindjárt nyit az a fránya iroda, kapunk pénzt, és… eszünk, eszünk, és eszünk. Ám ahogy kinyitottam a szememet, azt láttam, hogy egy száraz kenyérhéj még ott fekszik az ablakpárkányon érintetlenül. No, ha senkinek sem kell, gondoltam, akkor én megeszem. Indultam is volna, és már-már éreztem is a talpam alatt a padló hidegét, amikor látom, hogy Kati úgy pattan ki az ágyból, mint a villám, odarohan a száraz kenyérhéjhoz, és hám, bekapja. Nem szóltam semmit. Nem mondtam Katinak, hogy hát ez az a nagy szerelem, amikor a szerelmetes feleség hagyja a párját éhen halni. .Csak nyeltem hozzá egy nagyot én is. Miközben az járt a fejemben, hogy ha én kaparintom meg azt a száraz kenyérhéjat először, nekem se jutott volna eszembe, hogy valakivel megosszam. Még szerelmetes nejemmel se. Lám, lám, gondoltam keserűen, egy száraz kenyérhéj is erősebb tud lenni, mint minden nagy szerelem. Az éhes bendő omnia vincit.[12]

Ezzel fejezte be Vili a történetét. Befejezte, felhajtotta maradék borával a poharát, amire én csak azt tudtam kinyögni feleletként, hogy: hüm. És még egyszer. hüm-hüm.

De azért azt még elmondta a Vili, persze csak az után, hogy rendeltem még két pohárral a gyevuskától, hogy a balul sikerült kezdés ellenére nem kellett éhen halniuk. Az iroda még délelőtt rendesen kinyitott, a könyvelő adott busásan előleget, s így rögtön egy sztolovájába [13] rohantak, ahol alaposan megpakolták mindenféle jóval a tálcát, és úgy mentek a pénztárhoz fizetni. Volt rajta, mármint azon a tálcán, minden, ami szem-szájnak ingere: forró gőzölgő borscs finom friss fehér kenyérrel és tejföllel, pörkölt krumplipürével, savanyúság bőven, desszert és sör is két üveggel. Akkor lepődtek meg a legjobban és váratlanul az éhes fiatalok, amikor megették a borscsot, és szomorúan kellett tudomásul venniük, hogy több jó már nem fér beléjük. A koplalástól összement a gyomruk. Így mind az a sok minden, amit magukba akartak tömni a hosszú koplalás után, a pocsékba ment. Száraz kenyérhéj miatt azonban soha többé nem kellett egymásnak szemrehányást tenni, így együttlétük folyhatott nyugodtan lelkiismeret-furdalások nélkül. Hogy aztán ez a nagy szerelem mégis elmúlt, tovaszállt, és elolvadt, mint a tavalyi hó, és hogy miért, azt Vili most nem mondta el. Majd legközelebb, gondoltam én, amikor újra beinvitál egy pohár Izabellára a Szkálába még az előtt, hogy megkapja esedékes honoráriumát, s így nekem kell állni újfent azt a fránya cechet. Mert, hogy az ihlet is megszállja Vilit, azt tőle, már meggyőződtem, csak ilyenkor lehet elvárni.

VÉGE

 

 

Úgy éreztem, egy hulló

falevelet látok táncolni

a gyenge októberi szélben… (Marianna)

A doktornő

 

Vili barátom mesélte. Mindig előáll történeteivel, oszt nekem, ha nem akarom megbántani – miért is tenném, amióta az eszemet tudom ismerem –, végig kell hallgatnom. Szóval Vili megint előállt egy újabb mesével. Azért mese, mert legtöbbször a fele sem igaz annak, amit elmond. De hát ő már ilyen. És mivel egyszer sem szóltam közbe, hát az idézőjeleket elhagyom. Azért még egyszer hangsúlyozom: az eset nem velem történt, hanem Vilivel. Egy szép nyári estén, mondta ő.

– Szóval – mesélte Vili –, a minap Budapesten akadt dolgom. Azt is elmondom, hogy mi. A Jelenkor kiadó igazgatónője hívott telefonon, mondván, hogy hajlandók kiadni legújabb novellás-kötetemet, melyet a mai kor elképesztő sok-sok romlottságáról írtam, meg arról, hogy milyen rosszak is ma az emberek, vagyis tele van sirámokkal, de azért egy kis romantikával meg szexszel is fűszereztem, mert hát minden történet csak úgy az igazi. Nem kell, hogy csöpögjön a szextől, de azért legyen benne egy kis hanky-panky, ami magyarul entyem-pentyem. Szóval hívott az igazgatónő, és azt mondta, neki tetszik, amit összeírtam, van stílusom, ezért ki is adja, ha sikerül megállapodnunk ebben, abban. Például a honoráriumban. Mert az a helyzet, hogy most még nem tudnak fizetni, csak később, a kiadott és eladott példányok után. És az a legjobb, ha személyesen….

De hogy a lényegről beszéljek, utaznom kellett, Budapestre. Gondoltam, most az egyszer vonattal megyek, oda-vissza, az a legegyszerűbb. Felszálok itt a Cementgyárnál, és Egerből meg minden órában indul vonat a fővárosba. Mind szupermodern, karcsú, elegáns, kényelmes. Kocsival meg már régóta nem közlekedek. Minek? Sokkal jobb a busz. Ingyért elvisz akárhová. Felmutatom a személyim, és oda megyek, ahová akarok. A busszal. Az adott esetben vonattal. Az autóba meg kell a benzin, ami pedig sok pénz. Egyre több. No meg a szürkehályogot is el kéne már távolítani a jobb szememről, mert így nem sokat látok, és jobb, ha így nem ülök a volán mellé. A vakvezetést egyelőre nem díjazzák Magyarországon.

Így hát vonatra ültem, felutaztam Budapestre, jártam a kiadóban, megállapodtunk, örültem, hogy kiadják a könyvemet, a pénzt meg egye fene. Minek az nekem. Hisz amióta nem iszom, annyi pénzem van az egy nyögdíjból is, mint a pelyva. Kifizetem a rezsit, meg amit kell, számítógép, telefon stb., megveszem a napi betevőt, néha leugrok az uszodába a testet karban tartani, és kész. És minden hónap végén megtakarítok valamit. Akár tíz- vagy húszezer forintot is. Nehogy már valaki azt mondja, hogy az nem is pénz. Nekem az. Vagyis gyöngyéletem van. Nem is kell jobb. Akkor meg minek a pénz. Legfeljebb, ha közbe jön valami, egy kis plusz kiadás, mint például most ezzel a történettel kapcsolatban is, egy kis flört, egy kis kaland. Sőt, ha ilyen józanul élek, akkor esteleg egy kis ungibungira is futja néha. Hogy mi az az ungibungi? Mindjárt megtudod, komám, mert elmondom.

A történet tulajdonképpen a visszaúttal kezdődik. Vonaton, buszon már nem szoktam olvasni, mert mást sem csinálok egész nap otthon, mint olvasok, írok, számítógépezek és a népbutító dobozt, a tévét nézem. The box for idiots, mondják Amerikában. Ezért minden más esetben inkább pihentetem az agyamat, ha lehet. Persze, ha egy-egy útitárs hajlandó szóba elegyedni velem, sose bánom. Mindegy, hogy kivel, öreg, fiatal, nő vagy férfi, értelmiségi vagy kétkezi munkás, szeretek beszélgetni. Hisz ismersz. (Bólogatok).

