Általánosan ismert, hogy a Munkácsi Egyházmegye alapítása az ezeréves múltba vész, de a számára lelkészek és kántorok képzésével és nevelésével foglalkozó tanintézményekről csak a Munkácsi Barátok hegyi kolostorának létrehozása után beszélhetünk, amely nemcsak a hívők központjává, hanem a tudás, a kultúra és az oktatás fészkévé is vált. A kolostor mellett elemi iskola működött az írás-olvasás oktatására, szertartáskönyveket másoltak, és az első krónikákat hozták létre. 1391-ben megnyitották a Hrusói kolostort, ahol a 15. század elejétől népiskola, valamint teológiai iskola működött, ahol fiatal szerzetesek és papok fiai tanultak.
Így teljes biztonsággal elmondhatjuk, hogy régiónkban mind az általános, mind pedig különösen az egyházi oktatás fejlődésének mozgatórugója az Egyház volt, mivel a kereszténység terjesztése megkövetelte a helyi papok és kántorok képzését, akik képesek voltak kielégíteni a hívők lelki igényeit, és ha lehetséges, írás-olvasásra tanítani a helyi lakosságot. Ezért a vidék kutatóinak többsége úgy véli, hogy ilyen iskolák léteztek Munkács, Nagyberezna, Isztháza, Borzsova, Máriapócs és Vörösvágás kolostorai mellett, és bizonyos szintű oktatást nyújtottak a papoknak, szerzeteseknek, sőt időnként a laikusoknak is.
Maga az élet hívta életre az ún. plébániai iskolák megalapításának szükségességét és célszerűségét a templomok mellett. Az ilyen iskolákat a papság irányításával először Ungváron (1401), Beregszászon (1467) és Munkácson (1552) alapították. A 17. század végére a Munkácsi Egyházmegye területén már 40 ilyen plébániai iskola létezett.
Napjainkban hiteles tény, hogy a Munkácsi Egyházmegye első említése Hunyadi Mátyás magyar király 1458-as oklevele a Munkácsi kolostor alapításáról, amely három évszázadon keresztül a ruszinok szellemi-vallási központja volt. A hatalmas (akkor 13 vármegyét felölelő) Munkácsi Egyházmegye számára a fent említett iskolák száma nem tudta biztosítani a szükséges számú papot, kántort és tanítót. Ezért 1638-ban Lippay György esztergomi püspök (1637–1642), majd később esztergomi érsek (1642–1666) értesítette a római Hittérítési Kongregációt a papok alacsony műveltségi szintjéről, és pénzügyi támogatást kért a ruszin papság oktatási színvonalának emeléséhez.
Később Pálffy Tamás egri püspök is a Kongregációhoz fordult, aki célszerűnek tartotta néhány tehetséges, ruszin származású fiatal Rómába küldését tanulmányokra. E kérések azonban nem kaptak kielégítő választ. Így a papság műveltségi szintje továbbra is alacsony maradt. A keleti szertartású hívőkre már a 11–12. században régiónkban ráragasztott „schizmatikusok” (szakadárok) elnevezés a szertartásuk védelme miatt lehangoló helyzetbe sodorta őket, mivel senki sem törődött ezzel a néppel, annak lelkészeivel („atyáival”) és püspökeivel.
A vallási élet virágzásának, valamint a tudomány, a kultúra és az oktatás fejlődésének előfeltétele és kezdete az 1646-ban megkötött ungvári egyházi unió volt. Valós lehetősége nyílt egy lelkészképző iskola megalapításának a Munkácsi Egyházmegyében. Ennek azonban megelőzte egy hosszú időszak, amely a hierarchikus hatalom megszilárdításáért, az egyházmegye kánoni önállóságának és függetlenségének elismeréséért folytatott küzdelem jegyében telt.
A Munkácsi Egyházmegye – kezdve a dicső püspökökkel, mint Taraszovics Vazul (1633–1648), Parthenius Péter (1648–1670), De Camillis József (1690–1706), Olsavszky Mihály (1743–1767), valamint a boldog emlékű Bacsinszky András püspök (1772–1809) –, az 1920–1930-as évekbeli felekezeti harcok miatti meggyengülése ellenére jelentős fejlődésen ment keresztül, és az olyan püspökök kormányzása alatt, mint Geбей Péter (1924–1931), Sztojka Sándor (1932–1943) és Romzsa Tódor (1944–1947), szellemi reneszánszot élt át.
- május 31-én elhunyt Sztojka Sándor püspök, és a Munkácsi Egyházmegye elárvult. Az egyházmegye további igazgatása érdekében az egyházi törvényeknek megfelelően 1943. június 2-án a Káptalan tagjai – Ilnyitszky Sándor (1889–1947), Jankovics Sándor (1887–1945), Chira Sándor (1897–1983), Kosszey Tódor (1885–1944), Kohutics Tódor (1881–1955), Choma Viktor (1891–1953) és dr. Marina Gyula (1901–1983) – Ilnyitszky Sándor pápai prelátust, főesperest választották káptalani helynökké. Ezt a tisztséget 1944. február 12-ig töltötte be, amikor az Apostoli Szentszék a szomszédos Hajdúdorogi Magyar Görögkatolikus Egyházmegye addigi megyéspüspökét, dr. Dudás Miklóst nevezte ki a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye apostoli adminisztrátorává.
Ebben az időben a Munkácsi Egyházmegyének öt főesperessége (Bereg, Zemplén, Máramaros, Ugocsa és Ung), 32 esperesi kerülete (dekanátusa), 280 plébániája és 346 papja volt. Az egyházmegye központja Ungvár városa volt, ahol a Székesegyház, a püspöki palota és a teológiai akadémia kapott helyet. Az egyházmegye irányítása alatt működtek: az Ungvári Teológiai Akadémia és az Ungvári Püspöki Szeminárium, az Ungvári Görögkatolikus Kántortanítóképző Szeminárium és az ahhoz tartozó népiskola, az Ungvári Női Tanítóképző Intézet, valamint a faluosi egyházi iskolák. Az egyházmegye közvetlen felügyelete alá tartoztak a kollégiumok és internátusok is: Ungváron a „Convictus” és az „Alumneum”, az Ungvári Tanítóképző Kollégiuma, a leányinternátus az Ungvári Tanítóképző mellett, a Huszti „Alumneum” internátus, a Munkácsi Gimnázium internátusa, az Ungvári „Szent Család” Árvaház internátusa és mások.
Az Ungvári Teológiai Akadémia igazgatója Ilnyitszky Sándor atya volt, helyettese Chira Sándor atya, titkára dr. Kachur István atya, oktatói pedig: Chira Sándor atya, dr. Marina Sándor atya, dr. Minya Ludvik atya, dr. Kachur István atya, Romzsa Tódor atya, Churgovics György atya, dr. Ernest Dunda atya.
Az Ungvári Püspöki Szeminárium rektora dr. Minya Ludvik atya volt, prorektora ifj. Shuba Viktor, lelki atyja Romzsa Tódor atya, prefektusa dr. Kachur István atya.
Miután az Apostoli Szentszéktől megkapta a megfelelő felhatalmazást, dr. Dudás Miklós püspök a kassai (Szlovákia) római katolikus püspök, Madarász István és a szatmárnémeti (Románia) püspök, Scheffler János koncelebrálásával 1944. szeptember 24-én – amikor a második világháború harcai már a Kárpátokban dúltak – püspökké szentelte a Pápai Pázmány Péter Kollégium („Russicum”) fiatal és energikus növendékét, Romzsa Tódor atyát.
Miután a Vörös Hadsereg megérkezett régiónkba (Ungvárat 1944. október 27-én szabadították fel), a fiatal, 33 éves püspök elé nehéz és bonyolult feladatok tornyosultak az egyházmegye sztálini terrortól való megvédése érdekében. A katonaság azonnal befészkelte magát az Ungvári Várba, a püspök pedig kénytelen volt rendkívüli szünetre hazaküldeni a kispapokat. Az egyházmegye vezetése biztosította a kispapokat, hogy az első alkalommal helyreállítják az oktatást. Figyelembe véve az akkori helyzetet, Tódor püspök az egyházmegye lelki megerősítése szempontjából rendkívül fontos feladatnak tartotta a teológiai káderek képzését, és számos intézkedés után 1945 áprilisának közepén sikerült felszabadítania a szeminárium egyik szárnyát a vöröskatonák alól. A püspök azonnal összehívta a kispapokat a tanulmányok folytatására. A felhívásra mintegy negyven kispap jelentkezett. Azon 32 kispapról van szó, akiket 1945–1947 között Romzsa Tódor püspök szentelt fel, valamint hat kispapról (Legeza Sándor, Ljahovics Iván, Gabel Antal, Maszlej Mihály, Csejpes Vitéz, Stilyha József), akiknek a felszentelésére a mártír püspök által már nem kerülhetett sor. Romzsa püspök a Hittudományi Akadémia rektoraként filozófiát tanított. Hira Sándor egyházjogot, dr. Marina Sándor dogmatikát, dr. Gadhega Gyula a Szentírást, Churgovics György pedagógiát oktatott, míg Murányi Miklós és Choma Viktor szintén a tantestület tagjai voltak.
Kezdetben a régiónk életének új politikai szervezői, Lev Mehlis tábornok és Georgij Tyulpanov ezredes, valamint helyi csatlósaik tevékenysége nem irányult a Görögkatolikus Egyház ellen. Ezzel szemben megpróbálták felhasználni azt a „Csehszlovákia területéhez tartozó Kárpátalja Ukrajnához való csatolásáról” szóló propagandájukhoz. Ezért a Görögkatolikus Egyház ellen az ebben az időszakban bekövetkezett valamennyi intézkedést az megszálló hadsereg, a helyi hatóságok túlkapásainak, vagy egyes ortodox közösségek és személyek katolikusellenes megnyilvánulásainak lehet tekinteni. A Népbizottságok első, 1944. november 26-i kongresszusa után, amelyen megválasztották a legfelsőbb államhatalmi szervet, Kárpátalja Népbizottságát, megszűnt a Görögkatolikus Egyház iránti szükséglet a lakosság körében. A kommunista-ateista alapokon újonnan alakult Népbizottság – az NKVD szerveinek Mehlis, és különösen a L. Brezsnyev vezette hadsereg politikai szervei általi utasításait követve – azonnal megkezdte romboló tevékenységét az Egyház, különösen a Görögkatolikus Egyház ellen.
1945 januárjának közepén maga Ivan Petrov tábornok a Romzsa Tódor püspökkel Nagymihályban (Szlovákia) tartott találkozóján elégedetten fejezte ki köszönetét a szovjet hadsereg tiszteletére mondott szép szavakért, kezet nyújtott a püspöknek, és biztosította: „Támogatni fogjuk Önt!” Nem sokkal később a püspök meggyőződhetett a katonák által ígért „önzetlen támogatásról”, ugyanis már 1945 júliusában egy katonai küldöttség arra kérte a püspököt, hogy adja át „ideiglenes használatra” a történelmi Ungvári Vár falai között elhelyezkedő lelkészszeminárium épületét, amely papjaink generációinak volt az alma matere. A püspök kénytelen volt beleegyezni, és a lelkészszemináriumot „ideiglenesen” átköltöztették a Káptalan utcai két kis egyházmegyei kollégiumba, a „Convictusba” és az „Alumneumba”. A katonák rendkívüli előzékenységgel segítettek átszállítani a szeminárium felszerelését ezekbe az épületekbe, biztosítva, hogy minden a törvényesség keretein belül történik, az egyház és a katonai hatóságok közötti megfelelő megállapodás alapján.
Romzsa püspök 1945. december 21-én levélben fordult a helyi hatóságokhoz, amelyben kérte az akadémia tevékenységének jóváhagyását a következő évekre, mivel ez az oktatási intézmény ötéves képzési idejű felsőfokú iskolának számít, 5 tanszékkel és 25 hallgatóval rendelkezik, és kádereket képez a Görögkatolikus Egyház számára. Erre válaszul Turjanica Iván, a Kárpátontúli Népbizottság elnöke és Petró Lintur, a vallásügyi tanács megbízottja rámutattak, hogy a teológiai akadémia további működése csak a kormány általi jóváhagyás után lehetséges. Mivel ilyen határozat eddig nem született, felszólították a püspököt, hogy szüntesse be az oktatást az akadémián, és zárja be azt az engedély megérkezéséig, továbbá küldje el a megbíztnak az összes oktató és külön a kispapok névsorát évfolyamokra lebontva.
A Vár épületének felszabadulása után azonban nem sokkal cikk jelent meg a helyi sajtóban az Ungvári Vár épületében nyíló Állami Történelmi és Helytörténeti Múzeumról. A Hittudományi Akadémia kénytelen volt a Káptalan utca 7. és 14. szám alatti két épületben elhelyezkedni, ahol 1945 októberének elején a teológusok folytatták tanulmányaikat.
Az akkori hatalom – a katonai parancsnokság és annak „önzetlen segítsége” támogatásával – szándékában állt rákényszeríteni a püspököt a „Convictus” és az „Alumneum” egyházmegyei kollégiumok kiürítésére, ám a püspök helyi tisztviselőkhöz intézett levelében megfellebbezte e törekvéseket. E panaszra válaszul Turjanica Iván, a megyei végrehajtó bizottság akkori elnöke a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye Igazgatóságához 1946. július 26-án intézett levelében úgy nyilatkozott, hogy a Káptalan utcai (akkor már Kreml utca) épületeket korábban középiskolás diákok kollégiumaként használták, ezért a Kárpátontúli Népbizottság „Az iskolák államosításáról” szóló dekrétuma alapján ezen épületek állami tulajdonba mentek át, és a megyei népoktatási osztály kezelésébe került kollégiumokként lettek kijelölve. A levélben kérés szerepelt arra vonatkozóan, hogy 1946. augusztus 10-ig ürítsék ki az épületeket, amelyekben az „engedély nélkül létező” lelkészszeminárium működik.
A kispapok azonban nem hagyták el ezeket a kollégiumokat a megjelölt határidőig, ezért az akkori hatalom úgy döntött, hogy a rendőrség mint elnyomó állami szerv segítségével erőszakkal kievickéli a kispapokat. A rendőrség a katonaság támogatásával 1946 egyik őszi napján megpróbálta megvalósítani a hatalom tervét, de erőfölényük ellenére csak az „Alumneumot” sikerült elfoglalniuk. A teológusok elbarikádozták magukat a „Convictusban”, és megvédték azt, ám később, a tisztviselők nyomására mégis kénytelenek voltak ezt a kollégiumot is elhagyni.
Romzsa Tódor püspök tudta és intuitív módon sejtette, hogy ez az istentelen totalitárius hatalom célja elérése érdekében semmitől sem riad vissza, ezért a legrosszabbra számítva már 1945. szeptember 28-án értesítette a Szentszéket: „Monsp. Romzsa, a déli-kárpátaljai egyetlen püspök, a deportálás nagy veszélyében van, és rendkívüli, rendkívüli jogot esedezik ki, hogy titokban saját maga felszentelhesse két (kiemelés tőlem – D.B.) püspököt a ruszin déli-kárpátaljai terület számára.”
A Szentatya 1945. október 17-én megadta ezt az engedélyt „Hira monsignore püspöki felszentelésére, akit hippói címzetes püspökké neveztek ki”. A Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációja a megfelelő csatornákon keresztül 1946. június 4-én értesítést kapott arról, hogy „Hira Sándor Excellenciát Romzsa Tódor vladió 1945. december 30-án érvényesen felszentelte”. Így Romzsa Tódor püspök már püspöksége legelején gondolt a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye szovjet totalitárius államon belüli jövőbeli illegális tevékenységére.
- november 29-én a Kárpátontúli Megyei Végrehajtó Bizottság 0422. számú titkos határozatot hozott az Ungvári Hittudományi Akadémia bezárásáról, „...mivel az az unió fészke”. A határozat különösen rámutatott arra, hogy az „a szovjet hatalom kárpátaljai megalakulása után a Szovjetminisztertanács mellett működő Vallásügyi Tanács külön engedélye nélkül újította fel tevékenységét”. A dokumentum azt is megjegyezte, hogy a görögkatolikus egyháznak nincs sem szövetségi, sem köztársasági központja, és a teológiai szeminárium létezését nem indokolja semmilyen szükséglet, ezért a megyei végrehajtó bizottság elrendelte: Bezárni a görögkatolikus teológiai szemináriumot Ungváron; A szeminárium 7. és 14. számú (Kreml, jelenleg ismét Káptalan utca) épületét átadni a városi tanács lakásalapjának; Kérni a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő Vallásügyi Tanácsot, hogy értsem egyet e határozattal.
Ugyanakkor P. Vilhovij, az Ukrán SZSZK-beli Vallásügyi Tanács megbízottja a Kárpátontúli terület vallásügyi megbízottjának, S. Lyamin-Agafonovnak küldött titkos levelében azt írta, hogy Moszkvában azt mondták: „taktikai okokból most nem célszerű bezárni a teológiai szemináriumot. Ezért egyelőre ne bolygassák ezt a kérdést. Erről részletesen szóban fogunk tájékoztatni.”
Az Ungvári Hittudományi Akadémia kérdése sem a megyei, sem a köztársasági szerveket nem hagyta nyugodni, mivel az archív anyagok tanúsága szerint aktív levélváltás folyt közöttük, és különböző határozatokat, utasításokat adtak ki ebben az ügyben. Így P. Hodcsenko, a Szovjetunió Minisztertanácsa melletti Orosz Ortodox Egyház ügyeinek ukrajnai megbízottja 1947. január 21-én ezt írta a terület vallásügyi megbízottjának: „Kérem, hogy sürgősen tájékoztasson a véleményéről az ungvári görögkatolikus szeminárium felszámolásának ügyében. Kívánatos lenne részletes tervet és módszereket kapni Öntől a szeminárium felszámolására vonatkozóan. Csatoljon továbbá egy jellemzést arról, hogy kik állnak a szeminárium élén, milyen rendben folynak ott az órák, lehetőség szerint milyen tantárgyakat tanulnak, milyen forrásból tartják fenn, adnak-e ki kenyeret és élelmiszert jegyrendszer szerint, ki szentesítette ezt. Csatolja a hallgatók névsorát is.”
S. Lyamin-Agafonov vallásügyi megbízott sem hagyta figyelmen kívül a szeminárium bezárásának ügyét, mivel úgy vélte, hogy a szemináriumban sorköteles ifjak tanulnak, és azt javasolta: „Nem lehetne-e ezeket a személyeket a megfelelő katonai szerveken keresztül a Szovjet Hadsereg sorkorosztályába hívni, hiszen mindannyian sorkötelesek.” A kispapok és oktatók névsorát elküldték Kijevbe. S. Lyamin-Agafonov javaslatára néhány teológust, például Vaszkov András-Józsefet és Szokol Pált 1948 nyarán katonai behívóval, más fiatal kárpátaljaiakkal együtt – akikben az akkori hatalom nem bízott meg, hogy a szovjet állam védelmezői legyenek –, kényszerűségből a szovjet hadseregben teljesítendő szolgálat helyett a háború alatt lerombolt donbászi szénbányák újjáépítésére küldték.
Romzsa Tódor püspök, látva a Görögkatolikus Egyház kegyetlen üldözését és vad pusztítását, figyelmezteti és arra kéri a kispapokat, hogy saját maguk szabadon döntsenek sorsukról, felhívva a figyelmet arra, hogy a most újonnan nyílt egyetemre hívják a gimnáziumok kitűnő tanulóit, mert a lelkipásztori munkában olyan rendkívüli megpróbáltatások várhatnak rájuk, amelyek akár az életükbe is kerülhetnek. Tódor püspök bátor cselekedetei ezekben a nehéz időkben tetszettek a kispapoknak, példaképpé váltak számukra, így rendkívül nagy befolyást gyakorolt szellemi formálásukra. A püspök figyelmeztetése ellenére 1945-ben 5, 1946-ban 14, 1947-ben pedig 13 kispapot szentelt pappá, akik kifejezték szándékukat, hogy Krisztust követik. Ezen kívül Romzsa Tódor 1947. június 13-án a püspöki kápolnában titokban, két tanú – Buyalo Bernát római katolikus pap és Vaszkov András görögkatolikus kispap – jelenlétében pappá szentelte Gudra Lajost (1917–1995).
1947 májusában a szovjet tisztviselők elkobozták a Hittudományi Akadémia minden felszerelését, a Káptalan utcai „Alumneum” és „Convictus” épületeit pedig kisajátították arra hivatkozva, hogy azok az újonnan alapított Ungvári Pedagógiai Iskola kollégiumai számára szükségesek. A kispapokat az utcára zavarták, anélkül, hogy lakást vagy tantermet biztosítottak volna számukra. Az „Alumneum” és a „Convictus” épületeit rendőrök őrizték, a kispapokat pedig letartóztatás terhe mellett szétzavarták. És akkor, a helyzet nehézsége ellenére, Tódor püspök rendelkezésére a kispapok oktatása a püspöki rezidencián folytatódott. Ezzel kapcsolatban a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye Igazgatósága panaszt nyújtott be az Ukrán SZSZK ügyészéhez, Rudenkóhoz, eljuttatva a másolatokat a megyei és városi ügyészekhez, valamint a vallásügyi tanács megbízottjához. A panaszban kifejezték egyet nem értésüket Ungvár város ügyészének 1947. augusztus 22-i határozatával és a megyei ügyész 1947. szeptember 2-i döntésével, amely az épületek városi oktatási intézmények részére történő átadásáról szólt. Az igazgatóság kérte a korábbi határozatok visszavonását mindaddig, amíg meg nem születik a Szovjetunió Minisztertanácsának határozata az ügyben.