Nos, amikor Pest felé utaztam, voltak olyanok, akik szemben velem, vagy mellettem ültek, de az útitársak nem voltak bőbeszédűek, ezért csak egy-két szót váltottunk egymással, nem alakult ki társalgás. Az ilyen szituációkat sem bánom. Én mindig jó társasága vagyok magamnak is. A legjobb. Szeretek így is utazni. Elvagyok gondolataimmal.

A kiadón kívül semmi más dolgom nem volt Budapesten. Voltak, és vannak még ismerősök, barátok, sőt rokonok is Pesten, de ha nem muszáj, nem háborgatom őket. Mindenkinek van dolga, gondja vagy baja nélkülem is. Úgyhogy tárgyaltam a kiadóval, utána beültem egy presszóba, szeretem a pesti presszókat, mindig is szerettem, Ady Endre éjszakáit juttatják eszembe. Most a Gourmand-t választottam a Semmelweis és a Kossuth utca sarkán. Nosztalgiából is, mert régen, már nagyon régen, a szép szocialista időkben, valamikor ott dolgoztam, ahol most a Magyarok Háza van. Akkor a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza volt ez a csodálatosan szép épület. Ott voltam tolmács egy ideig. Jó munka volt, és érdekes, ment is, mint a karikacsapás, mert éreztem, tudtam, hogy értek hozzá, de aztán váltottam. Végül is, gondoltam magamban, nem azért jöttem át a Szovjetunióból ide ebbe a szép Magyarországra, hogy itt is az oroszok valagát nyaljam. Persze, ezért már jól meg is fizettek, de mégis. Ne lássam őket, és a nyelvüket se halljam többé, így éreztem. Elmentem inkább tanárnak. Angol nyelvtanárnak. Hisz az egyetemi diplomámban is az áll, hogy az vagyok. Angol nyelv- és irodalomtanár. És az is voltam egészen nyugdíjas koromig. De most nem ez a sztori, ezért folytatom ott, ahol abbahagytam.

Este még hat óra előtt sikerült felszállnom egy Egerbe induló vonatra, és gondoltam, hogy ott, Egerben majd buszra szállok és egy fél óra múlva már otthon is vagyok. Nem probléma.

Nem voltunk sokan a vonaton, volt üres hely is bőven a kocsiban. De észrevettem, az ilyesmit rögtön észre szoktam venni, hogy az egyik helyen egy csinos kis nőcske ül, méghozzá egyedül. Nem volt mellette, sem szemben vele senki, ezért (régi beidegződés) úgy gondoltam, csak oda ülök mellé. Hátha hajlandó még társalogni is velem. Jó lenne, gondoltam. Persze, azért jól megnéztem magamnak a nőcskét előbb. Úgy negyvenéves lehetett, vagy talán valamivel több. Egy kis fehér nyári póló volt rajta, az volt ráírva, hogy New York, semmi más, és láttam, hogy nincs alatt melltartó. Két szép kis alma gömbölyödött alatta sötét bimbócskákkal. Hosszú lába volt divatos, a térdénél lyukas farmerben. A haja vörös, biztos festette. Csinos kis szemüveg is volt rajta, és mögötte a két szép nagy okos és sötét szeme, álmodozó, de ott volt benne az a bizonyos Schlafzimmerblick. A szája meg szép nagy és pirosra festve. Ült, de úgy saccoltam, hogy úgy 170-175 cm lehetett, vagyis magas és karcsú, sportos, de azért ha felszedett volna magára úgy még egy-két kilót, akkor még vonzóbb lett volna. Az sem zavarta különösebben szép arcvonásait, hogy az orra nem volt igazán kicsi. Kezének körmén lángvörös manikűr, a lában, mely magas sarkú szép szandálban volt, rózsaszín pedikűr. Amúgy kissé közönségesnek tartottam, de azért tetszett, sőt, nagyon is.

Mindenesetre roppant udvariasan és illedelmesen, mint úriemberhez illik, azért megkérdeztem, nem tartja-e tolakodásnak, ha leülök ide mellé és így nemcsak az elsuhanó tájban tudok majd gyönyörködni. Úgy látszik tetszett neki a bók, mert elmosolyodott; a két elülső foga közt volt egy kis rés, mint az olasz énekesnő Csinkvettinek. Vette a lapot, mert kedvesen, viccesen mondta, hogy „részemről a szerencse.” A válasz hallatán, kedves mosolya láttán, tudtam, hogy lehet majd vele társalogni.

Bemutatkoztam. Nyújtotta a kezét, és mondta, hogy ő Júlia. Csak Júlia, mondta, mint az oroszoknál szokás. Nem mondott vezetéknevet. Hát, ha nem akarja elárulni, ki és micsoda, az ő dolga, gondoltam, ezért legyen csak Júlia. Nekem úgy is jó. Csak fecsegjen. Minél többet. És hagyjon engem is fecsegni. Minél többet.

És beszélgetni kezdtünk, elmondtam, hogy tanár vagyok, illetve voltam, most már csak „nyögdíjas” (erre nevetett), és nem csinálok semmit, csak olvasok, és néha írogatok. Van három fiam, sok-sok unokám, de egyedül vagyok. Hogy miért? Elmondtam feleségeim történetét is. Miért ne? Nyugodtan elmondhatom, ha kérdezik. Az életem nyitott könyv. Nincs titok benne. Úgy vélem, sok mindent csináltam, jót és rosszat is talán, de törvénybe ütköző cselekedetet egyet sem. Nem vagyok, és nem is voltam soha bűnöző, sem aljas. Akkor meg minek titkolózzak?

Júlia közben magáról is beszélt. Szerintem igazat mondott, nem hazudott ő sem, de a vezetéknevét nem árulta el a két óra alatt sem Egerig. Nem is voltam rá kíváncsi. Minek. Úgy se látom többé azután, hogy a vonatról leszállunk.