A püspöki rezidencián nem volt lehetőség az összes kispap elhelyezésére, ezért ott csak az utolsó évfolyamos teológusok laktak, míg a többiek otthon vagy a városban bérelt lakásokban laktek, és csak az órákra jártak át a püspöki rezidenciára. Itt, rendkívüli szorosságban folyt a kispapok legális oktatása még Romzsa Tódor püspök mártírhalála (1947. november 1.) után is. Halála után a megüresedett oktatói posztra dr. Ortutay Elemér atyát (1916–1997) hívták meg. A titokban felszentelt Hira Sándor püspök vezetésével a tanulmányok egészen az 1949. február 10-i letartóztatásáig folytatódtak, amikor is a Székesegyházat és vele a püspöki palotát kisajátították, az épületeket pedig új gazdáknak adták át.
Már 1949 januárjának második felében megkezdődött a hatalom általános offenzívája a Görögkatolikus Egyház ellen, ezért a hittudományi akadémia kispapjai kénytelenek voltak polgári munkát vagy tanulmányi helyet keresni maguknak. Azon utolsó évfolyamos kispapok (Legeza Sándor, Ljahovics Iván, Stilyha József, Csejpes Vitéz, Maszlej Mihály, Gabel Antal) esetében, akik az utolsó évben voltak, elveszett a felszentelés reménye, mivel már nem volt olyan püspök, aki kézrátétellel felszentelhette volna őket. Megkezdődtek a papok letartóztatásai, amelyek 1952. július 5-én értek véget Pohil Vaszil atya (1910–1983), az utolsó görögkatolikus pap letartóztatásával. Az a 49 pap, aki hű maradt a Katolikus Egyházhoz és nem tartóztatták le, kénytelen volt illegalitásba vonulni.
A Görögkatolikus Egyház 1949 és 1989 között az őskeresztényekhez hasonlóan katakombaegyházként működött az illegalitásban. Az istentiszteletek, a keresztelések, a temetési szertartások, a rózsafüzér és egyéb imádságok, amelyeket titokban, szűk családi körben végeztek, a hit megőrzésének alapvető pillérei voltak. A görögkatolikus papok száma napról napra fogyott, és 1952-ben, amikor letartóztatásaik megszűntek, már csak 47 pap szolgálta titokban a görögkatolikus híveket. 1952 folyamán hárman közülük szintén elhunytak (Kricsfalusi Viktor február 18-án, Romzsa Antal november 20-án, id. Shuba Viktor április 25-én). A görögkatolikus hívek illegális ellátásának nehéz sorsát 1953–1955 között egész Munkácsi Egyházmegye területén 44 papnak kellett viselnie. Soraik pótlására semmi remény sem volt, a hatalom pedig örömmel várta kihalásukat. Az Isteni Gondviselés azonban úgy rendelkezett, hogy munkájuk könnyebbé vált, amikor a görögkatolikus papok elkezdtek hazatérni a GULAG táboraiból, és aktívan bekapcsolódtak az illegális lelkipásztori munkába.
Sztálin 1953. márciusban bekövetkezett halála után ádáz hatalmi harc kezdődött a Kremlben, később pedig Hruscsov desztalinizációs kampánya kifejtette hatását a Görögkatolikus Egyház helyzetére általában, és különösen Kárpátalján. A szovjet büntetőrendszerben 1955-ben és 1956-ban végrehajtott hruscsovi radikális enyhítések a elítélt politikai foglyok ügyeinek felülvizsgálatához vezettek, és azok a görögkatolikus papok, akik közöttük voltak és túlélték, hazatértek a GULAG táboraiból. De mindez nem jelentette a Görögkatolikus Egyház helyreállítását, ezért a szolgálattevői elleni elnyomás a továbbiakban is folytatódott. Bár a KGB munkatársainak szigorú és éber felügyelete, valamint 1957-ben az antiklerikális rágalmazó propaganda felújítása folytatódott, a sztálini évek szigorú törvényeihez való visszatérés már nem történt meg. A Görögkatolikus Egyház elleni terror alkalmazása szelektívvé és kifinomultabbá vált. A hatalom fő erőfeszítéseit arra összpontosította, hogy megakadályozza az Egyházat a hierarchia és a papság helyreállításában, abban a reményben, hogy az „uniátus probléma” magától megoldódik az idős püspökök és papok halála után. Az Isteni Gondviselés ezt nem engedhette meg, hiszen maga Üdvözítőnk, Jézus Krisztus mondta, hogy az Ő sziklára épült Egyházát „a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” (Mt 16,18), ezért az Egyház fennmaradásának biztosítása érdekében a papokat és püspököket titokban szentelték fel.
Amikor 1956 szeptemberében Hira Sándor hazatért a GULAG táboraiból, azonnal nekilátott püspöki feladatai ellátásának a Munkácsi Egyházmegye káptalani helynökével, Murányi Miklóssal együtt. Az egyházmegye újjáélesztésének és megerősítésének elsődleges feladatának tekintették összetételének kiegészítését fiatal papi káderekkel az 1949-ben bezárt, pontosabban felszámolt Ungvári Hittudományi Akadémia utolsó évfolyamos kispapjainak köréből. Így a megfelelő felkészítés után és Miskolczi Tódor atya lakásán, Murányi Miklós káptalani helynök engedélyével 1956. november 7-én Hira Sándor püspök pappá szentelte volt kispap-növendékeit: Bugír Mihályt, Szabó Konstantint (1926–1982), Stilyha Józsefet és Csejpes Vaszilt.
A helyi hatóságok a szovjet elnyomó szervek támogatásával különleges ellenőrzés alatt tartották a GULAG táboraiból hazatért görögkatolikus papokat. Karácsony ünnepén a Técsői járásban lévő Alsóverecke (vagy Olhova/Vilhivci) faluban bemutatott szentmise alatt a rendőrség őrizetbe vette Hira atyát, és a titokban működő egyházmegye élén betöltött vezető funkcióit gyanítva, a hatóság sietve kiutasította őt a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye helynökével, Murányi Miklóssal együtt az Ukrán SZSZK területéről.
Hira Sándor kanonok, pápai prelátus és titokban felszentelt püspök a távoli Karagandában, a száműzetésből is ellátta püspöki feladatait. Az egyházmegyében nem szűnt meg a papok képzése és felszentelése. A Karagandában tartózkodó Hira Sándor püspöknekévről évre nagyobb nehézségeket kellett leküzdenie ahhoz, hogy a hatalmasságok évente egyszer engedélyezzék számára a hazautazást rokonai meglátogatása, illetve szükség esetén gyógykezelés céljából. Ennek ellenére a Munkácsi Egyházmegye – bár az illegalitásba kényszerítve is – élt az Isteni Gondviselésnek köszönhetően, papjai és az Ungvári Görögkatolikus Hittudományi Akadémia egykori oktatói: dr. Marina Sándor atya, Murányi Miklós helynök (akinek a hatóságok betegsége miatt 1957. augusztus 23-án engedélyezték a száműzetésből való hazatérést), Hrabár Adalbert, Ljahovics Miklós atyák, az illegális Kálváriás szerzetesrendi (OSBM) protioigumen Mondik Antal, Malynics Meletyiosz OSBM, dr. Ortutay Elemér, Holovács József és Churgovics György atyák – Murányi Miklós káptalani helynök engedélyével – titokban otthonukban tanították az egykori kispapokat. 1957 tavaszán Murányi Miklós káptalani helynök arra kéri a GULAG táboraiból éppen szabadult Nyikola Charnetsky (Csernátony Miklós) lvivi püspököt, hogy szentelje fel a titokban felkészített kispapokat pappá, mivel Hira Sándor püspök nem tudott hazautazni. Így 1957. május 19-én Legeza Sándor teológus Miskolczi Tódor atya kíséretében, valamint Madjár Pál testvér – az OSBM protioigumene, Mondik Antal (1913–1989) atya kíséretében – Lvovba érkezett, ahol a Vecsernij utcai lakásában Csernátony Miklós püspök pappá szentelte őket.
A szerző nem rendelkezik adatokkal Todavcsics Bogdán (1923–1992) és Margitics Krisztofor (Mihály) (1923–1983) szerzetesek felszentelésének körülményeiről, ale az biztos, hogy őket 1958. február 11-én ugyancsak Csernátony Miklós püspök szentelte fel. Nem kizárt, hogy őket is ott Lvovban, a püspök Vecsernij utcai lakásában szentelték fel.
1961 elején Madjár Pál OSBM atya közvetlen segítségével és a Munkácsi illegális Görögkatolikus Egyházmegye helynökének, Murányi Miklós atyának tudtával csatlakozik az egyházmegye illegális papjaihoz Margitics Vlagyimir atya, aki éppen akkor szabadult a GULAG táboraiból. Vlagyimir atya teológiai tanulmányait nehéz tábori körülmények között végezte, és a vizsgák sikeres letétele után 1960. augusztus 19-én a MordvIN ASZSZK Potma vasútállomása melletti GULAG táborban szentelte pappá Joszip Szlipij érsek a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyéből elítélt Ursta István, Bacskai Antal és Drebiczki Dienes OSBM atyák segédletével.
A görögkatolikus papok bármiféle lelki tevékenységének a hatóságok általi tiltása és üldözése ellenére ők mindannyian titokban végezték lelkipásztori munkájukat, beleértve a papok képzését is. A szigorú konspiráció miatt ma nehéz teljes körűen összegyűjteni az összes anyagot, ezért az alább közölt adatok ebből az időszakból nem lehetnek teljesek és hibátlanok, mivel a legtöbb esetben még a titokban felszentelt papok családtagjai sem tudtak ebben segíteni nekünk. A szentelő püspökök a konspiráció ellenére a Munkácsi illegális Görögkatolikus Egyházmegye káptalani helynökének engedélyével vagy kérésére az alábbi felszenteléseket végezték: Páraszics Vazul (1924–1994) – 1963-ban, Hira Sándor püspök. Ljahovics Iván (1923–1995) – 1967. október 14-én, Vlagyimir Sternyuk püspök. Tovt Miklós (1924–1994) – 1968. január 11-én, Vlagyimir Sternyuk püspök. Kopinec Iván (1910–1998) – 1968. január 11-én, Vlagyimir Sternyuk püspök. Beres Iván (1914–1981) – 1968. január 11-én, Vlagyimir Sternyuk püspök. Dumnics Iván (1915–2006) – 1972. május 2-án, Vlagyimir Sternyuk püspök. Fedák György (1925–2009) – 1972. július 18-án, Hira Sándor püspök.
A jövőbeli papok illegális képzésére szánt jelöltek kiválasztásakor a konspiráció miatt a Munkácsi Egyházmegye káptalani helynöke, Murányi Miklós atya rendkívül nagy óvatosságot tanúsított, mivel kilenc év alatt mindössze hét kispapot készítettek fel a felszentelésre, és ők a szovjet hatalom Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye elleni általános offenzívájáig mind valamilyen módon kapcsolatban álltak azzal: Páraszics Vazul, Ljahovics Iván és Tovt Miklós az Ungvári Hittudományi Akadémia kispapjai voltak, míg Dumnics Iván és Fedák György az OSBM szerzeteseként készült az Úr szolgálatára. Kopinec Iván 1933-ban fejezte be az Ungvári Kántortanítóképző Szemináriumot.
A következő felszentelésre ugyancsak az Ungvári Hittudományi Akadémia egykori kispapjai készültek. Így 1974. szeptember 24-én Hira Sándor püspök pappá szentelte Vaszkov Józsefet (1929–2009), Szabó Pált és Szabó Györgyöt (1927–2009). A felszentelés után valamennyi új pap aktívan bekapcsolódott az illegális lelkipásztori munkába.
A KGB munkatársai különös éberséggel figyelték Hira Sándor püspök tevékenységét, és megpróbálták tisztázni szerepét a Munkácsi illegális Görögkatolikus Egyházmegye működésében. Cselekedetei, különösen a rokonokkal és ismerősökkel folytatott levelezése a reprezentatív szervek szigorú felügyelete alatt állt. Ezért a papokkal való megbízható kapcsolat fenntartása érdekében szükségessé vált Szabó Konstantin atyára bízni azt a rendkívül fontos, felelősségteljes és veszélyes feladatot, hogy összekötő legyen a száműzetésben élt Hira Sándor püspök otthona, a kazahsztáni Karaganda, valamint Ungvár és az illegális egyházmegye papjai között. Időről időre ő maga, néha pedig az egyházmegye más papjaival (Sokol Ivánnal vagy Holovács Józseffel) együtt utazásokat tett Karagandába. Volt rá példa, hogy a körülmények miatt el kellett halasztani az utat, néha pedig a fél útról vissza kellett fordulniuk, mivel a hatóságok vagy a KGB munkatársai különös figyelemmel tartották ellenőrzésük alatt.
Ebből a meglehetősen bonyolult és kockázatos helyzetből Hira püspök abban látta a kiutat, hogy a Munkácsi illegális egyházmegyének saját területén legyen püspöke. Erre a felelősségteljes tisztségre Murányi Miklós apostoli adminisztrátor, valamint Hira Sándor vladió kora és egészségi állapota miatt arra a közös megállapodásra jutott, hogy a Munkácsi illegális egyházmegye sorsát egy fiatal és elhivatott pap megbízható kezére kell bízni. 1976. július 9-én Semegi Iván atyát hagyták jóvá a Munkácsi illegális egyházmegye ordináriusi posztjának konkrét utódjaként.
Amikor Semegi Iván atya hozzájárult a püspöki rang elfogadásához, Hira Sándor vladió és Murányi Miklós helynök számára már előre kidolgozott terv állt rendelkezésre az elnyomó állami szervek figyelmének elterelésére a jelölt személyéről. Megismételték a már korábban (1947-ben) kipróbált módszert, amikor Romzsa Tódor püspök halála után a Munkácsi Egyházmegyében a Káptalannak csak három tagja maradt: Hira Sándor (már akkor püspökké szentelt), Kohutics Tódor és Choma Viktor, és akkor nem a Káptalan tagját, hanem egy egyszerű papot, Murányi Miklós atyát választották káptalani helynöknek.
Ebben az időben a hatóságok látókörébe csak egyetlen potenciális püspökjelölt kerülhetett az egyházmegyei kancellária utolsó munkatársai közül – ez pedig a körözött illegális pap, Semegi Iván volt. Amikor Hira Sándor vladió hazatért rokonai meglátogatására, 1977. június 18-án Onokócfalun, Holovács József atya lakásán, Murányi Miklós helynök, Holovács József, Miskolczi Tódor, Semegi Iván atyák, valamint a felszentelendő testvére, Szabó Pál atya jelenlétében püspökké szentelte Szabó Konstantin atyát. Szabó Konstantinra nem eshetett gyanú, hiszen az egyházüldözés előtt nem végezte el legálisan a Hittudományi Akadémiát. Teológiai tanulmányait már az illegalitásban fejezte be, és 1956-ban Hira Sándor püspök szentelte fel titokban pappá.
Murányi Miklós káptalani helynök – érezve egészségi állapotának romlását, valamint számolva a kommunista hatalom kárpátaljai fiatal nemzedékre gyakorolt 33 éves ateista hatásával, amely polgárait a teljes szellemi és erkölcsi züllés felé taszította – Semegi Iván atyával tartott egyik soron következő találkozóján, még 1978. július 9-én apostoli helynökként kijelentette, hogy halála után ő, Semegi Iván lesz az utódja. A Katolikus Egyház felsőbb hierarchikus intézményeinek engedélyét megkapva, a Munkácsi illegális Görögkatolikus Egyházmegye káptalani helynökének, Murányi Miklósnak a határozatával Semegi Iván papra bízta, hogy illegális püspök legyen a püspöki szék utódlási jogával.
Az Isteni Gondviselés úgy intézte, hogy Hira Sándor vladió súlyos betegen érkezett haza. Kórházban gyógykezelték. Amikor felépülőben volt, a kezelés után rokonainál pihent. Ezért a szokásosnál hosszabb ideig tartózkodott Kárpátalján, és jelenlétét feltétlenül fel kellett használni Iván atya püspökké szentelésére. Az ügyet azonban bonyolította, hogy az akkori hatóságok állandó és szigorú felügyelet alá helyezték Hira püspököt. Egy perc nyugta sem volt tőlük sem az ungvári kórházban, sem beregszászi fivérénél, sem a Técsői járásban lévő Alsóvereckén élő rokonainál és hozzátartozóinál. Üldözői mindenütt utolérték, követelve, hogy mielőbb hagyja el szülőföldjét, és térjen vissza a száműzetés helyére.
Semegi Iván atya püspöki szentelését 1978. augusztus 24-re tűzték ki. A katakombaegyház lelkészei longon át tanácskoztak arról, hogy hol és hogyan szervezzék meg a püspöki kézrátétel szentségét úgy, hogy azzal senkinek se ártsanak. A szorult helyzetből Holovács József pap mentette ki őket, bátor módon felajánlva saját onokócfalvi házát a püspöki szentelés céljára. Ez az időszakban bátor és rettenthetetlen tett volt. A megjelölt időpontban, 1978. augusztus 24-én Holovács József atya házában, Murányi Miklós káptalani helynök, Szabó Konstantin püspök, Holovács József és Szabó Pál atyák koncelebrálásával Hira Sándor püspök püspökké szentelte Semegi Iván atyát.
Murányi Miklós káptalani helynök 1979. január 2-án bekövetkezett halála után a Munkácsi illegális Görögkatolikus Egyházmegyéért vállalt valamennyi felelősség a nehézségekkel és problémákkal együtt a titokban felszentelt püspök-ordinárius, Semegi Iván vállára nehezedett, aki nappal a Gépjármű-közlekedési Vállalat mintás dolgozója volt, éjszaka pedig a rábízott illegális egyházmegye sorsa nem hagyta aludni, mérlegelve megerősítésének és az antiklerikális propaganda romboló hatásától való megőrzésének útjait. A káptalani helynök és a száműzetésben lévő Hira püspök gyakorlati tanácsainak hiánya, valamint a Görögkatolikus Egyház folyamatos üldözése arra kényszerítette Semegi Iván püspököt, hogy rendkívül óvatos legyen, mivel egyetlen elhibázott lépése a hierarchia szerkezetének széteséséhez vezetett volna, ami miatt mind a papok, mind az egész egyházmegye károsodhatott volna.
Iván püspök egyik legfontosabb és legégetőbb problémája az egyházmegye fiatal papi káderekkel való feltöltésének ügye volt. Attól az időtől kezdve, hogy az ateista hatalom az 1945. április 20-i „Az iskolának az egyháztól való elválasztásáról” szóló dekrétumával eltiltotta az Egyházat az ifjúság nevelésében való részvételtől, már 34 év telt el, és felnőtt egy új nemzedék az ateizmus és a vallás, különösen a Görögkatolikus Egyház elleni üldözések közepette. Ezért az ifjú nemzedék keresztény erényekre való nevelését a felsőfokon képzett és jól felkészült idősebb papságnak kellett végeznie. Az idősebb generáció papjai számára évről évre nehezebbé vált az illegális és rendkívül konspiratív lelkipásztori munka nehézségeinek leküzdése, és figyelembe véve, hogy soraik már nagyon megfogyatkoztak, az egyházmegye túlélése érdekében a legürgősebb és legfontosabb feladat a papok nevelése és felkészítése volt.
Az illegalitásban csoportos oktatásra nem volt lehetőség. Maga a püspök egy lakásban élt, egy szobát bérelt, és ott nem volt mód az illegális kispapok képzésére és nevelésére. Helyiség híján a püspök maga nem tudta megoldani ezt a problémát, ezért ezt az egyházmegye szempontjából fontos ügyet dr. Ortutay Elemér, dr. Marina Sándor és Holovács József érdemes és a teológiai tudományokban jártas atyákra bízta. Ők vállalták e fontos feladat elvégzését, noha maguk is a hatalom és a KGB munkatársainak állandó megfigyelése alatt álltak.
Az illegális kispapokat a legtöbb esetben az idősebb generációs papok választották ki és ajánlották az oktatóknak. A papjelöltek sorait leggyakrabban volt kispapok, volt szerzetesnovíciusok, kántorok, valamint közép- vagy felsőfokú végzettséggel rendelkező hívek töltötték fel. Az órákat egyénileg tartották az említett oktatók házában és lakásán, a kispapok szigorú konspirációt tartottak be az órákra járáskor, mivel tudták, hogy ezeket a helyiségeket megfigyelés alatt tartják. És az a tény, hogy az illegális oktatás teljes ideje alatt a kispapok közül senkit sem vont felelősségre a hatóság, a különleges isteni kegyelemről tanúskodik.
A következő probléma a tankönyvek hiánya volt. A háború előtti ruszin, orosz és ukrán egyházi irodalmat a hatalom a maga idejében betiltottként megsemmisítette. A háború előtti latin, cseh, német, valamint más nyelveken nyomtatott tankönyveket nem lehetett használni, mivel ezeket a nyelveket a szovjet iskolában nevelkedett ifjúság nem beszélte. Ezért maguknak az oktatóknak kellett ukrán nyelven elkészíteniük a szükséges jegyzeteket. Ez az aprólékos munka nemcsak minden szabad idejüket elvette, de a cél elérése érdekében gyakran az alvást is megvonták maguktól. Az oktatóknak többször át kellett élniük a házkutatások brutális kínzásait, és a büntetéstől való védelem érdekében meg kellett semmisíteniük (el kellett égetniük) azokat a kéziratoknak, amelyek még nem jutottak el a kispapokhoz. A megsemmisített jegyzeteket a semmiből kellett újjáépíteni. Ilyen nehéz körülmények között folyt a kispapok felkészítése a felszentelésükre.