Nos… De előbb elmondom, hogy ki is volt ez a Júlia. Vagyis azt mondom el, amit ő mondott magáról. Közönségesnek hittem először, de tévedtem. Egyáltalán nem volt az. Orvosnő volt a lelkem, és belgyógyász. Az intenzív osztályon dolgozott, úgyhogy, gondoltam, sok mindent láthatott olyat, amit nem szívesen lát az egyszerű halandó. De ő azt mondta, hogy szereti a munkáját, nem is tudná, mit is csinálna anélkül, merthogy attól nincs is szebb. Persze, a tanár is szép foglalkozás, mondta, csak azzal a sok rossz gyerekkel ő nem tudna mit csinálni. Mondta, hogy elvált, de van két szép gyereke. Fekete gyereke.  „Hogy-hogy?” – kérdeztem csodálkozva. Hát csak úgy, hogy az egyetem után, Debrecenben tanult, sikerült kimennie az USA-ba, persze, nem, mint orvos, hanem csak, mint ápolónő, mert külföldieknek külön vizsgát kell tenni az amerikai orvosi kamara előtt, és az talán nehezebb, mint maga a diplomaszerzés. Nem bánta, hogy csak ápolónő, ment ő úgy is, mert szeretett volna sok pénzt keresni, és sok ezer dollárral hazajönni, de aztán beleszeretett egy feketébe, az is orvos volt, kolléga, afroamerikai, és hát hozzáment. Az meg rögtön csinált neki két gyereket. Szép gyerek mind a kettő, de a férje egy afroamerikai kolleginába lett szerelmes és elhagyta. Az afroamerikai kollegináért. Neki nagyon rosszul esett, nem is akart többé maradni, és hazajött a két gyerekkel. Itthon először háziorvosként dolgozott, de az intenzív osztály jobban tetszik neki. Kemény, de ezt jobban szereti. Jobban, mint bármi mást. A szüleivel lakik egy szép kertes házban, a pénzre nem panaszkodik, mert hát a férj is fizeti rendesen a tartásdíjat, erre az amerikai törvények is kötelezik. Sőt, elárulja, hogy még ő is kap külön tartásdíjat kedves afroamerikai férjétől, ami szintén szép kerek summa, ha a magyar fizetéseket nézzük. Igaz, már nem sokáig fogja ezt a pénzt kapni, mert a gyerekek is csak nőnek, és 18 éves koruk után a férj már nem köteles tartásdíjat fizetni, de azt mondja, mármint a volt férj, ha kimennek hozzá, szívesen tanitatja őket. Minden további nélkül kimehetnek, mert amerikai állampolgárok, mivel ott születtek. Kisebb probléma azonban, hogy a gyerekek nem tanultak meg angolul. Csak magyarul tudnak. Két fekete magyar gyerek, mondta Júlia és nevetett. Sajnálja, hogy nem követelte meg tőlük, hogy megtanuljanak angolul. Ezt úgy érti, hogy jól, perfekt. Nem nyaggatta őket, azzal, hogy tanuljanak, hagyta őket a kedvükre élni. Mert az iskolában van angol óra ugyan, de az mire jó. Semmire.

Ezzel nagyon egyetértettem vele. Bólogattam is hozzá rendesen.

Szóval így elbeszélgettünk, talán két óra hosszat is. Már Maklárnál járt a vonat, amikor Júlia… egyszer csak egészen váratlanul, úgy ért, mint a villámcsapás, nahát, megfogta a kezemet, a szemembe nézett és következőket mondta. A magázásról áttért a tegezésre.

– Tudod, mit Vili, akarok mondani neked valamit, ha nem haragszol.

­– Mit? – kérdeztem egészen elképedve. Nem tudtam elképzelni, hogy mi a csudát akarhat nekem ez a szép fiatal nő mondani.

– Megfordult a fejemben – folytatta Júlia –, hogy mi lenne, ha most nem mennél haza, a te jó kis megszokott ágyikódba, hanem elmennénk vacsorázni. Az Eger szállóban van egy jó kis étterem, hajnalig is nyitva. Nagyon jó francia konyhájuk van, azt szeretem. Éhes vagyok, nagyon ennék és innék valamit, például egy kis vodkát pezsgővel, és utána kiveszünk egy szobát, és ungibungizunk reggelig.

– Ó – mondtam, és nem kaptam levegőt.

– Most biztos azt hiszed, hogy kurva vagyok. Lehet, de nem ez a helyzet. Nem vagyok kurva, vagy csak egy kicsit, ha úgy tetszik. Mert az az igazság, hogy engem sem fából faragtak, nekem is vannak érzéseim, a hormonok, szokták mondani, amelyek néha tombolnak, bennem és másokban is, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, vagy csak nehezen találok partnert, ha akarok. Bármelyik kolléga szívesen lefekszik velem, ha a bájaimat bevetem, és volt barátom is, nem is egy, de állandó élettársam vagy férjem, nincs, és azt hiszem, nem is kell. Hiányzik, de mégis csak púp lenne a hátamon a két gyerek mellett. Pedig szeretem, ej dehogy szeretem, imádom a szexet. Az is lehet, hogy nimfomániás vagyok, ki tudja. Végszükség esetén persze, ott a vibrátor, de az sehogy sem az igazi. Egy férfi mégis csak más, nem? És most megint úgy érzem, hogy tombolnak bennem a hormonok, és jó lenne egy férfi. Te meg kimondottan tetszel nekem, Vili. Jóképű vagy és okos. De most nem az eszed kell, Vili, hanem valami más – mondta Júlia őszintén, negédesen mosolyogva és mélyen a szemembe nézve boszorka szemével a szemüvege mögül.

Hű, el tudod képzelni, haver, hogy borsódzott a hátam az izgalomtól. És belegondoltam, milyen jó lenne, ha…

– Tudom, mire gondolsz, Vili – mondta tovább ez a kis boszorka és a kezemet simogatta. –  Arra, hogy nem vagy már fiatal és nem tudsz majd igazán… szóval, kielégíteni. Attól ne félj, szívem – mondta és egészen közel hajolt hozzám és a fülembe súgta. – Orvos vagyok és tudom, mire jó az orvostudomány. Minden titkát ismerem.

Tulajdonképpen itt akár be is fejezhetném. De azért még elmondom, különösebb részletek nélkül, hogy bár a vasútállomástól az Eger szállóig csak egy ugrás, mi azért mégis taxiba ültünk, és elvitettük magunkat odáig. A sofőrnek én fizettem. Aztán bejelentkeztünk. Júlia adta meg a nevét a recepciósnak. Nem hallottam, milyen nevet mondott, nem is akartam. Felvittük azt a kis cuccot, ami nálunk volt a szobába, majd beültünk abba a fene elegáns, hajnalig nyitva tartó luxus resztoránba az első emeleten. Muzsika is volt ott, tangót is játszott a zenekar, és mi meg táncoltunk. Úgy ahogy kell, mint a fiatalok. Lassúztunk, izgattuk egymást. Még csókolóztunk is egy kicsit, de valahogy szégyelltem, hogy mások is látják, mit művelünk. Hát maradt bennem azért gátlás bőven a régi úri nagymamás nevelésből, aki előtt (mármint a nagymama előtt) még azt sem volt szabad mondani, hogy pisilni kell. Aztán meg ettünk is, ittunk is. Júlia három fél vodkát és egy üveg pezsgőt is úgy bevágott, mint a sicc. Én meg, mivel jó ideje nem iszom alkoholt, egy nagy adag somlóival vigasztaltam magam helyette. Azt mondják, a volt alkoholisták szeretik az édességet. Igaz.

Aztán… Igen, aztán jött az éjszaka. Féltem, hogy leégek, de már nem bántam. Egyszerűen csak boldog voltam. Ha hiszed, ha nem, de vén fejjel újból szerelmes voltam, ebbe a Júliába, és örültem, hogy egy ilyen szép és fiatal nő a szeretőm. Mint ahogy annak is, hogy Júliának igaza volt, amikor azt mondta, hogy ő tudja, mire jó az orvostudomány. Nos, ezt hajnali ötig háromszor is bizonyította. Csakugyan ismerte minden titkát. Aztán aludtunk vagy délig.

A recepció előtt még megöleltük egymást és elváltunk. Júlia azt mondta, hogy fizethetek, ha úgy gondolom, hogy egy úriember nem engedi, hogy a nő fizessen meg minden, de szóljak, ha probléma. Ugyan, miért lett volna? Hisz amióta nem iszom, annyi pénzem van, mint a pelyva. És csak olyan ötvenezer forint volt az egész a vacsoraszámlával együtt. OTP-kártyával fizettem.