Nem sokkal később dr. Ortutay Elemér atya első növendékei is pappá szentelődtek. Ők lettek: Slivka Iván kispap, aki már rendelkezett felsőfokú műszaki végzettséggel, 1979 decemberében fejezte be teológiai tanulmányait, és Semegi Iván püspök engedélyével 1980. január 3-án pappá szentelték; valamint Karpinec Vazul kispap, aki felsőfokú mezőgazdasági végzettséggel rendelkezett, és 1980. június 10-én szentelte fel Pavlo Vaszilik püspök (Vaszilik Pál püspököt 1974 májusában szentelték fel területi joghatóság nélkül).
1980 augusztusában Hira Sándor püspök az előző évekhez hasonlóan, az Ukrán SZSZK területére szóló belépési engedélyt megkapva, hazatért rokonainak meglátogatására. És ez alkalommal, amikor Hira Sándor püspök Ungváron tartózkodott, a Munkácsi Egyházmegye kormányzó püspöke, Semegi Iván meghívta őt az illegális kispapok következő csoportjának felszentelésére. 1980. augusztus 28-án Holovács József atya onokócfalvi lakásán Hira Sándor püspök pappá szentelte Kovács Konstantint és Szokol Pált, 1980. augusztus 31-én pedig Ungváron, Stilyha József atya lakásán Petki Sándort (1917–2005), Hvasta Vazult és Hatrak Józsefet (†1991.10.24.).
- január 12-én Nagyszőlősön, Fedorka István atya házában Pavlo Vaszilik püspök pappá szentelte Nosza Vazul orvost. Itt meg kell jegyezni, hogy Semegi Iván püspök ehhez a felszenteléshez nem adott engedélyt, mint ahogy maga fogalmazott: „nem adtam, mert ilyen engedélyt senki sem kért tőlem.” Később Pavlo Vaszilik püspök azzal igazolta cselekedetét a Munkácsi Egyházmegye kormányzó püspöke előtt, hogy az egyházmegye papjai, Margitics Iván és Madjár Pál atyák, akiknek a vezetésével Nosza Vazul teológiai felkészítése folyt, biztosították őt arról, hogy ő, azaz Semegi Iván püspök hozzájárult és engedélyt adott ehhez a szenteléshez.
Annak ellenére, hogy a Munkácsi illegális egyházmegyének megvan a maga kormányzó püspöke, Semegi Iván püspök polgári munkahelyen dolgozik, és püspöki rangját titokban kell tartania a hatóság előtt, hogy a hatalom ne tudja szétrombolni az egyházmegye hierarchikus struktúráját. Koránál fogva már jogában állt volna nyugdíjba menni, de még hat év hiányzott a munkaviszonyából a teljes nyugdíj megszerzéséhez. Öregségének biztosítása érdekében 1987-ig állami munkahelyen maradt dolgozni. Ezért Hira Sándor püspök újabb hazatérése alkalmával, Semegi Iván püspök meghívására 1981. szeptember 22-én Ungváron, Stilyha József atya lakásán pappá szentelte Hvasta Mihály illegális kispapot.
A Munkácsi illegális Görögkatolikus Egyházmegye működő püspökei és papjai sok gondot és meglepetést okoznak a hatóságoknak és a KGB munkatársainak. Már az a tény is sokkoló volt számukra, amikor Murányi Miklós káptalani helynök temetése közben rájöttek arra, hogy Szabó Konstantin az illegalitásban pap, sőt valószínűleg püspök lett. Ennek következményei a gyakori kihívások voltak beszélgetésekre, megfélemlítések és zsarolások, időről időre házkutatásokat tartottak a lakásán, különböző intrikákat szőttek stb. Mit sem törődve a hatalom személye elleni e gazember és alattomos tevékenységével, ő mindig becsületesen és lelkiismeretesen dolgozott mind állami, mind lelkipásztori munkájában. De az emberi energia és egészség nem korlátlan. A kimerítő munka és a hatalom alattomos lépései felőrölték az egészségét, és Szabó Konstantin püspök munkából hazafelé menet 1982. november 18-án Ungváron, a lakásához közeli kis téren szívinfarktusban elhunyt.
Az üldözések dacára a papok a lelkipásztori munka és a fiatal lelki káderek képzése mellett gondoskodtak a hierarchikus struktúra megőrzéséről és az illegális hierarchia betöltetlen álláshelyeinek időben történő betöltéséről is. Hira Sándor püspök fáradozott a boldogult Konstantin püspök utódján, ám 1983 januárjában súlyosan megbetegedett, és már nem volt lehetősége Ungvárra utazni ennek az ügynek a rendezésére. Egészségi állapota meredeken romlani kezdett, ezért értesítette Holovács József atyát – aki Isten akarata szerint 1979. július 1-jén özvegyült meg –, hogy késedelem nélkül utazzon hozzá Karagandába, amíg még élve találja őt. Ott Karagandában Hira Sándor püspök 1983. március 15-én titokban püspökké szentelte Holovács József atyát. Két hónap múlva, 1983. május 23-án pedig Hira Sándor püspök elhunyt, így József vladió a Munkácsi illegális egyházmegye segédpüspökeként ismét Karagandába utazik, hogy részt vegyen szentelője temetésén.
A 20. század 80-as éveiben az ifjúság teológiai tanulmányokra való hívása nagyon lehangoló volt. Erősen érezhető volt az állami iskolák ateista nevelésének hatása. Dr. Ortutay Elemér atya és Holovács József segédpüspök lakását, házát csak néhány kispap látogatta. Közel öt éven keresztül nem volt kit felszentelni, és csak 1986-ban ajánlhatta dr. Ortutay Elemér atya nagy örömmel Semegi Iván püspöknek Szabó Konstantin kispap felszentelését, egyúttal kérve az ő engedélyét arra, hogy a szentelő Holovács József segédpüspök legyen, aki 1986. augusztus 2-án pappá szentelte Szabó Konstantint. 1987. május 9-én Onokócfalun, saját házában Holovács József püspök pappá szenteli Babinec Vazult (1959–2009).
1987 júniusában Iván vladió nyugdíjba vonult polgári munkahelyéről, és most már teljesen a lelkipásztori mezőn végzett munkának szentelhette magát. És máris 1987. augusztus 24-én dr. Ortutay Elemér atya lakásán Semegi Iván püspök Ortutay Elemér és Szabó Konstantin atyák koncelebrálásával, püspökké válása óta először szolgáltatja ki a Szentelés szentségét, és pappá szenteli Berec Vazul kispapot (1929–2005).
A Munkácsi illegális Görögkatolikus Egyházmegye igazgatása és papsága meglepetéssel fogadta azt a tényt, amikor Sofron Dmiterko (1917–2008) ivano-frankivszki püspök 1987. szeptember 10-én Lvovban „Kárpátalja számára püspökké szentelte” Margitics Iván atyát. Ez a szentelés nemcsak a Munkácsi egyházmegye kormányzó püspöke, Semegi Iván, de az akkori livoi érsek, Vlagyimir Sternyuk tudta és engedélye nélkül ment végbe.
Még 1981 decemberében szülőfalujában, a Nagyszőlősi járásban lévő Borzsován Margitics Iván atya az OSBM szerzetes Pál Madjárral együtt, még illegális püspökké szentelése előtt elindította és kibontakoztatta a Munkácsi illegális egyházmegye számára akkoriban égetően szükséges lelki káderek képzését. 1988. március 27-én Semegi Iván, a Munkácsi illegális egyházmegye kormányzó püspökének tudta és engedélye nélkül Sofron Dmiterko püspök 12 illegális kispapot szentelt pappá: a 73 éves Brovdi Ivánt és öt fiát: Vazult, Mihályt, Györgyöt, Pétert és Andrást, valamint Gulpa Mihályt, Danylas Mihályt, Zeykan Vazult, Kostak Vazult, Pohariljak Mihályt és Ternyinco Ivánt.
Ezen szentelések jogszerűségét később azzal magyarázták, hogy az illegalitás körülményei között nem létezett területi joghatóság, és nem volt szükség a kormányzó püspök engedélyét kérni. De valamiért korábban a Munkácsi illegális egyházmegyében ez a területi joghatóság létezett, és azt az összes szentelő püspök (Hira Sándor, Csernátony Miklós, Vlagyimir Sternyuk, Pavlo Vaszilik püspökök) szigorúan betartotta. Ez fegyelmezte és egységben tartotta az egyházmegye illegális papságát. Az idősebb papok és az addig titokban felszentelt papok elismerték Semegi Iván kormányzó püspök hatalmát, a most felszenteltek viszont Margitics Iván püspöknek és a őket titokban felszentelő püspöknek tekintették magukat alárendeltnek. Az újonnan felszentelt papok mind bekapcsolódtak az illegális lelkipásztori munkába, nehéz, nemes és veszélyes missziós munkát végezve, de a Munkácsi illegális egyházmegye kormányzó püspökének tudta és joghatósága nélkül.
Az ily módon teremtett körülmények feszültséget, bizalmatlanságot és félreértéseket szültek nemcsak a papok, hanem a hívek között is, valamint a Munkácsi illegális egyházmegye egész működésében. Értékelve ezeket a kívülről teremtett körülményeket és félreértéseket a Munkácsi egyházmegyében, Holovács József püspök Miroslav Marusyn bíboroshoz és Vlagyimir Sternyuk metropolitához intézett leveleiben ezt írta: „Kedves Vlagyimir atya! Több évtizedes ismeretségünk, amely megalakulásának első napjaitól szorosabb kapcsolatokat hozott létre egyházmegyeink életében. ...Ebben az időben az egyházmegyeink életével kapcsolatos nézetei nem tértek el egymástól, nyíltan eszmét cserélhettünk, szívből együttműködhettünk. Akkor teljesen megbeszéltük azokat a törvénytelenségeket és durva beavatkozásokat egyházmegyénk ügyeibe, amelyeket már az Ön beosztottai követtek el. Ön maga panaszkodott rájuk, és mi is tehetetlenek voltunk és éreztük magunkat. És mégis, szárnyalva távoztam Öntől, abban a hitben, hogy minden megjavul. Nagy sajnálatomra, ami történt, nem tudom megérteni. Az első hideg zuhanyt akkor kaptam, amikor Rómában lévén, Őszentsége Miroslav kényszeríteni akarta ordináriusomat és engem arra, hogy kérvényt írjunk alá a Munkácsi egyházmegye Lvivhez való csatolásáról, és akkor lett számunkra világos, miért volt szükség az egyházi jogszabályok durva megsértésével Önök által felszentelni számunkra Margitics Iván püspököt, „esküszegőt” csinálva belőle a presbiterré szentelése során, ahol eskü alatt ígéretet tett arra, hogy „hűséges és engedelmes lesz Tódor püspökhöz és minden törvényes utódjához”. Az első lépés nehéz volt, a következők már könnyebben mennek. Most már könnyű kézzel szenteltek presbiterré 12 papot. Ismét az egyházi törvények betartásának a szükséges oktatásra vonatkozó egész csokra sérült, és ami a legfontosabb, az egyházmegye ordináriusának tudta nélkül szentelték fel őket... Mindez, ami Husztban történt november 3-án, szombaton, a fentiek logikus folytatása, és az Ön jelenlétével teljes mértékben támogatva... Most már mindenki számára világossá vált, mire kellett Önnek Margitics püspök és papjai. ... Az, amit Husztban a plébániestől és segédjétől látni kellett, egyenesen borzalmas.”