Azóta nem láttam. Ugyanis abban állapodtunk meg, hogy nem keressük egymást, nem telefonálunk, nem írunk egymásnak. Egyébként nem adta meg sem a címét, sem a telefonszámát. Nem is kértem. Maradjon ez csak egy szép emlék. Eger ugyan nem olyan nagy város, és elméletileg bármikor összefuthatunk. Nem baj. Akkor majd köszönök neki szépen. Csak azt nem tudom, mit mondjak majd neki: szervusz vagy kezicsókolom doktornő. Zavarban lennék. De azért hajlok arra, hogy kezicsókolomot mondjak, ha netelántán egyszer csak ott jön velem szemben az utcán. Nehogy még azt higgye a szentem, hogy szemtelen vagyok és telhetetlen, és még akarok is tőle valamit, legalább egyszer, az orvostudomány nagyobb dicsőségére.

 

Élet az Igaz Szónál

 

– Tudod, kedves barátom – mondta Vili kissé már fátyolos szemmel a harmadik jó erős Zláti bázsán[14] után ott az egri strand mellett a Békafütty sörözőben – mindig szerettem volna elmesélni valakinek, hogyan is indult az én munkás karrierem és miért. Ugyanis eddig sok mindent elmondtam neked, hisz te vagy a legjobb barátom, de ezt valahogy nem. Hogy miért? Talán szégyelltem. Hogy mit? Hát, hogy őszinte legyek, talán azt, hogy annyira naiv és esetleg bohém, pontosabban hülye voltam. Az igazság az, hogy lehettem volna okosabb is. De nem voltam. Szóval, meghallgatsz?

– Persze, Vilikém, hogyne, mesélj csak, mesélj – mondtam neki rezignáltan. Mert hát mi mást mondhattam volna neki én, akit a legjobb barátjának tartott? No meg ha egyszer Vili mesélni akart, három korsó Bázsán után, pláne az után, hogy három felest is bedobott előtte, akkor már úgysem lehetett őt megállítani. Könnyebb lett volna (ez mondtam már ugyan, nem is egyszer, de azért csak megismétlem) a tenger fenekére bugyit húzni, mint őt ilyenkor leállítani. Ezért inkább rendeltem még egy korsót, egyet neki, egyet meg magamnak, és beletörődve szomorú sorsomba, abba, hogy most megint hallgatásra, pontosabban az ő hosszú és könnyfacsaró történetei egyikének a meghallgatására leszek ítélve, kortyoltam egy nagyot a sörömből és hallgattam. Ő meg folytatta, imigyen.

I.

– Tudod, kedves barátom, ez akkor kezdődött, amikor már negyedikes voltam az egyetemen Ungváron és… csóró. Semmim sem volt a nagy eszemen kívül (azt hittem, hogy van, pedig épp nem volt), a félre taposott sarkú egy pár cipőmön, rojtos nadrágomon és ingemen kívül. De volt egy kislány, aki épp gyereket várt tőlem, és ezért úgy gondoltam, hogy illik elvenni. Rendes ember ezt teszi, ugye? Nem voltam ó be nagyon szerelmes épp abba a kislányba, mert szinte minden olyan szép és fiatal egyetemista lányba is szerelmes voltam ezzel egy időben, aki úgy gondolta, vagy mondta, hogy épp engem szeret, amikor elkapott bennünket a hév és égtünk, mint a száraz rőzse, de azért, gondoltam, mindenkit úgy se vehetek feleségül, hát elveszem ezt az egyet és aztán majd meglátjuk. Előbb utóbb úgy is meg kell majd nősülni, hisz már elmúltam huszonöt, és hát ilyenkor egy férfiember már nősülni is szokott, nem csak virágról virágra szállni, vagyis kicsapongani, döntöttem el hülye fejemmel. Csakhogy, ha az ember már nős és gyereke is van, hát azt el is kell tartani. De én még mindig csak egyetemista voltam. Kaptam ugyan ösztöndíjat, mert jól tanultam, tiszta ötösre, és hát fociztam is, akkor már nem a mestercsapatban, hanem épp csak megyei szinten, de az is hozott egy kis pénzt a konyhára. Hozott, de nem sokat. Úgyhogy dolgoznom kellett volna valahol, hogy fix fizetésem legyen. Legalább az. Így egy olcsó albérlettel még a lakáskérdést is meg lehet oldani valahogy. Szóval, kellett egy állás. De hol?

Nem tudom ki mondta, ki ajánlotta, hogy keressem fel a Kárpáti Igaz Szó teljhatalmú főszerkesztőjét, Balla László elvtársat, mert ő biztos tud alkalmazni. Megtettem. Úgy látszik, szimpatikus voltam neki, nem utasított el azzal, hogy ugyan, mit gondolok, csak így beállítok az utcáról azzal, hogyegy ilyen rangos és híres lapnál, mint a Kárpáti Igaz Szó, akarok dolgozni, hanem adott egy cikket oroszul, már nem emlékszem miről szólt, és azt mondta, hogy fordítsam le. Szótár meg minden egyéb segédeszköz nélkül. Adott tollat és papírt is, és kiküldött a másik szobába. Én meg szépen lekörmöltem. Igyekeztem szépen, olvashatóan írni. Balla meg elolvasta, vagy inkább csak végig futott rajta a szemével, és azt mondta, hogy jó, ha akarok, akkor holnap már munkába is állhatok, mint fordító, mert sok a munka. Két műszakban kell majd dolgoznom, és a fizetés meg ennyi és ennyi. De ha van újságírói vénám és írok is valamit a lapba, hát azért még plusz honoráriumot is kapok. 

Boldog voltam. Talán épp olyan, mint amikor öt év után mégis csak felvettek az egyetemre. Mindenesetre boldogabb, mint amikor ifjú és már más állapotban lévő arámmal a zágszban [15] hivatalosan is házastársak lettünk. Akkor nem igazán voltam boldog, tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de azért beletörődtem. Még meg is ünnepeltük az esküvőt az Uzsgorod szálló előkelőnek tartott resztoránjában[16] ahogy dukál. Vodkával, pezsgővel, egy kis vacsorával meg néhány jó baráttal, akik közül kettő a tanú volt.