„Holovács József vladió segédpüspöki tisztségénél fogva jogosult volt összehasonlítani és ítélni a plébánia helyzetét, annál is inkább, mivel gimnáziumi éveiben gyakran látogatta Bokshay János plébános, majd Ruszin Miklós családját... úgyhogy Holovács József püspök összehasonlította a múlt (1939–1943) helyzetét a jelennel (1990), és sajnálatos módon keserű, de valós következtetéseket vont le” – konstatálja életrajzírója, Yuriy Kossey.
„Nagyon sajnálom – mondta Holovács Vladió –, hogy ismét történt egy olyan nagy, alkalmatlan eset, amely nem tudja megoldani a problémát. A görögkatolikusok között a szemünk láttára dobálóznak gonosz emberek égő fáklyákkal, már tüzet is okoztak nálunk, már vannak leégett helyek falvainkban és városainkban. A tüzet nem János és József hazafias püspökök munkássága és tekintélye alá rakták, hanem a nép élő lelkébe. És már nem a hitetlenség és az ortodox szakadás pusztítja a nép görögkatolikus lelkét, hanem a saját átpolitizált érsekei és lelkészei tépik szét darabokra, amint egykor a katonák tépték szét Krisztus ruháját a Kereszt alatt.”
A Munkácsi Egyházmegye 1771. szeptember 19-i kionosításának egész történetében még nem fordult elő olyan eset, hogy az ordinárius püspök engedélye és tudta nélkül valaki az idegen püspökök közül papokat szenteljen számára. Mindenki, aki tiszteli a törvényt, és különösen az egyházit, nem fog csodálkozni azon, hogy ez az esemény sokkolta a Munkácsi Egyházmegye vezetését és a papság, valamint a hívek nagy részét, továbbá Kárpátalja valamennyi katolikus hívét, és nem csoda, hogy János és József vladió elítélte ezeket a cselekedeteket.
Mihail Gorbacsov hatalomra jutása a Szovjetunióban és a gazdasági reformokért folytatott küzdelem egész sor politikai engedményhez vezetett. Gorbacsov reformjainak egyik pozitív oldala az volt, hogy 1986 és 1987 folyamán szinte az összes politikai és vallási foglyot szabadon engedték. Fokozatosan megszűnt a tömeges elnyomás veszélye, az illegális Görögkatolikus Egyház aktivistái pedig bátrabbá és hangosabbá váltak, próbálgatva a gorbacsovsi reformok határait.
1989 nagypéntekén az Ungvári Kálvárián első alkalommal tartottak nyilvános istentiszteletet a már az illegalitásban felszentelt bátor és bátor Fedák György atya által. Ettől a naptól kezdve itt naponta váltották egymást a hívek, vasárnaponként és vallási ünnepeken pedig egyre többen gyűltek össze. A Keresztmagasság Főegyházmegyei Székesegyház búcsúünnepén, 1989. szeptember 27-én, még jóval a legalizáció kihirdetése előtt Semegi Iván püspök számos pap koncelebrálásával és nagy tömegű hívő részvételével a Kálvárián, szabad ég alatt mutatta be első nyilvános főpapi szentmiséjét.
Az egyházmegye kormányzó püspöke által bemutatott szentmise példaként szolgált, és ihletet adott ahhoz, hogy más városokban és falvakban is megkezdődjenek a nyilvános istentiszteletek a temetőkben, keresztek mellett, az utcákon stb. Ezek az események tanúsították azt a tényt, hogy a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye kilépett az illegalitásból. Meggyengülve, de nem megtörve, nagy erkölcsi tekintéllyel lépett ki az illegalitásból. Abban az időben az egyházmegyének 90 papja volt, közülük 20 idős és munkaképtelen. Ez a kisszámú, meggyengült, de megedzett papság kezdte meg a Görögkatolikus Egyház újjáélesztésének titáni munkáját. Bár a peresztrojka évei voltak ezek, a hatalom és a bűnüldöző szervek semmiképpen sem tudtak megszabadulni a régi módszerektől. A vallásban csalást láttak, a papokat pedig a szocialista társadalom ellenséges személyeinek tekintették, nem beszélve a Görögkatolikus Egyházról, amelynek egyáltalán nem akartak semmilyen létezési jogot elismerni.
Az Orosz Ortodox Egyház (RPE) szintén hivatalos szinten lépett fel mind belföldön, mind külföldön a sztálini időkben végrehajtott görögkatolikus-tilalom eltörlése ellen. Emiatt gyakoriakká váltak a hatalom elnyomó szerveinek támadásai a hívek gyülekezési helyei ellen, megbírságolták a papokat és a híveket, házkutatásokat tartottak, de a Görögkatolikus Egyház újjáélesztésének elindult lavináját már nem lehetett megállítani. Nagyon lassan, de mégis 1989-ben a Görögkatolikus Egyház újjáélesztésének ügye mozgásba lendült.
A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye illegalitása idején előfordultak esetek, amikor egyes papok és még püspökök sem mindig az egyházi törvények szerint cselekedtek, elszoktak az egyházi fegyelemfegyelemtől, a fiatal kádereknek pedig még arra sem volt lehetőségük, hogy a szigorú egyházi rendet a gyakorlatban megismerjék, annál is inkább mély illegalitásban. Ez abban mutatkozott meg, hogy egyes papok nem akartak alávetni magukat a létező egyházi hierarchiának, és magatartásuk az egyházi hierarchikus szubordináció betartásának törvénytelen cselekményeihez vezetett. Semegi Iván püspök minden erőfeszítését a szorosabb kapcsolatok kiépítésére irányítja, és törekedett a papokhoz és a hívekhez való közeledésre. A Mária Oltalma ünnepén, 1989. október 14-én a Nagyszőlősi járásban lévő Borzsova faluban bemutatott főpapi szentmise alatt mondott prédikációjában egységre szólított fel, és biztosított arról, hogy miként a Istenszülő omoforja, úgy „a püspöki omofor is a különleges isteni kegyelmet jelképezi, amellyel a püspök fel van ruházva, és azt, hogy gondoskodik minden olyan emberről, aki eltévedt vagy lemaradt az egyházi közösségtől. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a pásztor, megtalálva az eltévedt vagy megcsonkított juhot, vállára veszi és elhozza a juhok nyájához, amelyeket legeltet.” Iván vladió a papság és a nyáj monolit egységének fenntartására irányuló szorgalmas és kitartó munkája ellenére az egyházmegyén belül a jövőben is merültek fel bizonyos ellentmondások.
Az Orosz Ortodox Egyház hierarchiájának, valamint az állami közigazgatási és elnyomó szerveknek az a törekvése, hogy bebizonyítsák a Görögkatolikus Egyház nyugat-ukrajnai területeken való létezésének alaptalanságát, nem járt sikerrel, mert az Isteni Gondviselés másként rendelkezett. 1989. december 1-jén II. János Pál pápa fogadta a Szovjetunió elnökét, és a fogadás során ragaszkodott a Görögkatolikus Egyház szabadságának biztosításához, amit Gorbacsov meg is ígért.
Kétség sem fér hozzá, hogy éppen ezek a vatikáni események gyorsították meg az Ukrán SZSZK Minisztertanácsa melletti Vallásügyi Tanács elnökének, M. Kolesznyik 1989. november 30-i nyilatkozatának megjelenését, amelyben ez áll: „A Vallásügyi Tanács hivatalosan kijelenti, hogy az Ukrán SZSZK Alkotmányának és a kultuszokra vonatkozó jogszabályok feltétel nélküli betartása mellett a görögkatolikusok élhetnek az Ukrán SZSZK-ban a vallási egyesületek számára a törvény által megállapított valamennyi joggal.”
Ezt a nyilatkozatot az üldözött Egyház hívei és papjai is nagy örömmel fogadták, ám sajnos az csak a nyilvános tevékenységre adott engedélyt, a jogok helyreállítása nélkül, és nem oldotta meg a fő kérdést – a Görögkatolikus Egyház rehabilitációját. Legfeljebb annak lehetett örülni, hogy ezek az események utat nyitottak a Görögkatolikus Egyház legalizációja és helyreállítása felé. Ezzel párhuzamosan a szovjet és párt szervek kétségbeesett ellenállást tanúsítottak a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye közösségeinek helyreállítása és regisztrációja útján. 1990 első felében adott egyik interjújában Semegi Iván püspök szomorúan beszél arról, hogy „bízva abban, hogy mindjárt megkapjuk a regisztrációnkról szóló okiratot, számlát nyitottunk a Takarékbankban. Ám mivel ilyen okirat a mai napig nincs, »befagyasztották« azt.” A hatalom a bécsi találkozó dokumentumai mögé bújva nem akarja elismerni a Görögkatolikus Egyház létezésének tényét, hanem új Egyház alapításáról beszél, ezért a regisztrációhoz először vallási közösségeket kell létrehozni. M. Kolesznyik vallásügyi tanácsi elnök ezt így magyarázta: „...a vallási szervezet, akárcsak a templom, az alaptól kezdve épül fel, amely lényegét tekintve a hívő polgárok elsődleges egyesülése. Ha kialakul ez az alap, akkor megjelenik az építmény is, azaz az egyházi hierarchia.”
A görögkatolikus közösségek megyei regisztrációja körüli bürokratikus huzavona erősen élezte a társadalmi-politikai helyzetet, ezért a Megyei Tanács 1990 júniusában távirattal fordult az Ukrán SZSZK és a Szovjetunió Minisztertanácsa melletti Vallásügyi Tanácshoz, hogy „a regisztrációs anyagok már rég el lettek küldve Önöknek. Ezen kérdés megoldásának lassúsága előre nem látható következményekhez vezethet... kérjük, azonnal oldják meg a görögkatolikus közösségek regisztrációjának kérdését.” Ezzel a kérdéssel foglalkozott a Megyei Népképviselők Tanácsának harmadik ülésszaka is 1990. augusztus 14–18. között, amely jogot biztosított a járási és városi népképviselői tanácsoknak a vallási közösségek regisztrációjának elvégzésére.