Szóval így kezdődött el az én új életem akkor, amikor a réginek sem voltam még egyáltalán a végén. Még le kellett diplomáznom. Reméltem, hogy színjeles leszek, és akkor piros diplomát kapok, ami azt jelentette volna, hogy az egyetem esetleg felajánlja, hogy maradjak a tanszéken, mint oktató, mert a piros diplomásoknak fel szokták az ilyesmit ajánlani, de hogy nekem, aki egy mágyár [17] és ráadásul popovszkij szin, [18] papgyerek, ilyet ajánlatot ne tegyenek, hát egy kis simlihez folyamodtak. Titokban (mint később megtudtam) arra kérték a tanárnőnket, E. Máriát, akit mi csak Miminek hívtunk, mert hivatalosan Márijá Mihájlovnának kellett szólítani, és akinél a diplomamunkámat írtam egy kimondottan kutya nehéz nyelvészeti témában, a Present Perfect Continuous Tense [19] igeidő használatából a mai angol nyelvben, szóval arra kérték a tanárnőt, hogy semmiképpen se adjon nekem jelest. Erre Mimi kerekperec kijelentette, hogyha nekem nem adhat jelest, akkor mindenki másnak csak hármast vagy kettest fog adni, mert hát mégiscsak én voltam, nem hazudok és nem akarok felvágni, legfeljebb csak egy kicsit, a legjobb angolos az egész egyetemen, és talán még az akkori tanároknál is jobban tudtam angolul. De mivel Mimi csak ötöst volt hajlandó adni, hát tudományos kommunizmusból kaptam négyest. Ami azért volt disznóság, mert foxi-maxiban is mindig minden évben jeleskedtem, ám az államvizsgán mégis csak négyest kaptam. Így elúszott a piros diploma, és ami még fontosabb, nem kellett az egyetem vezetőinek felajánlani, hogy maradjak a tanszéken. Egyik évfolyamtársnőm maradt helyettem, aki amúgy elég butácska volt, angolul is úgy beszélt, mit egy hegyi magyar,[20] borzalmas akcentussal, sok-sok nyelvtani hibával. Elterjedt, hogy egyszer Rót Sándor professzor, aki történetesen épp tanszékvezető volt nálunk akkoriban, azt kérdezte tőle udvariasan, hogy „how are you, Khororoshilova,” mire a kislány azt válaszolta az ilyenkor szinte kötelező vagy rutinszerű ’I’m fine, thank you’ helyett, hogy „szenkjú nászing,” ami az orosz „szpászibo nyicsevo”[21] tükörfordítása ugye és ráadásul a fogközi ti-écs-et szö-nek mondja. Az ilyesmit úgy szoktuk oroszul cikizni, hogy mojá tvojá nye ponyimáj. [22] De mivel a kislány nem volt sem mágyár sem pedig egy papnak a lánya, hát lehetett belőle egyetemi oktatót csinálni a „szenkjú nászing” ellenére is. Én meg az én echte Britishemmel is maradtam fordítónak a Kárpáti Igaz Szónál, amit egyébként nem igazán bántam. Különösen azok után nem, hogy Balla még azt is kiharcolta, hogy maradhassak az újságnál, amikor pedig, ha nem akartam elveszíteni a diplomámat, mennem kellett volna egy galíciai kis faluba a számogontól[23] debil gyerekeket tanítani, ahová az egyetem küldött. De Balla rendes volt. Elérte az obkomon [24] keresztül, melynek egyébként tagja volt, hogy maradhassak.

Balláról egyébként el kell mondanom, hogy kedveltem, és ő is kedvelt. Többször is hangsúlyozta, hogy jó barátom. De aztán kétszer is kirúgott. El is mondom, hogy miért. És ha úgy vesszük, végül is igaza volt. Nem kockáztathatta a lap és a saját egzisztenciáját, hírnevét egy „nyikhaj” miatt, aki én voltam.  

Már vagy hét, pontosabban csakugyan hét éve voltam nős, amikor végül is megtörtént az, amire mindig is gondoltam, hogy meg fog történni. Mert mint már említettem, hanem is kényszerből, de mégis csak hülyeségből nősültem, nem kellett volna. És ezt jól tudtam. De azért éltem a rendes házas ember életét, úgy ahogy tudtam. Nem igazán voltam egy hűséges férjtípus. Ha úgy adódott, és már miért ne adódott volna, a disznó mindig megtalálja a pocsolyát, mondta aztán később az anyósom, én bizony félreléptem. És hát úgy tartja a mondás, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg ... Igen, én is összetörtem. Jött egy szép fiatal, tizennyolc éves kislány, a Micike, és én olyan szerelmes lettem, mint egy nagyágyú. Hogy vajon Micike is, azt most már nem tudom. A lényeg, hogy én bizony válni akartam. És be is adtam a valópert. A nejemnek pedig ez nem tetszett. Oly annyira nem, hogy fűhez, fához járt panaszkodni, hogy én milyen részeges és kicsapongó huligán vagyok, meg hogy verem (ami nem volt igaz) és hogy rúgjanak ki a munkából, mert megérdemlem. És hát Balla megtette. Eljátszotta az igazságosztó nagy Isten szerpát és kirúgott. Az asszonykának adott igazat. Oly annyira, hogy még a közös lakást is, mely a szerkesztőségé volt, rátestálta. Én meg hát… feleségül vehettem nagy szerelmemet, Micikét, akinek épp olyan pucér volt a feneke, mint az enyém. A szüleinél húztuk meg magunkat egy ideig.

Aztán egy kis idő után, úgy két év múlva, Balla mégis csak visszavett a szerkesztőségbe. Úgy gondolta, hogy új családi helyzetemből kifolyólag megjavultam és nem fogok kicsapongani. Végül is, ha nem is sikerült mindig, de azért igyekeztem, De aztán az történt, hogy Micike pontosan hét év után más valakibe lett szerelmes, és a szeretője lett. Én meg ezt annyira rossz néven vettem tőle, tőlük, hogy amikor egyszer részeg voltam, elhatároztam, hogy móresre tanítom a szeretőt. El is mentem Micike munkahelyére, az Edelweiss resztoránban volt pincérnő, és hát bizony elég botrányosan viselkedtem. Mint aki részeg. Ráadásul a Micike szeretőjének barátaitól még én kaptam egy jó nagy verést. Amint ez Balla tudomására jutott, minden további nélkül másodszer is kirúgott „szovjet zsurnalisztához méltatlan magatartásért.” 

Nos, életemnek e két kisebb malőrje után visszakanyarodhatunk oda, ahol az előbb abbahagytam. Újságírói, ill. fordítói karrieremhez.

II.

A múltkoribán egy volt kolléga posztolt a fészen egy felvételt arról az épületről, amelyben a hetvenes-nyolcvanas években a Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége dolgozott. Írtam is neki, hogy óriási ötlet volt ezt közzé tenni. Ugyanis nagyon sokan ráharaptak. Természetesen elsősorban az ungváriak. Azok, akik most is ott élnek, no és azok is, akik a jobb élet reményében egyszer valamikor elhagyták azt a várost, és most máshol vannak és boldogulnak, vagy éppen próbálnak. Persze, nem azért mentek el, mert nem szerették azt a várost, hanem egyszerűen csak azért, mert hát az is csak a nagy büdös Szovjetunió „elidegeníthetetlen” része volt egykor, és sajnos most sem igen jobb a helyzet. Viszont nekünk magyaroknak, köztük a kárpátaljaiaknak is, mi közünk volt a szovjetekhez?  Vagy most az ukránokhoz? Az égvilágon semmi, csak az, hogy „felszabadítottak.”  Bár Balla László főszerkesztő írt valami olyasmit anno, hogy „mi, szovjet magyarok,” de az a hosszú, nyilván felső ukázra megírt dörgedelmes cikk (bár az is igaz, hogy Ballának nem nagyon kellett ukáz, szeretett ő erőteljes nyelvcsapásokkal haladni előre önként és dalolva) úgy volt elejétől végig szemenszedett hazugság, mint minden abban a nagy országban, ahol csak az volt igaz, amit hivatalosan is cáfoltak. Ha egyszer a központi Pravda valamit cáfolt, akkor arról biztosan lehetett tudni, hogy igaz. Ezért merem bátran kijelenteni, hogy bennünket, „szovjet magyarokat,” az ég világon semmi sem kötött ahhoz a hatalmas mamut-birodalomhoz, az ég világon semmi. Utáltuk. Volt rá okunk bőven. Hisz legalább kétszer, vagy háromszor „felszabadított,” tett bennünket földönfutókká és hajtott végre népírtást. Elhurcolt embereket, tönkretett egzisztenciákat, és aztán boldoguljon az ember a népek nagy családjában úgy, ahogy… De nem folytatom, mert fölösleges. Hisz tudjuk ezt anélkül is, hogy most ismét elmondanám, mily sok jót és szépet kaptunk a „felszabadítóinktól.” Így hát, aki tudott, elment. Nem kellett hazát cserélni, mert nekünk „szovjet magyaroknak” a nagy Szovjetunió sose volt hazánk. Én perszonálisan Magyarországot tartom annak. Az Egri csillagokon nevelkedtünk. Az egri várvédők voltak a szemünkben hősök, és nem a Molodája gvárgyija, vagy Matroszov és a többiek.