A regisztráció kérdése kimozdult a holtpontról, és a Nagyszőlősi Népképviselők Tanácsának 1990. augusztus 21-i határozata értelmében már regisztrálták a görögkatolikus közösségeket Nagyszőlős városában, Nagyszőlősgyula (vagy Királyháza) nagyközségben, valamint Bobovo, Verbőc (Verjacja), Závatka, Matyijovo, Oleshnik, Onok, Podvinogradovo, Fancshiko falvakban, míg Tiszaújlak nagyközségben, valamint Bratovo, Újfalu (Nove Szelo) és Salánk falvakban átadták a templomépületeket a görögkatolikus közösségeknek. A Beregszászi Népképviselők Tanácsa 1990. szeptember 14-i határozatával – a dédai ortodox közösség önfeloszlatása miatt – átadta a templomépületet az újonnan alakult görögkatolikus közösségnek. Ivánfalván (1993-ban állították helyre János (Janosi) falu történelmi nevét) pedig az újonnan alakult görögkatolikus közösség kapta meg a templomépületet. Az Ungvári Járási Népképviselők Tanácsa regisztrálta a görögkatolikus közösségeket a kultikus épületek átadásával Glubokoje (Mélyút), Minaj, Óoroszfalu (Orehovica), Rát (Rátovci), Kisgejc (Shishlovci) falvakban, és épületek átadása nélkül Barantince (Baranyince), Nevickye, Oroszkomoróc (Ruszkije Komarovci) és Szerednye falvakban.
A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye azon papjai, akik a szovjet hatalom nyomásának maguk is engedve az orosz ortodoxiához csatlakoztak, 1956-tól kezdve visszatértek ősi hitük kebelére, polgári munkára váltottak, és Murányi Miklós káptalani helynök engedélyével a Munkácsi illegális egyházmegye területén végezték az illegális lelkipásztori munkát. Azok, akik továbbra is az Orosz Ortodox Egyház fennhatósága alatt maradtak, nagy örömmel fogadták a Görögkatolikus Egyház rehabilitációjának hírét, és a hívekkel együtt Semegi Iván görögkatolikus püspök joghatósága alá tértek át (Viktor Fedorcsak, a Nagyszőlősi járásban lévő Kisgomba plébánosa 1990-ben, Illya Sidor, az Irshavai járásban lévő Szilce plébánosa 1991-ben, Mikola Puza, az Irshavai járásban lévő Zsagatya plébánosa 1991-ben, Fedir Roman, a Ökörmezői járásban lévő Repinnje plébánosa 1991-ben, Sztefan Kabacij, a Munkácsi járásban lévő Ódavidfalva plébánosa 1991-ben).
A Munkácsi-Ungvári Ortodox Egyházmegye papsága körében – akik főként Kárpátaljáról származtak – egyes papok szintén nagy örömmel fogadták a Görögkatolikus Egyház legalizációjának aktusát, és a többségük lélekben úgy gondolkodott, mint Tydir Iván atya: „...én azért mentem a moszkvai ortodoxiához, mert nem volt más kiút az Isten szolgálatára, de szívemben mindig az Egyetemes Egyházzal való egységben voltam. És amikor a Görögkatolikus Egyház legalizálva lett, hogy is maradhattam volna ortodox!? Hiszen sem én, sem a szüleim sosem voltak azok.”
Ám erre a felelősségteljes lépésre nem mindenki szánta el magát, aki így gondolkodott, hanem csupán 18 pap: 1990-ben Matijko Vazul atya, 1991-ben Budujkevics Vlagyiszlav, Sajkov Leontin atyák, 1992-ben Ivancsanics Vlagyimir, Mahanec Vazul atyák, 1993-ban Levko Iván, Román György, Kalinics György atyák. Sokan közülük tervükben a közösségek híveinek támogatását is élvezték, mivel papjaikkal együtt Semegi Iván püspök joghatósága alá tértek át. Az Ungvári járásban: Mihajlo Banik, Ungvár-Dravci közösség plébánosa 1991.01.03-án; Tydir Iván, Ungvár-Goreny közösség plébánosa 1991.06.15-én; Vazul Vajdulics, Nevickye és Storozsnica plébánosa 1990.11.16-án; György Dovganinec, Baranyince plébánosa 1991.11.24-én. A Munkácsi járásban: György Zvarics, Krite plébánosa Grabovo, Puzsnyakóc és Trosztyanec filiákkal 1991.05.29-én; Iván Ivancsanics, Makariovo plébánosa 1992.08.26-án. Az Irshavai járásban: Vazul Csuj, Dunkovica plébánosa 1991.09.14-én; Iván Kormos, Vilhivka és Greblya plébánosa 1991.09.20-án.
Iván püspöknek sikerül regisztrálnia a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye Alapszabályát, amit az Ungvári Városi Népképviselők Tanácsának 1990. október 31-i 185. számú határozata is megerősít, amelyben ez áll: „Tudomásul venni, hogy a Megyei Végrehajtó Bizottság 1990. szeptember 18-i 172. számú határozata értelmében a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye Igazgatósága regisztrálásra került.” Érdemes megjegyezni, hogy az Ukrán Minisztertanács melletti Vallásügyi Tanács csak 1991. szeptember 11-én adta ki a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye Igazgatósága alapszabályának regisztrációjáról szóló 119. számú tanúsítványt. Híveit magabiztosan vezetve összehívta az első papgyűlést Ungváron, a már elhunyt Iván Lelekacs atya (1924–1998) házában, ahol bejelentette a Hittudományi Akadémián az oktatás újraindulását, amely az egyházmegye jövőjének zálogává kell, hogy váljon.
Még jóval a Munkácsi Egyházmegye Igazgatósága alapszabályának regisztrációja előtt, Isten kegyelméből eljött az a áldott nap, 1990. augusztus 26-án, amikor az Irshavai járásban lévő Dorobratovo (Drabrató) falu Szent Miklós Csodatevő templomában Semegi Iván püspök számos pap koncelebrálásával, valamint hívek és zarándokok nagy tömegének (csak Ungvárról 12 autóbusz érkezett) jelenlétében első alkalommal szentelt fel legálisan pappá négy olyan kispapot, akiket az illegalitásban Holovács József segédpüspök és dr. Ortutay Elemér atya készített fel: Grabár Tamást, Kubíni Gábort (1927–2006), Pajkos Miklóst és Szics Istvánt. Ez az esemény nagy hatással volt az egykori illegális egyházmegye híveinek és papságának lelki felvirágozására, és reményt adott arra, hogy egykori dicsőségében éledjen újjá.
Az egyházmegye akkori vezetése a Hittudományi Akadémia újjáélesztését tekintette az egyik legfontosabb feladatnak, de Ungváron, ahol az egyházmegye korábban oktatási épületekkel rendelkezett, most azok mind az állami oktatási intézmények fennhatósága alatt állnak, és a mai hatalom még csak meg sem ígéri, hogy akár egyetlen épületet is átad a helyreállított teológiai oktatási intézmény számára.
Közben az egyházmegye papjai, Vazul Huda (1918–1997) és Miron Beszkid (1925–2001) Munkácson megfelelő helyiséget találtak a helyreállított hittudományi akadémia ideiglenes elhelyezésére, amely 1990. november 4-én kezdte meg legális tevékenységét. Később a Munkácsi Városi Végrehajtó Bizottság jelölte ki a Vöröshadsereg utca 77. szám alatti volt óvoda épületét e szellemi oktatási intézmény számára. A hittudományi akadémia nappali tagozatára 16 kispapot vettek fel, míg mindazok a kispapok, akik az illegalitásban kezdték meg tanulmányaikat, az oktatóiknál folytatták levelező tagozaton.
Az újonnan nyílt Hittudományi Akadémia oktatási formáit és módszereit az határozta meg, hogy az órákat bérelt helyiségekben tartották. A növendékek a hét végén gyűltek össze, itt kaptak lelki nevelést, gyakorolták az egyházi istentiszteletet, tanulták a filozófia, a történelem kurzusait, valamint a teológiai tudományok komplexumát az ötéves képzés aktuális programjának megfelelően. Az oktatási intézményt a hívek adományaiból tartották fenn. Az Egyházmegyei Tanács határozata értelmében az adománygyűjtésre a Nagyböjt első vasárnapján és Krisztus Király ünnepén került sor.
A helyreállított szellemi intézmény első rektorának Semegi Iván püspök-ordinárius Holovács József segédpüspököt nevezte ki, aki az Ó- és Újszövetség bibliai történetét tanította. Az oktatási folyamatot 7 oktató biztosította: dr. Ortutay Elemér atya – dogmatikát és egyházjogot; Miron Beszkid atya, spiritualis – filozófiát; Vaszkov András-József atya – egyháztörténetet és patológiát (patrisztikát); Ignatij Szikszaj atya – etikát; Tibor Bed – erkölcsteológiát; Albert Bányói – német és magyar nyelvet; Vazul Huda atya – liturgikát. Maga a rektor és az oktatók többsége autóbuszzal járt dolgozni Munkácsra Ungvárról. Mindannyian leküzdve az átmeneti nehézségeket, nagy buzgalommal végezték feladataikat, bízva abban, hogy ez az ideiglenes teológiai oktatási forma Munkácson hamarosan elmúlik, és a kispapok visszatérnek ősi lelki fővárosukba.
Az akadémiai oktatás megkezdésével egyidejűleg megkezdődött az Ungvári Görögkatolikus Hittudományi Akadémia Alapszabályának előkészítése is, amelyet az Egyházmegyei Tanács 1991. június 27-i ülésén fogadtak el és hagytak jóvá. Ám a Munkácsi egyházmegye regisztrációjának kérdéséhez hasonlóan ezt is késleltették a hatóságok, és csak 1992. november 28-án írta alá M. P. Kolesznyik, az Ukrán Minisztertanács melletti Vallásügyi Tanács elnöke az Ungvári Görögkatolikus Hittudományi Akadémia alapszabályának regisztrációjáról szóló 153. számú tanúsítványt.
Annak ellenére, hogy a hittudományi akadémián megkezdődött a nappali tagozatos oktatás, a lelkészek hiánya a továbbiakban is érezhető maradt. Ezért a papság levelező képzését úgy döntötték, hogy folytatják azok számára a családos és dolgozó kispapok számára, akik tanulmányaikat még az illegalitásban kezdték meg. A jövőbeli lelkipásztorok nevelésének megkezdett nehéz munkáját dr. Ortutay Elemér és Holovács József atyák folytatják. E munka eredményei önmagukért beszélnek, hiszen ismét felkészítették a kispapok következő csoportját, akiket János püspök 1991-ben szentelt fel: Andriy Panyuta április 4-én, Tibor Veres, Iván Dovbak és Iván Kis szeptember 1-jén, Georgiy Kikinyezhdi (a román hívek számára) november 5-én, valamint Olekszij Meshko november 17-én.
Ezen kívül dr. Ortutay Elemér atya előkészítő tanfolyamokat vezet a Nyíregyházi Hittudományi Szemináriumba való felvételhez, hogy a jövőben papokkal lássa el a Munkácsi egyházmegye magyar falvait. Ő készítette fel és ajánlotta Semegi Iván püspöknek a Nyíregyházi Hittudományi Szemináriumba teológiai tanulmányokra küldésre: 1990-ben Demkó Ferencet, 1991-ben pedig Gorongozov Miklost, Levcsenko Róbertet és Szics Viktort.