De a szívünk mégis csak ott maradt, ahol születtünk, felnőttünk, és talán kenyerünk javát is megettük.

Ezért volt jó ötlet ezt a fotót a kollégának feltenni. Mindenki felismert valamit, valakit, és már jöttek is elő az emlékek csőstül. Mi pedig, akik akárcsak a kolléga, hosszabb vagy rövidebb ideig az ungvári Kárpáti Igaz Szónál dolgoztunk, ez a fotó váltott ki sok-sok emléket. Mert hát a szerkesztőségünk látható ott az emeleten a „mágázin” felett, és jé, a nyitott ablak épp a fordítók szobája, ismerte fel ujjongva egyik munkatársunk, K. Zsuzsa, a képet.

Pontosan. Zsuzsa eltalálta. Meg is írtam neki, hogy az ablak meg azért volt szinte állandóan nyitva, mert mi, férfikollégák, munka közben is, elég sokat csekuskáztunk[25] (olajozni kellett a fordítói gépezetet), és közben rengeteget dohányoztunk. A füstöt meg ki kellet engedni, mert a lányok, mármint a női kollégák, ezért nem voltak különösebben oda.  Zsuzsa erre rögtön reagált, és meg is jegyezte, hogy már hogy is lettek volna oda, amikor a ruhájukat is átitatta a büdös cigaretták (Verchovina, Pamir stb. füstszűrő nélküli cigaretták) füstje. No, ezzel el is indította az emlékek lavináját a Zsuzsa. Lavinát mondok, mert rengeteg ilyen emlékünk van.

Ezen emlékek közül Zsuzsa például rögtön megemlítette, hogy neki Ödi bácsi, a fordítók doyenje és főnöke, mesélte, hogy az őskorban, vagyis amikor az ottani „szovjet magyaroknak” de facto még  idejük sem volt megtanulni rendesen oroszul vagy ukránul a „felszabadulás” után, olyasmiket írtak az újságban, az ukrán és orosz nyelvű Zakarpatszka Pravda magyarra fordított változatában (az lett később a Kárpáti Igaz Szó), hogy Sztálin koporsóját vörös szegecskékkel verték körül, mely szegecskék persze nem szegecskék voltak, hanem „gvozgyiki,” ami magyarul, ugye, csak szegfű. Erre persze nekem rögtön beugrott, hogy nem ez volt a legnagyobb leiterjakab a már említett őskorban. Volt például a konyácsnéj závod (konyakgyár) is méntelep, mert hát a kony az ugyebár ló, és a szovjet olimpikon konykobezscé (gyorskorcsolyázók) lófuttatok, voltak mert hát ebben a szóban is szerepel egy ló (kony).

Így aztán görgettük tovább a lavinát tovább és előjött sok más emlék is azokból a régi szép időkből. Zsuzsa kért, hogy foglaljam össze őket, ha tudom. Megpróbálom. Legalább is mondok egyet, kettőt.

A szerkesztőségen belül is szövődtek jó barátságok, sőt szerelmek is. Az egyik például, mely később mégis csak kitudódott (majd el is mondom, hogy miért) és az általános pletyka tárgyává vált, egyik munkatársunk, D. Pista és a nagyon csinos kollegina, szintén a fordítói osztályon dolgozó Mancika között tombolt viharos erővel. Oly annyira viharosan, hogy a Mancika rendszeresen feljárt Pista lakására, ha az asszony nem volt odahaza. Pista egyébként közismert Don Juanja volt Ungvár városának, amiről például még az asszonyka is tudott. Ezért, ha megjött, mármint az asszonyka, mondjuk, egy komangyirovkából,[26] előbb mindig hazatelefonált, hogy a „meglepetést” elkerülendő közölje kedves férjével, hogy hamarosan otthon lesz, ezért, ha van mit vagy kit, hát takarítsa el onnan. Szóval a Mancika rendszeresen megfordult a Pista lakásán, s ment is a lámúr olajozottan mindaddig, amíg a Cigánynak, a Pista pulijának hangos ugatása a légyottok alatt nem kezdte zavarni Mancikát. Erre Mancika ultimátumot adott Pistának. „Pista, vagy a kutya, vagy én.” Mire Pista azt válaszolta: „De Mancika, csak nem gondolod, hogy ezt a kutyát odaadom egy nőért.” Természetesen Mancika halálosan megsértődött (jogosan), és ezzel a nagy szerelemnek vége is lett. Ezt gyakorlatilag onnan tudtuk, hogy ezek után Mancika kénytelen volt saját maga lefordítani azt az eléggé nagy mennyiségű anyagot, amit addig Pista fordított le helyette a szerelemért cserébe.

III.

Kisebb nagyobb megszakításokkal úgy jó tizenöt évet húztam le a Kárpáti Igaz Szónál különböző minőségben, de főként mind fordító (ferdítő). Ott tanultam ki a szakmát, méghozzá alaposan. Állítom, hogyha van a világon jó fordítóiskola, akkor az elsősorban a Kárpáti Igaz Szó volt. Jobb, mint bármilyen más iskola, egyetem vagy képző. Akár az ELTE híres fordító- és tolmácsképzője a pesti Amerikai úton. Ezt tapasztalatból mondom. Mert hát később is nagy hasznát vettem az Igaz Szónál elsajátított fordítói dolgoknak, mint angol-orosz tolmács odaát a SZU-ban, vagy orosz-magyar tolmács ideát Magyarországon, meg akkor is, amikor mint tanár épp fordításelméletet és gyakorlatot oktattam főiskolai és egyetemi hallgatóknak Pesten, Egerben vagy az OSU-n. Nagy hasznát veszem ezeknek a dolgoknak ma is, mint műfordító.

Hogy miért is volt jó iskola? Hát elmondom.

Sokszor lehet hallani, hogy ahhoz, hogy jól tudjunk fordítani, elengedhetetlen legalább két nyelv alapos ismerete. Ez így igaz. És mi, ungvári, illetve kárpátaljai magyarok, a legtöbben, legalább kétnyelvűek, vagy inkább többnyelvűek voltunk. Úgyhogy az anyanyelvünkön kívül mindenképpen jól tudtunk oroszul (már muszájból is), ruszinul, esetleg ukránul, szlovákul, és ott fent Aknaszlatina környékén még románul is. Na és ha valaki hozzátanult még egy vagy két másik idegen nyelvet, máris igazi poliglott lett. Mint például tanárom, a szintén kárpátaljai származású Rot Sándor professzor, aki állítólag 26 (huszonhat) nyelven tudott. Ha annyin nem is, de állítom, hogy tízen, tizenkettőn mindenképpen. Hallottam ezeken a nyelveken (magyar, orosz, angol, német, cseh stb.) beszélni. Úgyhogy nyelvi képzettségünk a fordításhoz ott Ungváron úgy nagyjából megvolt.