Még a szovjet hatalom idején, legyőzve minden istentelen ateista akadályt, 1987. november 22-én a Nagyszőlősi járásban lévő Drotinci (Drócfalva) szülötte, Tarasz Lovska a Rigai Római Katolikus Fővárosi Szemináriumban kezdte meg teológiai tanulmányait, ahová Munkács akkori plébánosa, a Kárpátaljai Római Katolikus Egyház helynöke, Csati József atya (1912–1993) ajánlotta őt. Az ifjúnak a szemináriumba vezető utat Sidej Iván szerzetes (1915–1989), Margitics Iván püspök és dr. Ortutay Elemér atya (1916–1997) segített megtalálni. Tarasz Lovska öt félévet tanult a Rigai Szemináriumban, ami után további három félévet tanult az Egeri Hittudományi Szemináriumban (Magyarország).
Margitics Iván segédpüspök azt javasolta neki, hogy tanulmányait Rómában (Olaszország) folytassa. A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye ordinárius püspöke, Semegi Iván engedélyével Tarasz Lovskát a Livi Főegyházmegye kispapjainak első csoportjával Rómába küldték, ahol az 1990/1991-es tanévtől kezdve három éven át végzett lelki formációt, egész idő alatt a Szent Szófia Római Kollégiumban lakva, és ezzel párhuzamosan előadásokat hallgatva a Pápai Orbán Egyetemen. Teológiai végzettséget és teológiai alapképzést (BA) szerezve Tarasz Lovska hazatért, hogy nőtlenként ordináriusától vegye át a szentelést. 1994. április 3-án szentelte pappá Semegi Iván püspök az Ungvári Székesegyházban. A felszentelés után visszatért Rómába tanulmányainak folytatása és a tudományos fokozat megszerzése céljából. A Pápai Orosz Kollégiumban („Russicum”) tartózkodva a Pápai Keleti Intézetben folytatta tanulmányait, ahol Keleti Egyházi Egyházjogból licencátust szerzett. Itt kezdte meg doktori disszertációjának elkészítését „A Munkácsi Egyházmegye történelmi-jogi fejlődése” címmel, amelyet a megfelelő egyeztetések után 1997. december 20-án hagytak jóvá.
Margitics Iván segédpüspök szintén felkészítette a szellemi oktatási intézménybe való felvételre Bleczo Vazult, Brovdi Ivánt, Burishin Vlagyimirt, Derbak Miklóst, Kobal Pétert, Margitics Györgyöt, és 1990-ben a Livi Szentlélek Hittudományi Szemináriumba küldte őket tanulni, de sajnálatos módon ez ismét az egyházmegye kormányzó püspökének tudta és engedélye nélkül történt, aki soha nem ellenezte volna ezt. Ezt igazolják az ordinárius püspök későbbi cselekedetei és a rábízott nyáj iránti atyai gondoskodása, aki az egyházmegye érdekeit saját személyesen elszenvedett sértései elé helyezi, hiszen azonnal hozzájárult ahhoz, hogy Burishin Vlagyimir Rómában folytassa tanulmányait, Bleczo Vazul pedig átjelentkezhessen és az Ungvári Hittudományi Akadémián folytathassa tanulmányait (Semegi Iván püspök szentelte fel 1994. december 10-én), Brovdi Ivánt és Derbak Miklóst pedig a szeminárium elvégzése után 1993. július 12-én az Irshavai járásban lévő Bilki (Bilke) faluban szentelte pappá.
Nagy megrázkódtatás érte a Munkácsi Egyházmegyét, annak vezetését és a papság nagy részét, amikor 1992. szeptember 14-én Livóban, Semegi Iván ordinárius püspök tudta nélkül Julian Voronovsky, a Livi Szentlélek Hittudományi Szeminárium akkori rektora pappá szentelte a Munkácsi egyházmegye azon teológusait, akik a szemináriumban mindössze három félévet (másfél évet!) tanultak! Ők voltak: Ambrust József, Blyashin Vazul, Danylash Vazul, Zvonar György, Margitics Oleksza, Shelemba Mihály, valamint velük együtt Rajcsinec Pál OSBM szerzetes. Semegi Iván ordinárius püspök 1992. szeptember 24-én Antonio Franco ukrajnai pápai nunciushoz intézett levelében ezt írta: „Excellenciás Uram! Nagy szorongással a szívünkben fordulunk Önhöz. Az az esemény, amely 1992. szeptember 14-én történt – hét kispap pappá szentelése Livóban –, engem, Holovács püspököt, a papokat és a hívek sokaságát rémülettel töltötte el. A mai napig nem tudjuk elhinni, hogy ez valóban megtörtént. Nagy türelmetlenséggel várjuk az Ön ungvári érkezését...”
Voronovsky püspök később azzal magyarázta tettét, hogy közvetlen utasítást kapott Miroslav Lubachivsky érsektől a szentelésre, mivel a Munkácsi egyházmegye segédpüspöke, Margitics Iván tájékoztatása szerint ezeket a kispapokat a Munkácsi egyházmegyében „a legöntudatosabb” ukránokként elnyomják. Az 1992 augusztusában újonnan kinevezett ukrajnai nuncius, Antonio Franco érsek kezdett el foglalkozni ezzel és a Munkácsi egyházmegye más konfliktusos ügyeivel, amelyeket Margitics Iván segédpüspök vezetésével egy papi csoport kezdeményezett, és ambiciózus nemzeti érzéseiket az Egyház vallási jellege elé helyezték.
A Szentatya, aggódva a kárpátaljai görögkatolikusok ügyeiért, 1992 októberében elküldte apostoli vizitátorként Francesco Colasuonno Excellenciát, a Szentszék moszkvai képviselőjét, hogy vizsgálja meg a helyzetet. Két héten keresztül munkatársaival együtt találkozott Semegi Iván püspökkel és két segédpüspökével. Találkozókra került sor papokkal, valamint egyes közösségekkel és hívekkel is, akik kifejtették véleményüket az egyházmegye eseményeivel kapcsolatban. A Keleti Egyházak Kongregációjának prefektusa tájékoztatta a Szentatyát a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyében zajló valamennyi eseményről. Később az Antonio Franco ukrajnai pápai nunciushoz 1993. január 8-án intézett levélben az Apostoli Szentszék nevében megbízták, hogy adjon választ a Munkácsi egyházmegyének.
A pápai nuncius azonnal reagált, és már 1992. szeptember 25-én ezt írja a Munkácsi egyházmegye ordinárius püspökének: „Vlaszolva a tegnapi levelére, a Keleti Egyházak Kongregációja véleményének meghallgatása után sietek értesíteni Excellenciádat, hogy a Munkácsi egyházmegye hét papjának livói papi szentelése, amely az egyházmegye ordináriusának szükséges engedélye nélkül ment végbe (lásd a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexének 747. kánonját), szabálytalan. Ebből kifolyólag ezek a papok nem végezhetik »megengedett« módon a papi szolgálatot. Helyzetük pontosítása érdekében az ügyet az Apostoli Szentszék elé kell terjeszteni, természetesen a helyi ordinárius véleményének figyelembevételével. Ezen túlmenően ők helyzetük normalizálása után a papi szolgálat szabályszerű végzésére szóló engedélyt csak Öntől kaphatják meg, Vladió Uram, mivel Ön az Egyházmegye Ordináriusa... Értesítettem Őeminenciáját, Lviv ukrán főérsekét, Miroslav Ivan Lubachivsky bíborost, kérve Őt, hogy tájékoztassa az említett papokat a fent említett határozatokról...”
Az ordinárius püspök a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye ordinárius püspökének tudta és engedélye nélkül felszentelt említett papoknak 1992. október 29-én kelt 717. számú dekrétumával megtiltotta a papi funkciók ellátását. Nem sokkal később a tömegmédiában olyan publikációk jelentek meg, amelyek szerzői megosztják az Ukrán Népi Mozgalom kárpátaljai területi szervezetének nézeteit, de egyáltalán nem ismerik a Keleti Egyház kánonjogát. Megpróbálják megvédeni a törvénytelenül felszentelt papokat, és azzal vádolják Semegi Iván püspököt, hogy „történelmi személyként azzal vonul be, aki belülről rombolta a görögkatolikus egyházat”, mert ezek a papok ugyan bűnösek engedetlenség kimutatásában, de ezt megtehetnek, mert „ők a kárpátaljai görögkatolikus papság holnapi virága”.
Közben maga a püspök és az egyházmegye vezetése minden erőfeszítést megtesz annak érdekében, hogy a szabálytalan helyzetben lévő papokat az Apostoli Szentszéken keresztül normalizálják. Amikor ezt a helyzetet normalizálták, Semegi Iván püspök mindegyikük személyes kérelme után 1993. március 11-én Ambrust József, Blyashin Vazul és Shelemba Mihály atyáknak, valamint Danylash Vazul, Zvonar György és Margitics Oleksza atyáknak olyan igazolásokat ad ki, hogy mindegyikük „valóban a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye görögkatolikus papja, és teljes joghatósággal rendelkezik a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye területén”. Ezzel egyidejűleg az ordinárius püspök mindannyiukat a Munkácsi egyházmegye falvaiban lévő hívek közösségeinek ellátására küldte ki.
A Munkácsi egyházmegyében történt fenti események miatt Semegi Iván püspök 1992-ben egyetlen kispapot sem szentelt fel. Csak 1993–1994-ben szentel fel a vladió 12 olyan kispapot, akik tanulmányaikat még az illegalitásban kezdték meg, és polgári munkát végeztek. 1994 végén megszüntették a levelező tagozatos képzést: mindazok számára, akik még nem fejezték be teljesen a tanulmányaikat, megfelelő vizsgát tartottak, és meghatározták a hiányzó anyag pótlásának határidejét a felszentelésükhöz. Néhányan közülük beiratkoztak az Ivano-Frankivszki Teológiai-Katekétikai Intézet levelező tagozatára, amelynek elvégzése után Semegi Iván püspök 1996-ban szentelte fel őket.
Így az általunk felhozott tényanyaga alapján több következtetés vonható le: először is, a görögkatolikus papok képzése a „Csend Egyháza” történetének katakombás időszaka ellenére az illegális papság egy része által továbbra is zajlott, és a püspökök teljes mértékben kanonikus módon szentelték fel őket; másodszor, a Görögkatolikus Egyház közösségei szovjetunióbeli tevékenységének legalizálása után a helyi egyházak egyes vladiói az ún. „házi szemináriumok” tapasztalatlan kispapjainak egy részét bevonva a Munkácsi egyházmegye a galíciai metropolia feje püspöki hatalma alá történő csatolásáért folyó nemzeti-politikai küzdelembe, az egyházi törvény megsértésével hajtották végre a felszentelésüket. És e kellemetlen oldalak ellenére a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye lelki káderei képzésének történetében az 1990-es évek elejére magához tért az üldözésekből, és erővel és Szentlélekkel eltelve kezdett termést hozni Krisztus szőlőskertjében.
.jpg)