Azért mondom, hogy nagyjából, mert ahhoz, hogy jó fordító, tolmács, szinkron tolmács vagy műfordító legyen valaki, ez távolról sem elég. Nem bizony.

Ám az anyanyelv mindenképpen fontos. Ez az a szilárd pont, melyről bárhová léphetünk, de amit szintén állandóan tanulni és fejleszteni kell. E nélkül az ember egyszerűen nem lehet PROFI.

A másik nyelvvel nálunk legtöbbször nem volt probléma, hisz mint mondtam fentebb, oroszul is jól tudtunk. Majdnem olyan jól, mint maguk az anyanyelvi beszélők. Ezért a Kárpáti Igaz Szónál oroszból magyarra fordítani legalább egy kicsit szinte mindenki tudott.

De aztán kiderült, hogy csak két nyelvet jól ismerni mégsem elég. Sok olyan kolléga volt, aki megpróbálta és csinálta is a fordítást egy darabig, de aztán mégis feladta mondván, hogy mindent, csak ezt nem. Nem bírja. Ugyanis nem egy, két sort, vagy egy, két oldalt kellett a Kárpáti Igaz Szónál egy nap, vagyis nyolcórás munkaidő alatt lefordítani, hanem legtöbbször akár húszat is. A fordító vette az orosz nyelvű szöveget, melyet távirati postán kaptunk (úgy hívták, hogy RATAU), egyszerre öt, hat gépelt oldalt, azzal odaült Icukához, vagy Editkéhez, aki gépírónő, és szépen bediktálta neki magyarul, ami oda volt írva oroszul. Méghozzá igencsak gyorsan, mert a gépírónőink boszorkányos gyorsasággal, mint egy géppuska, püfölték a gépet, és ha elakadtál, idegesek lettek, és máris majd felnyársaltak a szemükkel. Meddig várjak, tessék már diktálni, mondta a tekintetük.

Előfordult, hogy néha a fordítóknak rögtönözni is kellett. Például egy szombati napon, amikor Mityu, a tördelő szerkesztő azzal állít be hozzájuk, hogy „csináljatok már egy időjárást.” Merthogy szombaton az időjósok nem dolgoznak, de a lap viszont vasárnap is megjelenik. Hogy hogyan? „A hasatokra üttök, fiúk, és meglesz az időjárás,” tanácsolja Mityu. „Még talán be is jön.” Vagy amikor azzal állít be ugyanaz a Mityu, hogy „fiúk, a negyedik oldalon van kétszáz sor lyukam. Csináljatok ebből az ezer sor ukrán sztoriból egy kétszáz sort gyorsan, mert szarban vagyok. Addig is igyatok valamit.”

Ez, amit eddig elmeséltem, csak egy egyszerű szürke hétköznap a lap életében. Igazi nagy hajtás akkor volt, amikor a szovjet kommunista párt tartott egy kongresszust vagy egy plénumot. Ilyenkor a lap mind a négy oldalát ilyen anyaggal kellett feltölteni, amit előbb természetesen le kellett fordítani oroszból magyarra.  „Életbe vágóan fontos” leközlendők voltak ezek, melyeknek természetesen már másnap meg kellett jelleniük a Szovjetunióban beszélt összes nyelven, melyekből, ha nem tévedek, 154 is volt akkoriban. A magyar volt az egyik. Ilyenkor az újságírók, de még a főnökök is besegítettek, mert másképp nem készültünk el volna időre. És ha ilyesmi megtörténik, vagyis ezek az „életbe vágóan” fontos anyagok másnap nem jelennek meg, a lap megszűnik létezni.

És itt lép be a képbe a szerkesztőség mindenki által kedvelt párttitkára, Vladimir Miska bácsi, aki főszerkesztő-helyettes, no meg egy kicsit a kollektíva bohóca is volt egyben. Nem tettem a „kedvelt” szót időzőjelbe, mert végül is nem volt rossz ember a Miska bácsi. Csak párttitkár volt, és ilyennek az Isten úgy látszik csak pozíciót adott, de észt azt nem sokat. Egyik kedvenc szokása például az volt, hogy reggel ott állt a lépcsőfeljárónál, és azt leste, ki késik a munkából és mennyit. Legtöbbször mindenki késett, már csak azért is, mert kilenc órakor volt ugyan a munkakezdés nálunk, csakhogy moszkvai idő szerint, de mi helybéliek a budapesti, azaz a közép-európai idő szerint éltünk, és hát a hét óra, az nekünk mégis csak a hajnalok hajnala volt. Szóval késtek a kollégák. Miska bácsi pedig a lépcsőfeljáró karfájára támaszkodva az óráját nézte, egy szót sem szólt soha a későn jövőknek, ám nagyon helytelenítően csóválta fejé, és mutatta, hogy halálosan megvan sértve. Hogy késhet el a munkából egy szovjet újságíró? Egy másik főnöki hepje az öregnek meg az volt, hogy azt figyelte, mivel töltik az idejüket a gépírónők, mert hogy állandóan arra panaszkodtak, hogy sok a gépelni való és ők nem győzik. Ez a figyelés meg abból állt, hogy oda lopódzott a gépírónők szobájának ajtaja elé, fülelt, és az óráján figyelte, mennyi ideig is tart a csend. Ugyanis, ha nem hallott írógépkopogást, akkor ez azt jelentette, hogy a kolleginák nem dolgoznak, csak cseverésznek, és lám, mégis csak panaszkodnak. Szállóigévé vált a szerkesztőségben Miska bácsinak az a mondása, ami egy ilyen „megfigyelés” alatt elhangzott. Már huzamosabb idő óta csend honolt odabent, mire Miska bácsi magához intett valakit, aki épp arra járt, és így szólt: „Hallod, hogy nem hallani?”

Amennyiben a fordítóknak kellett segíteni a már fentebb említett plénumok és pártkongresszusok idején, úgy természetesen Miska bácsi is, mint tapasztalt kolléga felelősségének teljes tudatában szintén csatasorba állt. Ez meg úgy történt, hogy összeolvasást vállalt. Ez abból állt, hogy a fordító a már a lefordított 10-15 flekkjével bement Miska bácsi irodájába, odaadta neki az eredeti szöveget, mondjuk Brezsnyev elvtárs beszédének egy részét oroszul, és elkezdte olvasni gyorsan, amit fordított. Miska bácsinak meg azt kellett figyelni, hogy azt olvassa-e az illető, ami az eredtiben áll, vagy sem. A döcögőstílus, vagy a magyartalanság nem volt baj, de a pontatlanság, vagy félre fordítás igen. Isten ments ilyen fontos szövegben bakizni. Mert előfordult, hogy egyszer „kommunista borzalom” jelent meg egy Brezsnyev beszédben „kommunista mozgalom” helyett (a gépírónő elhallotta, a főfordító, a korrektor meg nem javította ki), egy másik esetben „a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet” helyett az volt, hogy „a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet,” és hogy ebből milyen botrány kerekedett, le se írom, de el lehet képzelni. Summa summarum, az, akinek a kezében az eredeti szöveg volt, jól tette, ha arra figyelt, hogy mit is olvas a fordító.

Szóval, a fordító tette a dolgát, hangosan olvasta a szövegét, míg Miska bácsi csak bólogatott, ami, ugye, azt jelentette, hogy minden jó, sőt csodálatos. Egy idő után a fordító befejezte az olvasást, és kijelentette, hogy kész. Mire Miska bácsi: „Hogyhogy kész? Nálam még öt oldal van.”

IV.

– Ezért fordul elő, kedves barátom, hogy gyakran látom a Kárpáti Igaz Szó fordítói osztályát álmomban. És legtöbbször azt, hogy még le kell fordítanom azt az öt oldalt, amit Miska bácsinak nem volt ideje végigolvasni.

Utószó

 

Ezeknek a már több folyóiratban és egyszer egy kötetben is megjelent elbeszéléseimnek, novelláimnak, visszaemlékezéseimnek első része (A plafonig érő karácsonyfa) „megboldogult” gyermekkoromról és ifjúságomról szól. Ez a második rész már azt szemlélteti, amit érettebb koromban sikerült átélnem még ott a szovjet Ungváron. Írásaimnak minden hibája, fogyatékossága ellenére szeretem őket, és meglepetésemre olvasóim is tetszéssel fogadták, és fogadják, ha egyet–egyet felteszek valamelyik internetes oldalamra. Különösen azok szólnak elismerően róluk, akik azon a helyen éltek vagy élnek, ill. elszármaztak onnan, mint én. Ez a hely pedig Ungvár a most már ukrajnai Kárpátalján. Azért mondom, hogy „most már,” mert az elmúlt rövid félévszázad alatt öt államalakulatnak is volt „elidegeníthetetlen” része. Az „elidegeníthetetlen” pedig azért van idézőjelben ismét, mert egyáltalán nem volt az elidegeníthetetlen része sem az Osztrák-Magyar Monarchiának, sem a Csehszlovák Köztársaságnak, majd megint, mint tudjuk, Magyarországnak sem. Végül lám, még nagy Szovjetuniótól is leszakadt, melyről anno – amint azt a szovjet állami himnusz is állította – azt hittük, hogy „megbonthatatlan és örök.” Nem volt az sem örök, sem megbonthatatlan, mint láttuk. Úgy összedőlt, mint egy kártyavár, egyetlen puskalövés nélkül. Hja, a történelem kereke, mondjuk! Most pedig ez a vidék Ukrajnának lett „elidegeníthetetlen” része. Vajon meddig? Mint a Krím, mely most már orosz? Szóval, a Jó Isten tudja, hisz forrong a világ. De bármily furcsa, egy ilyen világban is éltek, és élnek emberek. Hogyan? Nehezen. Ráadásul hallgatni is kellett róla keményen. Mert aki megszólalt, kritizálta, arra a hatalomnak voltak eszközei, hogy elhallgattassa. Úgyhogy azok, akik nem tapasztalták meg ezt a világot, el sem hiszik, milyen is volt az. Mert még itt Magyarországon is megmosolyogtuk, sőt kiröhögtük azt a végtelen sivárságot, mélynyomort, ami akkoriban a mindennapi emberek része volt Vlagyivosztoktól a SZU legnyugatibb részéig, Ungvárig, Csapig. Egy hatalmas birodalom, Ronald Reagen amerikai elnök kifejezésével élve „a gonosz birodalma” volt az az egész nagy ország, kérem. Viszont paradicsomnak, munkás paradicsomnak kellett feltűntetni, ahol nem volt bűnözés, rablás, gyilkosság, testi szerelem vagy szexuális deviancia, de még közúti baleset sem. És én igen, pont erről próbáltam ezekben az írásaimban képet adni. Nincs bennük sírás, rívás, sopánkodás, hogy milyen kutya nehéz is volt az a világ (egyébként az volt), a sorscsapások miatti világfájdalom, hanem csak az, amit akkoriban az ember – nos, ez az ember akkor és ott én is voltam – átélt, megélt: jó, mondjuk ki kereken, ne kerteljünk: keservesen megszenvedett. És ami a legnagyobb baj, ezek az írásaim sajnos mai is igencsak időszerűek lettek. Hisz ennek a világnak emberei most is épp úgy szenvednek, nyomorognak, jogaiktól is megfosztatnak, mint anno, függetlenül attól, hogy most a büszke Ukrajna, az elmúlt évszázadban immár az ötödik államalakulatnak a polgárai lettek. Hisz tudjuk, látjuk, mi történik arrafelé napjainkban is.

 

 

 

 

 

 

 

---

[1] Maruta.

 

 

[2] Az „aren’t  you cold?” (nem fázol?) lazán kiejtve.

[3] Álká:s oroszul (szleng), alkoholista.

 

[4] Kedvelt alkoholos itóka volt a szocialista kárpátaljai városokban a borisszák körében, a fele száraz, a fele édes bor, mert csak az édes tisztán drágább.

[5] Leningrád: ma már Szentpétervár.

[6] „Priszluga”az a személy, aki segít a házi teendők elvégzésében. Tulajdonképpen cseléd, de ilyen hivatalosan a Szovjetunióban nem volt, mert ez már ember ember általi kizsákmányolása lett volna.

 

[7] A Sahta Ungvár egyik szegényes külvárosa, ahol barnaszenet bányásztak még az ötvenes években is. A nevét is innen kapta. A sahta bányát jelent oroszul.

 

[8] Ékszeres bolt. Ungváron csak így hívták. juvelirnájá. Sokáig a Hrabár Juszti volt a főnöke, akit mindenki ismert.

[9] Anyakönyvhivatal röviden, oroszul.

[10] Kommunarszk: ma Alcsevszk.

 

[11] Kommunálka olyan lakás, ahol több lakó használja együtt a közös konyhát, toalettet, stb.

[12] Mindent legyőz, latinul.

 

[13] Sztolovájá: étkezde, menza, oroszul.

[14] Helyesen: Zlatý Bažant (jelentése: arany fácán) egy szlovák sörmárka, melyet Ógyallán állít elő a Heineken International tulajdonában lévő Heineken Slovensko. Magyarországon licenc alapján gyártják.

 

[15] Zágsz- anyakönyv-hivatal, oroszul.

[16] Resztorán – étterem, oroszul.

[17] Mágyár- oroszul, ukránul magyar, gúnyosan. 

[18] Popovszkij szin – papgyerek oroszul, gúnyosan.

[19] Be nem fejezett folyamatos jelenidő, angolul.  

[20] Hegyi magyar – ruszin, kissé megvetően.

[21] A jelentése: köszönöm, megvagyok.

[22] Enyém tiéd nem érteni - tört orosz nyelven.

[23] Számogon- csinált pálinka (orosz).

[24] Obkom – megyei pártbizottság, oroszul.

[25] Csekuska – az orosz csetvertusaka, negyedliter pálinka szóból kreált mozaikszó.

[26] Komangyirovka - orosz, üzleti út, kiküldetés.